Csak a Kispest!

Második részéhez érkezett a kettészakított epizód-duó, melyek célja bemutatni NB1B-s kanossza-járásunkat, amely – ha a másodosztály szégyenén túllépünk, és miért ne tennénk ezt, akkor – egyfajta diadalmenetként értelmezhető. Amikor történetünket legutóbb abbahagytuk, a rajt-cél győzelmet hozó szezon egy izgalmas tavaszt tartogatott még számunkra, ám az előjelek nem voltak egyértelműek.

Rengeteg meccsünk lesz idegenben, a riválisok száma megnőtt, az átigazolási piacon nagy halat nem sikerül kifogni. Milyen tavasz várhat ránk? Nos, erről szól retro-sorozatunk újabb fejezete, hamvába holt Miriuta-epizóddal, MK-hadjárattal, és a május végéig tartó hosszú meneteléssel, melynek ezúttal Mao-ce Tung helyett Burgi, Horváth, Vén, Vadi, Molnár Levi és Budó lesznek a hősei. Lapozz és hozsannázz velünk!

Rég volt már ilyen telem Honvédosként, azt kell, hogy mondjam. Alig ért véget a Karácsony, és alig vetettem bele magam a múlt rész végén már elsírt szigorlat- és vizsgarengetegbe, a csapat is megkezdte a felkészülést. Az elég rendesen frissülő klubhonlapról sorra lehetett megtudni az izgalmas infókat, sőt, néhanapján még az NS is foglalkozott velünk: mégiscsak úgy hasítottunk végig az ősszel a másodosztályon, mint a meszes. Voltak ugyan kisebb bukkanók (Nyíregy, Bodajk) és döntetlen-torpanások is, de a pontelőnyünk, ha nem is kilométeres méretekben, de azért csak ott volt, lépéselőnyt biztosítva a Vasas előtt. A Vasas, mondom és írom, hisz az ősz a két budapesti nagyágyú rivalizálásával telt az NB1B-ben, azonban a surranópályán bizony bejelentkeztek más kellemetlenkedő ellenfelek is. A vártnál jóval masszívabb volt pl. a PELC és a Kecsó, de nem is ők a lényeg, a 6.-8. hely környékén minket és nagyra törő terveinket nem zavarták annyira. Akkor ki lehet veszélyes még? Nyíregy, Diós? Mindkettő bukdácsol, bár tavaszra feltámadhatnak… Nem. A Vasas nyomában ugyanis ott tülekedett az év elején általam 10. hely alá várt Kaposvár, egy évek óta regnáló fiatal, ambiciózus edzővel, Prukner Lászlóval, és olyan, máshol nem kellő fickókkal, mint a Nagylaki Kálmán ámokfutása fémjelezte szegedi 1999-es NB1-es kérészfélév két vajdasági vendégmunkása, Nagypál és Oláh, vagy épp Andruskó Attila, Petrók Viktor, vagy épp Jovánczai. Ráadásul a tehetséges fiatalnak minősülő Szakályok már a kispad kapuján kopogtattak. Szóval volt ellenfelünk elég, akikre figyelni kellett, ráadásul elért minket is a nagyágyú-szindróma, azaz tavasszal mindenki ránk fente a fogát, minket akart legyőzni… ezekben a hetekben a sivár vizsgafelkészüléseket csak a nyári baráti wekerlei bográcsozások-sörözések iránti vágyakozás, és a BHFC-related hírek böngészgetése törte meg, s bizony szükség is volt e lélekmelengető kikapcsolásokra. Mindezeken túl a Honvéd évek óta először végre élvezetes gondolkodnivalót jelentett, sikerért küzdöttünk, nem bennmaradásért, hanem bajnoki címért, sőt egyes merész szurkolóink a dicső őszt követően már a Magyar Kupa döntőjébe kezdték vizionálni a csapatunkat, mondván, csak egy jó sorsolás kell. Én ekkor még úgy néztem ezekre az optimista arcokra, mint az indiánok a szent őrültekre a Cooper-regényekben, de majd kiderül: nekik lesz igazuk!

