Ma 84 éve, 1927. április 1.-jén látta meg a napvilágot Magyarország, Európa és a világ (nehéz szívvel és nem is őszinten, de udvariasságból ide írom, hogy) egyik valaha volt legnagyobb labdarúgója, Puskás Ferenc- Öcsi bácsi. Mert nekünk nem az egyik ő – hanem „A”. A historikus jelentőségű ballábas csatárról, aki már életében legendává vált, felvételek és történetek sora áll rendelkezésünkre, így egyrészt ismételni sem akarjuk ezeket, másrészt személyes élmény sajnos kevés van, hiszen egy 1981-ben, pont Öcsi bácsi első (ideiglenes) hazatérésekor született ifjú csodálótól a Bozsikbeli néhány találkozást leszámítva sajnos túl sok bennfentes sztorit nem várhatunk.
Utolsó alkalom amikor láthattam őt, egy gyalázatos 1:6 volt otthon, a Győr ellen még 2001 őszén, akkor már ápolója kísérte be őt elvégezni a kezdőrúgást – a csapat pedig látjuk, hogy tisztelgett előtte. :(
Ma azonban a szép emlékeken legyen a hangsúly, s ha a Száguldó Őrnagy, vagy hispán nevén Cañoncito Pum, a Bum-Bum Ágyúcska végeláthatatlan sorú sikereire és góljaira pillantunk vissza, abban nincs hiány!
Végezetül állon itt a szombathelyi Ocho Macho zenekar hihetetlenül eltalált száma, ami szerény véleményem szerint 1000-szer többet mond el a magyar fociszerető közönség Öcsi bácsihoz fűződő érzéseiről a szerencsétlen 2006-os búcsúztatási borzadályoknál. Ezt és a Puskás film megtekintését mindenkinek ajánlom ma este egy jó sör (vagy Öcsi bácsira emlékezve egy decens sportfröccs) társaságában, barátokkal, bőszen morzsolgatva a könnycseppeket – ami ez esetben férfiaktól sem szégyen!
Némi munkacsúcs utáni fellélegző szakaszba érve, valamint kihasználva a válogatott meccsek miatt szünetet, folytatjuk visszatekintő sorozatunkat, retrospektív szemmel nézve az elmúlt 20 év történéseit. Mai „anyagunk” a 2000-2001-es szezon, ahol szerzőnk kétszeresen is elégedett fejjel bazsalyoghatott a Bozsik lelátóin – egyrészt igen jó közegbe kerülve az ELTÉ-n a dolgos (tanulós) mindennapok sem jelentettek kínt, a csapat pedig, dohogós, füstölő motoros beindulást követően egész bíztatóan repesztett a tavasszal… 2000-2001 következik tehát, Tornyival aki tartalommal kísérelné megtölteni a játékot, a végkielégítéssel pedig a zsebét, az előző átmeneti évük után nagyot villantó Szabó Tibivel és Piroskával, szárnypróbálgató Torghellével és Németh Norbival, focisztorim egyik legjobb kispesti kapusával és régi önmagát idézően permanensen ívheggesztő Plókaival. Hajtás után belekezdünk!
Reszeli tehát ment, mint ahogy anblokk az egész kilencvenes évek végi vezetés is, Benkő Laci bától kezdve a kécskei szerencselovagig bezárólag. Kb. két héten át kongatta az NS a vészharangot a fejünk felett, hogy vége a kispesti focisztorinak támogató nélkül, amikor a korábban Veszprémben már egy csapat-összeomlasztást kivitelező Koncz László-Vida Pál kettős Kiss Zsolttal kiegészített triója jelentkezett, hogy ők ugyan eltartanák ezt a Honvédot. Nem sokat tudtam a halovány veszprémi (rém)emlékképet leszámítva az új mecénásokról, csak bizakodtam, igaz elég haloványan.
