Csak a Kispest!

Mielőtt folytatnánk a Fradiverő videókkal terhelt beharangozó-sorozatunkat, egy régi törelsztésként egy másik szériánkkal is továbbhaladunk! 10. epizódunkhoz érkezve speciális szériánkban, melynek célja kedvenc csapatunk elmúlt 20 évének fókuszba helyezése, ezúttal 1999-2000-re, az ezredfordulós szezonra, Komora búcsújára, Reszeli Soós idényére tekintünk vissza. Elköszönünk Imre bától, végigkísérjük Reszelő hónapjait a kispadon, ámulunk a nyári erősítéseken – majd a téli amortizálódáson, de legfőképp azon, hogy a Horváth-Faragó támadókettős milyen szorgalommal termeli tavasszal a gólokat. Váczi Zoli, Wukó, sperhaknis Faresz, bombázóvá nemesülő Medgyesi, szárnybontogató Szabó Tibi a hajtás után. Videókért ismét köszönet az 1909.hu-n összegyűjtött anyagokért, melyekből bőven szemezgettem.

1999 nyarának elején –meg kell valljam férfiasan- a KHFC kissé háttérbe szorult az életemben. Az érettségi, majd a felvételi(k) körüli stresszidőszak, majd az ezeket követő kiengedés, az egyetemi létre való felkészülés lefoglalta gondolataim, és a ’99 tavaszi nihilközeli teljesítményünk bizony kicsit az „elég most a csapatból” hozzáállás felé lökdösött. Nos, ez az állapot nem tartott sokáig – amint elkezdtek szállingózni a csapat szándékolt erősítéseiről a hírek, az agyam hátsó traktusaiban sejlő „kell nekem ez a Honvéd-dolog?” kérdés másodpercek alatt enyészett el az éterben…

Az előző szezont ugye azzal zártuk, hogy Gálhidi menni fog. Említettem már, hogy nem gondolkoztam szuicid megoldásokon a hír hallatán, hisz jórészt Gálhidi mesterhez kötöttem az addigi legunalmasabb szezonom kínszenvedéseit. Ám az már akkor gyanús volt, hogy Gálhidi vajh’ miért csak egy ilyen fostos keretre kapott esélyt, míg most, hogy kiderül az új edző személye, egyből belevágunk a brutkóbb erősítési vonalba? Merthogy az új edző személye is kiderült: ismét Imre bá’, a szélsőséges megítélésű klubigazgatók vállalta fel az edzői feladatokat, a klubdirektori széket is megtartva, de egyben a kispadra katapultálva magát. A hírt a szurkolótábor vegyes érzelmekkel fogadta – én is. A ’80as években már meglévő drukkerek jellemzően jó szívvel emlékeztek vissza az akkoriban bajnoki aranyakat raklappal szállító Komorára, és üdvözölték a hírt – míg mások, a fiatalabb generáció számára Imre apó továbbra is az Illés-Pisont fémjelezte nagycsapat szétkergetőjeként fungált kvázi Antikrisztus szerepkörben. Én is jórészt hozzá kötöttem az 1995 utáni szégyenteljes lejtőreállást, azt viszont be kellett ismernem: amikor a kiesésveszélyes 1997-es őszön leült a padra, szépen benntartott minket és tavaszra erősített is a kereten – igen sztahanovista módon! Ez utóbbi verzióban most is bíztam, főként, hogy elkezdtek szállingózni az első átigazolási hírek.