Abban családilag egyetértettünk a tavasz előtt: nagyon húzós szezon elé nézünk, a sorsolás miatti őszi hazai találkozó-egymásra tódulások, illetve a különböző indokú meccshelyszín-csereberék azt eredményezték, hogy a márciusban induló szezon majd’ 2/3-át idegenben kell letolnunk, ami az azért nem bombabiztos őszi away-teljesítményünket elnézve nem tűnt megnyugtató megoldásnak. A Vasas a nyakunkon volt, és a többi említett vetélytárs is vérszagot szimatoló éji vadként szűkölt a másodosztály rengetegében. Ráadásul az első hír a keretről eligazolás terén érkezett: a Garami Yoda bá’-t menesztő Fradi élére kerülő Pintér Attila Keller Józsefet kérte fel pályaedzőnek, és a Fradi-családba visszahívott balhátvédünk örömmel ment is. Nagyon sajnáltam a távozását, hisz amilyen lutrinak tűnt a 30-as évei végét taposó veterán leigazolása júliusban, olyannyira bebizonyította a „Fater”, hogy öreg bohócliger még nem nyugger. Máig él bennem a Kecsó elleni meccsről az a megmozdulása, ahogy az egyik lila csatárt üldözve ellenfelét előbb az oldalvonal felé szorítja, majd nemes egyszerűséggel (és 20 év rutinjával) a bírónak pont takarásban kiteszi az arcot a pályáról. A legfifikásabb bodicsek volt, amit láttam, az Öreg érezte, hogy a kecsói ifjonc lefutná, hát jött a fateri kocc. Az egész szezont úgy hajtotta végig, hogy az a legőshonvédosabb saját nevelésünknek is dicséretére vált volna, úgyhogy fájlaltam távozását, de szemrehányás helyett csak egy kövér maxiriszpekttel bocsáthattuk őt útjára, vissza az Üllőire… Elhagyta a csapatot Mészi és Csobánki is, a két fiatal Kecskemétre került, így a Dömeutódnak beharangozott Csobánki e téren is követte a nagy előd egykori pályaívét. (Sajna ezzel minden hasonlóság ki is merült kettejük közt…). A negyedik katona, aki megkapta obsitját a Bozsikban, Hornyák Vendel lett. Az általam amúgy kedvelt, az „eccerű_mint_a_faék” jobb-bunkó játékot remekül prezentáló ex-bányászvárosi csatárgyilkoló-gép kegyvesztett lett nálunk a bajnokság első harmada után, akkor Gálhidi az addig rendszeresen kezdő Vendel helyére Bábikot vitte hátra, a középpálya jobb oldalán pedig hol Drobnjak, hol a kisDobos kezdett. Szóval Vendel is elszállt, most már jöhetne valami új igazolás is!

Az első érkezők meglepetésre ismeretlen nevek voltak -legalábbis mainstream értelemben, ám pedigréjük minimum biztatóan festett. Nánási Krisztián saját nevelésünk volt, innen került Brémába, a Werderhez és most vissza. Az így XXI. századi Forrai-utódként is értelmezhető arc ráadásul 23 év alatt volt, így a múlt rész elején emlegetett szabály-kritérium terén is erősítést jelenthetett. Szintúgy Dancs Roland. Ő a svájci Grasshoppers -és előtte itthon a Hali- klubneveit behelyettesítve Nánásiéhoz hasonló életrajz-mintával rendelkezett, ő lett a másik új fiatal zsákmány a télen. Ez mind szép és jó persze, de hol van az új kulcsember, a tényleges erősítés? -kérdezgettem magamtól, és a következő hetek csak részben adtak erre választ. Érkezett ugyan a korábban a III. Kerületben megforduló, epic nevű Schafranek Ádám (életkorából ítélve jó eséllyel a Macskafogó bemutatása alatt lehetett gyermek, bele sem merek gondolni, miket állhatott ki a suliban), illetve a számomra régi kedvencnek számító, a ’90-es évek végét a Zalaegerszeg-Szombathely viszonylatot retúrjeggyel végigturnézó Liviu Bonchis. Ám Schafi a TTVE-ben is csak kiegészítőember volt anno, Bonchis felett meg enyhén szólva eljárt az idő. A korábban Lombard utazó vándorcirkusz-tag Farkas Attila is inkább a „se_íze_se_bűze” hátvédek kasztját erősítette, az ő idehozatala miatt sem öntött el a kéj. Mondjuk rutinnak a kispadra a tapasztalatlan süvölvényeink mellett-helyett jók lehetnek -vélekedtem – de hiányolom az igazi nagy halat -ahogy Horváth Pál mondaná…-. Aztán robbant a bomba!

Jött ugyanis a hír: le fogjuk igazolni a Cottbusból (Mainzból?) hazatérő Vasile Miriutát, az évek során magyar állampolgárságot szerző, szabadrúgás-mágus válogatott karmestert. Na ez igen!-csettintettem és csettintettünk valószínűleg sokan, ez már valami! Vén Gabi úgyis inkább balszeles, végre lesz igazi irányító, ráadásul válogatott. Én, a nagy Warzycha-mániás, külön örültem, hisz a lengyel óta csak Szabó Tibi mutatta azt a minőséget, amit e poszton elvárnék- úgy festett, most végre jön egy újabb méltó válasz. Nem jött… Miriuta 3 napot bírt ki nálunk, majd egy edzőmeccsen Gálhidi egy utasítására beszólt az edzőnek, az lekapta a pályáról a tar középpályást, utóbbi pedig az edzőmezünkkel tette ugyanezt és decens porfelhőt hagyva maga után elszáguldott a XIX. kerületből. Ennyi. Össze voltam törve. Közben azért a kertek alatt hoztunk még egy baloldali középpályást Szlovákiából, aki alkalomadtán tud balhátvédet is játszani a Keller fater helyén-szólt a fáma. Majd kiderült, hogy a középkori vízhordó-fejű csöppnyi tót, Marcel Horky irányítónak sem utolsó, szóval egyszerre majd minden kérdés megoldódik. Én ezt persze előre nem tudtam, így inkább fanyalogtam magamban, annál is inkább, mert a Vasas persze igazolt irányítót – mintha Schultz Levi nem lett volna nekik ott… Na de kit szerződtettek… Bárányos „az NB2 derogál” Zsoltot. Ha 2 résszel ezelőtt azt írtam, hogy adhatunk Bárányosnak még egy tiszta lapos kezdést, ez most végképp eltört bennem és sok drukkerünkben. Persze sose mondd, hogy soha, alig 3 év és adhatunk egy újabb esélyt, de Bari, azt hiszem, itt rontott el végképp mindent a Kispest-szurkolókkal való viszonyát és a Bárányos-képet illetőleg. Hát így zajlott le az átigazolási időszak, és annyi bizonyos, hogy hatalmas húzónevet bár nem sikerült hoznunk, azért mégiscsak foltozgatva lett a védelem, a középpályára jött egy komplett cseresor [Schafi-Bonchis-Nánási-Dancs(-Horky)], így végre nem lehetett panasz tárgya a kurta kispadunk, elöl meg úgyis jól el voltunk eresztve (Kozi, Drobnjak, Borghese, Horváth Péter). S ha azt vesszük, hogy egy adag újabb ifjonc is felkerült a kerethez, így a védő Facskó, vagy egy vörös hajú, kriminális mozgáskultúrájú csatár, Bojtor Laci, illetve a majd Dolcettinél befutó Lázár, annyira nem is festett rosszul a helyzet. Csak a fránya Vasas… nevekben megint jobban igazol, sokat játszik otthon tavasszal és egyébként is…