Az új idényhez köthető első emlékem egy poszt-őslénytanvizsga egyetemi csapatás volt: az évfolyamtárs-barátokkal sztondultunk ki a Szoborparkba kipihenni a nummuliteszekkel és amonitesz-tartalmú mészkövekkel terhelt zárthelyi fáradalmait. A 3-mas buszra felszállás előtt gyorsan beszereztem egy Nemzeti Sportot mely egy szerény kis kéthasábos cikkben tudatta, hogy a távozó Reszeli helyett Tornyi Barnabás, a Konczékkal (akkor még) jó viszonyt ápoló exdiósgyőri sikerkovács lett a csapat új edzője. Én ennek a hírnek, megvallom férfiasan, örültem. Tornyit Reszelihez hasonlóan jó újhullámos edzőnek véltem, a vasgyáriakkal elért sikerei magukért beszéltek és korábban Tatabányán és Győrben sem égett szénné a nagyszájú tréner. Jó kezekbe véltem hát kerülni a kispadot, és a Szoborparkból hazafele az NS EB-mellékletének cseh névsorát böngészve már azon is gondolkodtam (a hazánkon kívüli kedvenc európai fociválogatottam sikeresélyeinek firtatásán túl) hogy vajon milyen idényt produkál majd velünk a derék Barna.
A keret is elkezdett formát önteni az új szakvezető érkeztével. A távozóink nagy részét (Farkas Andris menetrend szerint vissza az ESMTK-ba, Csábi Józsi, Fehér Csaba, Szekeres Zsolt, Szabó Attila) max ez emberi oldaluk miatt sajnáltam kissé, (Csábit egyenesen szakrálisan, hisz utolsó bajnokcsapatunk tagja és gyerekkorom idolja volt) a többség azonban nem bizonyult fájó veszteségnek. Leszámítva Vezér Ádámot. Kapusunk (1993 tavaszi beugrását leszámítva) 1994-től 6 idényen át védte a kapunkat és best of részünkben is megemlékeztünk már róla, hogy erősen riszpektes teljesítményt nyújtott ezekben az években. Hogy elege lett a kispesti nihilből, nem hibáztattam, inkább sok sikert kívántam neki magamban.
Távozásának karcosságát enyhítette a tény: Diósgyőrből egy szakmailag és emberileg is remek fogásnak tűnő cerberust, a felvidéki Nota Gyulát sikerült átcsábítani a Bozsikba. Ez már valami!-csettintettem. Szintén Diósgyőrből érkezett az ifjú Lipták László, amolyan belső középpályás posztra és az irányítóként és balszélsőként is nyugodtan alkalmazható Buzás– utóbbi szintén nem nevezhető akkortájt rossz vételnek. Az MTK-ból a kék-fehérek kölcsönflottájának oszlopos tagjának számító (akkoriban, emlékezhetünk, volt 3-4 arc, akit évről évre lízingelt a Hungária körúti gárda – e veretes arculatok közé tartozott pl. Zimmermann Tamás, Csillag Krisztián vagy épp Szabados György …mmm, micsoda ízes név-falatok…) sose-rossz-vétel Babos Ádámot is behúztuk. Őt végleg, a fiatal tehetség Kovács Henrik viszont kölcsönbe került hozzánk, s hogy ezzel a vezetéknévvel ne legyen itt egyedül, a Fradiból 2 év vendégjáték után (Konczék nagy igazolási bombájaként) hazatért Kovács Béla, egy afféle Totti-pozícióba. Miatta se sírtam, saját nevelés, aki ráadásul egész markáns bohócligerré fejlődött 2 év alatt. Jó lesz ez… Volt még kis botrány is a felkészülés alatt, mer’ az’ nélkül nem mehet…: Horváth Jules akart volna lelépni Kispestről, mert nem érezte a deal-t Tornyival, utóbbi egy csapatfotózásról is elküldte a kanizsai támadót, aki végül mégis maradt a klubnál– hogy egy felejthető ősz produkálása után vegye majd kalapját novemberben. Ja, meg jött Kiss Péter, Faresz nagy barátja, aki szerintem minden idők legtufább csatára volt Kispesten. Igen, Rouaniékat is figyelembe véve.
