Mastodon

Kategória: Archiv.népsport

Tisztább fejjel, Puskásról, a számunkra felfoghatatlanról

Eltelt néhány nap a számunkra oly gyászos és egyben elfogadhatatlan bejelentés óta, miszerint a Puskás-hagyaték Felcsúton lelt megnyugvásra, és ma már talán kicsit higgadtabban, tisztább fejjel tudunk gondolkodni. Mert gondolkodnunk, sőt hallatni kell hangunkat, nem ránk vallana a meghátrálás.

Emlékezhetünk, volt gondolat, hogy a D-kategóriásnak minősített Bozsik-stadion helyén utánpótlásközpont létesüljön, mi pedig albérletben találjunk otthonra. Ahogy volt olyan is, amikor a Kispestet, a Honvédot kinézte magának egy-egy vidéki város, hogy telephelycserével, saját nevére véve az egyesületet, élvonalbeli tagságot vásároljon magának. Akkor hangosak voltunk, és ha megjelent a sajtóban egy város neve, mint költözési célunk, másnapra eltűntek az utak mentéről a várostáblák, hogy áthúzott felirattal, Kispesten legyenek demonstráció eszközei. Talán nem hazugság, ha azt írom, tettünk mi még ennél is jóval többet 102 éves klubunk hagyományaink, múltjának ápolásáért, és tettünk, hogy legyen jövője.

Most újra rajtunk a sor – mondhatnám, de felesleges. Példátlanhoz közeli szurkolói és emberi összefogás áll mögöttünk. Talán alig van ember az országban, aki felfogná, jó szívvel elfogadná, hogy Puskás Ferencet elszakítják otthonától, a Kispesttől.

Köszönetnyilvánítás

Az elmúlt 20 évben a Kispest, a Honvéd története tulajdonosok története. Magunkat keresve bolyongtunk a különböző szerencsevadászok, percemberek forgatagában, hogy 2006-ban végre némi megnyugvást találjunk, és egy igazi, felelős, a klubjáért felelősséget vállaló ember kerüljön az egyesület élére.

Sajnálatos módon a legújabbkori történelmünk első lapjai épp akkora datálhatók, amikor a Puskás-relikviák egy jelentős része kalapács alá került, félő volt, hogy szétszóródik a nagyvilágban, és együtt, a maga teljességében soha többé nem lesz látható. Sajnálatos módon ezekben a napokban, hónapokban, és talán években, senki nem volt a klubnál, aki hosszú távon tudott volna gondolkodni, aki ápolta, elmélyítette volna hivatalos kapcsolatunkat a családdal, a jogtulajdonosokkal.

Köszönjük tehát mindazoknak, akik ezekben a nehéz időkben ott voltak, és idejüket, pénzüket sem sajnálva megmentették, ami megmenthető volt. Soha nem múló hálával tartozunk nekik.

A felelősség

Ahogy nekünk kispestieknek, honvédosoknak felelősségünk a klub hagyományainak ápolása, úgy a Puskás-relikviák birtokosai is egy hatalmas felelősséget vettek a vállukra akkor, amikor úgy döntöttek, birtokukba veszik ezeket a számunkra, és az egész magyar (futball)társadalom számára is példátlanul fontos kincseket.

Az ő felelősségük, és talán egyben kötelességük, hogy ezeket a tárgyakat közszemlére tegyék, egy múzeum gondjaira bízzák. Egyszerűen azért, mert vannak dolgok, amik bár lehetnek magánkézben, lehet tulajdonosuk, de mégsem idegeníthetőek el a magyar (futball)társadalomtól. Közös értékeink, közös kincseink.

Ahogy a Szent Korona méltó helye az Országházban, az Aranybulla helye a Magyar Országos Levéltárban van, úgy Puskás Ferenc hagyatékának is országlása egy autentikus intézményében lenne a helye. Puskás Ferenc kispesti volt, itthon a Kispestben és a Bp. Honvédban, valamint a válogatottban játszott mindössze. Mindezekből következőleg, csak és kizárólag Kispesten a kerületben; a Bozsik-stadionban, ahol pályafutását kezdte; a nemzet stadionjában, ahol egy ország kedvence, bálványa lett; illetőleg és leginkább a nagyrészt erre a célra is megálmodott Sportmúzeumban tudjuk elképzelni, hogy méltó módon kerüljön elhelyezésre.

