mert célunk csak egy van
Hét éve, egy pénteki napon ment el Öcsi bácsi. Rá emékezünk a nap krónikájával.
Sajnos az MTI archívuma nem őrizte meg az egyes hírekhez tartozó pontos időpontokat, így mindössze azok sorrendjéből tudjuk rekonsruálni a számunkra oly’ fájó hét évvel ezelőtti nap eseményeit.
…ennyit a jóstehetségemről :) Bár, végeredményben valahol bejött az elképzelt szcenárióm: az 1909.hu tippjátékán és a szűkebb meccsrejáró körbeni találkozó előtti eszmecserénk során 2:2-es ikszet véltem leginkább esélyesnek, ez majdnem igaz is lett, a remi megvan, 2:2 helyett azonban a szolidabb verzióban. De az e blog virtuális lapjain leírt, „remek kis meccs vár ránk ma este” beharangozós kitétellel bizony mellélőttem – a lelátón a Győr elleni ázós, síkos-nyúlós-csúszós-tüsszögős diszkomfort, a pályán pedig az ETO elleni első és utolsó 15 perc fásult robotpilótás küzdése folytatódott, mintha egy hete abba se hagytuk volna a pályán való szereplést és a lelátói szenvedést. Nem hangzik jól, igaz? Nem is volt az.
Főleg egyes elvárásainkhoz képest. Örök pesszimiska Faterom miután szokásához híven végigsírta a hetet, hogy „kapunk egy szokott gyufát a Hungárián„, hazafele a kocsiban bevallotta, hogy azt hitte, itt 2:1-re nyerünk igaziból… Öccs pedig egyenesen 3:1-ért jött „MTK-ba”, új kedvence, Perea mesterhármasát jósolva a szitáló esős Hungáriás estébe. Hát, ezek nem jöttek be. De úgy összességében nekem nem rossz a szájízem – a „jómeccs” elmaradását sajnálom, de ezt bőven felülírja, hogy az MTK találata után én már mindenben bíztam, csak pontban nem, és ez viszont mégiscsak összejött, úgyhogy ne elégedetlenkedjünk, én azt mondom.
A találkozó már emlékezetesen kezdődött, hisz csapatunk egyik tagját a délceg élőképpel klubjubileumot ülni készülő hazai ultrák bevonták giga molinójuk kifeszítésébe, melyet az önzetlen kollega első meglepetése után erős kacajunk közepette be is vállalt. Ilyen indítás után gálafolytatást vártunk – s kaptuk helyette az alighelyzetes első félidőt, brusztoló Kispesttel, sokat nem mutató, majd a félidő végére feltámadni látszó MTK-val, de semmi extra. Tőlünk az egész csapat a szokottnál is szürkébb, az átlagtól elmaradóbb volt, egyedül Ignja és Hidi hozta az utóbbi hetekben megszokott, a szerbnél a már ismert magas színvonalú, Patriknál pedig az egyre felívelő teljesítményt. No és a csöppnyi Uralkodó, aki ekkor -egy ordenáré bakit leszámítva, ahol meg Szabi mentett- hiba nélkül hozta az MTK baloldalának szakmányban történő alázását, lefutását, leszerelését, kalapemelésre késztetve kis csapatunkat, egy emberként [az elismerésként védőinket (Lőrincz Antal, Szmilja, Botis) évek óta rendre professzori címmel kitüntető Fater mellett ezúttal Gyuri kollegától is kapott címet a csöpp Ikenne, „PhD King” titulus képében. Ez azért nem semmi.]. A félidő végére azonban -ahogy írtam is- feltámadt poraiból a Gedeon Army, és ha a múlt héten bravúrkesztyűjére a Bozsikbeli szertár limlomjai között végre rátaláló Kemi nem folytatja extra védéseinek sorát, baj is lehetett volna. De nem lett.
A második 45 percre előbb változatlan összetételben jöttünk ki, majd Pereáért küldetett a meddő taktikai egymásgyűrés közepette Rossi. A kolumbiai farnehéz középcsatár a ma kevésbé éles Holendert váltotta, s hamarosan a szokott gólját ezúttal a sporttatyóban hagyó Daud is padra került, a helyén Godoy folytatta. Az MTK is csöndben variált a cserékkel, de az új fiúk se dobtak sokat az összképen egyik csapatban sem. Nálunk Perea előtt -sebességéhez mérten- túl sok volt a tér, ő akkor mutatott biztató jeleket, ha az ellenfél tizenhatosa körüli kolbászolásból robbanthatott (volna) – de ebből a helyzetvariánsból ma kevés akadt. Godoy pedig inkább szűrésben jeleskedett, a Daud által üresen hagyott támadópozícióba pedig így Vécsei léphetett előre, és addigi sokhibás teljesítménye egy fokot rögvest javult is, jelezve Rossinak az alapigazságot: „Járt utat járatlanért el ne hagyj!„. Ha Bálint idén látványosan jó volt elöl, kár hátrahozni, igaz?. Ekkor egy rövid periódusban egész biztatóan festettünk, csak a direkt helyzetek nem jöttek, de addig eljutni már egész jól sikerült.