A keretbeli változások volumene már-már egy elposszantabb Hemingway-érás takarítást idézett. A tavalyi keretből távozott a ’kécskei mag jelenősebb része, így Holló és Sipos, az utóbbi évek során általam megkedvelt balhátéd, Farkas András, a tavaszi borzalmak felelősei közül Török, Kane, Schultz vagy a jobb sorsra érdemes Zováth (őt Kabáttal az akkoriban ritka értelmesen igazoló Vasas vitte el), a kiegészítő arcok közül Némethy, Cipf és Müller, no és az utóbbi 2 év kezdőcsatárainak egyike, Csertői Reli. Akárhogy is nézzük, a kiemelkedő potenciált magában hordozó, és a ’99-es tavaszon már szép dolgokat mutató Kabát Petin kívül nagy veszteség azért nem nagyon tűnik fel e veretes névsorban… Az érkezők köre annál izgalmasabban hangzott! Komora nem szarral gurigázott és ha már bevállalta a kispadot, úgy döntött, kissé felturbózza az együttes masszivitását. Első igazolásaink között a BVSC-től áthozott védekezőközéppályást, Füzi Krisztiánt, az ügyvéd és BVSC-, Fradi, MTK majd UTE játékos Ákos (tehát hantai terminológiával élve a fociprosti Grand Slam kevés tulajdonosainak egyike) bátyját, akit akkoriban tévedésből a „kisFüzi”nek hittem. Ez már egy „nem rossz” vételnek számított, de a java még hátra volt. Érkezett ugyanis a Fradival anno szárnyaló, majd sérüléséig Újpesten is szép őszt futó Wukovics, aki hozzánk 1, a III. ker.TVE-nél eltöltött felhozó idényt követően csekkolt be – végre egy épkézláb csatár Borgi mellé! Őt követte a Haliból egy régi kedvencem az NB1-ben a Nagykanizsában bemutatkozó, de hamar Szombathelyre költöző erdélyi Fehér J. Csaba – kissé már túl a zeniten, de neki így is nagyon örültem, kedveltem a szélvészgyors szélső(csatár) játékát. A menetrendszerinti anyagi gikszerbe kerülő Diósgyőrből egyből egy triót hoztunk el: a DVTK utóbbi 2 évének egyik alapemberét, a középen és támadóban egyaránt bevethető Domokos Bélát, illetve a romániai magyar söprögetőt, Téger Istvánt. Mindkettő jó vételnek tűnt, de a legjobban Szabó Tibornak örültem, aki már DVSC-játékosként is szép szabadrúgásgólt heggesztett a Fradinak, a DVTK-hoz kerülve pedig a Tornyis 1998-as csodaősz fővezére volt a borsodi középpályán. Ha Warzycha és Bari óta irányítóért sírtam, most végre úgy festett hogy meghallgattatnak a sirámaim. Így is lett, de ne szaladjunk előre! Ugyanis a szerzemények még bővültek. Pár nappal ezután az esti, poszt-tévéhíradós TS külön hírben számolt be egy igazolásunkról – ilyenre Eszenyi 1995-ös érkezte óta nem volt példa! Megszereztük ugyanis Váczi Zoltánt, a Vasastól távozó klasszis és botrányhős irányítót-csatárt.  A ’80as évek focijának egy napjainkba szakadt reliktuma. A botrányhős cselgép.  Váczi…basszus.-  Erre már akkor is csak ennyit tudtam kinyögni. Maga az inkriminált TS riportocska amúgy epic darabja a Bohócliga ezredfordulós időszakának: Váczi egy Dunaparti stégen, a lába mellett félig lévő sörösüveggel, szájsarkában lazán csüggő blázzal krákogta bele a kamerába a horgászbotját hanyagul tartva, hogy megegyezett a Kispest-Honvéddal és egy évre aláírt. Hát Imre bácsi ezt is elintézte… 2 és fél év szünet után visszatért a csapathoz Piroska Attila – ezt nem akartam elhinni, azt hittem sose látjuk többé a baia mare-i törpöt! Neki nagyon örültem és reménykedtem benne: visszatér az őt megillető jogos helyre, a kezdőcsapat bal oldalára. Az már csak hab volt a tortán, hogy a rajt előtt 1-2 nappal az MTK-tól kikölcsönöztük a Haladás korábbi csékáját, a bajnok kék-fehérekhez a holland Willem II csapatától hazatérő Szekér Istvánt, az egyik (ha nem A) legjobb akkori elősöprögetőjét az NB1-nek. Kezdett úgy kinézni: ká erős csapatunk lesz az idényre – nyár eleji fásultságom a múlté lett, izgatottan rakosgattam össze fejben egyedül és a haverokkal az optimális kezdőt és arról álmodtam hogy a szűk esztendők után vére visszamászunk a dobogóra. Új szezon, új élet, ehhez új mez is dukált, egy izgalmasan kinéző vörös-fekete keresztcsíkos Umbro, legalábbis a csapatfotózáskor ezt viseltük (a bajnokságban nem sokáig). A csapatképen, melyre még Bánföldi Zozi is felkúszott, de akkor ott még ez a tény sem zavart!

