Mastodon

Hiába a helyzetek, a lila köd nem oszlik. Kispest-Kecskemét értékelés.


Hát ez van. A Kecskemét ellen nem megy.

Annyira unjuk.

Annyira… hogy már szinte megszokjuk. Amikor sajttájra menet Nitro, a Lila Köd blogból kinőtt KTE-sajtós már mosolyogva vár, hogy „talán majd legközelebb sikerül„, már ellenkezni sincs erőm. Ilyenek ezek a Kecskemét-meccsek…

Igazából a Fradi elleni hétközi újabb epikus sikert követően már másnap (sőt, a lefújáskor) éreztem, hogy jó Honvédfaktorosan a a szombati meccsel úgy járunk, mint Gáspár Sándor falburkolata a Csapd le csacsi c. Tímár  Péter remekműben: „Vacsora nincs…?! Csempe a francba, az van!„. Hát nálunk is Kecsó-verés van a „francba'” tartományban, és hogy lesz-e valaha kézzelfogható távolságban, már kezdem erősen kétleni. Pedig ma nem kezdtünk rosszul. Az első 15 perc lila rohamai után végre szakítottunk a szokásos Kispest-KTE forgatókönyvekkel, és jöttek a mi helyzeteink: Lanza telerüsztös kapása jelentette a csúcsot e szériában. Maga a meccs ekkor bizony ki is nőtt fordulataival a nagy magyar fociugar átlagából, s ezt örömmel konstatálhattuk. A második játékrész aztán sztenderd szürkületet és kínlódást hozott, helyzetecskéink miatt azonban ekkor már közelebb voltunk összességében a várt viktóriához, amely azonban ma nem jött el, eltévedt a bíborszín ködben, hogy tovább lovagoljunk a címben kötelezően előtt patronon…

Kapu

Szabinak ma sem volt sok dolga, bravúrt se kellett hozzon, de összességében valahogy biztosabban állt a lábán, mint 3-4 hete, jók voltak a kijövetelei is, de erre kár is több szót vesztegetni, ezt várjuk tőle, és nem ez volt az a meccs ahol ő főszereplő kellett legyen szerencsére.

Védelem

Egy-két pulzusszám-fokozó hátsó védelmi szerencsétlenkedést leszámítva a defenzív brigád ma is szilárdan védte a vörös-fekete várkaput a szórványos lila ostromok során. Lovricsunk magabiztos volt és nem sokat kockáztatott, ha a 89. percben nem esik össze szegény, hanem még felrúgása előtt kapura tudja suhintani a labdát, lehet, most a győzelemnek örülnénk. Ignja és Tandia a Fradi elleni míves védőmunkát hozták, Tandinál húztam csak néha a számat az előreívelések címen előadott labda-megerőszakolásai kapcsán, de hátul nem volt vele gond és ez a lényeg. Baráth Boti meg az elején haloványabb volt, aztán a második félidőben megint hozott egy olyan csatár-alázó megoldást, hogy a lila támadó azóta is csúszik a villanyújságunk felé. És ma sárga sem jött, remek.

Középpálya

Meglepő fordulatok: a mostanság tuti kezdő Nagy Geri padon, Gege keretben sem, Hidi mester visszatért a kezdőbe, Zsivány ismét jobbkötőben. No akkor menjünk sorban. Patya sajna ma is vérszegény volt, az első félidőben egy 30. perc körüli, Lanzának adott jó zsugát leszámítva alig találkozott a bőrrel, de az ellenféllel sem nagyon. Ez így nagyon kevés. Ébresztő! Muflon hosszabb távra kiesésével, Diarra cickány-szellentés erősségű karizmájával itt az út előtted, Patrik, a hosszú távú kezdőszerepre! „Tessék már beérni, a b_d_s_r_st_n_t” – üzeni neked ordítva idősb Mészöly, hát tessék figyelni. Vécsei a Fradi elleni remeklése után (utólag javítok: én Martínezt dicsértem a gólpassz kapcsán, közben Vécse tette Csamikánk fejére a zsugát kedden) ma picit haloványabb volt, de az igyekezetre nem lehetett panasz és én végig fenn is hagytam volna. Zsiványt addig szidtam, míg a Fradi ellen végre felpörgött és ma is hozta az elvárhatót, egy szép lövési kísérlettel is spékelve a teljesítményt, még a végén a megtartására fogok szavazni év végén? A csapatrészbe csereként érkező Nagy Geri ezúttal jól szállt be, sok labdát szerzett, és ha kicsit arrább kalibrálja a 88. perces lövését, most a nap hősét ünnepelnénk benne, így azonban „csak” az egyik kedvenc akadémistánk újabb meccsének örülünk. Csöppséges Uralkodónk is a középpályán került csereként bevetésre ezúttal, Rossi elmondása szerint a besárgult kecsói balszél megbontása volt az idea, amiből azonban nem sok minden valósult meg, az idén tavasszal jobbhátvédben többször is már-már brillírozó King ugyanis ma nem kapta el a fonalat. Van ilyen.

Csatársor

Kijelenthetjük, hogy ez a tavasz nálunk Lanzáról szól, a csapat kezd is kicsit egy emberre kihegyezett lenni, ami nem feltétlen jó a sebezhetőség és az ebből eredő rugalmatlanság-, egyoldalúság-növekmény miatt és arra gondolva, hogy az irokéz frizurás talján hamarost búcsúzik a kerülettől. Jó viszont az, hogy Zelenka után ismét van olyan légiós, aki kapcsán megnyalja mind a tíz ujját az egyszeri korzólakó. Bár alapvetően ma kissé fáradtabban mozgott, ezúttal is rengeteget dolgozott az egy négyzetméterre jutó műesések számának megdönthetetlen rekordere. A rá fellőtt labdákat rendre megtartotta, megjátszotta, néha elönzőzte, de nem ez volt a jellemző. Én szkeptikus voltam az érkezésekor, de ha maradna még fél évet, akár Lanzás mezt is vennék (ha nem szakítottam volna már régóta a játékosnévvel ellátott mezekkel, de ez egyéni policy). Rendesen faragták őt ma is, a lila mészárossegédek böllérkéseikkel és Vaskó hentesmester vezetésével aprították rendesen, de így is sok szép pillanata volt. Szép munka! Martínez az első félidőben hasznosan, utána egyre fáradtabban játszott, rejtély, hogy kopasz kispadvezérünk miért hagyta fönn végig… Tchami majdnem elérte a zsinórban három meccsen betalálás egyéni rekordját, de nem, és őt is lekapta Marco mester, Maros Józsi pedig a Kapos és a Fradi elleni emlékezetes góljairól zengett ódákat lesétálása alatt – hát, hogy a kaposi tizin mi emlékezeteset vél látni derék szpíkerünk, azt nem tudom, de mi is tapsoltunk. Egy Fradi verőnek ez kijár.) A csapatrészt felpörgetni igyekvő csere, Bobál, nagyon súlytalan volt ma sajnos, alig emlékszem jó megmozdulására, reméljük, legközelebb már végleg leveti a saját maga által egy friss interjúban említett feszültségét, mert a a Kaposvár ellen azért sok mozdulatán látszott, hogy itt van fantázia, csak még sok a görcs, de hát ez normális még ilyenkor. Türelem rózsát terem, mondom, és ezt nem a kecsói tulajra (bocsánat…), hanem ránk, Kispest-szurkolókra értem a fiataljaink kapcsán!

Kispad

Annyit dicsértem Rossit a Fradi ellen, hogy ma kissé megint meglepett. Magas fordulatszámú rotálásának ma Ivancsics lett az áldozata, Diaby végre padon volt, Nagy Geri kikerült, Hidi vissza… elsőre tök jónak tűnt mindez, viszont ma a cserék nálam nem ültek… persze ő ért hozzá, nem mondom,  de nálam Martínez bőven csere-érett volt, és Lanza mellé üvöltött a csatársor egy labdaügyes, passzképes arcért, erre Diaby (vagy Dél) ülve marad a padon, a mozgékonyabb Holender helyett pedig a statikusabb Bobállal kísérletezett… nem ez volt a talján legnagyobb meccse, de a legrosszabb sem, érdeklődve várom a Pécs elleni váratlan húzásokat, mert szinte biztos, hogy itt lesz valami… csak ne Pascariu vagy Odia.