Igaz állandó Damoklészkard-a-fej-felett effektus kíséretében, hisz Alci előrekalandozásai és labdavesztései, vagy a saját szögleteink utáni rossz helyezkedésünkből fakadó önlekontráztattatások egyre fenyegetőbbé tették az MTK-gólveszélyt. Aztán mikor már azt hittük, e periódust is megúsztuk, Kantának játszottak be egy kínai figurát (képzavar, oké, de értitek remélem) és a minikarmester meg is szerezte az MTK győztesnek tűnő gólját. Egy emberként csoffadó ajkakkal figyeltük az órát – 8 perc, ennek annyi, úgy járunk, mint egy hete, csak itt nemhogy kiéneklik a sajtot a szánkból, hanem meg sem ízlelhettük az ínycsiklandozó tejterméket…? De akkor a Bohócliga Szürrealty sorozatának gyöngyszemeként egy hosszúnak tetsző keresztlabdát az MTK tizenhatos sarkánál Alci beér és nemhogy benntart, de be is centerezi a játékszert, mely Hidi elé került, aki kegyetlenül beveri Hegedűs mellett az egalizáló gólunkat. Alci-Hidi, ismétlem. Kegyelmi állapot – mondanám pikírten, de ostoba hibái mellett Alcibiade határozottan vállalhatóbb az utóbbi hetekben, Patriknak meg -régóta mantrázom, hogy- ez az eddigi legjobb idénye. Szóval e gólkondíciók is igazán fél éve lettek volna igazi meglepik.
A végén még elmaradt egy King-megborulásért megítélendő(?) tizi a javunkra, vagy nem, véleményes eset volt, szerintem nem feltétlen érve büntetőt, a többiek szerint pedig igen, ez TV-n visszanézős sztori lesz, plusz megúsztunk két MTK kontrát, így 1:1 a vége.
Aminek, most azt mondom, örüljünk. Nem kaptunk ki, ami meccs előtt sovány jövőképnek tetszett volna, de a látottak alapján nem rossz ez így, és igaza van Old Garami Czukknak, aki a sajtón mondta, hogy okés, jó a döntetlen de nem jó a gyors gólváltás rossz oldalán lenni, értsd, egyenlíteni királyság, vezetésről kiegyenlíttettni kevésbé. Ilyen aspektusból való igaz, hogy csöndben örülhetünk ennek a pontrablásnak. Inkább azon kéne gondolkozni, hogy a Loki elleni hazai 3 vagy 1 pont (jobbak nálunk, ergo nem kapunk majd ki tőlük, sőt jó eséllyel verjük őket) mi lesz a Kecsó és a Pápa ellen, ahol megint nem kivárásra-kontrákra játszunk majd, hanem kreatívan kéne védelmet feltörni. Merthogy az még mindig hiányos pont a picit szűkre szabott taktikai repertoárunkon. Ha erre találunk választ, akkor még több szebb, mintsem majd csalódást okozó forduló várhat ránk.
Vannak pályák, ahova én igenis szeretek kijárni (az örök szerelem Bozsikon túl, persze, ami más kategória – AZ EGY STADION). Stadionok, ahol szívesen vendégeskedek – nem, nem is jó így, mert maga a konkrét vendégeskedés nem is mindig jó, gyakran koki a vége a tarkónkon, azt meg senki sem szereti, még az olyan sokat megélt bohócligerek sem, mint e blog szerzői és olvasói. Milyen pályákról beszélek?
Kecskemét, a hangulatos alföldi enteriőrjével, a Bozsikot idéző környező jegenyékkel, a mindig napsütötte délutánokkal – és a menetrendszerűen bekapott három gólokkal… Szombathely, a maga ’70-es, ’80as évekbe dermedt kulisszáival, fülledt tujaillatú hátsó sétányával, és ahonnan én még győztes meccsről nem jöttem haza (az idei bronz persze kárpótolt valamelyest)… Diósgyőr, az önnön egyszerre panelrengeteges és ugyanakkor kisvárosi hangulatával és fatüzelésű kályhák által árasztott télszagával idényvégeken, Gyertyános sörökkel nyáridőben, mozdulatlanságba meredt vasgyári díszleteivel – imádom, de azt már kevésbé, ahogy rendre felmegyünk ott a vérpadra. No, ebbe a sorba illeszkedik az MTK-pálya.
Sokan esküsznek közülünk, szurkolók közül a vidéki túrákra, én is kedvelem őket (lásd fenti felsorolásom), de a budapesti derbikkel sincs bajom. Sőt, mondjuk ki: én kisderbista vagyok. Imádok Újpestet vagy Fradit verni, otthon is, idegenben is, hogyne imádnék, ám valami furcsa perverziónál fogva még jobban bejönnek (bejöttek) a fővároson belüli kiruccanásaink a többi rivális ellen – MTK, REAC, Vasas. Most sajnálom csak igazán, hogy a Csepel, III. Kerület, ne adj Isten, Bp Volán időkben nem jártam még idegenbe ifjonti koromnál fogva, maradtak a Vasárnapi Hírek utolsó oldali beszámolói tájékozódásnak.