A szezonkezdetet (szurkereink többségéhez hasonlóan) tűkön ülve vártam, így mikor a rögvest meleg pitének ígérkező diósgyőri vendégjátékot lefújták az egész első fordulóval együtt a havazás miatt, csalódottságom majdnem az égig nőtt. 1 hét múlva már nem csak majdnem: a 2. fordulót ugyan megtartották, de a mi meccsünk elmaradt, mert a Rákóczi legendás gödrében úgy megállt a hólé (nem a Sándor…), mint Kozarek a góllistán októberben. Újabb halasztás, mi meg várhattunk a bemutatkozásra Szolnokig… sőt, mindezt még egy MK-kör is megelőzte. A sorsolás szeszélye kegyes volt velünk: a harmadosztályú Tuzsért juttatva ellenfelünknek. A nyírségi településre kis szurkolósereg is elkísérte a hétközi derbire a csapatot, ahol klasszik retromezünkben egy Vadi- és két csatárgóllal (Borgi, Horváth), nem túl sziporkázó játékkal, de behúztuk a továbbjutást. Ezzel hirtelenjében a 4 között voltunk, és hiába a legyőzött ellenfelek nem túl veretes névsora (Soroksár, Szentes, Tuzsér), egy másodosztályú csapattól ez is bőven dicséretes teljesítmény volt, a győzelmeket meg minek is magyarázni. A 4 között az idénybeli nagy vetélytársunk, a Vasas mellett a Fradi és a Zalaegerszeg társaságába érkeztünk be, izgatottan várhattuk tehát a sorsolást, mely a Zetét sodorta utunkba, ráadásul 1 meccsen eldőlő, Kispesten rendezendő randevú keretében. Maga a döntő ‘egerszegre volt kiírva, így a Zete várható motiváltsága nem lesz kérdéses, gondolhattuk- no de addig még a bajnokságban kéne biztosítani a feljutást…

A szolnoki rajt megkésett idényeleji formát hozott, Nánási góljával még vezettünk a félidőben, de a hazaiak egyenlíteni tudtak. A Pápa elleni hazai tehát kötelezően behúzandó derbivé avanzsált – és szerencsére nem is lettek gondok. Húsvét előtti hétvégéken hazai meccseinket rendre nyertük szurkolóságom alatt (pl. ’98 tavaszán DVTK ellen, 2001 tavaszán a Vidi ellen, stb.) és most sem történt kisiklás. A 16. percben Budó vezetgette a labdát a 16-os baloldali sarkánál, befele húzott, amolyan Warzycha / Bárányos szögig, majd a két említett előd Fradi elleni találataival ellentétben ő nem középmagasan, hanem laposan lőtt – de a végeredmény ugyanaz lett, gól! A szakadő eső ígérete miatt a tribünön ültünk ekkor a tesóval, rajtam a Wilkinsonos meccsmez, rajta a Karácsonykor tőlem kapott fehér Diadora hazai feszült és az eső valóban szakadt – nem tévedtek a meteorológusok tehát aznap estére. A szakadás szerencsére a góljainkat rejtő zsákunkra is érvényes volt, nehéztüzér birodalmi lépegetőnk mellett ugyanis Borgi is büntetett tiziből, valamint Horváth Péter is betalált. A győztes gárda: Molnár L.-Bábik, Vámosi, Budovinszky, Horky – Nánási (Schafranek), Vadócz, Borgulya (Bonchis), Vén- Horváth P., Drobnjak (Kozarek). Jó hangulatban mehettünk haza a meccs végére pont elálló zivatar utáni Ady Endre úton, és a hagyományos tavasznyitó szabadtéri park-sörözésünk 2 nap múlva kivitelezett szeánszán is nyilván a BHFC volt a téma kettőnk között.