A mi felelősségünk, a kispestiek, a honvédosok felelőssége, hogy mindaddig elismerjük, Puskás Ferenc emléke, a Puskás Ferencről való megemlékezés joga kisajátíthatatlan, oszthatatlan és a magyar (futball)társadalom kötelessége, amíg azt nem látjuk, valakik mégis megpróbálják ennek ellenkezőjét tenni. Ha ez megtörténhet, ha bárki jogalapot érezhet arra, hogy saját maga alá gyűrje a Puskás Ferencre való emlékezés jogát, akkor ez a jogalap elsősorban minket, kispestieket, honvédosokat illet. Nem önzőségből, sokkal inkább féltésből.

Tudjuk…

Tudjuk, nem feltétlen voltunk jó gazdái azoknak a tárgyi emlékeknek, amiket most úgy tűnik talán némileg jogtalanul magunknak követelünk. Félreértés. Nem követelünk mi semmit, csak szeretnénk, ha olyan helyre kerülnének, ami egyetemes, ami közös, ami az országé. Például és legfőképp a Sportmúzeum. Tudjuk, nem voltunk olyan állapotban, nem volt meg arra a lehetőségünk, hogy ezekhez az tárgyi emlékekhez hozzájussunk, és talán azt is be kell ismerjük, nem tudtunk volna mit kezdeni velük. Megbocsáthatatlan bűn részünkről, és bár lennének mentő körülmények, most talán nem illendő azokra hivatkoznunk.

Tudjuk, lépéseket sem tettünk egy önálló Kispest-múzeum létrejöttének irányába, ahol – többek között – természetesen díszhelyen lettek volna a Puskás-relikviák. Voltak más, fontosabb dolgaink az elmúlt években, többek közt az, hogy próbáltuk, próbálták életben tartani a klubot, hogy egyáltalán legyen még valaki, aki hitelesen képviselheti az elmúlt 102 év hagyományát, történelmét.

Tudjuk, a család akarata szent, és ha a család így akarta, akkor ahhoz nekünk semmi közünk, nincs jogunk megkérdőjelezni szándékaikat. Mégis most hadd térjek vissza egy röpke gondolatra a felelősségről szóló részhez. Kedvezményezettként, a család akaratának teljesítőjeként talán illett volna, talán kötelességem lett volna jelezni, a kiállítandó hagyaték, az emlékápolás helye esetleg rangjához, múltjához méltóbb helyre is kerülhetne, mint a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia. (Félreértés ne essék, egyáltalán nem az Akadémia ellen vagyunk, annak feladata és tevékenysége példás, fiatalok számára biztosít sportolási lehetőséget, nyújt számukra jövőképet, ellenben továbbra is furcsálljuk névválasztásának apropóját, módját, valamint azt, hogy mint intézmény, magát tekinti Puskás Ferenc kizárólagos szellemi és spirituális örökösének.)

„Kicsit furcsán érzi magát az ember Felcsúton, amikor Puskás hagyatékát mutatjuk be, miközben van egy Budapest Honvédunk és egy Puskás Ferenc Stadionunk. De van itt egy csomó jóakaratú ember, akiket össze kell fogni. Megtaláltuk az építészt, megtaláltuk a helyet, az edzőket, a régieket, megkötöttük a szerződéseket – fogalmazott a miniszterelnök, hozzátéve, minden, ami itt van, önérdek nélküli jött létre.” – mno.hu

Önérdek nélkül, furcsa helyen, miközben van egy Budapest Honvédunk és egy Puskás Ferenc Stadionunk. Tudjuk, jó gazdái lesznek Felcsúton, csak azt megérteni nem vagyunk képesek, miért éppen ott?