Ma megint ilyen túrára készülünk, Hungária körút, az örök Colombe-stadion, a még mindig II. világháborús díszlet stadion, a megannyi formális (Piel lába alatt elsuhanó labda, Illés vezette gálázásunk a kékek kiesése előtt néhány héttel, Bárányos dugó a kupagyőztes idény 1995-ös őszén) és informális (nagyszínpadon dübörgő Metallica, első végiggyaloglás a Sport utcai villamossíneken a vendégpénztárak felé, vagy még ezt megelőzően leszállás a Népligettől idáig hozó 75-ös troliról) emlék, amiket jó újraélni gondolatban.
Ma tehát megint ide jövünk, és most felejtsük el azt, hogy a papírforma szerint esélyesként (bukdácsoló, rapszodikus MTK, 5 forduló óta meggyőző, 4-1-0-ás mérleggel kiegyenesedett Kispestünk), mert itt sosincs papírforma, nem azért, mert rangadó, hanem mert nekünk nem fekszik pár éve az MTK, ha kiesőjelölt, ha nem, szóval nem egyszerű a helyzet, mégis bízom egy sikerben, mert olyan rég nyertünk mi itt, utoljára Supkával 2007-ben a Bari gólpasszos-Abraham gólos, majd Bori-egalizálós első félidőt követően a csere Abass fejesével, a tabella élére ugorva 5 pontos előnnyel, ami után végül a keret egy részének fontosabb lett a saját pénztárca a 14. bajnoki címünknél… nem ma volt mindez…. szóval rég nyertünk itt utoljára, ezért talán ma… – mondogatom magamnak, de ilyenkor, ha én mondogatok, ha én optimistáskodok, hát csapjatok rá a kezemre, sosem jó az, szóval legendás eljóslási képességeim tekintve ha ebből egy iksz kijön, már jó, és tényleg nem is lenne rossz, hisz eleve úgy számoltam magamban hetek óta, hogy előbb verjük meg a Vidi-Győr-Loki triót, a nehezeket, mint a most nyilvánvalóbbnak tetszó MTK-t, dehát miről beszélek, most elemeztem, hogy az MTK minden, csak nem nyilvánvaló kategória…
A lényeg, hogy ma este egy hangulatos kis esti meccsre készülünk, eredményt majd meglátjuk, egyben viszont egyre biztosabb vagyok: az esőbe hajló koranovemberi est egy helyre kis meccset hoz majd a játszó hazaiakkal, akiket kontrázós „olasz középcsapatunk” – ahogy Hanta vagy valaki más (?) írta rólunk- próbál megszívatni, és esélyek alapján nem is esélytelenül. Jó dolog sülhet ki ebből. Szóval Hungária körút, lepukkant ABC és söröző a pályával szemben, Diszpi felirattal ékesített kockaklubház, romos környező épületek, egykedvűen elcsörgő 37-es villamos a töltésen az EXPO irányába, Sport utcai kopott macskakövek, jövünk. Ajándékozzatok meg minket három ponttal – és egy remek estével!
Fotó: magyarfutball.hu.
Az nb1.hu írásából tudtuk meg.
Ha eddig nem lett volna tiszta, most már azt is tudjuk, hogy Ayub Daud 2016-ig írt alá Kispestre. Lehet, hogy korábban már volt róla szó, és csak nekünk siklott ela fülünk mellett, de most mindenképp rögzítjük itt is.
via nb1.hu
Nem szoktunk gátja lenni semminek, főleg nem olyan dolgoknak, amik vannak.
A Honvéd jelenleg nem egyszerű dolog, ha az ember véletlenül Kispest-drukker. Nagyjából mindenki érzi, hogy miről van szó, mindenki képvisel valamilyen álláspontot. Ki az ultrákét, ki egy másik ultratípust, ki a korzót, tribünt, családot, megszokást, bármit, a lényeg, hogy van vagy ezerféle nézőpont (a Pécs elleni meccsen 800).
Olyan nyilván nincs és nem is lehet, ami mindenkinek jó. Ami mindenkinek ugyanúgy rossz, az van. Orwell parádésan megírta az 1984-ben, vagy Madách az Ember tragédiája falanszter színében, néhány ország pedig kipróbálta, vagy épp műveli jelenleg. Ebből az irányból nem kérünk.
Aztán van a középút, ami általában úgy szokott kialakulni, hogy létezik egy hagyomány, ami remek alap, és azt építgetjük, nyesegetjuk az oldalhajtásait, de mindig és mindenkor együtt.
Lehet szeretni, nem szeretni Hemibát, de néhány dolog illik figyelembe venni.
Egy, az Öreg kívülről jött, nem velünk szocializálódott a Bozsik lelátóin, tulajdonos lett, saját elveket követ, és azt konzekvensen. Azt senki sem tagadhatja tőle, hogy egyszer így dönt, másszor úgy, abszolúte kiszámítható. A szektorbezárás nem döntés, hanem büntetés, ne keverjük.
Másfél, Hemibá megszerette a Honvédot, szurkoló lett. Beszipkáztuk, pedig amikor megérkezett, én örültem, ujjé, befektető, aki pénzt akar csinálni, akadémiát, vagyis jó lesz nekünk. Aztán belénk szeretett, a racionalitás mellé odakúszott az érzelem is.
