Az elmúlt hetek Csábimenesztős, Codella-kirúgós, Rossi comeback-es és igazolásainkon értetlenkedős poszttorlódásai miatt hallgató szériánk ismét felpörög a bajnoki rajt előtti csöndet kihasználva, azaz folytatódik retrospektív sorozatunk. Továbbra is sok-sok szubjektumra számítsatok, és mivel eddig is pusztán emlékezetből írtam a szériát, amely metóduson nem is változtatok, előfordulhatnak tárgyi tévedések, amelyek javítására, de még inkább a saját élmények megosztására továbbra is szeretettel várjuk a kommenteket, hisz főleg azoktól lesz élő, izgalmas a sorozat.
Érdekes amúgy, amikor elkezdtem ezt a szériát 2010-ben, a Hemingway-korszakról már nem akartam írni, mondván: abban “élünk”, túl közeli az élmény… – de közben úgy elment az idő, hogy Papa H. regnálásának kezdőévei is majd’ 10 éves időtávot jelentenek már a retrospektívkodásban, így viszem tovább a sorozatot, ahogy ígértem, a Csakblog indulásáig, így lesz kerek a sztori.
A mai epizód a klub legújabb, máig is tartó érájának kezdő félévére tekint vissza, mondhatni, arra a periódusra, amikor minden szépnek tűnt még, de ez sem egészen igaz, mert akkor még nem tűnt szépnek itt semmi sem a sok csalódás edzette lelkeinknek, bár az ősz második felére valami halovány pozitív jövőkép-féleség mégis fel-felsejlett. Hittük is, meg nem is. Nos: csapjunk bele. “Az én Kispest-Honvéd sztorim. XX. rész. 2006 ősz.” bővebben
Szinte elmehetnék jósnak. Szinte. Csak az a kár, hogy ezt a “szinte” szócskát is oda kell tenni a mondat elejére. Az elmúlt hetek borzalomjátékai (illetve nemjátékai) után bejött a beharangban jósolt pálfordulás-szerűség, tegnap megint tiszta szívvel lehetett lelkesedni a csapatért, mentek előre rendesen, voltak egész pofás támadásaink, az első félidőben lejátszottuk az ellenfelet a gyepről (igaz ehhez nem csak a mi ellenállhatatlanságunk kellett, ami inkább csak nyomokban jelentkezett, sokkal inkább a lilák indiszponáltsága, de őszintén, ez kit érdekel?)… szóval sok minden klappolt, de egy lényeges ponton továbbra is maradt a rossz tendencia: egy első félidőben eldönthető meccsen, egy (az utóbbi hetek szokása szerint) gyenge alakulat ellen megint kibabráltunk saját magunkkal, buta hibák, rossz lélektani pillanatokban érkező betlik, aminek ezúttal ugyan nem vereség lett a vége, hanem iksz, de fura az ember érzése. Félig teli vagy félig üres a pohár, döntse el ki-ki vérmérséklete szerint.
Szünet – hamar elmegy, csere itt nincs, de arról dumálunk a kis társaságunkkal, hogy nem is kéne, pont Fagyi és Abass haloványabb, de őket fenn kell tartani, mert jóval több bennük a potenciál, mint a padon szorongó alternatívákban. Az Újpestnek sajna jót tett a gól, bátrabban jönnek előre, a daerden-i tervszerűség most látszik rajtuk, grat magunknak, hogy ezt előhoztuk a megroggyant ellenfelünkből… Hátul a védelmünk az addigi jó muzsikálás helyett kezdi a bizonytalankodásokat, Szabi valahogy nem érzi a deal-t, mint a szezonkezdetkor, Tandia első félidei jó kis teljesítménye a homályba vész… szerencsére a lilák sem jók, nem tudnak begyűrni újabb gólt, ez a bosszantó, az első félidő után 3:0 kellett volna legyen ide, erre most 1:1 és ott a lendület. Aztán jön egy kiugratás, Abass végre megindul, pedig már Diaby a cetlikéjével jelentkezett a váltására a negyedik bírónál, szóval Abika kilép, persze megint hosszan tolja meg, ki is sodródik, Balajcza fut ki rá, már nincs hely elhúzni a kapus mellett, beadni sem, hát Abass, ezt elmérted, ahogy általában, és… hát basszus, megtalálja a maradék 20 cm-es rést Balajcza hóna alatt, és a hosszú sarokban a labda. A jó Abass. Mint ‘egerszegen tavaly, vagy mint a DVTK ellen Morales alatt. Ziccert nem tud berúgni, lehetetlen helyzetből betalál. Ahogy ezt belőtte, szinte már hallottam Vitray kommentárját ’91 őszéről, a PisontPista-féle Samp-alázó találat alól: “Így van, ez kell, meg kell támadniiii“…ezért szeretjük a jó Dieng Cheikh-et. Gyors, eszetlen, de 2-3 éve legalább szállít évi 2-3 