Közben a felkészülést azért egy kisebb botrány megzavarta. Kisebb? Nem is olyan kicsi. 1 évvel voltunk legutolsó irányítónk, Bárányos eladása után, a csapat a hangzatos igazolásokkal szépen készült az idényre, a szurkerek bizakodtak, Imre bá pörgött, Váczi Zoli is valószínűleg böcsülettel ismerkedett edzések után az AdyPub-bal…mikor Pintér Dezső menedzserpápa kiborította fekáliás ágytálat, a Bohócliga fehér abroszára, egyenesen rá. A sztori máig zavaros, a lényeg valahol annyi: két szerződés is köttetett 1998 súlyos nyarán a Bari-transzferben, más összeg szerepelt a belga klub által a magyar félnek való kifizetést igazoló papiroson, más a Komora által kezelt kispesti iratszekrényben. + erre jött még a jó Pintér Dezső, aki rendesen óbégatott, hogy őt, meg ügyfelét, Barit –de főleg őt- megrövidítették, tehát neki is járna valamennyi (noha X összeget már el is tett állítólag- legalábbis totál megbízható és az ügyben pártatlan a KHFC vezetőség állítása szerint). A sztori hamar az NS és a Sport+ címlapján találta magát és érkezett is a menetrendszerinti behívó a Napkeltébe Pintér és Komora urak számára, arra a dologra amitől minden ’90-es évekbeli bohócliger potentát és játékoslegenda úgy félt, mint ördög a tömjénfüsttől: az esedékes Gyárfás-beszélgetésre. A riport annak rendje és módja szerint lezajlott, leírhatatlan eredménnyel. A két öreg harcos ott próbálta bemártani a másikat ahol csak lehetett, Gyárfás kérdései iszonyatosan ültek, az ember meg a bokájára piszkított a konstanst rángó- és röhögőgörcs közepette… Az említett Napkelte-show (és az ezt követő még 2 Gyárfásos beszélgetés, 1 Pintér Dezsővel, 1 a Pintér-Bari kombóval) a magyarfoci-ügyek és kapcsolódó riportanyagaik TOP5-jének legfényesebb csillagai közé tartoznak. Le sem kísérlem írni őket mert lehetetlen visszaadni, viszont innen is esedezem bárkihez akinek esetleg videón megvan az inkriminált riport hogy küldje meg nekem vagy tegye közkinccsé. Valaki úgy fogalmazott egy netes fórumon: ha még 2 percig tart a riport, a rendőrség viszi el a stúdióból a Komora-Pintér kettőst…e megállapítás híven tükrözi a helyzetet. A két rutinróka a végére annyira belekavarodott már a saját maga mentegetésébe, hogy egymásnak ellentmondó vádaskodásaik az aktuális ügyön is messze túlmutató umbuldákat tártak fel…  Végül rendőrségi ügy csak konszolidáltan lett a dologból, Komorát viszont visszahívták a klubigazgatói székből, Benkő klubelnök is látványosan kihátrált mögüle, maradt a kispad és egy jó idény reménye. Ez utóbbi elvárásának Komora is hangot ad a Dorog elleni MK meccs előtt, közölve azt is, hogy bár „Borgulya, Dubecz sztenderd sérültek” azért a tavalyinál lényegesen erősebb keret lényegesen jobb szereplést is kell leszállítson!

Az idénykezdésre ezúttal otthon került sor, a leamortizálódás jeleit már erőteljesen mutató Bozsikban. Az Északi Kanyar előtti füves rész pl. egy elhanyagolt legelőre emlékeztetett némi pitypang-szuficittel, a hatodikos bioszkönyvem „Nedves rétek élővilága” c. fejezetéhez csatolt fotográfiát juttatva eszembe. Öcsémmel mindenesetre optimizmussal felvértezve ballagtunk keresztül a sorompós átjárón, hiszen régen látott színvonalú nevek csorogtak be az öltözőnkbe a nyári szünetben – legalábbis magyar szinten! Az ellenfél, a mindig szimpatikus Hali ráadásul optimális kezdő ellenfélnek ígérkezett, veretes neveit (Vidóczi, Bonchis, Balogh Csaba) is elvesztve, s hogy gond van, azt mutatta az is, hogy e korábbi alapemberek közül az utóbbi kettő az ősi ellenfél Zetéhez igazolt át (Tornyi hívására). A zöld-fehérek padjára a z örök szimpatikus vesztes Vincze Géza ült le, és emlékszem, a vendégeink reménytelen helyzetét az is mutatta: a korzón alattunk 3 Halis orca üldögélt, akik az NS aznap kijött színes mellékletéből próbálták beazonosítani jelentősen megfiatalított kezdőcsapatuk tagjait, pl. egy jó Seper Ákost. Nos, a meccsen 2 új igazolás remek debütjét láthattuk. Előbb Füzi Krisz rajzolt egy szép lapos lövést Kurucsai (?) hálójába, majd a második játékrészben egy remek beadást a sztárigazolás, Váczi Zoli egy helyben állva fejelt a jobb alsóba, őrjöngést váltva ki a Kanyartól a tribünig. Akkor még nem sejtettük, hogy mérsékelten délczeg kispesti pályafutásának egyetlen találatát láttuk. Nyitó felállásunk: Vezér – Plókai, Téger, Medgyesi – Fehér, Szekér, Füzi, Váczi, Domokos (Hercegfalvi) – Wukovics (Szekeres J.), Borgulya (Szabó T.). Nem néz ki rosszul, igaz?

A folytatás kevésbé volt szívderítő. Sima gyufa a Vasas ellen a Fáyban, hiába támogatta szép számú vendégszurker csapatunkat, majd kínos 0:0 otthon a Gázszer ellen – bántóan elképzeléstelen játékkal. A Zete ellen is sima vereség Zalában – ráadásul az idegenbeli meccseinken alig támadtunk, Váczi volt feltolva csatárnak Borgi mellé, így nem volt aki irányítson, a remek Szabó Tibit jegeli Komora (bár legalább Pirit elkezdte betenni). Ekkor már Imre bá edző meglátásait is kezdtem kétségbe vonni – amikor robbant a bomba. Komorát visszahívták a kispadról is, azaz kvázi menesztették a klubtól, a rendőrségi ügyekre hivatkozva (szegény Imre bá valamikor ekkortájt nyilatkozta hogy „Akhileusz kardja lebeg a fejünk felett” egy másik kiszólásában pedig bájosan „kanasztajárásnak” titulálta a Canossa-járást…. Bár a magyar foci kifogyhatatlan a nyilatkozó-művészekből, ezek azért hiányoznak). Benkő pedig a válogatott meccsek miatti szünetet kihasználva új edzőt ültetett a kispadra, az exgyőri Reszeli Soós István személyében.