A következő szerda elmaradott meccs pótlását, és idénybeli harmadik gyufánkat hozta, a kaposvári vendégjáték alkalmával hagyva minden pontot az ezzel első számú üldözőink közé belépő Rákóczinál. No ez nem hiányzott, a nyomunkban lihegő Vasas után még egy felajzott Kaposvár is… csak baj ne legyen. Szerencsére 4 nap múlva javítunk, pedig Kecsón sem habos kakaó a vendégeskedés, ám remek formába kerülő csatárduónk ismét osztozik a találatokon, 1:2 a vége. A feszített menet folytatódik, Détári Döme Tatabányája érkezik hozzánk, többek között az exHalis Filipoviccsal turbósítva, s a Bozsikbeli 0:0 minden, csak jó eredmény nem. A hétvégén azonban megint sikerül a szépségtapasz-feltétel: Vácott nyerünk 5:0-ra, s ez a meccs azért is fontos, hisz hosszú hónapok után csereként pályára lép Hamar Pilu, az egy éves eltiltását letöltő klubikon. A hírnek igencsak örültem, és bíztam benne, hogy a következő szerdán már én is láthatom őt élőben.

Következett ugyanis a tavasz meccse a Bozsikban! Az MK-elődöntőn a Zete érkezett hozzánk, Gellei Imrével a padon, jelentősen megerősödve a télen (pl. Sebők Vili is ekkor igazolt Zalába, de emlékeim szerint Sebők József is ekkoriban tért vissza a kék-fehérekhez). Aznapra Anyu színházjegyet vett a szűk családnak jó pár héttel azelőtt, s mikor ez kiderült, kisebbfajta botrány alakult ki otthon. Én hallani sem akartam a kupaelődöntő kihagyásáról, Fater, aki pedig alapból nem egy színházfetisiszta, rögvest befarolt mellém. Öcsém, aki jóval fejlettebb családszociális érzékkel és érzelmi intelligenciával rendelkezik nálam, persze feláldozta magát és elment az inkriminált előadásra, mi meg Faterral a Bozsik felé vettük az irányt. Titokban nem is bántam (annyira) az események ilyetén alakulását, hisz Faterral ketten 2002 tavaszán már „legyőztük” a Zetét. Az esélyek most is egyértelműen a zalaiak oldalán voltak: jóval erősebb keret, nemzetközi kupaindulás motivációja, stb. Mellettünk a hazai pálya és a csapategység szólhatott… A 42-esről leszállva a Vasas elleni őszi rangadót idéző hangulat fogadott: tömött sorok kígyóznak a lőrésszerű pénztárablakaink előtt, piros-fekete zászlók, mezek és sálak kavalkádja kavarog a Bozsik előtti placcon… csak az őszi meccsel ellentétben ezúttal csodás, fű- és földszagú tavaszi, verőfényes napsütést követő barátságoos késődélután szolgáltatta a kulisszákat, a kedvenc évszakom, a kedvenc illataim, a kedvenc stadionom…nem lehet nagy probléma! Nos, ezt a Manchaster-ölő Koplárovics Béla másképp gondolta. A 19. perc környékén 16-osunk sarkánál ólálkodva egyszer csak lőtt, és a megersztett suvasztás a kapunk pipájában kötött ki. Csönd a Bozsik-stadionban, ünneplő narancsmezes Zete, zavarodott Bp Honvéd. A félidő végéig nagy nehezen rendeztük sorainkat, ám hiányzik az átütő erő a támadásainkból, hiába, ez nem a másodosztályú ellenfelek egyike… Tanácstalan a csapat, jól jön a szünet, de Fater is lemondóan csóvál fejet a korlátnál, nem érzi a praktikát a csapatban. Én sem. A szünet viszont elementáris élményt hoz! Az ultratáborból kisebbfajta tüzijáték indul ki, mini augusztus 20, konfetti- és szalagfelhő, decens robaj, és az egész stadion a kanyar által beindítva skandálni kezdi az azokban az években már megszokottá váló „Csak a Kispest” rigmust. CSAK A KISPEST! -üvölti egy emberként a Tábor, a korző és a bezengő tribün, a nap lassan megindul a hengermű mögé lebukni, s kivonulnak a csapatok a pályára. A Zete játékosok arcán meglepett grimaszok, a mieink elszántak, de az is látszik: megérintette őket a dörgő Bozsik. és nekikezdenek… nekikezdenek bizony a támadásoknak az „aranylábú gyerekek”, és olyan második félidőt tolnak le, hogy beleremeg a gyomorszájam, ha visszaemlékszem.A Zete talán ha 2 ziccert dolgozott ki a második etapban, mi viszont az első félidei nulla után vagy 10-et, nyom a csapat elképesztő erővel, megyünk előre, a tömeg pedig csak hajtja, csak űzi a srácokat. Én a 60. perc táján rekedtem be végleg, és ni, már a faterom hangja is meg-megbicsaklik, főleg, mikor Sebők Vilit osztja. Aztán úgy a 60-valahanyadik perc körül egy kipattanót a nem sokkal korábban beküldött Drobnjak ver be, hangrobbanás, a kerítés majd’ bedől, rajta lóg mindenki… megyünk tovább azonban, nincs leállás. Még 20 perc…még 10…még 5… a Zete már hosszabbításra játszik. Van is még cseréjük, nekünk viszont már nincs, mert Jovan mellett Dobos is beállt már, sőt, Kozarek Andris helyett is behoz valakit Gálhidi. Ki ez a hosszú hajú csere, nézem, nem tűnik fiatalnak, ki lesz ez? És akkor Maros mester bemondja a mikrofonba, hogy pályára lép Hamar István, basszus, hát ez a Hamar, hát hogy megnövesztette a sérót, mint a klasszik időkben, ’93 tájékán! Időutazás. Szinte meghatódom… 1 perc van talán hátra, szöglettel jövünk. Nem fogjuk bírni a hosszabbítást, ki fogunk pukkanni… de jól jönne egy gól a lefújás előt… Na…Jól jön be a labda, egy fejes, egy kavarodás, Drobnjak még egyszer belestukkol…mi ez…nem látom…GÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!!!!!!!!!!!!!! Benn van!!!!!! Hogyan, milyen úton-módon, nem tudom, de beküzdöttük! A játékosok egy kupacban… Na, innetől fieszta, hangos visszaszámlálással, stressz-és adrenalinfokozat az egekben, Apu elmegy még egy sörért, mert nem bírja idegekkel a végét, énnekem a kezem már fehér, annyira szorítom a korlátot. És? Mit fúj a bíró? Szabadrúgás? Nem! VÉGE!!! Továbbmentünk, MK döntőben az egy éve még megszűnés szélén álló, lesajnált, kiröhögött Honvéd! Másodosztályúként. Egész pontosan ők: Molnár – Bábik, Vámosi, Budovinszky, Horky – Dobos (Bonchis), Vadócz, Borgulya (Drobnjak), Vén – Kozarek (Hamar), Horváth P. Közben jön is a hír, hogy a Fradi meg leütötte a Vasast, mint Bud Spencer a hagymásbabjára pályázó mindenkori rosszfiúkat, így az ősi ellenfél a döntőben randevút adhat nekünk! Micsoda este volt… csak mikor hazaérve lelkendezve vázoltam a sztroit a színházból hazatérő Öccsnek, ő küldött el jogosan a trükkös dekkbe. Igaza is volt.