A vége közben csöndben lecsorog, mindkét csapatnak jó az iksz, kockáztatás mérsékelten jelentkezik, csak miután Drissa Diarránknál elgurul a gyógyszer (beállása utáni első mozdulatként letalpalja az ellent – gratula), akkor élénkül a záró 10 perc. Előbb Rossi toporzékolja ki magát a trénerzónából, mondván, ez csak sárga volt, spori, mire érkezik a megszólított Fábián, szokásos észosztó tekintetével, Rossi hőzöng, Fábián fegyelmez, mire epic jelenetként befut Lovresz, egy kézmozdulattal Rossit lehiggasztja, Fábiánt meg eltolja a padtól, “Öreg, jól van, haladjál, végeztünk“. A meglepett bíró csuklik egyet, majd visszakocog a gyepre. Iván, a rendész. Zseniális.
“…hogy állunk, hogy állunk, mindjárt be is h*gyálunk” – mondogatta minden szerdán munkavállalói pályafutásom hajnalán egy idősebb rutinróka munkatársam nekem és egy velem egykorú fiatal kollégámnak – ugyanis hárman osztoztunk a cég egyik szobáján. Ezen emlékezets szerda délutánok alkalmával ráadásul mindig végighallgathattunk 1-1 hőskölteményt az idősebb kollega pécsi egyetemista éveiről is, illetve rendre megtudhattuk: “mostantól kezdődik a hétvége, hisz túl vagyunk a hét felén”. Nos, mi sem a téli szünet felén nem vagyunk túl, se ifjúkori sztorikat nem prezentálunk -majd holnap, a retro-sorozat vonatkozó darabjában. Felütésünk mégis adekvát, hisz a “Hogy állunk?” kérdés feltétele lassanként illdomos. No nem azért, mert annyira látnánk alakulni a tavaszi felállást – éppenhogy inkább ennek hiánya az ami írásra késztet. Bár pánikra még nincs ok, hisz hosszú még az idő a Vasas elleni nyitányig, azért egy gyors mérlegelés nem árt – no meg legalább az oldalsávunkban elfekvő játékoskeringő topik mellett itt is lehessen fejtegetni a szurkolói nézeteket és jövendöléseket, sirámokat és optimistább lózungokat. Lássuk hát, hogy is állunk.
Az első 2012-es héten inkább csak szállingóztak a hírek, orvosi vizsgálat, megkezdett felkészülés, Botisról megint kitéve a District9-os fotó a hivatalos honlapon. Supka egy NS-interjúban elejti, amiről eddig mismásoltak, nevezetesen, hogy cseh irányítónk is már messze jár. Danilót továbbra is ostromolják külföldi klubok, Sanyika viszont úgy fest marad – a hétvégéig.
Hát így állunk. A héten még volt egy iraki túra-hír lezárásként, ám ez még hivatalosan nem erősíttetett meg, Hanta pedig 
Hagyományos uborkaszezoni posztunkat ezúttal is korán, már november végén megnyitnánk, hogy itt, egy helyre gyűjtsük össze a pletykákat, történéseket, igazolásokat. A korábbi rendszeren továbbra sem változtatunk, tehát csak azt fogadjuk el ténynek, amit a klubhonlap is hírként közölt. (
William Jebor libériai, jelenleg Egyiptomban légióskodik. Csatár. [
Régi kívánalmam teljesült a mostani hétvégén, hisz végre valahára nem nekem kellett felvállalnom a vezetés ődiumát a győri autós kaland során. Az már a sors pikantériája, hogy az egészésgügyi megfáradás eredményezte önkéntes alkoholfogyasztási moratóriumom pont mostanság éli “virágkorát” így csak az ökölbe szorított kézzel valő szenvelgés és a Hanta kezében feltűnő sörösdoboz irányába küldözgetett sanda pillantások maradtak nekem. Hát nem egy örömteli indítás, mondjuk ki – szerencsére a csapat kárpótolt e kimaradt élvezetekért.