* * *

Sokszor került elő az „ez van„, „van ilyen” és társ-szófordulataik ebben az értékelésben, és ez sok mindent elmond a mai meccsről és anblokk a Kecskeméttel való párharcainkról. Az egy szem MNK oda-vissza sikert és a másodosztály győzelmeit leszámítva nem akar jönni az első NB1-es siker, és egyre inkább úgy fest, ez egy ilyen sztori. Ennek ellenére pozitív a szájízem e hét után: a kedd esti szép győzelem és nagy ünneplés utórezgései még ma is a Bozsik felett vibráltak, így hiába bosszankodom picit az ismét elvesztegetett 2 pont miatt, meg a „hol állnánk, ha nem lenne pechünk” szurkolói önvigasz ismételgetése kapcsán, inkább azt mondom: soha rosszabb hetet nekünk, és várjuk a folytatást a lassan nyárba forduló tavaszban…

Fotó: Babar/Lovi (1909foto.hu).

történelmet írhatunk, csak nem kéne

tegnap úgy alakult, hogy a kecskeméti bloggal közösen töltöttük az aranypéntek (korsó sör, pohár ár) egy jelentős részét, és együtt néztük végig, ahogy az mtk az utolsó pillanatban kikap siófokon. vicces, úgy látszik a piros-fekete mez kötelez, ha büntetőt kell rúgni, vagy lehet tischlernek már megvan az előszerződése kispestre, annyival küldte a kapu mellé.

a lényeg, hogy volt miről beszélgetnünk, de aztán nbcee, a pálinkaváros jeles statisztikusa bedobta, hogy sorozatban ötször nyertek ellenünk, ami legalább annyira vágott mellbe, mint egy marmagasságban nyújtott lábbal labdát lehúzni érkező szűcs lala. tényleg?

tényleg.

utoljára pontot 2010. április 10-én szereztünk ellenük, otthon lett 2-2. úgy emlékszem, akkor tököli egyenlít az utolsó pillanatokban, de az is lehet, hogy az eggyel korábban volt, még 2008. novemberében egy másik 2-2 alkalmával. ezzel egyébként be is fejeztem a pontszerzéseink sorát. kilenc meccs, két iksz, hét zakó.

hasonló mérlegünk van egyáltalán bárkivel szemben bármilyen időszakaszra? van egyáltalán olyan csapat a magyar bajnokságok történetében, aki sorozatban ötször vert el minket? ígérem, ha összejön nekik ma a hat, akkor kikeresem ki volt az utolsó hasonlóan kellemetlen ellenfél, de gyanítom, valahol a tízes-húszas évek mtk-ja és fradija környékén kell majd szaglásznom. (ergo ma vélhetően történelmet írhatunk, csak nem kéne.)

hatból egyszer a juventust is elkapnánk. vagy nem, de az legalább mostanság megmagyarázható.

az pedig végképp nem lehet, hogy ha mi bajnokságot akarnánk nyerni, és 100%-ra hajtanánk, akkor az csak 84 pont legyen, szökőévente 85 egy valamilyen döntetlennel. nehogymár egy honvéd nyeretlen legyen egy kecskemét ellen! ilyen egyszerűen nincs, ilyet isten viccből sem teremt, pedig a kacsacsőrű emlőssel egyszer már mellényúlt tisztességesen. ha valaki tanult valószínűségszámítást, akkor az tudja, hogy a lehetetlen nem létezik, csak végtelen alacsony valószínűség, de mi mégis mondjuk, van, vagy legalábbis a nincs fogalmának léteznie kell.

verjük már meg végre egyszer ezt a nyamvadt kecsót, úgyis csak átszállójegyük van az élvonalba, a fene se számol velük a következő száz évre. vagy ha igen, akkor pláne.

Tetszik, nem tetszik, ilyen a játékunk

Lenyomtunk hat meccset a tavaszból, stabilan tartjuk a hatodik helyünket, így várható volt, hamarosan meg kell jelenjenek a színen a Magyar Futball Hivatalos Fanyalgói. „A Honvéd meg sem próbál futballozni.” – mondják, és bár objetkíve valóban nem mi vagyunk a Barcelona-mezbe öltöztetett Bayern München, egyáltalán nem rohanjuk le soros ellenfeleinket, de valami azért mégiscsak működni látszik.

Az pedig végképp ne legyen már ciki, ha egy csapat megpróbál valamit játszani, mert az amúgy egy jó és egyben követendő dolog. Cáfoljunk rá tehát a károgókra, amihez segítségül hívtuk az InStat remek statisztikáit, és kikaptuk belőle a ránk jellemző érdekességeket, jellemzőket.

Lőttünk nyolc gólt, kaptunk nyolcat, nyertünk háromszor, ikszeltünk a Loki ellen, és kikaptunk a Videotontól, valamint az MTK-tól. A tizennyolc lehetségesből begyűjtöttünk tíz pontot, a lehetséges 56%-át. Nem rossz ez, mondhatnók jogosan állunk ott, ahol. A kérdés inkább az, mindezt hogy értük el?

Kezdjük a legfontosabbal: alig van nálunk a labda, de az egyáltalán nem probléma. Hat meccsen összesen 6845 másodpercet, azaz 114 percet és még egy kicsit. Ez egy meccsre leosztva alig 19 perc, miközben az ellenfeleink – tessék megkapaszkodni – hasonló mutatója 28 perc, vagyis majdnem egy tízessel több. Miközben ugyanannyit tudtak csak lőni, mint mi. Fura? Az. Hatékonyak vagyunk? Igen. Kérdés? Nincs. (Egyedül az MTK-t sikerült lebirtokolnunk, ott másfél perccel volt többet nálunk a labda, aztán látjuk mi lett belőle.)

Fontos megjegyeznünk, hogy elég hatékonyan, okosan használjuk ki (vö. töltjük meg játékkal) a rendelkezésünkre álló időt. A meccseinken átlagosan 51%-nyi időt van játékban a labda, ami valamivel több, mint egy félidő. A mindenféle lemmák alapján kívánatosnak tartott 60 percnyi játékidőtől ugyan messze vagyunk, de azért ez se rossz. Kicsit olyanok vagyunk, mint a szocialista szektor kisiparosa: abból dolgozunk, amink van, és az bizony nem sok. Rossi felismerte, hogy mennyi a legfeljebb, és ahhoz alakította a formát.

Billenjünk kicsit túl a perceken, és nézzük meg a lövéseket. Az ellenfeleink birtoklásának ugyebár csak kétharmadával rendelkezünk meccsenként, ez mégis elé volt arra, hogy 92-szer próbálkozzunk lövéssel az ellenoldal 82-jével szemben. Vagyis amíg nekünk elég 74 másodperc egy-egy lövéshez, addig ellenfeleinknek 123-ra van szüksége. Gyorsan jutunk a kapu elé, vállalkozunk is tisztességgel, miközben képesek vagyunk megakadályozni az ellenünk készülő ármányokat. Mondjuk ki hangosan: itt szó szó sincsen védekező futballról, a válasz valahol a stílus környékén keresendő.

Menjünk tovább még egy kicsit ezen a vonalon. A 92 lövésünkből 43 kaput talált (46,8%), miközben a felénk érkező 82-ből csak 26 (31,7%). Ha odakerülünk, akkor lövünk, és ha lövünk, akkor pontosan. Dolgozzon csak meg az ellenfél kapusa a havi betevőért. Sőt! Ha a játékperceinket elosztjuk a kaput eltaláló lövéseinkkel, akkor azt látjatjuk, hogy 159 másodperc, vagyis alig két és fél perc játék elég nekünk egy-egy komolyabb gólszerzési kísérlethez. (Az ellenadat: 390 másodperc, vagyis hat és fél perc!)

Sajnos azonban a helyzet nem annyira rózsás, mint azt hinnők. Amíg mi lövöldözünk sűrűn, az ellen meg ritkán, addig ugyebár ugyanannyi gólt lőttünk, mint ahányat kaptunk. Hiába találunk be 855 labdát birtokolt másodpercenként, ha 1269-enként gólt kapunk. Elmagyarázom: itt jön ki az, hogy keveset van nálunk a labda, amit ráadásul még gányabb mutatóvá tesz az a tény, hogy a hat meccsen kapunkra érkező 26 lövésből nyolc gól lett (30,8%), míg ugyanennyihez nekünk 43 kísérlet kellett (18,6%), vagyis hatékonyságban, helyzetkihasználásban van még hova javulni, de az már kőkeményen nyilvánvaló kell legyen, az alapjátékunk megvan az eredményességhez.