Konczék kapcsán közben úgy tűnt, nem csak pénzt mosni tessék-lássék módon akarnak Kispesti tulajként tevékenykedni. Kicsinosították a stadiont egy tisztasági festés erejéig, a kerítések kopott fénye is helyre lett állítva némi Hammerite és zománcfesték bevetésével a vörös-fekete kombináció tekintetében. A hangulatomon és a várakozásaimon mindenesetre határozottan dobott a szépülő külcsín, az új érához dukáló új JAKO mezek, a Gösser óta első vállalható mezszponzorként beérkező Wilkinson Sword-os hirdetéssel (nem felragasztva, hanem rávasalva a mezre…nagy szó!) és az újszerű designnal igen biztatóan festett.
Az új vezérek sajtótájon mutatták be az új igazolásokat és közölték a hírt: Öcsi bácsi tiszteletére a 10-es mezt visszavonultatják (belegondolva, hogy a legendás szám utolsó viselője a jó Dubi volt, hajhálós szűrőnk iránti minden tiszteletem ellenére ez azért kevéssé délczeg zárása volt a kispesti 10-es mez pályafutásának), többé ezt senki nem hordhatja itten. Ha legalább Pisont, Warzyca vagy Szabó Tibi lett volna az utolsó viselő – no de mindegy. Kezdődhetett a bajnokság, rögtön a bajnok fogadásával, nem vártak ránk könnyű hetek.
Már csak azért sem, mert az akkoriban állandó átszervezési mániában szenvedő MLSZ újabb reformötletként kitalálta az átállást a 12 csapatos kampionátóra – na de hogy csináljanak az eddigi 18-ból 12 csapatot? Nos, az elmúlt bajnokság 4 utolsója kiszállt, a két NBII-es feljutó a maradék 14 NB1-essel 2db, egyenként 8-as csoportba lett besorolva majd ukáz kiadva: ősszel alapszakasz, a 2 db 8-as csopi utolsó két helyezettjei kiesnek, tavasszal rájátszás, a 12 legjobb között, majd 2 onnan is kibukik. 1 idény ahol kétszer is ki lehet esni, hát ez az utóbbi évek kispesti pörformanszait tekintve nem ígért sok jót nekünk. Egyes szakértők annyi esélyt jósoltak a Kispest hosszú távú NB1-es tagságának, mint egy felajzott Balaskó Ivánnak egy hetes cölibátusra.
Jött tehát a bajnok Dunaferr, a manapság szövetségi kapitányként pályája csúcsára érő Egervári Sanci bácsival a padon, és az NB1 egyik legjobb keretével. Öcsémmel megszokott duónk reményekkel telve baktatott ki a nyári nyitányra s a megvásárolt tikett kinézete (a korábbi, Isten háta mögötti helytörténeti múzeum belépőjegy designját idéző megoldást váltó színes fényes kartonlappal, rajta a csapat fényképével, meccsre szóló nyomtatott címzéssel („Kispest-HFC – Dunaferr SE”) legalább némi profi klubműködtetés képét vetítette előre. A találkozón pedig bizony egyenrangú ellenfelei voltunk a Dunaferrnek, így az ’újvárosiak NB1-be visszajutása óta zsinórban a 3. Bozsikbeli rangadó végződött X-re (0:0,2:2,ezúttal pedig 1:1). Gólunkat a tavaszi hagyományok folyományaként Faresz szerezte, Horváth Gyula néma maradt – hiszen „büntiben volt” nem került a meccskeretbe. Az újak közül Lipták fékezett habzással mozgott, a remek Szabó Tibit váltó Kovács Bécit nagy taps fogadta, Babos Ádámon látszott hogy jó lesz, Buzás, aki pedig csatársorban sínylődött, nekem szintén tetszett. Kiemelném még a fél év védelemvariálás után erre az őszre, és még további 2 évre összeálló Téger-Lőrinc Tonó belső védőpárt, akik ezúttal is megbízhatóan takarítottak. Nyitó felállásunk: Tóth József- Plókai, Lőrinc, Téger, Szekeres (Babos)-Dubecz, Pintér Z., Szabó T. (Kovács B.), Lipták (Balogh Zs.)- Faragó, Buzás.