Véget ért hát a Komora-korszak Kispesten. Az öreget –a drukkerek túlnyomó részével egyetemben- nagyon nem csíptem akkor, de már az 1996-97-es részben is írtam – másképp látok ma már dolgokat. Nyilván voltak panamák – hol nem- de alapvetően egy számára már idegen közegben megpróbálta fenntartani a klubot, és csupán egyszer érintett meg minket komolyabban a kiesés szele- azt pedig igazi várkapitányként lehárította. Nyertünk vele egy kupát, igaz, utána annak lehetőségeivel nem éltünk a továbblépést tekintve se igazolásilag, se csapatépítésileg. Szponzorkeresési harcában sok léhűtőt hozott Kispestre (Krémer vagy a tiszakécskei arc jó példák) de kényszerhelyzetben volt… Azért ha már Komora, akkor inkább a ’80-as évek aranykorára emlékszünk vissza szívesebben. Edzőként pedig 1999 őszén már nem tudott megújulni, jogosnak éreztem a váltást.

Reszeli Soós. A kispad új vezére. Az új tréner minket megelőzően Győrben csördített össze egy remek kis csapatot, az exviharsarki öreg rókákra (Szarvas, Fodor Tibor, Csatók, Mracskó, Zahorán) és saját nevelésű fiatalokra (Fehér Miki – RIP, Ferenczi, Korsós Gy., Lakos) építve, két szép idényt húzva le a RÁBA-parton. Akkoriban Reszelit bizony még a szépreményű fiatalabb edzői korosztály tagjai közé sorolták Tornyival együtt [Kispesten mindkettő szenesre kozmál majd, ha nem is annyira szakmailag, mint emberileg, de ne szaladjunk előre!], nem csoda, ha örömmel fogadtam érkezésének hírét. És szerintem sokan, ha kezüket a szívükre teszik, ugyanígy voltak ezzel a szurkolótáborban, meg merem kockáztatni, csak ma már nem divat erre emlékezni. Reszeli mester egyik első ténykedése győri mintára 3 ifi felrántása volt az első kerethez, mi pedig ízlelgettük Németh Norbert, Torghelle Sándor és Kozarek András nevét. Ők ebben a sorrendben egyenként válnak 1-1 kisebb korszak vezéregyéniségeivé majd Kispesten, de addig még eltelik másfél, három, illetve négy év…

Reszeli jött, látott….és elsőre győzött is – nem is kicsit! Az ellenfél a Vác csapata volt, a manapság a paksi kispadot rogyasztó Kis Carlo vezetésével. Kis Karcsi az egyik kedvenc edzőm itthon emberileg, igazi lelkes arc, itt a Vác benntartásában is hitt a salgótarjáni sikeres évei után…ám hamar elhajtották szegényt Pest megyéből. Itt azért még próbált állni a vártán, ám az utóbbi hetekben szenvedő csapatunknak minden összejött. Az addig gólcsöndben szenvedő Wukó duplázott, Vezér büntetőt fogott, és a WADA által a tribünről már távcsövezett Hercegfalvi is betalált mielőtt a gyógykenőcse vagy mi a frász miatt az MLSZ egy éves doppingszabira küldte. Reszeli modordíjas nyilatkozata („remek belépő…remek antré”) a meccs után Bohócliga klasszikus, mi pedig reménnyel telve sétáltunk haza, villamost se várva, győztes meccs után minek is az afféle úri huncutság… Felállásunk az idény legjobban sikerült meccsén: Vezér – Plókai, Téger, Medgyesi – Dubecz, Bánföldi (Fehér), Szekér, Szabó T., Piroska (Lóczi) – Wukovics, Borgulya (Hercegfalvi). Most még Bánföldi sem zavart a kezdőben…

Maga az örömmámor talmi ragyogásnak bizonyult csupán. A következő héten Illésék úgy vertek négyszer a seggünkre a Hungárián, hogy kövér gázzal indult haza a csapatbuszunk a stadion parkolójából. Egyszer 5:1, egyszer 0:4. Hullámvasúton ültünk… Érdekes meccs volt az ősszel a Medgyesi onemanshow-val jellemezhető, Dunaferr elleni derbi. A vasgyáriak feljutása óta a dunapentelei vasmű árnyékában jellemzően szopola volt a jussunk, ám otthon szoros meccseket vívtunk a leendő bajnokcsapattal – ez az év sem volt kivétel. A találkozó negatív és pozitív hőse Megyó volt egyszemélyben, hisz nyitó öngólját követően előbb egyenlített, majd 1:2 után ismét, nem is akárhogy! Utóbbi gól előtt már Szabó Tibi szabadrúgása sem volt kismiska, ám ahogy a kipattanóra a hátvédünk rádőlt, már ugrottunk fel a korzón, mert éreztük, hogy ez utat fog találni… Rabóczki mester hiába is repült a löket után. Hatalmas gól volt, az egyik legnagyobb, amit itt láttam Kispesten, tényleg csak Csehi Tibi 1991-es idényzárós góljához, Budovinszky egynémely löketéhez vagy Taki Újpest elleni 2005-ös szabadrúgásához tudom mérni. A találkozó után így érthetően jó hangulatban mentem föl a Budai hegyekbe, éjszakába nyúló szalonnasütésre az exgimis arcokkal egy ilyen informális osztálytalira, s a fradista exosztálytársak ostoba élcelődéseit is higgadtan tudtam visszaverni egy ilyen „góllal a tarsolyban”.