Passzhatékonyság. Egy fogós, ravasz kérdéssel állunk szemben, ha magát a labda járatását vizsgáljuk. Egyedül az MTK-t nyomtuk le darabban (pontos passzok száma), mindenki máshoz képest csúnyán alulmaradtunk (Videoton 225 vs. 541; Paks 204 vs. 449; Fradi 171 vs. 335). Sajnos nem férünk hozzá a teljes adatbázishoz, de azt azért képesek vagyunk véleményezni, hogy itt nyilván arról lehet szó, hogy az ellenfeleink nehezen találnak fogást rajtunk, így sok az oldalpassz, a hátul való adogatás, amit megerősít az is, hogy a például a Fradi ellen talán pont Besicnél volt a legtöbb mért passz.

Kevés tehát a passzunk, és még kevesebb a pontos passzunk. Átlagosan 69%-ban adjuk olyan emberhez, aki saját, miközben az ellenünk mért 77% se a pontosság szótári szinonimája, mégis valahogy jobban néz ki. A Loki és az MTK kivételével ebben a mutatóban nagyjából mindenki annyira focizott le minket, amennyire csak lehet, mégis hármat nyertünk abból a négyből. Fura, nem is értem.

Még mindig a passzok. Volna bőven hová fejlődni a gondolkodás sebességének tekintetében. Az átlagos egyéni labdadajkálgatás pontos passzokra eső 4,82 másodperce (vagyis, hogy egy átlagos játékos mennyi időt birtokolja addig a labdát, amíg egy társához továbbítja) alig marad el ellenfeleink 4,47 másodpercétől, de ha nem csak a pontosakat, hanem az összes passzt nézzük, akkor mi 7 másodpercig nézelődünk, majd döntünk – az imént bemutatott módon – rosszul, miközben ellenünk elég 5,8 másodperc is a jobb döntések meghozatalához. Ki merem jelenteni, hogy fejben iszonyatosan lassúak vagyunk, és ha birtoklásra kényszerítenek minket, akkor erősen pontatlanok. Adja magát tehát a Honvéd játékának ellenszere: hagyni kell minket birtokolni hátul, úgyis rossz megoldást választunk.

És itt jön a képbe Rossi mester zseniális húzása: nem hagyjuk passzoltatni magunkat! A fene tudja mennyire tudatos ez, de láthatóan létezik, és működik. Rettenetesen kevés passz kell nekünk ahhoz, hogy lövésig jussunk (15 vs. 28!), és arányokban még kevesebb, hogy kaput is találjunk (33 vs. 87!). Lehet, ez maga a kontrajáték fogalma, de valahogy mégsem a Supka-éra csapatát látjuk viszont, hanem valami alkotni vágyóbbat, valami elképzeléssel játszóbbat. Ez pedig jó.

Különösen akkor, ha rápillantunk az egyik legfontosabb mezőnybeli mutatóra, a nyertes párharcokra, hogy megerősödjék abbéli hitünk, ellenfeleink csak a saját térfelükön képesek járatni nagy hatékonysággal a labdát, de azt meg tegyék nyugodtan, láthattuk, az pont a mi gólszerzési esélyeinket növeli, mert amint egy kispestivel találkoznak, pont 50% esélyük van arra, hogy a párharcból győztesen keveredjenek ki. Magyarán át lehet jönni a térfelünkre, hiszen tudjuk, a remény hal meg utoljára, vagy más szóval nem felesleges, de azért nem is feltétlen kifizetődő. Ismét sajnáljuk, hogy a párharcokról nincs hőtérképünk, hogy az egyes harmadokban mik az arányok, de azt sejthetjük az eddigi adatsorokból, hogy a kapuk előtt mindenki gyengébb, mint a középpályán, és mivel mi ott hatékonyak vagyunk, egy-egy jó csel részünkről akár maga lehet a kaput eltaláló lövés közvetlen előzménye.

Azt még fontos megjegyezni a végén, hogy a legutóbbi sárgás/lapos posztunkhoz kapcsolódjunk. A 115 elkövetett faultunkból 19 végződött lappal (16,5%), miközben nekünk csak 82-t fújtak, 12 lappal (14,6%). A lappal végződő esetek százalékos arányában alig van eltérés, tehát ha a szabálytalanságok számát tudnánk valahogy csökkenteni, akkor azzal rögtön az eltiltások számát is. Úgy látszik ez ennyire egyszerű, mert nem fociznak le minket, a mezőnyfölény csak talmi, nyugodtan lehet nyugodtnak maradnunk.

Nem tudom Rossi mennyire követi ezeket a számokat, az InStat rendszere jóval többet tud az itt bemutatottnál, de valamiért azt merem sejteni, követi, sőt rettenetes papírmunkát végez az olasz varázslónk, hiszen azt látjuk a pályán, ami a számokból is kiderül, amit nyugodtan nevezhetünk a Honvéd játékának, stílusának.

A hatodik hely jelenleg tehát valóban fényesen megérdemelt (még úgy is, hogy nem vizsgáltuk meg a másik 15 csapat hasonló mutatóit), az előrelépés lehetősége adott, és nemhogy jövőre, akár még idén is kijöhet belőle valami igazán fényes.

Az aggregált adataink letölthetők innen.

Nagy Gergő hangulatról, pozitív töltetekről, ön-utolérésről. Interjú.

Nagy Geri nagy kedvenc. 2011 tavaszán is csíptük, mikor a fakóban már rég kinézett srác Supka alatt is kezdte bontogatni a szárnyait. Aztán sérülések sora, de most újból a keretben, egyre inkább a kezdőben, még ha ehhez kellett „Marsi” az interjúban is említett maródisága is, és mi izgatottan szemléljük, hogy egyik nagy reménységünk hogyan, s merre fejlődik tovább.

A Fradi legyőzése alkalmával végig a pályán lévő és hatalmasat küzdő fiatal középpályásunk nem sokat változott legutóbbi interjúnk óta, továbbra is a földön jár, szerény és realista, és ugyanúgy örül a szurkolói támogatásnak mint régen. Gergő, így tovább, szurkolunk, hogy előbb-utóbb a neved alapvetés legyen a kezdőben.

fotó: honvedfc.hu

 

„Tudja már az egész város: Tchamit lőni hagyni káros”. Kispest-Fradi értékelés.

„Jó meccs volt ez. Nagyon szervezett Kispest, enervált Fradi. Rossinak grat a cserékért! Nem b*zizott a védőkkel!„

A fenti idézet Doki barátomtól származik, a lelkében 85%-ig zöld-fehér, 15%-ban piros-fekete  (igen, van ilyen), cimborámtól, illetve inkább fogadott testvéremtől, aki azon zöld drukkerek táborát gyarapítja, aki a józan ítélőképesség oltárán áldoznak a fociszurkolás kapcsán. Egy valamit viszont nem szeret a jó Doki: az olaszos, színészkedős, catenacciós focit, s a meccs előtt is jelezte, hogyha megint a moralesi „12 emberrel védekezünk” taktikával jövünk ellenünk, rám gyújtja jövő héten a Hrabal sörözőt. Nos, ezen ígéretéből e felettébb elismerendő gratuláció lett, mi pedig boldogan nyúlhatunk el otthon az ágyon: a 2011 augusztusi derbi ikermeccsén megint lenyomtuk a zöldeket, akik ráadásul idén esélyesként jöttek hozzánk.

Csak erről a játékosaink nem tudtak.

Az idei szezon legjobb hangulatú meccsét szállította le a kispesti éjszakában az egyre harsányabban a világra és ránk kacagó tavasz: igazi, klasszikus Kispest-Fradit. Nagy küzdelemmel, szikrázó hangulattal, felajzott drukkerekkel mindkét oldalon, és egy ha játékminőségben nem is mindig, harcban és izgalomfaktorban azért hozta a hősidőket a ma este. Jó .            . hagyomány, hogy a győztes csapatot mindig teleszórják dicséretekkel, játsszon bármily gyengén is, de most egyszerűen nem tudok mást tenni: még a máskor halvány vagy cinkelt játékosaink is dupla tüdőt dobtak be a Bozsik kezdőkörébe, szóval lehet emelgetni a sapkáinkat, de tényleg. Köszönjük a csapatnak ezt az estét, ahogy ők is köszönték nekünk a szurkolást, a kaposvári egymásra találás itthon is folytatódott, nem akarok nagy szavakat használni, de használok, ilyenkor nagy király dolog kispestinek lenni, és úgy ballagni át a sorompón a virág-, föld- és anblokk tavaszillatot árasztó éji „tizenkilenc kerületbe” hogy Fradit vertünk, hát, az kevés dologhoz fogható érzés.