Az ünneplés napjait (másnap az egyetemen úgy hordoztam körbe a Sportlapot, mint valami véres kardot) aztán vasárnap a totál sereghajtó Hévíz elleni beégés követi a termálvárosban (2:3), hiába, a csapat fejben még valószínűleg a pezsgősüvegek alján járt. Annyi baj legyen, bár veszettül bukdácsolunk tavasszal, a Vasas is így tesz, és ahelyett, hogy faragna hátrányából meglepő vereségeink és döntetlenjeink alkalmával, ő is betlizik, így előnyünk még nő is! No de a csapatunk nem azért vezet a rajt pillanata óta, hogy amatőrködjön: amikor kell, meg van rángatva az a gyeplő. A Szegedet egy esős szerdán 5:0-ra intézzük el otthon, Horváth 2, Budó, Kozarek és Vámosi 1-1 gólt szerez – ám mindegyikük fejjel talál be. Kb. amit kapura fejeltünk aznap, az gól is lett, a szegény szögedi kapus ehette is a kefét rendesen… Nem jár jobban a Dabas sem. A szuburbiában rendezett találkozón 2:1-re vezetünk, ám a bíró kiszór egy embert tőlünk és a piros-fehérek egyenlítenek. Lehet hátra 8 perc… Ekkor azonban posszan a kispesti arany oroszlán és hármat rámol be a Dél-Pest-megyeieknek. Karnevál a vége, még Hamar  is vállal egy slusszpoén találatot! Ez igen! Újabb szerda, újabb elmaradás-pótlás.

A DVTK mindig is nagy ellenfél, most is az, ám az ihletett napot kifogó Borgulya dupláz, és innen is 3 ponttal jövünk haza. Na ez igen, ezt már szeretjük! A kupadöntő „előestéjén” a Bodajk jön a Bozsikba, s becsülettel fekszik fel a deresre, ahol egy sima hármassal bosszuljuk meg az őszi kisiklást. A csapat szárnyal, egyre jobban összeáll a tavaszi gerinc, Horky a középpálya balszélére kerül, hisz Gálhidi egyre inkább Takács Zolit erőlteti a balhátvéd poszton. Nánási kikopott a  kezdőből a tavaszi rajthoz képest, a Borgulya-Horváth csatárduó viszont remekel, Hamar állandó cserévé lép elő az utóbbi hetekben. Jöhet az MK -döntő.

Az MK-döntő, ami pont Öcsém ballagására esett, nem csak egy napra, de egyazon 2 óra hosszára is. Itt már nem volt kibúvó, természetesen én is egy nagy virágcsokorral álltam (senyvedtem) a Károlyi gimi udvarán, nézve a társaival tarisznyástul elvonatozó Testvért, közben lélekben én is a Népstadion lelátóján ültem. Népstadion, jól olvassátok, hisz a zalaegerszegi helyszínt a két döntős fővárosi mivolta és a szurkolói utazások megkönnyítése miatt a Puskásba helyezte át a labdarúgó szövetség. A 4500 néző előtt, nyilván zöld szurkolói túlsúlyban, ám becsületes mennyiségű kispesti drukker előtt lezajlott döntőben sajnos érvényesült a papírforma és véget ért a tündérmese. A csúcsformát hozó Gera és Tököli kettősére alapozó, hetek múlva bajnokká is avanzsáló Fradi ellen csak teljes hittel és bátorsággal lett volna esély, az meg most hiányzott. A Tábortól kapott vadiúj, szorulós, talán AS Roma mezt idéző dresszben a pályára kivonuló fekete seregünk végül 3:1-es vereséget szenvedett, Bábik szépítő találata után úgy 1-2 percig élt a remény, ám ez igazából csak a szívünk mélyére volt igaz, a gyakorlatban nem. A Pintér vezette Fradi diadalmaskodott, Keller Józsi pedig MK aranyat vehetett át pályaedzőként, egyúttal egy ezüstöt is, hisz az őszt még nálunk tolta le. Egy hónap múlva pedig egy NB1-es és egy NB1B-s aranyérem is jár majd a „Faternak”-nem volt egy terméketlen idény ez neki, szó mi szó…