Nos egy ilyen jól sikerült péntek után nem meglepő, hogy egy hét múlva a Nyíregy simán levert minket hazai pályájukon, amely meccs Váczi Zoli kispesti hattyúdala is volt. A találkozót követően valamin összebalhéztak bajszos szakvezetőnkkel, aki kitette a keretből. Újabb “gyönyörű” pályafutás Kispesten. Megindult a Komora által összerakott keret erodálódása, ami majd télen éri el csúcspontját.

Utolsó őszi győzelmünkre a félidényben otthon került sor, a DVTK ellen, Hungler fejese és az arca alapján a Securitate-ben first class verőember pozícióra is esélyes Danut Frunza öngóljával húzzuk be a meccset. Aznap az egyetemi első terepgyakorlatomon voltam, kabazitra (ritka ásvány) vadásztunk a dunaparti Csódi-hegyen egy teleextasy-zott ásványtantanár vezetésével, aki arra tette fel az életét, hogy bevezesse a kalapáccsal való sziklabasztatás örömeibe az egyetemi gólyákat. Csodás nap volt. Emiatt kissé lefáradva és két véraláfutásos körömmel ért a meccs, amin el is aludtam. Azért ha valaki beközli akkor, hogy ez volt az uccsó 3 pont 3 hónapra előre, valószínűleg kardomba dőlök. Az év elején még éremről álmodoztam, ez most nagyon veszni látszott, viszont az elmúlt évek töketlen Kispestkedéséből kezdett nagyon elegem lenni…Én nem egy sztenderd 12. helyezett csapatra vagyok kíváncsi – háborogtam.  

Sajnos az ősz vége a „leszállóág” fogalom klasszikus példájaként szerepelhetne bármely futball-lexikonban vagy bohócliger almanachban. Bár az UTE elleni presztízsmeccset legalább ikszre kihozzuk otthon, november végén a harmatos Kanizsa ellen csak egy lábszagú 0:0-ra futja (borzalmasan tré idő volt, köd, és ultragáz teljesítmény részünkről talán 1 Borgi helyzettel azt’ slussz. Az egyetemen volt egy kanizsai csoporttársam, kissé alkoholista zseni, vele futottam össze a korzón, nem volt szomjas, itt ünnepelte, hogy egy megajánlott 3-massal átment vizsga nélkül mikroökonómiából. 3 nappal később én is így jártam, de ekkor még síkideg voltam a közgáz réme miatt. A meccs sem segített).

Reszeli mester exei ellen már az 1 pont sincs meg, 3-mal távoznak a Bozsikból, majd a kiesés elől menekülő Siófok is lenyom minket, gyalázatosan gyenge kerettel. E meccsre azért emlékszem, mert hétközi volt, idegenben, csak összefoglalót láttam róla és narancs mezben nyomultunk. De hiába volt nálunk egy Wukó, egy Borghese, egy a csapathoz hozzászürkülő Piri, egy Szekér, kikaptunk, 200 őrjöngő Siófoki rezidens előtt. Szégyen. Ahogy a következő forduló iksze is, amikor a már majdnem megszűnt Szeged ellen sem sikerül idegenből 3 pontot hozni, nálunk egy abszolút vállalható kezdő, náluk meg Nagylaki Kálmán ámokfutása eredményeként egy 3 hónapja nem fizetett csapat.

[Apropó emlékszünk még a derék Nagylaki Kálmánra? „Lokálpatriótát keresek a padra” nyilatkozta szeptember elején Strausz László seggberúgása után, majd önmaga ült le oda 1 v. 2 meccs erejéig. Képesítése annyi volt a focihoz, mint nekem területfejlesztő geográfusként – de ez nem izgatott különösebben senkit. Hogy Nagylakit ki követte… talán Linka József vagy idősb Bozai Gyula? Emlékszik valaki? De a jugó elnök is megérte a pénzét, akit szintén Nagylaki hozott, az meg magával 6 használhatatlan ám játszatandó délszláv csodát, +2 tehetséget, ők (Oláh és Nagypál) később Prukikávé értő kezei alatt lettek kaposparti idolok). Szeged OFF, pár hétre rá szegények meg is szűntek, helyettük a Pécs ugrott be az NBII-ből…hihetetlen sztorik].

Mi meg közben a Fradit vártuk utolsó fordulóbeli ellenfélnek.