Amit nehezen viselünk

Túllépve a hagyaték elhelyezésének kérdésén, vannak további dolgok, amik egy kispesti, egy honvédos számára egyszerűen felfoghatatlanok, hovatovább elfogadhatatlanok. Tátott szájjal állunk mindig, amikor azt látjuk, tapasztaljuk, Puskás Ferenc múltjából módszeresen kiírják a Kispestet, a Bp. Honvédot, azt a közeget, ahonnan ő származik, ahová még a legnehezebb napjainkban, a megszűnés, a lét és nemlét határán táncoltunkban is visszatért, ahol felülhetett a lelátóra, ahol nem múlhatott el úgy mérkőzés, hogy jelenlétében ne állt volna fel mindenki, hogy felé fordulva, tapssal köszöntse. És láttuk, ő ezt a tapsot sohasem igényelte, egynek tartotta magát közülünk, kispestinek, honvédosnak, szurkolónak, magyar futballistának. Épp ebből, az egyszerűségéből, a közvetlenségéből, az emberségéből ered az a nimbusza, ami máig körüllengi, ami legendává, legendánkká tette.

Egykor, amikor a Kispesti Munkás (majd Művelődési) Otthonban még voltak összeröffenések, és összejártak a korábbi kispesti játékosok, sportbarátok, rendszeresen feltűnt, sosem vágyva a középpontba, csak jól érezni magát, barátok között lenni. Egy intézmény volt, és egy intézmény mindmáig. Társaival – szinte akaratán kívül – kiemelte a szegény külvárosi Kispestet az ismeretlenségből, a pályán helyeztek fel minket a világ futballtérképére, tettek minket egy időre tényezővé. Van, amit nem lehet elég sokszor megköszönni, és van, amit nem lehet sehogyan sem megköszönni.

Volt azonban egy pillanat, egy cezúra, amikor talán élete legfontosabb, legnehezebb, és egyben legsúlyosabb döntését kellett meghoznia családjával, és akkor a távozás mellett döntöttek. Megérjük. Nem akart ő mindenképp menni, de úgy érezte, nem maradhat. Fájt a szíve, itt kellett hagynia szinte az egész életét, hogy máshol, másokkal egy újat építsen föl. És megcsinálta, egy világ hevert a lábai és maga az ember előtt. Egy harminc éves kispesti fiatalember, aki bármerre járt, a kedvét keresték, akiről tudták – ő egy valaki, egy valami, ami megfoghatatlan, megérthetetlen, egyszerűen úgy hasonló hozzánk, hogy több, mert ad, sosem kér; tesz, sosem elvár. Messziről indult, szegénységből, tudta, saját bőrén érezte, milyen az, amikor valakinek nincs, amikor valakinek rossz, és ezt nagyon nem szerette. Nem menthetett meg mindenkit, nem segíthetett mindenkinek, de hitet adhatott, hogy legyél bárki, látod, belőled is lehet valaki.

Most pedig

Marakodunk rajta. Úgy tűnik mint ha marakodnánk rajta, miközben ez az utolsó, amit megtennénk. Kispestiek, honvédosok vagyunk, és igen, van bennünk némi nehezen visszafogható többletigény, ha Puskás Ferencről van szó, mert vérünknek, egynek tartjuk közülünk. Tilos! Nem szabad a könnyebb, a rossz útra lépnünk. A mi feladatunk más, nehéz, és egyben fontos dolog. Ha nincs más, aki megtenné, aki önként és lehetőségei, valamint képességei tudatában elvállalná, akkor nekünk kell szólnunk, kiáltanunk, megvédenünk, mert ez történelmi és erkölcsi kötelességünk.

A minimumprogram

Mivel eddig nem léptünk, illetve ha lépni szerettünk volna, falakba ütköztünk, így nem maradt más, mint az, hogy legalább annyit elérjünk: az állandó Puskás-tárlat mihamarább vagy a Sportmúzeumban, vagy a róla elnevezett nemzeti stadionban nyerjen elhelyezést. Ennyi maradt, nem több, de ez a minimum számunkra.

Utólagosan is elnézést az erősen patetikus hangvételért, szóljon mentségünkre, hogy kispestiként, honvédosként nehéz máshogy fogalmazni egy ilyen esetben. Célunk továbbra sem a szükségtelen hangulatkeltés, sokkal inkább annak mederben tartása, a kispesti, honvédos lelkekben megfogalmazódó kérdések bemutatása.

Gazsó István
Babar Viktor

Sütő Attila

Kapcsolódó hivatkozások: (folyamatosan frissül)

Valamikor megálljt kell parancsolni!