Kapu

Szabinak ma volt 1-2 hajmeresztése (a hulló faleveles-felsőkapufás első félidei infarktusunknál, illetve a meccs végén egy beívelésnél való téblábolásnál), de alapvetően nyugodtan védett, a Fradi veszélyesnek tűnő bombáit higgadt vetődésekkel kísérte, és amikor kellett (meccszáró epizód), akkor nagyon ott volt a helyén. Amúgy amit vártam, hogy ma sok bravúr kell tőle, nem jött be, kevés volt a veszélyes Fradi-ziccer, így legemlékezetesebb momentuma a Maros szpíker általi meginterjúvolásakor előadott adekvát válasza a trademarkos Józsis rétestészta-kérdésre volt: közönségénekeltető Csakakispestezés, igazi frontember, szimpatik rockandroller, és emblematikus kapusa a mostani éveinknek. Csípünk, Szabi.

Védelem

Védelmünk idei sokadik összetételében várt a félelmetesnek hype-olt zöld rohamokra, ehelyett ma a legjobban dicsérhető csapatrész ódiumát vonhatja magára büszkén a defenzív kollektíva! Baráth kipontozódásával a várt (és félt) Zsivány-szcenáriót húzta meg Rossi urunk, és az elején úgy tetszett: a jósolható kudarcfaktor domborodik majd ki. Zsivány kevés helyen jó mostanság, védelemben meg sosem. Így is kezdett az idei „mitkereskispesten” délszláv, hogy aztán a második félidőre előbb összekapja magát, majd a meccs végére vastapsot kiváltó megoldásokkal jöjjön elő. Ebből a skacból még lesz egy vállalható védő? No ne ijedjünk meg, azért nem, de ma jár a kalapemelés a jó Borisznak. Akárcsak az ellenoldalon a Boti és King hiányában megszokott helyét visszafoglaló Lovresznek. A horvát kedvenc a centrumbeli lassulás és daraboskodás után jól bevált terepén hozta amit kellett, sallangok nélkül, jól biztosítva. Néha a zöldek gyors szélsői persze cefetül szétfutották, de ilyenkor pedig ott volt a két középső gólemünk, a Fradi támadások pedig elhaltak, mint egy előre beígért egészségügyi reform a választások után. Igen, elérkeztünk e meccs kulcsához. Mikor is kezdett utoljára az ősz végére helyre kis belsőkettőssé csiszolódó Ignja-Tandia duó? Igen, Diósgyőrben. Hát, a mai teljesítményük alapján… hiányoztak…! Ignja rosszul kezdett, egy buta fejeshiba miatt majdnem folytatta nem túl dicső recens szériáját (Loki: öngól, Kapos: gólpassz Waltner Bobbynak), ám besülés helyett megrázta magát és onnatól nem volt hiba, extázisban söprögetett a fejjel és talajon verhetetlen cacaki böllér, legalább négyszer tapsoltam véresre a tenyerem jó ütemű és kőkemény belépői nyomán. Tandia pedig a légtér arisztokratája volt, a megkérdőjelezhetetlen úr, és földön sem csupán a „megszerzem-előreb*szkodom” Udvari-Baranyi iskola követőjeként tündökölt, hanem ésszel-jól továbbított zsugákkal. Két ilyen belső védőnk utoljára a Szmilja-Benji érában volt. becsüljük meg. A védelmet meg még egyszer megsüvegelem… grat!

Középpálya

Féltettük e szekciót a meccs előtt, Vécsei-Nagy Geri-Diarra, valahogy egyikük se 100% még, gondoltuk. És itt se volt nagy gond! Bálint egy zseniál-indítás és több jó mezőnypassz mellett ma elég sokat rontott is, de ezek nem bosszantó hibák voltak, max annyiból hogy iszonyat sajnáltam hogy nem jöttek be neki a finomságok. A srác minden mozdulatán létszik, hogy az akadémia első-második körös eresztésének talán legnagyobb kincse. Őt nem nyomják el, erőteljes, esze van, már csak a rutin kell és akkor az epic labdaszerzést nem eltotojázás és földre huppanás, hanem kegyetlen befejezés követi… de így is jó játék volt ez, nagy küzdés, ha nem is tökéletességében, de az árasztott hangulatában dicséretes meccse volt ez hősünknek. Jól van Bálint, így tovább! Nagy Geri megint a 2011 tavaszi úton jár. Ő nem az az egyik napról a másikra „besztáruló” alkat, neki meg kell dolgoznia a sikerekért. És most is ezt teszi. A Loki ellen a gólja ellenére valami hiányzott, a Rákóczi ellen is dohogott a gépezet, de Rossi bízik benne, hála az égnek, Gergőnél ez nagyon számít, és lám, ma végigtolta ismét a meccset, még ma sem tökéletesen de már jobban mint Kaposvárott, és a meccseleji párharc-vesztéseket egyre kevesebb követte, hogy a végére már több jó labdaszerzést is lássunk. De az út elején vagyunk még, ezt ő is tudja, viszont ha kitartóan nyomja tovább ezt az ösvényt.. hajrá! Diarra végre elhagyta az utóbbi meccsek menzamenüjét, és egy (igaz, még nem tökéletes) zónapörivel jelezte, hogy nem egy elveszett szakács teljesen. Mondjuk még mindig jóval több labdát viselnék el tőle előre fele és emberhez, a biztonsági, lassú-víz-partot-mos megoldásai helyett, de ma jogos volt, hogy ő kezdett a legutóbb indiszponált Patya helyén. Az említett delikvens a végén váltotta a Drissánkat, akadás nélkül véve át szerepét, bár némileg több aggresszivitást még elnéztem volna Hidi mestertől, de bízom benne, hogy az MTK ellen megtalált fonal ott van a zsebében, és a Kecsó ellen, ha lehetőséget kap, már azzal kötözi össze Burgosék lábait.

Csatársor

Az első félidőben inkább 4-3-2-1 volt az alakzatunk, ami 4-3-3-ra váltott második félidei posszanásunk eredményeképp, így Lanza maestro bizony balladai magányban, don quijote-i szélmalomharcot vívhatott a Besics vezette zöld védelemmel 45 percen át. Labdatartása és agilitása persze már ekkor úgy világlott a pályán, mint a rossz nyelvek szerint Váczi Zoli orra a korakilencvenesek viharsarki éjszakájában. A második játékrész aztán meghozta a talján fikcsis támadások apoteózisát, és ebben Davide barátunk vitte a prímet, szinte irányítóként, de legalábbis középcsatárként szervezett, osztott zsugát és tartott meg labdát, Martineznek adott lírás passza után még Faterom is lólengésben ment végig a korzókorláton a büféig egy újabb Borsodiért. Nem is cseréltem volna le, de végül is a megtapsoltatás kijárt neki. Nagyot játszott – légiósaink közül utoljára Zelenka nyomott ekkora pörformanszot 2011-ben a lilák ellen. Martinez kezdőszerepét nem nagyon értettem (Oké, Dél besülőben, de akkor is miért ez a se íze se bűze argento-olaszt erőlteti Rossi?), és az első 45 minuta nem is cáfolt rám. Aztán a szünetben Rossi, úgy látszik, belé is diktált egy pár falatot az amfetaminos lasagnéból, ugyanis Martinezünk megkergült a szélen, gólunkat is elfutása hozta össze, rengeteg labdát szerzett hátul, szóval… ez a srác tud focizni? Hihetetlen, de ma őt is csak piedesztálra tudom emelni, pozitív értelemben. Csamika meg hihetetlen arc, hantaizmust használva „zseniális figura”, esze semmi, a labdákat sokszor p*csánlövi csupán, jó bánföldi-üzemmódban, aztán a második félidőben előbb tol egy zseniál-lövést majd az év idiótamozdulatával egy gólt (kb Kovács Kálmi, 1992-es, Izland ellen beindiánszökdelt gólja egyenrangú ezzel)… és Csamikánk a császár. A Fradi-mumus. Aki oda-vissza beköszön a zöldeknek. (Oszt’ másnak se.) Szürreális este? És még nem volt vége… Az e csapatrészbe beküldött Bobál és Holender is hozta a szépreményű ifik archetipusát: elidegeskedett helyzetek (főleg Bobálnál), vesztett párharcok, ám nagyon sok jó mozdulat (labdaszerzés, passz, vagy megjátszás), ami mind-mind azt mutatja, hogy 1-2 év, és bejöhet Hemingway jóslata, amiben már alig-alig hiszünk. No nem a bajnokcsapat, de a kispesti Kispest, amit ráadásul imádni fogunk. Meglátjuk!