Hát reménykedni nem nagyon volt miben a találkozó előtt, erre, meglepetésre 0:1-ről még fordítottunk! Nagyot játszott a csapat, nem szépen, de hajtva, sőt 1-2 formás támadás is kicsúszott a vörös-fekete ágyúcsövön… két gólunk szépségdíjas volt, előbb Ploki csatolta fel a heggesztőhemüt, aztán a kis Pinyő is a léc alá suvasztott egy gránátot, az akkoriban már Sztanko Poklepovicsra és kosáredzéseire idvezülő Fradi pedig megzavarodni látszott. Sajna nem sokáig, jött a Honvéd-faktor és a meccs végére a fordítás, pedig itt tényleg járt volna nekünk a pont az öcsém szavaival élve „kegyetlenül ergya” időjárásban. Szépen küzdő seregünk: Vezér – Plókai, Hungler, Szekeres J. – Fehér (Domokos), Pintér, Szekér, Téger, Lóczi, Szabó T. – Wukovics. Tóth Misi duplázása azért fájt. Nem kicsit.

Miután egy héttel ezelőtt az UTE meg kialázott minket az MK-ból, így nem túl édeskés szájízzel vonulhattunk a téli pihenőre, én magam a „megint egy eltékozolt idény” kezdetű, az elmúlt évek során sajnos unalomig megismert monológot mantrázhattam első vizsgaidőszakomra készülve.

A téli szünet aztán meghozta a földindulást a keretben. A már korábban kiakolbólított Váczi nagy fájdalmunkra aláírt a Fradihoz, ennyi lett a júliusban még az évtized igazolásának szánt történetből. Őt követte a távozás terén az edzővel összekülönböző Gabala és Borgulya, de lelépett Wukovics is és Domokos sem kért többet a Kispestből fél évnél. Szekér az MTK-hoz libbent vissza, hogy onnan továbbálljon máshová – akkoriban az MTK kisebbfajta kölcsönzőcégként működött, emlékszünk. Ha ezekhez a veszteségekhez hozzávesszük, hogy Hercegfalvit meg partvonalon kívülre tette az MLSZ, hát a keret komoly gyengülésével vethettünk számot. Reszeli nem esett kétségbe, gőzerővel kezdte keresni a dobogó helyett megjelölt új cél, a bennmaradás elérését elérni képes harcosokat az NB1 berkeiben – elkezdődött hát a bemigrálás is a Bozsik kapuján. Visszatért pl. Farkas András, az örök tartalékbalhátvéd, honnan máshonnan, mint az ESMTK-tól. Szekér helyére elősöprögetőnek az újabb izraeli kitérőt követően hazatérő Csábi Józsit szánta Reszelő, bár hátvédünk már nem volt a régi, őt mindig, minden körülmények között szívesen láttuk. Az expécsi, illetve hajdan az ős90-esekben még Vidis, Varga Zoli alatt a Fradiban is megforduló Lőrinc Antal védekezőközép- és söprögető pozícióban is használható arcként érkezett, Váczit pedig a Nyírségből elcsábított Szabó Attilával terveztük helyettesíteni – ez utóbbi megoldás azért legalább annyira karcos volt, mint a szépemlékű ’98-as mezreklám energiaitalunk, a Mystery íze („Michael Jackson is ezt issza!”). Szintén Pécsről  hoztuk az exGázszeres Szekeres Zsoltot, a se íze se bűze játékos alig-alig jut majd szóhoz tavasszal – ezzel nem vesztünk sokat. A Borgi, Domokos, Hfalvi, Wuko együttes kiesésével-távozásával arcvonalát vesztő, brutálisan meggyengülő csatársorunkba is elkélt a pótlás – ezt két kiesőjelöltből oldottuk meg. A Kanizsa, illetve a Szeged LC házi gólkirályai, Horváth Gyula és Faragó István érkeztek hát, Faresz kvázi haza, hisz a Szeged, a Vasas és a Győr előtt bizony nálunk mutatkozott be az élvonalban, még Verebes alatt, 1992-ben, így ő bajnokcsapat-tag. Most nehezebb időszak várt rá Kispesten, viszont szemben a korábbi évekkel, ezúttal régi vágya teljesült: tuti kezdőcsatárnak hoztuk…Hát a keret, mint látjuk, kicserélődött, 1994-95 és 1997-98 után a harmadik durván Janus-arcú szezonunk körvonalazódott.