Még mindig alig kapok levegőt, annyira ledöbbentett a Magyar Távirati Iroda híre, miszerint Felcsútra kerül Puskás Ferenc hagyatéka. Először csak hápogni tudtam, majd leesett a vércukrom, végül minden lehetséges fórumon megosztottam a linket. És most posztot írok, mert eljött a pillanat, amikor tényleg megálljt kell parancsolni a dolgoknak, mert nagyon-nagyon rossz irányba mennek!

Puskás Ferenc nemzeti kincs. Nem tagadjuk. Alig van a világon olyan civilizált ország, ahol Puskás nevét ne ismernék, talán tényleg a leghíresebb magyar emberről beszélünk. Puskás Ferenc emlékét kötelességünk ápolni, kisajátítani viszont tilos. Mégis, most azt kell mondjam igen, kispesti vagyok, és igen, ki kell sajátítanunk, mert különben kitagadnak minket belőle, megtagadják Puskás Ferenc múltját, életét.*

Mégis egyre inkább úgy tűnik, Puskás Ferenc emlékét, a Puskás Ferencről emlékezés jogát egyre többen és többen vallják sajátjuknak, miközben elfelejtik, Puskás Ferenc kispesti volt. 25 év után, mikor újra hazatérhetett, szülei sírja után szinte elsőként azt a kispesti pályát kereste föl, ahonnan elindult a világhír felé, ahol a szomszédos negyedet máig Lipták telepnek hívják, ahol a legendás Lipták grund feküdt, ahol felnőtt, ahol barátságokat kötött, ahol a klubunk egyik legnagyobb legendája lett.

Nekünk nem jár belőle! – látom, hiszem, és ez messze túlmutat a klubsovén hozzáállásomon, egyre inkább érzem, kitagadnak, kiírnak minket Puskás Ferenc múltjából. A Kispestet, a Honvédot, a mi családunkat, akik ha kéthetente kimennek a stadionba, és meglátják az utcatáblát, elhaladnak a klubház előtt, mindig és mindig eszünkbe jut, van mire büszkének lennünk.

És most fel kell emelnünk a fejünket, hangosnak kell lennünk, mert betelt a pohár. Most nem érdekel, hogy Puskás Ferenc nevének van jogtulajdonosa, nem érdekel, hogy ki és mennyi pénzt csinál Puskás Ferencből, csak az érdekel, hogy Puskás Ferenc helye Kispesten, vagy legrosszabb esetben is a Magyar Sport Egyetemes Panteonjában lenne. Hidegen hagy, hogy arcmásával ásványvizeket hoznak forgalomba, iskolákat, akadémiákat, reptereket neveznek el róla, de a hagyaték, az emlékének ápolása nem vehető el tőlünk, főleg nem a beleegyezésünk nélkül.

Milyen ember az, aki ha birtokában van ennek a páratlan kincsnek, akkor azt nem ajánlja fel a Bp. Honvédnak, meg sem kérdezi, lehetne-e, hogy a felújított klubházban egy szobát leválasszanak, és ott kialakítsanak egy látogatható Puskás-múzeumot?

Milyen ember az, aki ha birtokában van ennek a páratlan kincsnek, akkor azt nem használja másra, mint szervilizmusát még inkább bizonyítandó, elveszi tőlünk, kirekeszt minket belőle, és valahova olyan helyre viszi, amitől még talán maga Puskás Ferenc, az egyszerű kispesti vagány is berzenkedne?

Milyen ember az!?

Eljutottunk egy pontra. Gondoljunk bele, milyen reakciókat váltana ki egy ferencvárosi szurkolóból, ha az Albert-hagyaték Újpestre kerülne, vagy egy újpestiből, ha Benének az Üllői úton találnának helyet? Vagy manapság már az sem elképzelhetetlen, hogy Illovszky Rudolf az MTK legendájává nemesül, Hidegkutit megkapja a Debrecen, Nagymarosit a Pécs és így tovább? Mi a határ? Ez!

Követeljük vissza Puskás Ferencet! Ígérjük, mi is jó gazdái leszünk, ahogy jó gazdái voltunk eddig is az emlékeinknek, a múltunknak, annak, ami kispestivé, honvédossá tett minket. Ígérjük, mi sem feledkezünk majd el róla, ahogy nem feledjük Bozsik, Tichy vagy Kocsis Lajos emlékét sem. Mert Puskás Ferencnek Kispesten a helye.