Kispad

Jelentem, nehéz szülés volt, mint az 1 hónapig kínok kínjával érlelt vesekövem, de Rossi 3/4 év elteltével most belopta magát az én szívembe is. Mondjuk ez már tartott egy pár hete, egyre jobban látszik, hogy mit akarunk játszani, egyre inkább van elképzelés, az őrült talján pedig nem cicózik, nyomatja a fiatalokat ezerrel, mint perugiai séf az oreganót a klasszik paradicsomszószos pizzára. Mai kiinduló taktikája (óvatos első félidő, megerősített középpályával) és cseréi is zseniálisak voltak: bátrak, mert csatárokat küldött fel, és bátrak, mert fiatalokkal is bátran kísérletezik. Egyre kevesebb az érthetetlen légiós (Zsivány talán de basszus, ma ő is jó volt), ki meri hagyni a támadhatatlannak vélt alaptagokat (Dél, Gege… és ma sajnos nem is hiányoztak ebből a csapatból), rotál, mint egy bespeedezett Ottmar Hitzfeld, és realista, lássátok a mai sajtónyilatkozatát. Lehet, ha nem Cordella hozza, már korábban beállok a Rossi fanok sorába, de így ezt csak most teszem meg. Szép munka volt, Mister!

* * *

Huhh, régen pörögtem már én is így Honvédmeccs után, ebben az idényben egy-két felléngolást (DVTK, Paks, Kapos itthon, DVTK kupa itthon) követően most érzem huzamosabban 1-2 hete, hogy nem mondtam hülyeséget februári jóslatomban a szezon végére összeálló szerethető csapatról. És ez nagyon jó érzés… mint ahogy az volt látni az ünneplő, és a várható főnöki dorgálás ellenére mezeiket a Kanyarnak kidobva örvendező játékosainkat, hogy megint alakul egy csapatszerűség, arcokkal, mégha ez némileg törékeny is, hisz Lanza pl. nem valószínű, hogy marad majd, de most ezzel ne is foglalkozzunk. Amivel foglalkozni kell, az Kemenes Szabi mezetől megfosztva előadott „Csak a Kispest” rivallása, a tomboló Kanyar, a szürreality show-t egekig fokozó, rövidgatya-strandpapucs szettben zászlóval a „Tudja már az egész város…” örökbecsűt éneklő-vezényló-táncoló (!!) Pandúrrobi szertáros, mely hangok és képek még sokáig szálltak ezen a mágikus tavaszi éjszakán a már üres Ady Endre út fölött…

Tavasz, Kispest… imádlak.

Fotók: Lovi, Babar (1909foto.hu).

Kispest-Fradi, a XXI. század Isaurája

Honvéd-Fradi lesz ma a Bozsikban, örömünnep nagyjából minden szurkolónak, aki érintett, de mi mégis elégedetlenkedéssel kell, hogy kezdjük. Kell, mert az van, hogy nagy ívben szar mindenki a fejünkre, ránk, akik még hajlandóak vagyunk kitartani csapataink mellett, ráadásul van pofánk kimenni egy stadionba, hogy jelen legyünk, amikor az játszik.

Fél kilences kezdés, kedden. Tökéletes. Olyan, mintha Bajnokok Ligája lenne, és kicsit az is, mert húszonsok találkozik a tizenhárommal, ráadásul Bozsik, Puskás, satöbbi versus Schlosser, Sárosi, Albert satöbbi, de azért mégiscsak.

Itthon a tévé diktál. Lehet nézni Megasztárt, lehet bárkiből műkedvelő zenekritikus, ha sosemképzett hangokról kell esemesben ítéletet mondani, meg lehet nézni pávát felszállani, honismereti vetélkedőnek tapsolni és tényleg mindenfélét, hogy Győzike legyen a modern Ady, Damu Roland az évezred Latinovicsa, valósághős a valóság. Csak épp a futballszurkolókat öljük ki a stadionból.

Fél kilenc, kezd a Duna tévé, mondja majd a riporter: fájóan kevesen látogattak ki e kellemes tavaszi estén a Bozsik-stadionba, pedig a Honvéd a Ferencvárost fogadja, ráadásul mindkét egyesület előkelő helyen áll a tabellán, rangadó lesz ez kérem szépen. Én meg káromkodnék magamban, ha épp nem azon káromkodnék, hogy a helyszínen szopok, de erről majd később.

Szóval kommentátor, harmadház a stadionban, sopánkodás, a magyar futball sokadszori temetése, de a sírhantból még egy utolsó lehellet visszaordít: hazudsz, bzmg, hazudol a hétszentségit!

A tévé diktál, mi pedig haptákba vágjuk magunkat és igazodunk. Játszunk kedden négykor, játszunk pénteken ötkor és játszunk, amikor mondják nekünk, mert olyan nincs, hogy egy Honvéd-Fradi miatt megbontsuk a gránitszilárdságú műsorrendet. Jajj, mi lenne egyébként a hétkor kezdődő Angyali érintés (4. évad, 8. rész) fanatikus rajongóival, esetleg hogy magyaráznánk ki magunkat a 19:55-ös Kultikon című szórakoztató magazinra éhes széles néptömegek előtt? Sehogy, kérem, sehogy! Legyen inkább az ország egyik legnagyobb rangadója fél kilenckor.

Nézettség az lesz, azt garantálom. A Fradi jó, a Honvéddal játszik, tévében, hétköznap, BL helyet. Pattan a Soproni, lehet bambulni a kanapéről. Csak épp majd ne tessék mondani, fájóan kevesen látogattunk ki ezen a kellemes tavaszi estén a Bozsik-stadionba.

Ugyan sok értelme nincs, de azért elmagyarázom. Fél kilenc a kezdés, a vége fél tizenegy. Előbb a vendégek vonulnak el, majd nagyjából 20-30 perc várakozás után a hazaiak. Tizenegy van, a villamosból még kettő megy a Határ útig (két kocsi, akár kétszázan is elférünk rajta), hogy épp elérjük az utolsó metrót, hogy még épp hazajussunk, hogy majd másnap mehessünk dolgozni, termelni adóforintot, amiből majd jól fenntartjuk a köztévét, hogy az újra és újra kib*szhasson velünk évről-évre. Örök körforgás.

A tévé diktál, a szurkoló pedig kussoljon, még kamerarendszereket is telepítünk a stadionokba, hogy jól megfigyelhessük őket, hátha véletlen valaki elszólja magát, netán valamire vetemedik. Igaza van Hemibának. Kispesten évek óta semmi balhé nem volt, teszünk is azért, hogy ne legyen. Minek nekünk a kamera, meg a szűkebbnél is szűkebb (EU-komform!) beléptetőkapu? Nem tudom mennyibe fájt, de ugyanennyi biztos jobban jönne, ha mondjuk abból be lehetne fedni az állóhelyeket, hogy lehessen ott esőben is állni, de biztos jobb kamera előtt, mert az olyan európai. Köszke.

Háborgok, perszehogy háborgok. Én Honvéd-Fradit szeretnék látni, alázni otthon a zöldeket, Délczeg triplát, Lanza műesést, kőkemény Ignját, zseniális Vécseit, fülét-farkát behúzó Jennert, a jobbat elismerő Monizt, centikkel lecsúszó Jovát, meg mindent a haverokkal, amitől meccs a meccs, amitől jó ott lenni, ahol.

Van helyette tévé, nézik majd sokan, csak épp azok maradnak újfent hoppon, akik hóban, sárban, az ország másik végére autózva, vonatozva, hangosan, halkan, de mindig a csapattal. Mi nem számítunk, mi, akikért az egészet érdemes csinálni, akiket egyetlen edző sem felejt el megemlíteni, a tizenkettedik játékos.