A tavasz az egy évvel korábbit idézte nézhetőségben, különbséget csak az izgalomfaktor jelentett, mert kb. május közepéig telezrityózott gatyával leste szurkolótáborunk a tabellát, hogy vajon kizúgunk-e vagy maradunk NB1-esek. Reszeli alapstratégiát dolgozott ki, melynek lényege a következő volt: az eszetlenül bő, a magyar foci által már akkor sem elbírható 18-ra rúgó első ligás mezőny verhető 6-7 tagját le kell gyalázni, a velünk egy szintűekkel lesz ami lesz, az erősebbektől meg zakózhatunk. A csapat ezt becsülettel tartotta is, egy-két kisiklással. Fontos volt a jó indítás, a Hali ellen idegenben győzelemmel startoltunk, a szoros 2:1 mindkét találatát Horváth jegyezte. (Érdekesség: az egyik fotós kollegával beszélgettem az ősszel, ő emlékezett úgy vissza e tavaszra: a Horváth-Faresz duó érdekes munkamegosztásban dolgozott – idegenben az exkanizsai gólgép, itthon pedig az osonó futású Faragó verte a gólokat, fordított szereposztásra elvétve került csak sor. Kicsit böngészve a statisztikákat ez tényleg így volt.). A jó rajtot a Vasas elleni hazai, menetrend szerinti bokafogás követte (0:4), hogy aztán Pécsről és Vácról is elhozzuk a 3-3- pontot, a tavaszi szokásjog szerinti Horváth Gyula találatokkal (közben a Zetét is vertük itthon, gól – ha kell még mondani- Faragó).

Eztán feketeleves, MTK itthon, Dunaferr idegenben ültet minket az SZ-rollerre. A kék-fehérek elleni hazain Reszeli népszerűsége már omladozott, a korzó egyik jellegzetes hangú agresszora, aki 1 éve Nicsenkónak adott orosz nyelvleckét, most Reszelőt találta meg. Történt ugyanis hogy az NS beharangozójában bajszos mesterünk azt találta mondani: az MTK és a Kispest játékosállománya közt jelenleg nem 2, nem 4 hanem 10 gólnyi a difi. Nos ezek után az MTK 2. találata után érkezett is az eltéveszthetetlen hang a korzóról: „Számolsz már Reszelő? Számológépen számolod a gólókat, Reszelőőőő?”. Maga a meccs katasztrofálisan egyoldalú volt, tényleg nem mertünk még bajuszt se rángatni a kékeken. A Vezér-Szekeres J., Lőrinc, Pintér Z. (Fehér J.Cs.)-Dubecz, Szabó A. (Füzi K.), Téger, Medgyesi, Szabó T.-Faragó (Szekeres Zs.), Horváth Gy. összeállítású csapatunk végül lesimázva kulloghatott le a gyepről. Utáltam ekkoriban az MTK elleni meccseket, konstans alázás volt a jussunk.

A bajnoki címre hajtó két csapat tehát helyre tett minket, s ettől annyira megtorpantunk, hogy otthon a Nyírség is nagy falatnak bizonyult (0:1, Faresz valszeg elaludt). Diósgyőrben aztán javítunk, majd a Debrecent is verjük itthon (házi lopakodónk itt már figyelt, 1:0). Emlékezetes meccse volt a tavasznak a Szőnyi úton megrendezett UTE-Kispest, aminek egy kisebb K1-szpartakiád lett a vége, miután a lefújást követően a pályára özönlő, ellentétes identitású szurkolók megütköztek. Maga a meccs nem hozott ennyi izgalmat (0:0).

Ez volt az a pont, ahol az egy évvel korábbiakhoz hasonlóan megint megfáradtam – közben kiderült hogy bennmaradunk, így a kényszerű izgalmi faktora is alábbhagyott a meccseknek… A vizsgaidőszak is max fokozatra pörgött, és hát egyszerűen a kiábrándító vegetálásunk megint túlcsordította a tűrőképességem határait feszegető türelmességem, az utolsó 5 fordulót így csak hírekből követtem. Ma, ha visszatekintek, 4 ennyire kedvlohasztó idényt tudok felidézni szurkolói pályafutásom során, amikor a tavasz végére egyszerűen elég lett: 1998-99, 1999-2000, 2002-2003 és 2004-2005. Ezek közül az első kettő egymást követte, azt hiszem drukkerségem itt volt a legnagyobb veszélyben. Persze mondanom sem kell, hogy a 2000-res nyarat már megint minden reggel az újságárusnál kezdtem, edzőmeccs-eredmények és igazolások után kutatva…megfáradás az néha van, de menekvés nincs, ha egyszer már körülfolyta agyadat és szívedet a vörös-fekete mezőben álló két aranyszínű oroszlán. Patetikus, de igaz.

Amire még emlékszem a szezon végéről, az a Nagykanizsáról elhozott 3 pont, stílszerűen Horváth Gyula góljával, a Fradi elleni Üllői úti 1:0-s vereség egy atomnyomi meccsen, illetve az idényzárás, ahol pont excsapata, a Győr rondította el Reszeli kispesti búcsúját – akkor már a szurkolókkal is összekülönböző edző is csak a 3-mas sípszót várta szerintem. Ahogy mi, szurkolók is az egész bajnokság tekintetében.

Az idény alapcsapata, kb.:

ŐSZ: Vezér- Plókai, Téger, Megyesi -Szekér- Váczi (Szabó T.), Füzi K. (Fehér J.Cs.), Domokos (Piroska)- Borgulya, Wukovics.

TAVASZ: Vezér- Szekeres J. (Plókai), Téger (Lőrincz), Medgyesi-Csábi- Szabó T., Dubecz, Szabó A. (Füzi K.), Piroska- Horváth Gy., Faragó.