A döntőt tekintve tehát nem tudtuk feltenni az „I”-re a pontot, de nem pihenhettünk egy percre sem, hisz a Fáy utcába voltunk hivatalosak, a tavaszi „NB1B-s döntőre”. A sokáig 0:0-ra álló meccs tétje az volt: tud-e a Vasas faragni a hátrányán – ha veszít, vagy iksz a vége, gyakorlatilag már nem érnek be minket, csak ha nagyon elszerencsétlenkedjük a végét. Amikor a 86. percben aztán Vén Gabi szabadrúgásból betalált, úgy tűnt, totális sikert aratunk, ám a 88. minutumban a fővárosi vetélytárs egalizált, így 1:1 a vége. Ezt azonban nem sokan sajnálták közülünk, kicsit a ’91-es tavasz Üllői úti döntetlenje ugrott be, amikor is a minket üldöző Fradi nem tudott közelebb férkőzni, mi meg masíroztunk tovább akkor is a bajnoki cím felé -igaz, még az első osztályban! Micsoda különbség.

Nem ígérkezett sétagaloppnak az ősszel minket legyőző és most is feljutásra, legalábbis dobogóra pályázó Nyíregyháza fogadása sem a Bozsikban, ám a meccs laza 3:1-et hozott, a második félidőben csak egy csapat volt a pályán. Ekkorra már én is magabiztos voltam, érezve azt: a feljutás tuti, ám a Vasast lassanként előző Kaposvárt azért jó lenne nem közel engedni, és bajnokként zárni az évet. Ekkorra már nem volt elég a feljutás, nyilván az aranyérem kellett a szurkolói léleknek. Amiről a döntés újabb 3 nap múlva el is jött.

2004. május 15., szombat, Széchenyi tér. A REAC ellen kezdjük 3 idegenbeli meccsből álló minisorozatunk, ha ezt a meccset megnyerjük, feljutunk, bajnokként. A kisebb sérülést összeszedő Molnár Levente helyén az NB1B-s évben megbízható csereteljesítményeket prezentáló Silhavy kezd, az eltiltott Vámosit Farkas pótolná a védelemben. A középpálya nem a megszokott, Hamar, Bonchis és Dobos is kezd, ők pedig inkább cserék voltak mostanság. A vezetést a második félidőben Hamar szerzi meg, majd egyenlít a REAC percekkel a vége előtt. Mégsem lesz avatás? Budó bevadul, piroslap. Mi lesz itt… és ekkor Vadócz lép ki valahogy a védők közül és egy kifacsart lábbal megeresztett lövést ad le, és igen, a labda elgurul a kapus mellett, GÓL, benn van, és innen már nincs visszaút a kék-sárgáknak.

A hármas sípszó után őrület a pályán, a vendégtáborból rohan be mindenki, ereklyegyűjtés, ezek a fura piros mezeink is a szurkolókra kerülnek, fieszta, utcabál, minden ami kell, öltözőfolyosón egykori ikonjaink gratulálnak a többi játékosnak, Pisont Pista is feltűnik… megnyertük hát. Ami év elején egy iszonyat nehéz küldetésnek tetszett, az az is lett, de behúztuk, megcsináltuk, megtettük amit meg kellett. A tavaszi nagy menetelés, de az egész év összességében is az 1990-91-es első szezonomat idézte bennem, és most csak egy kicsi vágyam maradt: a végét ne bohóckodjuk el úgy, mint a Mezey csapat anno, aki vereségeket és döntetleneket hagyott a végére, lehetséges 9 és 11 helyett „csak” 6 pontot verve a Fradira…