Kettő, hajlandó a párbeszédre, legyen az bármi. Megpróbálni mindenképp érdemes, hátha valami jó is kisül belőle. A céljaink nagyjából ugyanazok: eredményes Honvéd, és minél több Kispest-szurkoló a stadionban.
Három, elhaladt bizonyos dolgok mellett a világ. A futball ma már újfa futball szeretne lenni, keresi helyét az elüzletiesedés és a néhol rátelepülő politikum meghatározta mezőben.
Szóval vagyunk, voltunk, leszünk, csak épp egyre kevesebben, ami baromira nem jó folyamat. Miközben annyira azért nem szar kispestinek lenni, sőt.
A poszt amúgy nem erről szól, ezek az én gondolataim. A poszt egy szurkolói levél lesz, ami minap landolt a postaládánkban és az összefogásról, megbékélésről akar szólni. Anélkül, hogy véleményeznénk (vagy kijavítanánk a magyartalan, modoros nyelvtani hibáit), vagy kimondanánk, hogy a szerkesztőség egyetért, vagy sem vele, inkább változtatás nélkül közöljük, mert, mint azt már említettük, alapvetően nyitottak vagyunk mindere, ráadásul megúszunk vele egy napi kontentot.
(Aki ismer minket, vagy rendszeresen olvassa a blogot, úgyis tudja a véleményünket, amit egy szóval szeretnék összefoglalni: párbeszéd. Uff.)
Nyílt Levél a Budapest Honvéd Ultráihoz, Szurkolóihoz, Szimpatizánsaihoz
~o~
Kedves Szurkolótársaim!
A Budapest Honvéd Magyarország egyik legsikeresebb, legnagyobb hagyományokra visszatekintő futballegyesülete.
Puskás, Bozsik, Tichy és megannyi nagy sportember öröksége kötelez minket arra, hogy méltók lehessünk örökségükre.
A Budapest Honvéd utolsó évtizedei nem voltak méltók ehhez az örökséghez. Sem eredményeiben, sem szervezettségében, sem klubéletében, sem a játékosok klubszeretetében.
A Klub jelenkora azonban – álláspontunk szerint – az örökségnek való megfelelés irányába mozdította el a kispesti futballt.
A közelmúltban sikerült kétszer Magyar Kupát nyerni, sikerült többízben a nemzetközi kupákban megmérettetni és sikerült ismét a dobogóra állni.
A közelmúltban sikerült Magyarország egyik elismerten legjobb utánpótlásbázisát kiépíteni, ahonnan megannyi tehetség már az első osztályban is gólokkal örvendeztetett meg mindannyiunkat, és hihetjük közel van – oly’ régóta – az újabb kispesti felnőtt válogatott labdarúgó kinevelése.
A közelmúlt tehetségei végre abban a Kispest iránti szeretetben és kötődésben nőttek fel a Puskás Ferenc utcában, a Bozsik József Stadionban, amely klubszeretet méltó az említett örökséghez.
A jelenkor utánpótlás és első csapata garancia lehet a folyamatos fejlődésre, és arra, hamarosan az örökségnek megfelelő eredmények és sikerek költöznek vissza Kispestre.
Egy dolog azonban ma nem méltó az örökséghez.
A széthúzás, a gyűlölködés, a szurkolói feszültségkeltés, a távolmaradás.
Ez a helyzet megoldást igényel és elmozdulást abba az irányba, amely méltó ehhez a patinás klubhoz, méltó a Klub szurkolói hagyományaihoz.
A közeg sokat változott az utóbbi években. De sokat változott Puskásékhoz képest a ’90-es évekre is.
Ma a törvények, a Magyar Labdarúgó Szövetség szabályozásai, a Klub házirendje és belső szabályzatai megkövetelnek bizonyos normák betartását.
Azokat a normákat, amely normákat szabályok nélkül is betartott a Szurkolósereg évtizedeken át.
Ma azonban ezek nem divatosak. Sokkal divatosabb szidni a kisebbségeket, szidni az ellenfelet, szidni a tulajdonost.
De a divat vagy az erkölcs a fontosabb? A divat vagy a szabályok a fontosabbak? Az ellenségeskedés, az uszítás, a gyűlölködés, a távolmaradás vagy megbékélés a fontosabb?
Szerintünk az utóbbi a fontosabb. Az utóbbi a méltóbb ehhez a csodálatos örökséghez. Szerintünk az utóbbit érdemlik meg azok a fiatalok, akik mindent elkövetnek azért, hogy sikerüljön ismét olyan eredményesnek lennünk, ami méltó a kispesti hagyományokhoz!
~o~
Kedves Szurkolótársaim!
Kérlek Titeket, fontoljátok meg! Büszkeséggel tölthetné el mindannyiunk szívét, ha ez a Klub, ez a Csapat, ez a 12. játékos Magyarországon elsőként vissza tudni térni gyökereihez, és a megbékélést választaná.