Első győzelmünkre a 3. körig kell várnunk, miután Győrben egy gyengusz tévés meccsen az ETO oktat, a Bozsik melegében a Nyírség Spartacus felett aratunk első ízben sikert a szezonban – ráadásul örömteli módon két saját nevelésű fiatal szerzi első NB1-es góljait! Szekeres János, aki a védekező játékával nekem majd’ tucatnyi lábon kihordott infarktust okozott, ezúttal betalál – s szintúgy Torghelle Sándor, egy kis elszánt képű, vörösesszőke, nem különösebben technikás, ámde annál harapósabb csatár ifjoncunk – később ő nagy kedvencemmé avanzsál, mint ahogy sokunknak.
Az ezután következő, Fradi pályás vendégszereplés a bajnokesélyesnek kikiáltott ám az idény elején még meglehetősen harmatos keretű Fradi ellen az Üllőin becsülendő 1 pt-ot hoz, ráadásul az első játékrészben közelebb is állunk a végső sikerhez. A meccsen betalál Horváth „Púpos” is, hisz idegenben játszunk, ám ez a gól egyben kispesti pályafutásának zárótalálata is. (Csak a rend kedvéért: vezető gólunkat pedig az 1996os MK-tavasz óta kisebb Fradi-mumusnak számító Plókai veri).
A derék bajszos hátvédünk annyira elkapta itt a fonalat, hogy a Lombard FC elleni, következő hazain is vállal egyet. A Lombard ekkor még nem a Pápát, s nem is Halit jelentette, Bíró Péter utazó dunántúli vándorcirkusza itt még első állomáshelyén, a szebb napokat látott Tatabányán állomásozott. Bíró nem kevés pénzt ölt a csődközeli klubba, visszahozva őket az első osztályba, ahol Tóth Bálint helyett már Kiprich vezette játékosedzőként az alakulatot, az ősz egyik meglepetéscsapaként, sorban szállítva a győzelmeket, elsősorban egy igen rutinos magra építkezve, hisz Kipu mellett Mészöly Géza, vagy épp Szalma Józsi sem az aktuális válogatott keretnek volt emblematikus tagja, sokkal inkább ködbe vesző gyerekkorom első kedvelt nemzeti 11-ének, az idősb Mészöly által irányított 1990-1992-es garnitúrának. A kiegészítő arcok közül pedig Süveges is régi idők tanúja volt, Nagy, Kiss és Kovács pedig böcsületes kiegészítő emberek. Nem csoda, hogy eleinte szárnyaltak. Na de nem Kispesten. Bár az első félidőben még vezetett a Lombard, a második etap közepén Plókás barátunk csatolta fel egy távoli szabadrúgás előtt fejére a sötétített üvegű heggesztőhemüt és rövid kalibrálás után Gelei kapujába irányította középhatótávolágú tüzérségi löketét. 1:1 lett a vége.
Mint ahogy szombathelyi vendégjátékunknak és a Sopront fogadó meccsünknek is. Hoztuk tehát az erős csapatok ellen, illetve idegenben a böcsülendő eredményeket, de a sok egy pont a táblázat hátsó régióiba lökött minket…. Kezdett az ember félni. Benn leszünk a legjobb 6-ban vagy szégyenszemre megszakad az első világháborús éra óta tartó permanens tagságunk a legjobbak között? Némi megnyugvást hozott a Győr otthoni leregulázása, Faresz és a 10-esétől megfosztott Dubi góljaival, ám ezt a meccset egy igen karcos időszak követte, a különféle színkombinációjú szopóálarcok sorát kellett ekkoriban vételeznünk, játékosainknak a pályán, nekünk, drukkereknek a lelátón. Idegenben alázott minket a Nyírség és egy jó meccsen a Dunaferr (3:5, jajj), illetve egy felejthetőn a Lombard (0:2), otthon pedig a Fradi. Emlékeim szerint ez utóbbi meccsen lőtt nekünk a később NB2-es idényünkben kedvenccé avanzsáló Vén Gabi egy olyan gólt a 16-os vonaláról, ami a fizikai törvényszerűségeknek fittyet hányva laposan tett meg a vetődő Tóth Józsi kesztyűit sem érintve kb. 20 m-t majd a gólvonalunkon úgy felpattant, hogy a felső léc alatt vágódott a hálóba. Ekkoriban már legendásan tré volt a Bozsik talaja, minden ilyen tárgyú felmérés a vakondtúrásosnak vagy szántóföldnek csúfolt centerpályánkon élcelődött – ez a gól eklatáns példája a nem mindennapi talajsimasági viszonyoknak.