Tudomén, havazott, pótolni kell, értelmetlenül sűríteni is hülyeség, a fél kilenc megszokott, tévében úgy volt mindig, de valahogy mégsem klappol az egész. Tudomén azt is, egy szurkolónak semmi sem jó, mindig kifogásol valamit, de azt is tudom, ha valami úgy hülyeség, ahogy van, akkor azt szóvá kell tenni. Egy blogon pedig pláne, szinte kötelesség.

Mindegy, ez van. Kedd, fél kilenc, Bozsik, Fradi. Boti eltiltva, Vernes sérült, Báló visszatérhet, kisBobál egyre több időt kap, valami majd lesz.

Vagy ha más nem, félidőben gyűjtést rendezünk Isaura felszabadítására, hogy legközelebb ő se a tévéből nézze a meccset.

kép: urbanlegends.hu/csakblog

Ellaposodás esete forog fenn

Háhá, fiatalok, sikerült nekünk is egy igazán remek NS/NSO-kompatibilis címet adnunk mai posztunknak, lévén magára a kontentre csak egy félelmetesen, és még a szintünkhöz képest is szánalmas szóviccel ejtettünk utalást. A lapokról lesz szó, sárgáról, pirosról vegyesen, mert úgy gyűjtögetjük őket, mintha Baráth Botiék még mindig Lutra albumokkal ücsörögnének az öltözőben és cserélgetnének: van két sárgám a Rákóczi ellen, tud valaki adni érte egy paksi pirosat? Sajna lesz olyan, akinek lassacskán betelik az első füzet.

22 forduló után 66 sárgánál és 5 pirosnál tartunk, vagyis meccsenként a három lap fix. Ez még egy ilyen bő keretnél is sok, mert a keret igazából rettentő szűköske. Szeretjük elfogadni Hemibá és Rossi lemmáját, miszerint a nagycsapat és az NB II-es gárda kerete egy és ugyanaz, sőt, U19-ből is fel lehet akár kerülni, de azért tudjuk, ez nem ennyire egyszerű, vannak lépcsőfokok, amiket egyszerűen végig kell ugrálni. Ezt nevezzük csapatba építésnek. A lényeg, hogy van kit, volna is hova, de a folyamat lassú, így az NB I talán legbővebb kerete egyben a legszűkebb is, ha nem akarunk felelőtlenül dobálózni a fiatalokkal.

Hogy az egész még szebb legyen a 22 meccsünkre összesen 23 meccsnyi eltiltás is jutott, amiből Baráth Boti egymaga nyolcat tudhat a bizonyítványa magatartás rovatában. Elképesztő. A srác a Diósgyőr ellen mutatkozott be kényszerű csereként, a Videoton óta számít stabil kezdőnek, tehát a 20 lehetséges meccséből nyolcat a lelátón kellett töltenie. (Megjegyzem, a helyzet még ennél is súlyosabb nála: az első hosszabb eltiltása alatt játszhatott a fakóban, ahol azonnal ki is szórták a Mezőkövesd ellen.) Lelki szemeink előtt látjuk a Molnár Zoliba bújt Joey Bartont, ahogy csettint a nyelvével, és elismerően jegyzi meg, a 40%-os eltiltási arányt még ő is trófeaként tűzné ki a törött sípcsontvédőkkel és lilára fojtogatott bírónyakakkal telepakolt falára.

Elnézve a többi eltiltottat, azt találjuk, Kemenes Szabi 4 meccs, Tandia és Diarra 3-3, Ignja, Lovric, Hidi, Zivanovic és Vécsei 1-1. Hogy is néz ki a stabil(nak mondható) kezdőnk eleje? Kemenes – Lovric, Ignjatovic, Tandia, Baráth – xxxx, Hidi, Vécsei – összesen 19 meccsnyi eltiltás. Ez sok, iszonyatosan sok, ennyit nem feltétlen visel el a keretünk. Lehet mondani, hogy Tandia és Kemenes pofára kapott ennyit, hogy védekező posztokon összejöhet az öt sárga a bajnokság kétharmadára, de ettől a helyzet még súlyos marad.

És a leányzó fekvése még ennyire sem egyszerű. Délczeg négy sárgánál tart, Diaby, Tandia, Ikenne-King pedig háromnál, vagyis könnyen előfordulhat, hogy a hátra lévő nyolc meccsbe be-becsúszik némelyiknek egy eltiltás, ahogy Botinak is beficcent Kaposvárott az a bizonyos ötödik, amivel végre lenullázta a lapjait, csak épp a visszatérése pillanatában, a Fradi előtt. Remek.

Nézzük a kemény számokat. A jelenleg is a kerethez tartozó játékosok a következő ütemben kapják a sárgákat:

  • Alcibiade 2, jelenleg kettőnél tart, ha így folytatja, hat forduló múlva pontozódik ki (a jelölés a továbbiakban: 2 / 2 / 6)
  • Lanzafame 2,5 / 2 / 7
  • Tandia 2,7 / 3 / 5
  • Baráth 2,8 / 0 / 9
  • Moga 3 / 1 / 12
  • Martínez 3 / 1 / 12
  • Zivanovic 3,2 / 0 / 15
  • Ikenne-King 3,3 / 3 / 7
  • Vécsei 3,4 / 0 / 13
  • Hidi 3,4 / 0 / 13
  • Ignjatovic 3,5 / 1 / 14
  • Lovric 3,6 / 0 / 17
  • Diaby 4,7 / 3 / 9
  • Délczeg 5 / 4 / 5
  • Marshal 6 / 2 / 18
  • Diarra 6 / 2 / 18
  • Tchami 7 / 1 / 28
  • Vernes 9 / 2 / 27
  • Ivancsics 9,5 / 2 / 28

Félkövérrel kiemeltük azokat, akiknél várható, hogy még az idén összejön az eltiltáshoz szükséges ötös. Hoppáka, vegyük észre, nagyjából a kezdőnk fele. És akkor még nem számoltunk azzal, hogy négy fordulónként becsúszik egy-egy piroska is.

Tudom, ezt nem lehet így számolni, de elnézve az adatsorokat, azt kell mondjam, simán, nagyonis, hogy a fenébe ne! A sárga az olyan, hogy van valamiféle üteme, ami egyszerűen következik a csapat játékából, felállásából, a játékrendszerből, a játékos mentalitásából, és abból az egyszerű tényből, mennyire számít fegyelmezettnek, mennyire képes a posztján ellátni a feladatát komolyabb faultok nélkül.

 

Bedobtunk egyet a színes-szagos grafikonjainkból, hogy szemléltessük a lapok megoszlásának szerkezetét, kik sokat, kik kevesebbet, ahogy a téglalapok méretarányosan ábrázolják. Boti csak úgy kiugrik a második lapból (az eltiltva szöveg előtti karikára bökve jön elő), de a Kemenes-Tandia-Diarra-tengely se lehet magára büszke, vagy lehet, de akkor meg a fegyelmi bizottság nem.

Komolyabb célunk nem volt a poszttal, csak szerettük volna felhívni a figyelmet egy nem éppen elenyésző tényre az idényünkkel kapcsolatban, vagyis, hogy: nagyon kellene figyelni ezekre a lapokra! Különösen a feleslegesekre, a butákra, valamint az értelmetlenekre. Most nem számoltam ki mennyit kellett emberhátrányban játszanunk az idény során (bajnokságban, kupában ugyebár összesen kilenc pirosat gyűjtöttünk be), de az egész biztos, hogy valahol a 200 perc környékén érdemes keresnünk az értéket.

Sok.

Kemenes: „Nem a 8., vagy 10. helyért akarunk harcolni!”. Interjú.

A találkozót követően rég látott képek fogadták (volna) a péntek esti sétájukhoz a Rákóczi stadion gödrének környékét színhelynek választó kaposvári lakosokat, ha lenne olyan Kapos-parti rezidens, aki tényleg erre sétálna ilyenkor, de nincs nagyon ilyen. Mindenesetre vissza az említett képhez, ami fogadta volna őket: vörös-fekete színekben díszelgő vendégdrukkerek hada fotózkodik Kemenessel, Lanzával, Lovresszel, Nagy Gerivel, Tandiával, de még Alcibiadével, Kaszás Aranyoroszlán Kálmánnal, és ha még tovább maradunk, tán a buszvezetővel vagy Lajtaváry Budával is. Nagy volt a boldogság a győztes csata után, csapat és drukkerek egymásra találtak, örömteli képek, minden szép.