Azt az utat, hogy a Csapat iránti szeretetből mindenki betartja a szabályokat, az alapvető erkölcsi és vallási normákat, és a jóizlés határai mentén szurkol, nem uszít, nem rasszista, nem gyűlöletkeltő.
A gyűlölet nem pálya! Tartsuk be a szabályokat, és segítsük a Csapatunkat ahhoz, hogy még sikeresebb legyen! Szükségük van ránk, és nekünk szükségünk van rájuk!
És nekik nem a tulajdonos, az ellenfél szidására, a huhogásra, a rasszista bekiabálásokra van szükségük, hanem a mi buzdításunkra, a mi őszinte, szabálykövetés szurkolásunkra! A jelenlétünkre!
Csak a Kispest – Megbékéléssel, Térjünk hát vissza a Bozsikba, a Kanyarba, Idegenbe, országhatáron innen és túl, biztassuk a mieinket, és szabályokat betartva lépjünk az örökséghez méltó útra!
A jelenkori tehetségek megérdemlik, a múlt nagyjai, Puskás, Bozsik, Tichy és a többiek pedig büszkén fognak lenézni ránk!
Kérlek Titeket, tegyük félre a vélt vagy valós sérelmeket, és az itt leírtaknak megfelelően viselkedjünk a jövőben! Kérem az Ultravezetők kiemelt együttműködését!
Mutassuk meg, hogy képesek vagyunk minderre már az MTK ellen!
A gyűlölet nem pálya!
Csak a Kispest – Megbékéléssel!
~o~
Nyílt levelemet mind a Klub hivatalos honlapjának, mind a nagyobb szurkolói oldalaknak (1909.hu és csak.blog.nepsport.hu) elküldöm.
Bízom benne, hogy a klub vezetői, játékosai és a szurkolók egyetértésükről tesznek majd bizonyságot, és együtt felnövünk e probléma békés megoldásához.
Barátsággal:
J. Péter*
szurkolótárs
* név és elérhetőség a szerkesztőségben, mivel nem kaptunk egyértelmű felhatalmazást a közlésére
4-4 játékost delegál a Kispest, a Haladás és az MTK.
Amúgy jövő héten két Eb-selejtezőt játszanak: 14-én ötkor a Bozsikban Albánia ellen, és 18-án Grazban Ausztriával.
via taccs/pill
Ledarálunk egy valag számot az első tizenhárom fordulóról, és megmondjuk, ki a faszagyerek a csapatból eddig.
Azt nyilván már levágtátok ennyi együtt eltöltött idő után, hogy valamilyen szinten szerelmese vagyok a statisztikáknak. Rejtett kis táblázatomban vezetem szinte minden babonámat, és ami egyszer nem működik, azt a következő meccsen nem használom (más közlekedési eszköz, dobom a pólót, cipőt, esetleg ezek kombinációját), mert tudom, a babona és a csapat eredményessége között nyilvánvaló összefüggésnek kell lennie.
És ugyanígy, a magam módján rajongok az InStat adataiért is, mert ők azt csinálják, hogy lemérnek minden NB I-es meccset, majd publikálják az adataikat, hogy azokat mások újragyúrhassák, kapaszkodókat keresve, vagy csak úgy, kíváncsiságból.
Most is egy ilyen következik. Mindenféle érdekességek az első tizenhárom forduló alapján, amiből kiderül, hogy
Azt nyilván már levágtátok ennyi együtt eltöltött idő után, hogy valamilyen szinten szerelmese vagyok a statisztikáknak. Rejtett kis táblázatomban vezetem szinte minden babonámat, és ami egyszer nem működik, azt a következő meccsen nem használom (más közlekedési eszköz, dobom a pólót, cipőt, esetleg ezek kombinációját), mert tudom, a babona és a csapat eredményessége között nyilvánvaló összefüggésnek kell lennie.
És ugyanígy, a magam módján rajongok az InStat adataiért is, mert ők azt csinálják, hogy lemérnek minden NB I-es meccset, majd publikálják az adataikat, hogy azokat mások újragyúrhassák, kapaszkodókat keresve, vagy csak úgy, kíváncsiságból.
Most is egy ilyen következik. Mindenféle érdekességek az első tizenhárom forduló alapján, amiből kiderül, hogy
InStat-rangsor (legalább 6 meccset játszott, átlag)
(InStat-indexek alapján, ami nagyjából azt mutatja, hogy az egyes játékosok az adott meccseken milyen hatékonyságot mutattak.)
Hidi 165, Holender 164, Ikenne-King 163, Alcibiade 163, Nagy Gergő 161, Diarra 160, Baráth 158, Lovric 151, Vernes 151, Kemenes 148, Testardi 132
Ígéretes: Godoy 172, Job 166
A többiek 1-3 meccsen szerepeltek egyelőre, őket nem szívesen átlagolnánk. A névsor amúgy pontszám szerint: Perea, Csábi, Bobál, Zivanovic, Délczeg, Tandia, Lőrinczy, Mancini, Diaby, Kozma, Prosser
Összes lövés (valamerre, nem feltétlen kapura):
További rendszeres próbálkozók: Nagy Gergő 13, Diarra 11
Lövés kapura:
Rajtuk kívül: Nagy Gergő 5, Hidi 4 és a többiek még ennyit sem. Érdemes észrevenni, hogy a hat meccsen játszó Testardi nincs közöttük, neki összesen egy, azaz egy darab kaput eltaláló lövése volt, még Diósgyőrben, az első félidő végén. 2-0-ra kaptunk ki.