A folytatás mindenesetre néhány visszasságra is ráirányította a figyelmet. Egyrészt bosszantó volt látni, mennyire nem használjuk ki a tompa győri védelmet alázgató Dieng és Hervé sporik gyorsasága adta lehetőségeinket. Másrészt aggódva figyeltük a sommás értékű győri taktikát, melynek lényege Sanyi kiiktatása volt: eleinte a lerugdosásával, majd a CsertőiMortalKombat Level 2-es pályáján ékünk kiállíttatásának kísérletével borzolta idegeinket a kisalföldi csapat. Szerencsére Sándorunk a sérülést is megúszta (nagy csoda) és a kiállítást is (kisebb csoda), viszont a 30. perc körüli balhét követően tudatosan visszabb kellet vegyen a besárgulás okán, ami kihatott a saját és ezen keresztül az egész csapat veszélyességére. Szerencsére ez az állapot csak a második félidő elejéig tartott…
Ugyanis a második 45 perc az első gól lemásolásával (Abass elhúz, Dani beveri) indult, a Győr pedig előbb potenciálját, majd kedvét is elvesztette. Dudás indiszponált volt, Ahjupera eltűnt, Ji-Paraná besült, mint egy országhatárt átlépő Tököli. Reli dühöng, Supka nyugodtan áll, a tábor újabb és újabb mutációit zenésíti meg a Sanyit dicsőítő anagrammáknak, a győri érdekeltségű újságírók mellettem pedig permanensen szidják csapatukat és a napi bűnbak balhátvédet, utóbbi kapja is rendesen az ívet, már-már azt idézve fel bennem, amikor Benjamint fumigálta egy emberként a korzó és a kanyar az ébenfekete szűrő agyfaszos időszakai során. Ideges tehát a győri futballközeg a Kispest vendégkjátékakor – azért ezt az érzést el lehet viselni.
Ami nincs arról nem beszélünk – szöttyögte fél-fejhangon Eperjes Károly a 
A sort rajtuk kívül továbbra is erősítette a Sisa felfedezés Bajner Bálint, aki Abival együtt jó kis tavaszon volt túl, valamint olyan, többnyire más poszton nyomatott, de eredetileg csatárnak hozott arcok, mint Abass barátunk, a szurkolói idegpályákat passziószerűen roncsoló Moreira, valamint a Régi idők focija film 
Tartalékba száműzésük nem sokunknál okozott álmatlan éjszakákat. Rouani küzdött, hajtott, de ólábain elkövetett 8 napon túl gyógyuló vizuális terrortámadásai a szurkolóink ellen (a Fradi pályán egyedül, senkitől sem zavartatva kivezetett labda az oldalvonalon, ugyanez otthon a Kecsó vagy a Győr ellen az alapvonalnál) nem sok jó emléket hoznak elő belőlünk neve említése kapcsán. Rufino gólerős csatárként indult, paksi cselsorozatát sem feledjük, de mást…mást meg nincs mit feledni mert nem volt. Potrohos kis spanyolunk is így inkább a fura, hosszadalmas sérülés homályába burkolózott ősz végén – majd mint kiderült, egész tavaszra.
Sztyupid Brájt-ként lett aposztrofálva. A lelátói nevezéktanokat böngészve ez kevéssé a számolatlanul lőtt gólókra utal, inkább arra: a derék zélander bizony besült nálunk. Nem úgy egyetlen dugója, ami szerencsére nem maradt a lábában, K.Lajos pápai cerberus és hulladékkezelési szakmenedzser legalábbis még ma is nézegeti a jobb pipát azon tűnődve, hogy “ez az átkozott kiwi ezt meg hogy tudta így becsűrni?“. Becsűrte, jól. Aztán -ahogy Rouani és Rufino kollégáknál is- sehol semmi.