És ebben a remek idényben ez a kérésem is meghallgatásra találtatott! Az őszi hazai záró meccstriót most tavasszal értelemszerűen 3 idegenbeli találkozó „tükrözte”. A másodikra a bajnokavató hétvégét követő szerdai nap került sor, aznap egyetemi díjátadónk volt, így egy oklevéllel a táskámban indultam először a csoporttársakkal fel Balázs cimboránkhoz vízipipázni, majd ennek folyományaként emelkedett hangulatban a Népligeti metrómegállóhoz felszedni az érettségire készülő szünetét töltő Öcsémet hogy az 1-es villamossal induljunk a Sport utcához. A Hidegkutinál leszállva, ha nem is a ’99-es Metallica koncertet idéző tömeg fogadott, azért a kretén időpont (hétköznap 15.00 óra) ellenére rendesen sorjáztak a BKV-pálya felé a sínpárok mentén oldalgó kispesti kollégák. A „Taxis” pl. erősen átkozódott, miután parkoló kocsija ablaktörlői alá valakik behegesztettek 2 Stella Artois üveget, amit az öreg szurker a tőle megszokott érdes kommunistázással honorált. A jegyek beszerzése után aztán irány a retro, ’30-as éveket idéző lelátó, s kezdődjön a meccs! Az első félidő a nagy melegben álmosító játékot hoz, de azért egy Horváth góllal vezetünk. Csopaki aztán a második félidő elején egyenlít: bealvásunk megbosszulja magát. Mégis fiesztahangulatba süllyedve szórakozzuk el a hátralevő meccseinket?-aggódok. De nem! Jön Takács Zoli [akitől akkoriban rendesen fáztam, lévén minden meccsre tartalékolt egy hajmeresztést] a videón is látható „remek” indítása, melyre nehéz azt mondani, hogy „szeme volt”. A BKV söprögetője és kapusa azonban megmutatja, hogyan kell elostobáskodni egy ilyen szituációt, Horváth Peti meg érkezik és beveri utolsó, 17. gólját a szezonban, bezsebelve ezzel a gólkirályi címet is az NB1B-ben. S hogy a show teljes legyen, a csereként beálló Borghese egy indítással meglép a BKV térfelén, egy védővel a nyakán, majd jó 45-50 méterről kapura veri a zsugát, látva, hogy a közlekedésiek kapusa kinn kolbászol. Mi is Öcsémmel ekkor már ugrottunk fel a lelátón, hogy mekkora helyzetfelismerés, ami valszeg úgyis mellémegy, de azért megtapsoljuk…a labda pedig hullott, hullott, lepattant, majd fel, de pont még be a léc alá…! GÓÓÓL! Ha azt mondtam erre a szezonra, hogy Hollywoodban írták a forgatókönyvét, akkor azt az ilyen fordulatok miatt tettem… Csodás gól, csodás tulajdonképpeni lezárása egy remek szezonnak, amiből ugyan volt még két meccs, de ez a Sport utcai fesztiválműsor volt az én lelkemben az igazi zárókép…

Hazafele a Vajda Péternél szálltunk le a viliről, hogy egy közeli kisboltban söröket vételezve még egy jó órát héderezzünk Öccsel a Népliget parkrészein, kivesézve-átbeszélve ezt az emlékezetes idényt, és kicsit kilépve a közelgő államvizsga, illetve érettségi nyomasztó terhe alól. A Honvéd ugyanis ismét ezt adta nekünk: a pihenés mámorát. Remek nap/este volt ez is.

Bennem tehát véget ért az idény, de a gyakorlatban azért még hátra volt két jelenet a filmből. Először is egy dunaújvárosi jelenés, ahol a tavasz két megbízható csereembere, Schafranek Ádám és Liviu Bonchis találatai hozták el a zsinórban harmadik vendéggyőzelmünket, hogy az utolsó fordulóban, amely a változatosság kedvéért szerdára esett, a Balassagyarmatot igazi fesztiválhangulatban fogadhassuk otthon, bajnokként, aranyérmesként, feljutóként, újdonsült (azaz VISSZATÉRŐ) elsőosztályú tagként. A stadionban a salakos edzőpályán és a klubház előtti füvesen is kis (és nagy) katonai sátrak voltak felállítva, mire kiértünk a stadionba, működött a gulyáságyú, nem épp szomjas szurkerek hada cirkált keresztül-kasul a terepen. A mi gárdánk pedig egytől-egyig bajuszt növesztve vagy szemceruzával magára pingálva a festett arcszőrzetet vonult ki a pályára – a cserepadon ülő Kozarek, vagy a kezdőben Borgulya, Vén, Drobnjak, Vadi, de a csereember Facskó is különösen kegyetlen látványt nyújtottak. A lelátón nagy erőkkel folyt a sör, tesómmal mi is ráküldtünk néhány korsóval az idény ünnepi lezárásaként. Szóval itt már mindenki ünnepelt – a meccset kb. a 11 balassagyarmati kezdőjátékos, és edzőjük, a labdabiztos blogon (nem kis részt szerzőnk sokévi kommentelői munkásságának eredményeként) a magyar futball legnagyobb „CZUKK”-jaként emlegetett Kis Károly vette komolyan. KisKarlo védjegyszerű szigorú-de-mégis-ölelnivaló ábrázattal strázsált a kispadja mellett, és nézte végig, amíg mi kidolgozunk és elszórakozunk 60 ziccert a találkozón, majd a 60. perc táján egy kósza gyarmati kontra gólt hozott, átadva ezzel csapatunk hazai egészidényes veretlenségét a múltnak. Hiába küszködött az egyenlítését a 11 retromezes bajuszhuszár a hátralevő 30 percben, mint valami Horthy-korszakbeli megposszant tisztviselőválogatott (legalábbis a gondosan nyírt fejeket és a bajszokat tekintve), gól már nem született, de a lefújás pillanatában ez kb. senkit nem érdekelt, max nekem volt kissé keserű a szájízem, de ezt meg fogjuk a tré házisörre, amit abban az idényben csapoltak nálunk. A lefújást ismét pályára özönlés követte, jött a serleg- és éremátadás, by Dr. Szieben ligaelnöktől. Az év egyik leghátborzongatóbb jelenete következett. A derék doki kezébe vette a mikrofont egy jeles ünnepi beszédre, melyet mér kezdés előtt füttyszó fogadott, amely  az első köszöntőformula után igencsak fel is erősödött. Szieben mester ekkor dobta be a „de hisz önök nem tudják, ÉN SZERETEM A KISPESTET” fordulatot, ám az egy évvel korábbi eseményeket nem felejtő szurkerhad füttyben kifejeződő obstrukciós tevékenysége itt hágott csak igazán a tetőfokára. Maros Józsi még próbálta egy-két „hagyjuk az elnök urat beszélni” jellegű enyhítéssel menteni a helyzetet, ám Szieben újfent 1 mondatig jutott, mire végre-valahára a szurkolótábor nem a puszta ordenáré anyázáshoz folyamodott, hanem egy emberként kezdte skandálni a kinn lévő 3500 néző a „CSAK A KISPEST”-et, mire a szóhoz nem jutó excsepeli hálóőr felmérte helyzetét, bedugult és csöndben átadta az érmeket. Mondhat akárki akármit, ez egy lélekmelengető jelenetsor volt.