Még mindig kapkodok a levegő után, a fejem vörös, szinte eldurran – dühös vagyok. Nézzétek el nekem, hogy a fentebbi mondatokat csak idedobtam, hirtelen jött, és kiírtam magamból azt, ami eszembe jutott. Talán kicsit később, egy kicsit nyugodtabb pillanatomban még visszatérünk a témára, mert van, amit nem lehet annyiban hagyni. És Puskás Ferenc ilyen téma.

* Az utolsó mondat utólag, az egyértelműség kedvéért került a posztba.

Poszt-Halloween horrorshow. Kispest-Pécs osztályozókönyv.

Bár Mindenszentek napján a hét elején túl voltunk, a kísérteties árnyak úgy fest, mára értek a Bozsik gyepszőnyege fölé. Bíztató kezdés után a Bajzát gól borzalmasan nyűgös órát indított útjára a Szentélyben, melynek a végén másodperceken múlt, hogy most nem végletesen magunkba fordult poszttal jelentkezünk. Ám a Sors, a nagy forgatókönyvíró, másképp rendezte.

Jött ugyanis Sándorunk, ki más, és a sötétített üvegű védőhemüt futtában felcsatolva a homlokára, már villantotta is a heggesztőpisztolyt, így Dibusz kapitulált. Kellett a csöppnyi katarzis a sivárba fordulni tűnő estébe. És megjött. Mi pedig osztályozunk.

SÁNTA: Szépen megismételte a Debrecen elleni produkcióját. A Pécs igazából egy veszélyes támadást vezetett, a gólon kívül inkább csak ilyen-olyan lövésekkel kóstolgatták őt, akkor pedig helyén volt az szíve, mint évekkel ezelőtt a szegény eladólánynak Balaskó Iván betérésekor az ominózus videotékába. Úgy fest, nem nagyon kell izgulnunk Kemenes hiányában sem – Győrben azért majd nehezebb meccs vár rá. 6.

HORVÁTH ADRIÁN: Örültem, hogy Hanta tippje ellenére ő kezdett a csapatra nézve önveszélyes Akassou helyén jobbhátvédben. Mai szürke teljesítménye azonban sajnos nem érte el a Diósgyőr elleni riszpektes produktumot, nem nagyon tudott előrefele hozzátenni a játékunkhoz. 5.
DEBRECENI: A gólnál ő sem a legjobban helyezkedett, viszont volt több nagy mentése is. Ha a beszívott találatot inkább Marshal és Sorin számlájára írom, akkor Andrisnak ma megadhatom a 5.5-öst, sok pécsi veszély ugyanis nem jelentkezett a kapu előtt és ez az ő érdeme is.
BOTIS: Nagyrészt jól nyomta, ám szerencsétlen időpontban és helyen kivitelezett ollózása majdnem 3 pontunkba került. Így csak kettőbe, de ezért fájó szívvel a nagy hajtás és a védelem-összefogó szerep ellenére le kell vonnom egy súlyos pontot. 5.
NOVÁK: Huhh, Alexisz, ez az idei leggyengébb muzsika volt… 2-3 nagyobb hiba az első félidőben, majdnem gólt érő a második végén, gyengébb előrepasszok, halovány kísérletek a feltörekvésre az oldalvonal mentén… úgy tűnik, az idény eleji kirobbanó forma a sérüléssel kicsit beragadt, mint idősb Mihalecz mester pályafutása a Zalaegerszeg-Nagykanizsa-Hévíz-Szombathely négyszögbe. Jó lenne egy idényeleje-reloaded, mert ez így Győrben necces lesz! 4.

HAJDÚ: Fantáziátlan és gyámoltalan volt az első félidőben. Amennyit sírtunk tavaly, hogy tegyük eggyel feljebb, annyira látszik, hogy stabilan csak balhátvédben jó ő. 4.5. Cseréje abszolúte jogos volt. Váltótársa, Németh Norbi végre pályára léphetett, bár ebben azért fene sok örömünk nem volt, lévén a régi kedvenc igencsak formán kívül, de a  hozzáállásra nem lehetett panasz. Megint kéne neki 1-2 gól, ezért is bántam a mellétrafálását az 50.p. környékén, akkor talán elkapná a szezonkezdetnél még meglévő fonalát. Többet játszatnám szívem szerint, de azokat is megértem akik erre csak csóválják a fejüket. A személyisége viszont kell a csapatba. Igaz, nem arra jár az osztályzat…5.