S ha már akadémikerek. Ahogy minden posztra, úgy csatársorba is bejöttek az első fecskék – illetve itt csak egy fecske, akit ráadásul már a nagycsapatban is láthattunk Sisa 2009-es tavaszán. Vólent Roland. A derék Vóli 2 éve jó benyomást tett rám, úgy éreztem a neki megadatott 2 meccset elnézve hogy meglesz az új Kabát. Harcos volt és nem ügyetlen. Nos azóta a kép kevésbé szívderítő. Vóli érdekes egy figura. Kinézetre már elmehetne bármelyik bohócliger élcsapatba. Szétvarrt kar, szépen kivitelezett hőzöngő-kűrök a pályán, látványos integetések. Csak az a harcos küzdőszellem, mely bizony alázattal is párosult, ami 2009-ben megvolt a bizonyítási vágytól égő srácban az miért redukálódott le? Hová lett az alázat? Ugyanakkor sajnálja is őt az ember, mikor a nagy helyzetét kihagyta itthon tavasszal, látszott hogy megütötte a dolog. Nem tudom…. kicsit többet várnék az összeszorított fogú küzdésből, edzésen-meccsen egyaránt. Roland, ne Budovinszky II legyél, hanem Torghelle Sanyi II. Mindenki jól járna.
Ment tehát 2 tank, jött helyettük egy – Siófokról. Délczeg hosszú idő után hazai jó igazolásnak tűnik, de a Siófokon lőtt 6 gól nem sokkal több mint Danilo 5-je, szóval csak óvatosan. Nyilatkozatait tekintve rendben levőnek tűnik atz arc – de kell mellé még csatár mindenképp. Mellé és Danilo mellé. Jómagam egy jellegadó gólvágót vártam volna még a keretbe, nyilván erre esély sincs, viszont legalább még egy kiegészítő jellegű embereke elkelne. Aki csereként, kezdőként egyaránt veszélyes. Siófokon ugye van még valaki a keretben aki jól beleillene ebbe az elképzelésbe, de attól félek ajánlatunk versenyképessége nem az a tutibiztos. De ne legyen igazam.
Ahogy azt az elmúlt hetekben megszokhattátok, posztonkénti évelemzésünket folytatjuk, áttekintve az adott csapatrészben megforduló harcosok sorát, értékelve az éves teljesítményeket, és kicsit előretekintve a következő idényre is: mit várhatunk vajon a keretben maradó arcoktól 2011-12-ben? Hajtás után mai penzumunk, a középpálya következik.
Régi-új edzőnk nyitányként végleg elbúcsúzott a már korábban leselejtezett Coira-Stokic kettőstől. Utóbbi nem zavart sok vizet; Coira viszont már némileg veszteségnek tekinthető. 2010-es tavaszi érkezése után bőven vállalható 3 hónapot produkált, 1-2 fontos gólpasszal, Fradi elleni plusz góllal. Noha látszott rajta, hogy csupán kényszerirányító (eredetileg jobboldali közép vagy védekezőközép volt még spanyol földön anno), az NB1-ben ez a fékezett habzású irányítgatás is többet ért a semminél. Sajna tavaly őszre aztán a jó Pablo beszürkült mint idősb Mészöly arca ’95 tavaszán az izlandi tranzitban a legendás kamionsofőr beszólásakor. Szalai, majd Supka is joggal mondott le róla – Coira gyanítom elhitte hogy itt az is elég, ha a cipőt küldi ki maga helyett. Mennie kellett… Ment Abbas is, aki után – ki hitte volna- még szoftosan sírtunk is, lévén őszi házigólkirály, s a csapat egyik legjobbja. Persze ehhez kellett az is, valljuk meg, hogy a gárda omoljon le a Dieng Ceikh-i szintre, de efelett hunyjunk jótékonyan szemet. Távozása azért veszteség volt. Ment Bojti is. Az érkezési oldalon regisztrálhattunk egy (Supka melletti másik) tékozló fiút – Gege talált vissza a Bozsikba. Jött még Fieber – már akkor éreztük, hogy minek. Érkezett Flavio Beck – majd ment postafordultával: Irán nem adta Koránnal szentelt áldását a kispesti folytatáshoz. És jött az utolsó pillanatban Zelenka.
A cseh CV-je bíztató volt, edzőmeccsen viszont nem láthattuk csak annyit tudtunk: fél éve szabadlistán volt előző klubjánál. Új Mackóba nyúlunk tehát vagy új Genito esik a kosárba? A tavasz válaszolt.
A végére hagytam a két pozitív meglepetést. 
mindkét fél hibájából a klub számára eltékozolt Sós Márkó kiesésével inkább csökkent a létszám. Gegét remélhetőleg sikerül itt tartani, és én még szívesen látnék egy Zelenka kaliber irányítót vagy árnyékéket (
Egy meglepő és egy várható igazolás hírrel fogadta ma olvasóit 