Lövések hatékonysága (kaput eltaláló lövések az összes kísérlet százalékában):
Feljövőben Perea (2/2, 100%), valamint a kósza kísérletek alapján Ignjatovic (5/2, 40%). Ami viszonbt parádé lenne, ha Vécsei javulna valamicskét, mert hiába a sok kísérlete, ha mindössze 26%-ban talál kaput.
Pontos passzok (összes passz, kinél van a legtöbbet a labda):
Továbbiak: Ikenne-King 316, Vécsei 306, Baráth 295, Kemenes 269, Nagy Gergő 257
Pontos passzok (ugyanaz, csak átlagolva meccsekre):
Utánuk: Ignjatovic, Zivanovic 27, Hid 26, Vécsei, Lovric 24, Nagy Gergő 23, Kemenes 21 […] Holender 16, […] Vernes 14, […] Testardi 7
Pontos passzok aránya az összes passzból:
És: Lőrinczy, Tandia, Prosser 79%, Baráth, Ignjatovic, Zivanovic, Alcibiade, Hidi, Daud, Ikenne-King, Diarra, Vernes 72-74%, […] Testardi 60%
Nyertes párharcok összesen (cselek, etc):
Bevállalós még: Alcibiade 93, Diarra 82, Baráth 73
Ugyanez egy meccsre vetítve (átlag):
Bár mostanában kevesebbet játszik, de feltűnően kevés Vernes Ricsi négyes átlaga, amiben közrejátszhat az is, hogy nem ritkán két-három emberen kell áthámoznia magát az ellenfelek tizenhatosa környékén.
Nyert párharcok százaléka:
Vagyis a védelmünk lényegében (King 54%) hozza a felesnél valamivel jobb arányt, miközben a rendszeresen játszó támadóink közül Daud és Vécsei a maguk 43-44%-ával kimagaslik. Holender, Job és Vernes 30% környékén ácsorog, amihez természetesen oda kell gondolnunk azt a fontos tényt, hogy Rossi alapvetően három, egymást rotáló támadóval játszik. Daud és Vécsei helye egyre inkább megkérdőjelezhetetlen, az igazi kérdés azonban az, hogy ki legyen mellettük a harmadik, illetve ha valamelyik kiesik, kivel hozunk egy hasonló arányt?
Csapatunk favágói (összes fault):
De nem kell félteni Nagy Gerit (17), Vernest (15), Lovricot és Alcibiadét (14) sem.
Faultok ellene (összes):
Érdemes észrevenni, hogy ugyanazok a nevek a fultoknál mindkét oldalon és a párharcoknál, valamint a passzoknál is, vagyis ez a három-öt játékos az, akiktől a leginkább függ a jelenlegi Honvéd játéka. Lehet, Daud lövi a gólt, lehet Ignja csak ünnepnapokon néz el egy labdát, de ha ők tényleg az utolsó védvonalak és a valódi célszemélyek, akikre kijátsszuk a támadásokat.
Érdemes megjegyezni tehát a tengelyünket: King és Alcibiade a két szélsőhátvéd (talán nem véletlen, hogy Baráth Boti mostanság kiszorult), Hidi a középpálya közepén és Vécsei a támadósor jobb oldalán, valamint a támadók és a középpálya között.
És hoppá, itt a nagy tanulság: a mister stabil 4-3-3-as hadrendje, ahova hajlandó három, védekezőbb felfogású középpályást betenni rendre, szóval az a csapat rohadtul nem a bekkelésről szól, hanem a hatalmas munkáról, és a szélsőiről (szélsőhátvédjeiről), ami viszont azt jelenti, hogy a három támadó mellett még legalább ketten fellépnek folyamatosan (ezért látjuk állandóan elől kóricálni, vagy visszafelé loholni Kinget, Alcit) a két hátsó sorból. Szevasz Rossi, az adatok fényesen igazolják azt a focidat, amit a pályán is látunk. A Honvédnak jelenleg felismerhető játéka van!
Egyéni rekordok
InStat-index
Brutális, de a három legmagasabb értékünk mindegyikét Daud prezentálta. 236 ponttal a legutóbbi, Győr elleni játéka volt az InStat szerint a Honvéd idei legjobb egyéni teljesítménye. Szorosan mögötte 233-al a Hali elleni, valamint 217-el a Fradi elleni produktuma következik.
Negyedik helyen Hidit és a Videoton elleni 204 pontját találjuk, ami korrekt, valóban nagyot küzdött Patrik. Ellenben Vécsei első fordulós, kecsói vereséggel záruló 203 pontja már meglepetés, ami azt mutatja, hogy az egy-egy kiugró teljesítmény és a csapat eredményessége között nem feltétlen van összefüggés.
A TOP 10-ben találunk még két Holendert (vs. Kaposvár és vs. Pécs), még egy Hidit (Pécs), egy Alcibiadét (Videoton), valmaint egy Nagy Gerit (Videoton).