MARSHAL: Hát nyugat-Európának 1946-ban nagyon bejött a Marshal-segély – ez rólunk idén nem mondható el. Kaposvárott én nem láttam, de Hanta spontán szemöldökhervadást kapott a srác teljesítményétől, a Diós és a Loki ellen olyan semmilyen volt, ma meg harmatos. Alibipasszait most nem bírtuk el – ami egy erős csapat ellen hasznos (ti.: fegyelmezett labdaszerzés szabálytalanságok nélkül), az kevés akkor, ha itthon kreatív játék kell. Jogosan mehetett zuhanyozni 45 perc után. 4. Cseréje, Hidi valahogy nem akarja kinőni magát. Sokszor lámerkedik ahelyett, hogy keményen lépne oda, és ilyen lövőtechnikával, ami neki van, nem picsán kéne rúgni a labát 16-ról, már bocsánat. 5.
IVANCSICS: Régen láttam így hajtani egész meccsen, de sajna amit a blogos kollegák megjósoltak, hogy szépen beérik irányítóba, és amit én is kezdtem elhinni a Kapos meccs összefoglalója és a DVTK derbi után, az sajna dugájába dőlni látszik. Egyszerűen kevés a pontos, jó passz, a kellő gyorsaság a gondolkodásban. Viszont amikor a második 45 percre kidobtuk szélre, határozottan tetszett, Hajdú és Tchami helyett elkezdhetjük ott erőltetni. 5.5.
ABASS: Derék Diengünk megint ehetett a lábmakkantó csodagombájából, ugyanis ma se a gyors elfutások nem  jöttek be, se a normális passzok – bár az utóbbin nem tudom miért csodálkozom. Elöl egyszerűen kevesebben lettünk, ha hozzá került a labda, megint mindig rosszkor tolt asszisztot, és a cselek ezúttal nem működtek. Jajj. 4. Cseréje, Tchami épp, hogy bemelegedhetett, de 1-2 megmozdulását azért csöndesen megkönnyeztem (-).

DANILO: Házi kaszáspókunk ma igazán tré napot fogott ki. Az egy dolog, hogy a passzjátékhoz annyit konyít, mint saját bevallása szerint Vitár Robi bácsi az új iPhone-ok kezeléséhez: 2-3 ízben is csak be kellett volna gurítania Sanyinak a zsugát a tiszta helyzetért, de nem, ő inkább lő, vagy nyomja az egy szem cselét. Utóbbi dolgot Sasu is előszeretettel művelte anno, de neki legalább volt egy kis technikája hozzá. A labdát tényleg csak örökölni lehetett volna tőle, ez meg egy védelem kombinatív játékkal való feltöréséhez kevés! Ami az erőssége: gyors futás, kiismerhetetlen lábmozgás – azokkal ma nem nagyon élt. Ha Délczeg nem lenne ennyire formán kívül, akár már a szünetben is válthattunk volna…5.
TORGHELLE: Nem játszott ma jól szegény, saját bevallása szerint sem: úgy ostorozta önmagát a játékoskijáróban a lefújás után, hogy csak néztem. Sajna a kihagyott korai ziccer nagyon rányomta a bélyegét a játékára. De Sanyi azért Sanyi, hogy menjen előre, de olyan elánnal, mint egy felpörgött Andrezinho-Liban Abdi duó a pesti éjszakában. És ő megy, és ha kipattan a labda Dibuszról 1 másodperccel a vége előtt, akkor ő ott van és akkor be is rámolja a labdát, és hiába volt ma indiszponált, ez megint egy nagy kövér 6-os.

* * *

Győr ellen folytatjuk, ott több játékosunknak fel kell pörögnie az idény eleji nívóra. Nem lesz könnyű – de van akiről példát lehet venni megalkuvást nem ismerés terén.

Fotók: Lovi (1909foto.hu).