Kapusposzton kerettag volt még Tóth József és Tóth Zoltán, a védelemben Farkas András és Szekeres János tavasszal, Hungler inább ősszel kapott lehetőséget. Középpályán Bánföldi néha még be-beszivárgott a kezdőbe, Pintér, Lóczi és Németh Norbi is kapott néha esélyt a bizonyításra, mint ahogy Szekeres Zsolt is. A csatároknál eltiltásáig úgy festett Hercegfalvi lassan kezdővé is válhat, Torghelle viszont még csak be-bemutatkozott.
A két félidény alapcsapatai jelenősen eltérnek: az őszi, ha nincsenek problémák, edző-játékos konfliktusok és biztosabb az anyagi háttér, dobogóra talán, de első 5-be simán jó kellett volna, hogy legyen. A tavaszi alakulat már egy tipikus biztonsági csapat, kiesőjelöltek ászait összeszedő, így bennmaradni még épp jó gyenge középgárda. Érdekes ugyanakkor hogy a jóval reménytelibbnek tűnő Borgulya-Wukó kettős milyen besült volt az ősszel, s a tavaszra esélyt kapó vadiúj duó, Horváth Gyula és a jellegzetes „lopni osonok a kertek alatt” antimozgása ellenére is gólerős Faragó elévülhetetlen érdemeket szereztek a bennmaradásunkban. Ha kiemelkedő teljesítményekre vadászunk, azokat is főleg tavasszal találunk: Horváthon és Faragón kívül Vezér egyenletes teljesítménye (bár a bravúrok száma ekkor már csökkent) és Szabó Tibi olykor reményteljes játéka említhető meg – bár a kis irányító is inkább csak jelezte a benne rejlő potenciált, ami a maga teljességében majd a következő idényben szakad ki belőle. Dubecz, ha játszott, hozta az évek alatt megismert erős NB1-es középjátékosi átlagát, a nyári új fiúk közül tán pont a legkisebb név, Füzi Krisztián volt a legmegbízhatóbb. Pintér Zoli az örök kiegészítő szerepből 1-1 meccsen (pl. Fradi itthon) már kezdett kitörni, Téger és Lőrincz védőmunkája se volt rossz (utóbbi 3 játékos Szabó Tibihez hasonlóan majd 1 év múlva robbant igazán). Németh Norbin látszott, hogy tehetséges, Lóczin és Bánföldin pedig, hogy menthetetlenek. De az egész idény, így a teljesítmények is inkább az átmenetiségről szóltak, nagy kérdés volt, lesz e tréner, aki a potenciálokat kihozza, aki az itt lévő majd’ 30 játékosból kiválasztja azokat, akik egy új csapat alapjai lehetnek? Erre a válaszra még 1-2 hónapot várnunk kellett.

Az ősz nagy problémája volt, hogy a kétesélyes forgatókönyvből a rosszabb megoldás valósult meg: főként zeniten túli vagy már levitézlőben lévő játékosokat igazolva ezek ahelyett, hogy éltek volna az utolsó lehetőséggel, betliztek, vagy már megfáradtak, vagy a szakmai stábbal nem találták a hangot: a Komora-Reszeli csere sem segített sokat az összeérésben. Tavaszra az összeszedett hátrány miatt már pozícionáltuk magunkat a kiesés elleni harcra, s ekkor Reszeli végül is megtette, amit lehetett- bennmaradtunk. Szerintem azért nem végzett rossz munkát itt – bár úgy tűnik pont nálunk szakadt el nála valami, mert a sikeres győri évek megismétlése helyett mind diósgyőri, mind második győri ténykedése alkalmával is inkább máglyára sem mint piedesztálra kívánták emelni őt az adott klub szimpatizánsai.

Eltelt hát egy újabb év, a csapatnak a történelméből, nekem meg az egyetemből. Nem voltam jókedvű 2000 júniusában, hisz nálunk pénzügyi csőd közeledtéről szóltak a hírek, semmi sem utalt arra, hogy még egyszer valaha visszatérnek általános iskolás időszakom kispesti aranyévei. A folyamatos küszködés a túlélésért kezdte felemészteni a kitartásom, és tudom, sok ezer Kispest-szurkoló érzett hasonlóan ezekben az években. Nehéz volt szeretni a fél évente változó keretű csapatot, ahol minden szezonban más és más gyökértelen szerencsevadászok tűntek fel a vezetőségben és a pályán egyaránt. A játékosanyagunk egyre amortizálódott, a fiatal tehetségek (ekkor a legfrissebb példa Balaskó volt, de említhetjük Kabátot, Kovács Bélát, stb., akik máshol értek be igazán az itteni szárnybontogatást követően) sorra elhagytak minket… és ekkor még bizony nem is voltunka lejtő alján. Mindenesetre a következő idény majd valamelyest old e Honvéd-depressziómon, ugyanis egy hihetetlen, már-már hollywoodi „Menekülés a győzelembe” sztorit produkálunk rövidesen – de ezt már a következő epizód meséli el!

(Amire 1-2-3 hetet majd várni kell mert összecsapóban ismét fejem felett a munkahelyi hullámok).