A legrosszabbakat most hagyjuk, elég annyit tudni, hogy az utolsó tízben háromszor is szerepel Kemenes Szabi, miközben Testardi csak egyszer.
Daud amúgy más tekintetben is hatalmas fogás volt. Végre lett egy olyan támadónk, aki felvállalja azokat a lövéseket, amiket korábban a sokszor csak második hullámban érkező Vécseinek kellett, a fentebb már bemutatott hatéknysággal.
A tiki-taka egy tipikusan olyan fogalom, ami a jelenlegi Honvédra abszolúte nem jellemző. Korábban már írtunk róla itt és máshol is, hogy a Honvéd egyáltalán nem tartja a labdát, nagyon kevés a passz a játékában, és ami van, az is rettenetes pontatlansággal párosul. Ennek fejében viszont iszonyat hatékony mind a saját, mind az ellenfél kapuja előtt. (Hamarosan erről is lesz friss adatsorunk, addig fogadjátok el így blankban.) Például Godoy, Baráth és Lovric kaposvári 57-61 közötti számosságú pontos passza nálun kiugró dolognak számít. Hasonlót is csak még egyszer, a Pécs ellen tudtunk hozni, akkor négyen (Lovric, Baráth, Ignja és Hidi) zártak 45 fölött.
Ellenben ha például Lovricnak kijön a lépés, akkor bőven 90% fölötti hatékonysággal járatja a labdát, ahogy történt az a Kaposvár és a Pécs ellen is. Érdemes észrevenni, hogy ezek pont azok a meccsek voltak, ahol valóban domináltunk a pályán, és nem volt szükség Ivántól a hatalmas és kétes pontosságú tért ölelő passzokra, nyugodtan lehetett járatni hátul, és építkezni előre. Amúgy a nagyjából elfogadható 85%-os pontosság felett a legtöbbször Ignját találjuk, akinek védjegye lett a fix megoldás, a sallangmentes védekezés, vagyis pont az, amiért adegy alkalmazzuk, adkettő szeretjük.
Támadó szellemű(bb) játékos a passzkirályok között kevés található, és ők is csak elvétve. Nagy Gerit viszont innen ki kell emeljük, mert az aprócska spíler rendre hozza a 80%-ot, és azt az embert a pálya közepén, akinél jó helyen van labda, ráadásul úgy, hogy utána is nálunk marad.
Ha ennél is többre vagy kíváncsi
akkor kapd le innen a táblázatunkat .ods formátumban.
Tényleg. Három évesek. Nem sok, de nem is kevés.
Például a Kispest 104 éves történetéhez képest semmi, de még a magyarországi internetezés 18 évéhez képest is csak egyhatodnyi idő.
(Nyitóposztunk, első szülinap, második szülinap.)
Ellenben ha azt nézzük, hogy letoltunk együtt olyan 120 bajnokit, másfél tucat kupameccset, ligakupát, nemzetközi kupát, edzőmeccset, játékosok jöttek-mentek, Moralessel nyitottunk, azóta újra olasz az edző, hogy közben elkoptassunk másokat is. Középmezőny, negyedik hely, bronzérem – stabilan araszolunk felfelé a tabellákon. Utaztunk együtt vagy tízezer kilométert, jártunk vagy harminc stadionban, ittunk vagy ötven kocsmában, megismertünk egy sereg új embert, és ha mást nem is történt, mi mindenképp többek lettünk általuk, általatok egy kicsit.
És közben összehoztunk 700 posztot, vagyis a közösen eltöltött 1095 nap hetven százalékára jutott valami olvasnivaló. És azt ki merjük jelenteni, hogy valóban olvasnivaló, mert tényleg olvassátok is. A Google statisztikai rendszere szerint épp annyi időt töltötök el az oldalon, ami nagyjából szükséges egy poszt végigolvasásához, és ennél szebb visszajelzést talán nem is kaphatnánk.
Miközben a remek kezdeményezés Népsport kiszolgálója, a blogmotor haláltáncát járja alattunk. Sajnos tényleg az van, hogy napról-napra mindig kicsit rosszabb a helyzet, de ennek ellenére próbálunk kitartani, mert tudjuk, voltak idők, hogy a csakblog volt sokak egyetlen és nagyjából hiteles információforrása a Honvédról. (Jelenleg épp a kármentés fázisa történik a lapcsoport szintjén, és reméljük tartós lesz a megoldás, de ha nem, akkor ott van a másik szerelem, a nyáron indult taccs.hu, ahová bármikor lehet menekülni.)