Ezen idilli hangulatban, mikor már tényleg csak vörös-fekete felhőkön a mennyekből aláereszkedő, Komora Imre arcmású csöpp hárfás puttók hiányoztak összképből, kaptuk el egy interjúra a mindig beszélgetésre kész, méltán népszerű kapusunkat, aki szokott módján, lelkességével és elszántságával összegezte az örömteli történéseket és várakozásait a nevelőegyesülete elleni keddi derbi előtt.

Fotó: honvedfc.hu

Gyengébb játékkal is fontos siker! Kaposvár-Kispest értékelés.

Sokszor írtuk már itt a blogon is, pontosabban sokszor szakadt fel belőlünk az elkeseredett fohász: jó lenne már végre egy tré meccsen tré játékkal jól jönni ki a találkozóból, hogy végre azt hallgathassuk, hogy minket szid az ellentábor, hogy érdemtelenül, de miénk a 3 pont. És remélem értitek, hogy itt nem az érdemtelenség a lényeg. Szép a szimpatikus vesztes szerepe, az MTK ellen rendre gyakoroljuk is, a Vidi ellen jól játszva megyünk át potenciális győztesből 0:4-be, szóval elég a szimpatikus vesztesi létből, jöjjön az unszimpatikus győztes, és tegnap ez meg is történt. Egy jó, tavaszi, kaposvári késődélutánon. Jöjjenek a verdiktek.

Kapu

Kemi bravúr-posszanását én már a Debrecen ellen jósoltam, ott még dohogott a gépezet azonban. De ami késik, nem múlik. Kedvenc kapusunk már a meccs elején bemutatott egy keminizmust az első kaposi kontránál, ahol csak neki köszönhettük, hogy nem x, hanem x+2 perc múlva vezetett először a prukneri gépezet. Kijövetelei végre olyanok voltak egész meccsen, amit mindig is várunk: magabiztosak, „én vagyok az úr az ötösön, de akár az egész büntetőzónán belül” jelleggel. Aztán a jogtalan tizi kiütésével fel is tette a koronát a teljesítményére. Hazafele a buszban arról vitáztunk, hogy hat ez a mai teljestménye a Fradi ellen. Volt aki úgy vélte: ma annyit dicsértük, hogy ilyenkor jön a potya a folytatásban, törvényszerűen. Nos, Szabi eddigi pályaívét látva én pont azt érzem, hogy amikor elkapja a fonalat, akkor akár fél éven át is jönek az olyan momentumok, amik miatt „kemenesszabizik” a Kanyar. Így legyen.

Védelem

Védelmünk tavasszal igencsak meg van tépázva, ehhez képest az eddigi meccseken a teljesítmény az egy szál Pascariut leszámítva azért nem is volt olyan vészes. Így tegnap, kezdőben a cacaki mészárossal, illetve a horvát tizenegyesölő bánnal, padon Tandiával, balszélen ismét Baráth Botival, vérmes reményekkel érkeztünk az egykori Kaposcukor csapatához. Reményeink azonban hamarost földiekkel látszó égi tüneménnyé lényegültek át (lehet, hogy Csokonai ma nem is Loki, hanem Kispest drukker lenne?). A Kaposvár enyhén szólva is közepes játékerejű csapata gyors kontrákkal szétfutott minket, pillanatra azt is hittem, Kecsón vagyunk, vagy mi a szösz, ott szoktunk így égni, kóválygó védelemmel, akik azt se tudják, merre hány méter. Baráth Boti mutatott sok biztató megmozdulást elöl, de hátrább olyan rendszerességgel mentek el mellette, mint Bognár Gyuri jó 10 éve a „Kaszinók: balra” tábla előtt Sopronban. Ignja folytatta Debrecen elleni tompulását, most öngólkísérletek nélkül, ellenben vétlen gólpasszal az ellenfélnek. Lovrics botiskodott egy kicsit hátul, de ha ránk futottak, akkor baj volt (az a fordulékonyság… 148-as busz a kispesti kapitányság előtt), a csöppnyi Király meg még sérülése utóhatásait nyöghette, mert tompának tetszett, mint a tegnap leváltott, már 3 hete használt (amúgy persze piros-fekete nyelű) borotvapengém. Jajj. A második félidőre aztán, mikor a kaposi rohamok alábbhagytak, kiegyenesedtünk hátul is, Boti feljavult és a régi formáját hozta, már csak a kihagyás alatt felgyülemlett agresszivitásból kéne visszanyesni, ha most majd nem akar egy 10 meccses pauzát benyelni. Lovresz is átállt sallangmentesre, Ignja is, így már ez a minimumprogram elégnek mutatkozott az elöl talált 2 gólunkkal a sikerhez. A meccs végére biztosítani érkező Tandiának örültünk, tizijének először nem, visszanézve felmentjük őt a vádak alól. Ha bemelegszik, ismét értékünk lesz. De en global, srácok, a Fradi ellen több kell hátul…!

Középpálya

Tegnap vereségünk kulcsa a középpálya volt – készültem írni gondolatban a szünetben. Aztán szerencsére minden megváltozottt, de az nem, hogy ez a csapatrészünk komoly lyukakkal küzd. Még mindig hiányzik a tartós megoldás a védekező-középpályás (valami magyar Jeremies vagy Makalele, de hogy mészölykálmánosan mondjam, haggynemennyek messzebbre, legalább egy Benjamin, Akassou, Vadócz jellegű egyén), illetve egy igazi karmester pozíciójára. És ha az e posztokat úgy-ahogy, vagy biztató potenciálokkal de még nem elégségesen betöltő 2 arc, Vécsei és a folyamatosan sérült-beteg Muflon hiányzik, akkor bizony kaller van a palacsintában, nem juharszirup vagy barackíz! Az első harapások után ez most is érezhető volt, még jó, hogy a második félidőben a Rossi által a palitésztára öntött egyszerű paradicsomszósz valahogy elfedte a korábban érzett rossz ízeket. (Elfedte, nem eltüntette.) Az utóbbi hetek nagy pozitív meglepetése, Hidi, sajnos nagyon fáradtan mozgott, lassú volt és tompa, cseréje jogos. Vérzik a szívem hogy ezt kell írom, a szerkesztőségben a legnagyobb drukkere vagyok, de csak nem jön a hosszabb távú kiegyensúlyozottan jó teljesítmény. Ennek ellenére én még mindig látok benne valamit. Nagy Geri a másik nagy kedvenc. És hasonló a helyzet. 2 éve, első tavaszán lámpalázas meccsek sora után Supka jegelte, majd újra elővette, s a szezon végére akkor már több, mint meggyőző volt a kép. Aztán másfél év sérülés, idén ismét kezdőcsapatig kúszás, viszont fékezett habzású önbizalommal. Ám gól a Loki ellen, na mi ez, ha nem áttörés-jel, ami ledobja a gátat a srácról? Erre tegnap légüres térben futkározva, egy nagyon alacsony hatásfokú produkció – tényleg mindent el tud fejelni, de kevés a pontosan és előre megjátszott labda, a nyert párharc. Ennek ellenére ne hagyjuk őt ki a kezdőből, ha megint kap rendesen bizalmat és csak kinöveszti azokat a vörös-fekete szőröst*k*ket, akkor lesznek itt még nagy pillanatok. Hiszem. Diarra barátunkról sokat nem tudok mondani, az MTK ellen felszolgált diabetik tökfőzit most megfejelte egy pirospaprika-mentes, túllisztezett rántással elkészített borsófőzelékkel, és a sót is kihagyta a kotyvalékból. Svájci első osztályú múlt? Lehet, csak behaluzta? Az első játékrész végén e csapatrészbe érkezett az indiszponátor Patya helyére Gege, és első 15 perce rá is ment a bemelegedésre. Gege, neked kéne ma a csodacserének lenni de ez kevés lesz, szomorkodtunk a pálya szélén, aztán a második félidőre ha nem is régi csúcsát, de az utóbbi 1-2 év használhatóbb verzióit azért megközelítette emberünk. Borzalmas emelgetések mellett, ha kicsit higgadtan megállította a labdát, abból jó megjátszások is születtek, még egy komolyabb szerelése is volt. Nem mondhatjuk, hogy nem keresem a pozitívumokat. Hanta beharangjára reagálva viszont nem kaptunk választ a fő kínzó kérdésre, sem negatív, sem pozitív irányban. Engem az győzne meg ha mondjuk kedden, végre egy igazán éles meccsen látnánk viszont a rég várt, és 2011 tavaszán és ősz végén azért nyomokban feltűnő Gegét. És akkor a táborból sem a kórusban szidás fogja fogadni a pályára lépését.