A tavaszi hadjárat alapcsapata:
Molnár L. – Bábik, Vámosi, Budovinszky, Takács Z. (Horky)- Horky (Bonchis), Vén (Hamar), Vadócz, Dobos (Drobnjak, Nánási)-Borgulya, Horváth P.
Pályára lépett még  kapusposzton Silhavy, a védelemben az ifjú Facskó, valamint a Lombard-akcesszória Farkas Attila. Középpályán Schafranek Ádám színesítette a palettát, és Nánásinál valamelyest kevesebb lehetőség alkalmával, de pályára lépett Dancs Roland is, illetve egy alkalommal Lázár (ez már nem a Lecsó, hanem egy fiatal saját nevelés). Csatárposzton végig a Burgi-Horváth-Kozarek hármassal, és a hol egy sorral hátrébb, hol itt pályára küldött Drobnjakkal variált Gálhidi (és vész esetén Hamar is ott volt még).

Látható, hogy a középpályás-gondok, jelesül a keret őszi szűkössége tavaszra megoldódott, jóval nagyobb variációs lehetőség állt Gálhidi mester rendelkezésére. Mester, most már kiadom neki a jelzőt, mert írtam korábban többször is hogy a rém unalmas ’98-’99-es szezon alapján nem sokat vártam tőle, de remek kis csapatot épített fel a másodosztályban, rajt-cél győzelmünkben szerepe elévülhetetlen, jóval stresszesebb körülmények között kezdett idénnyel és nagyobb eredménykényszer alatt, mint a rivális Vasasnál, de megoldotta a feladatot, így kijárt neki is bőven  a taps, a BKV pályán skandált Gálhidgyurizás és a maxiriszpekt az év végén. A keretből az egész év alapján kiemelhető a gólkirályi címet besöprő Horváth Péter, a kis gólok mestere, aki végigInzaghizta, végigTökölizte a szezont, nagy góljára nem is emlékszem, csak sok-sok fontosra. Mellé tavaszra Burgonya is felnőtt, Diósgyőrben pl. egymaga rendezve le a vasgyári védelmet. A birodalmi lépegetők tavasszal is hozták NB1B-s szinten a rutint a védelem közepén, és megbízható volt Bábik pörfomansza is. Jó volt látni a visszatérő Hamart is. Nekem a kedvencem ismét az irányító volt, a remek labdákat szóró Vén Gabi, aki balról befele húzódva művelt remek dolgokat. Tavaszra végképp kulcsemberré vált Vadócz is, az, hogy az ő gólja jelentette a bajnoki címet és egyben a feljutást, azt hiszem abszolút megérdemelt.

* * *

Amikor a ‘gyarmat meccs után hazaindultuk Öcsémmel, természetesen sétálva a későtavaszi Adyn, arra gondoltam: 2 nap és születésnapom lesz. Egy éve ilyenkor kaptam meg a JAKO piros hazait, pont aznap, hogy lezárult NB1-es karrierünk, és úgy festett a klub története is. Ehelyett itt vagyok, tesómmal, mint évek óta mindig, idényzárásról megyünk haza és nyártól újra NB1. Most már a lelkem mélyén nem bántam ezt az évet, dehogy bántam, mert ugyan szörnű volt a második ligába aláhullani, de a kudarcévek után átélni egy ilyen retroszezont, egy olyan bajnokságot, ahol minden csapat a Honvéd névtől barnítja össze sportszárig a felszerelését, ahol a Bozsik tényleg bevehetetlen erőd (oké, KisKárolynak megengedtünk egy eredményes ostromot, máskülönben slussz!), bónuszként pedig MK-menetelés, szóval egy ilyen év nagyon jól esett elkínzott lelkeinknek, valljuk meg. És mondom, ahogy ott gyalogoltunk hazafelé az Ady menti parkok zöld lombjai alatt, a mellettünk elzörgő 42-esek oldalán, ahogy a Templom tér toronyórái mosolyogtak le ránk, széles vigyorral gratulálva, ahogy a Kapitányság szigorú tömbje is megengedően invitált minket Wekerle kapujaként, hogy köszöntsék a bajnokcsapat hazatérő szurkolóit, hát ez olyan szép jelenetsor volt, hogy aznap este már nem is bújtam tovább az államvizsga-tételeket, inkább felcsörögtük Öccsel a Doki barátunkat, hogy ugyan már nem csapatunk-e ki a Kós térre egy „jó” dobozos Kőbányaiért, mert mégiscsak bajnokcsapat napja van ma és végül nem is Kós tér lett, csak krúzingolás keresztül-kasul a telepen és közben már-már úgy tetszett, az éji égbolt nem is sötétkék, hanem vörös-fekete…