Vicces, és valahol furcsa helyzet, hogy alig három évről beszélünk, de mégis mennyire hosszú időről a blogműfajban. Miközben az indulás környékén még úgy álltak a magyar blogok, hogy mondjuk nem volt Facebookos like-gomb, amit ma olyan sűrűn szeretnek nyomogatni az emberek, addig ma már elképzelhetetlen nélküle egy-egy oldal. Vagy nem volt elterjedt a remek Disqus-kommentmotor, ami itt nálunk debütált, és ma már szinte standard megoldásnak számít a Népsport blogjain (köszönhetően a saját kommentmotor korai elhalálozásának is). Egyetlen fájdalmunk mindössze az, hogy nagy kedvencünk, a twitter (még?) nem ért el itthon akkora áttörést, mint a világ más részein, pedig ragaszkodunk hozzá, próbálunk ott gyorsak lenni. Például #csaklive néven már egy jó ideje mindent élőzünk, amit nem ad a televízió, de mi ott vagyunk, hogy legalább ezen a csatornán keresztül, akár a mobilotok kijelzőjére befutó értesítésekkel, de azonnal mindenről tudjatok. Nem sokan csinálják itthon, főleg nem a sport területén.
Mellékes projektnek ott volt a többi magyarfocis bloggal közösen üzemeltetett Parasztbelső podcast, ami egy fél évad után most épp átmeneti álmát alussza, de tervezzük a felélesztését.
Nagyjából ez a három év arról szólt, hogy a korábban lézező labdabiztos és NST mellett megjelenjen, és széles körben elterjedjen a sportblog műfaja. Mára talán elmondható, hogy kialakult egy közeg, aki rendszeres olvasója, követője a tartalmaknak, aki a napi hírek darálásán túl szeret véleményt is olvasni, esetleg hozzászólás formájában saját véleményt formálni.
Szóval a maga módján minden szép és remek. Akadozó technikai feltétekkel, változó kedvvel és intenzitással, de rw-vel toljuk a szekeret, babar és lovi fotóz szüntelen, alapvetően van minden, amire szükségünk lehet, hogy életben tartsuk az ország egyik legfaszább sportblogját.
Három év az már pont annyi, hogy az életünk részének nevezzünk valamit, ami annyi ideig folyamatosan történik velünk.
Folytatjuk.
A tegnapi meccs a szokott kispestgyőr-lélekrombolás mellett azért 5 perc erejéig mégis hozott valami katarzis-közeli – na jó, inkább katarikus emlékeket haloványan, de határozottan megidéző- pillanatokat. Megmondom őszintén, én egész hétvégén, ha eszembe jutott a közelgő meccs, ezt vártam a legjobban, a szünetet, mikor megünnepeljük a 20 évvel ezelőtti bajnokcsapatunkat.
És bár az egész dolog olyan magyarnarancs lett, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, mint vártam, hisz a 18-as keretből ha a fele volt itt a srácoknak, az egykori idoljaimnak, a nézőszám pedig – oké, tudjuk, itt elég is most egy lemondó „pfff…”-t elereszteni. Mégis, akik eljöttek, és akik megtapsoltuk őket ebben a szakadó esőben, ami helyett ők is gondolom szívesebben ültek volna a meleg lakásban, szóval mégis azért ez nagy érzés volt, és remélem az egykori bajnokcsapat itt lévő tagjai és éreztek valamit ebből a szeretetből, bármennyire is szánalmas, hogy nem 3-4000 torok döngte a „baj-nok-csa-pat, baj-nok-csa-pat” kórust, hanem alig pár száz.
De nem hiszem, hogy Pistának nem esett jól a legnagyobb király kórus, a Durcinak a neve alatt felerősödő vastaps, amivel megalkuvás nélküli középpályás-játékát honorálta ennyi év után is a lelátó, a Hamart fogadó ováció, a nehézbombázó Plókai Attit élető kántálás… Részemről a legnagyobb taps Csehi Tibinek szólt, aki amúgy pont e bajnokcsapatnak nem volt tagja, a szpíker által emlegetett MTK elleni gól is két évvel korábban történt, de nem bántuk, hogy itt van, dehogy bántuk, hisz annyi más bajnokcsapatunknak volt ő kulcsembere, és hát nálam máig nagy kedvenc, de jó volt látni Fareszt, aki később volt meghatározó ékünk, ekkor még csak csereifi, Csábi Józsit, Árki Gábort… és sajnáltuk, hogy Vincze Pilu, Orosz Feri, Fischer, a jó öreg kárpáti medve Ádi, Márton, vagy az általam legjobban várt Kovács Ervin nem voltak itt… és a kapusok, Brocki, Tarlósi, a beugró Vezér, vagy épp Szabados. Még Ivanicsnak is örültünk volna, hehe.
Visszaemlékező sorozatunkban már írtunk erről az idényről, így most emlékidézésre nincs is szükség, az ott van a szívünkben. Maros Józsi mondta a végén a megemlékezésnek, azt hiszem Trezinek, hogy „Pista, hát mi Kispest szurkolók még ma is ebből a bajnoki címből, az emlékéből élünk” – és ez amilyen igaz, anniyra szomorú valahol, de maga az emlék az nem szomorú, az szép, mint a napsütés azokban az 1993 május-júniusi hetekben, amikor 5 gólokat gurítva álltunk a bajnokság végén a tabella élére, behúzva máig utolsó aranyunkat.
Jó lenne újraélni ezeket a pillanatokat, de valahol már annak is örülök, hogy egyszer megélhettem – ez sem kis dolog. Boldog évfordulót a bajnokscapatunknak és nekünk is.
Fotó: 1909foto.hu