Csatársor

Déllel nem tudom mi történt. Remek őszét olyan tavasz követte, ami a 2011-es kín-őszvéget idézi. Tegnap idei tavaszi mélypontját hozta, egy jogos lecseréléssel megkoronázva. Lanza ellenben egyre jobb az utóbbi időben, és bár mezőnyben a Loki ellen, vagy a Hungária körúton sokkal hasznosabb volt, tegnap inkább vert egy pazar szabadrúgásgólt, és asszem ez a leosztás így mindünknek jobban tetszett. Ahogy elnéztem, leginkább neki, de a csapattársak is rendesen simogatták a Tóth Iván 2007-es fejbúbjáról lízingelt, a lanza-i búrára feloktrojált mosómedveprémet. Csámi Krisztián Hervé pedig egyre magabiztosabb, már a válogatottba vízionálja magát, ami kezdőnkbe meg háthogyne, kár, hogy az évekkel egyre labdabutább szegényke. Ő tényleg a supkai receptre remek megoldás: labdát kap, rohan, esik, tizi. De ne gondolkodjon. A Vlore elleni csodagólja egy nagy negatívumot hozott: ő és Rossi is elhitték, hogy Csámikánk a kispesti Arjen Robben. Nem, nem az! Mikor a tizihez odaállt, le is fagytam, szerencsére Hajdúch is, így nem lett baj. De mezőnyben, összjátékhoz nem elég a csöppnyi Tchami. Még. (Még? Már?). A csereként a szünetben beálló Bobál remekül nyitott, 3 jó elfutás, ebből egy ziccer, fiatalos parával ki is hagyva, így kezdett anno Vólent és Vécsei is, én úgy érzem, Bobál Geri a második iskolát fogja kijárni, és ebben nagyon sok örömünk lesz még – ha nem adjuk őt el idő előtt. Persze a végére elszürkült, de ez most kit érdekel, jöjjön még több fiatal srác, jók ezek a gyerekek, jól mozognak, csak bátorságot, kurázsit kell beléjük oltani meg még 20 kiló izmot, és lesz vállalható Kispestünk, vállalható és rajongható.

Kispad

Taljánunk rotál, variál, hibázgat és nagyokat húz. Igazi őrült olasz. Tegnap a félidőben jól regulázta meg a csapatot, persze kellett a Prukner tanár által a sajtószobában említett kaposi holtpont, és a szerencse (Lanza kapufás gólja, a kihagyott zöld-fehér büntető), illetve a rövid Rákóczi-kispad együttállása is. De akkor is. Cseréi megint tetszettek, Bobálnak ad lehetőséget, a 2 védekezőbb középpályás helyett meghúzza a támadó Gege bevetését, mikor kellett. Csak az a félszavas elejtése a sajtótájon, hogy Zsivány, mint kulcsember, hiányzott nagyon, hervasztotta le az idült mosolyt az arcomról. De hát senki sem tökéletes.

* * *

A kedd viszont lehetne az. Például azáltal, hogy amint arra egyik útitársunk, az 1909 blog egyik törzsszerzője rámutatott: „azért csak halkan mondom hogy idén csak zöld-fehér csapatok ellen győztünk„. No igen. Folytassátok a sormintát kedden is, srácok! Ránk fér a siker!

Maradjunk annyiban, hogy erősen meggyőzhető vagyok

Gege minden bizonnyal ma kezdeni fog, mivel Vécsei benyalta legutóbb az ötödik sárgáját, ami egy meccsnyi automatikus eltiltást jelent.

Gegét a legutóbbi összefoglalóban ostoroztam, pedig nem is játszott, így akár méltatlan is lehetnék, de valahogy mégsem érzem magam egy utolsó tahónak, abban a posztban legalább másfél évről beszéltem.

Itt a lehetőség, lehet csak egy meccs, lehet több, de villantani kéne valamit. Mondom, én meggyőzhető vagyok.

Lehet például sokadhegedűsnek lenni, alávetni magunkat a csapatnak, de közben azért ha úgy adódik, felvarrni a pipába.

Lehet például azt is, hogy tudod (és el is mondod), a kapuhoz közeli szabadrúgásokat el kell rúgni a sorfal felett, hulljon be az alsóba, erőlködjön csak a kapus, úgysem érthet oda.

Lehet aztán úgy is, mondom, nekem édesmindegy, hogy csak ellövöd a visszatett labdát, az alsó maradjon, úgy valahogy fixebb a gól.

És lehet felőlem gyönyörűen kivitelezett akció lezárásaként; biztos lábbal, akár többször is; vagy csak egy passz az érkezőnek, aki majd bevágja, és mi majd tudjuk, odatenni volt az igazi kulcs, ott lenni munkaköri kötelesség.

Gege, bzmg, az nem lehet hogy kiírod magad ebből a csapatból! Csináld dacból, utáld az egész ellened forduló világot, rúgd szét az öltöző ajtaját, csak csináld, csináld, csináld azt, amit elméletileg tudsz. Nem kell annyit, amennyit képesek elhinni rólad sokak egyre kevesebbek, nem vagy te egy elfeledett, felfedezetlen Zidane, ezzel te is tisztában kell legyél, de amit tudsz, azt hozd ki magadból.

Nem vagy gyors (már), a hajtás sokszor alibiszagú, rossz pályán mintha 60 perc kikezdené a fizikumot, ha nem megy az elején, végig nem fog, ha viszont elkap a hangulat, akkor basszus te nem vagy rossz játékos. Sőt! Gyűlölöm azt a pillanatot, amikor téged bevittek középre. Piroska Piri óta végre volt egy szerethetőnek induló balszélsőnk, fiatal, bármi lehet még belőle alapon. Az lett. Szó szerint bármi.

Vagyis ma már bármi lehet, bármi megtörténhet. Vernest követeli a tábor a Hungárián. A tábor ugyan nem edző, nem ő meccsel, talán nem is neki meccselnek (vö. eredményesség), de azért követelni tud. És amikor hosszas unszolásra érkezik Vernes, pont a helyedre, a cseréből a te távoztod kapja a nagyobb tapsot. Gúnyosan.

Kell ez nekünk? Kellünk mi így egymásnak? Egy jó Gege kell a Honvédnak, ahol egy jó Gege lehetne a mi Kantánk, aki majd átsegíti a fiatalokat az ifi, a fakó és a nagycsapat közötti váltásban. Ehhez azonban a pályán is vezérnek kellene lenni. Legalább a pályán.

Egy jó Gege bőven ellébecolhatna még éveket a Honvédban, hasonló kalibert nem lehet csak úgy kinevelni. Mást, esetleg jobbat igen, de te még valami klasszikusabb vagy, egy letűnt kor, amit ma egyre kevesebben játszanak, mert beléjük verik az évek alatt, ez rossz, esetleges, nem tanítható, nem számítható. Egy jó Gege még ismeri a váratlan fogalmát, tud húzni egy meglepőt.

És a legnagyobb gáz, hogy az egész, az évek alatt kialakult szituáció nekem, nekünk a legszarabb. Van egy alapvetően jóképességű játékosunk, akire a volt egy alapvetően jó játékosunk időhatározós alakot használjuk. Van valaki, akiről tudjuk, hogy nagyjából mit tud, és tudjuk, ha azt hozná stabilan, valahol teljesen máshol állnánk, de nem, az istennek semmilyen könyörgésre sem jön ki belőle. Rossz így várni a meccseket, hogy majd mi lesz. Kérünk egy kis nyugalmat végre.

Azt mondom barátaim, mentsük meg Gegét, ha ő is meg akarja menteni magát! Mondom, csináld, csináld, csináld, tedd, lődd, add, passzold, vágd fel, rúgd be, csak csináld, csináld, csináld, lássuk, hogy akarod csinálni. Bizonyítsd be, f*szok vagyunk mind, tévedésben élünk hónapok, évek óta. A jó most kevés lesz, az alibi selyemzsinór, az átlagos bánföldizés, ma valami iszonyat erőset kell villantani.

A cél, hogy a keresők ne így nézzenek ki szombattól:

Ja, amúgy öttől Kaposvár-Honvéd, de bevallom őszintén, az érdekel most a legkevésbé, hogy kivel, mikor, jobban mozgatnak az imént leírtak.