Az utolsó előtti alapszakasz fordulóban végül úgy fordulhattunk a Hali elleni hazai meccsre, hogy az rangadóvá nemesült: kiesési rangadóvá. A TV is adta az ütközetet, ahol a hideg ellenére azért 3000 néző gyűlt össze, biztatásával benn tartani csapatunkat. Ami csak győzelem esetén lett volna biztos. Iszonyat nehéznek ígérkezett a meccs – és az is lett. Kínlódtunk, szenvedtünk, de szerencsére a Haladás sem állt a helyzet magaslatán, úgy emlékszem Keszei Feri bácsi boldogította akkoriban a Hali szurkereket a padjukon, nos az ő kefebajsza is rendesen őszült az idényben. A sokáig ikszre álló első félidő vége felé úgy rémlik egy Hali játékos véleményesen összeesett, mire ők kirúgták a labdát. Mi jöttünk bedobással, közben kiderült hogy a zöld-fehér arcnak kutya baja. Babos Ádám végezte el a partdobásunkat, a Halisták várták a visszaadást, Ádám azonban Szekeresnek dobta a bőrt, aki két lépés és penetráns labdakezelés után a kapuba zúdította azt. A sorozatunkban néha már emlegetett Fradista barátom ekkor csörgött rám telefonon, hogy „ez már milyen undorító megoldás volt”. Emlékszem ezen a megjegyzésén –bár valljuk meg volt némi igaza- úgy berágtam, hogy egy hétig nem kommunikáltunk egymással, az inkriminált telefon-beszélgetésünket meg itt nem is merem idézni. Úgy voltam vele akkoriban, lelkileg megzúzódva a kegyetlen évektől melyek „kispestességem” rendesen kezelték, hogy ennyi igenis jár nekünk a sok „elcsalt” meccs után, legjobbjaink felvásárlása után, az állandó gúnyolódások miatt, amit az újságoktól vagy osztálytársaktól kaptunk-kaptam. Tény, nem volt egy fair play – díjas jelenet, de egy Honvédnak az első osztályban a helye. Punktum. És hát tudjuk: a Sors kegyetlenül visszaadja mindezt 2 év múlva, amibe úgy beleroggyanunk, mint K1-es harcos a hátulról jövő veserúgásba…
De most még vissza ide, a 2000-2001-es idényre. A Hali görcsösen nyom tovább, az életében először nekünk is jól vezető Hanacsek azonban nem eszi meg a műeséseket, végül Szeki a második félidőben megint beköszön (úgy látszik, ez meg van írva a nagykönyvekben, hogy bennmaradást érő gólokat csak csökkentett népszerűségű arcok szerezhetnek– Urbányi pl. 1998 tavaszán, vagy Szekeres most. Lehet, 2003 májusában a Kiss Péter – Vincze Gábor csatársorral kellett volna felállni Zalaegerszegen? Meglett tehát időlegesen a tagság-meghosszabbítás, a következő heti soproni bűn rossz remi már annyira érdekelt minket, mint mondjuk Komlósi Gábor sportriporter-pápát egy Csepel-Kordax – Siófoki Olajbányász rangadó, ha azzal egy időben egy Éllő Vivien-Bátorfi Csilla női egyes döntőt is közvetíthet a Marcibányi téri Statisztika-csarnokból…
Alapszakasz vége, benn vagyunk tehát a rájátszás legjobb 12 csapata között. Ha eddig nem tűnt egyszerűnek a bajnokság, erre mit mondjunk? Az utóbbi évek helyezései a 12.-14. helyek környékén nem sok jóval kecsegtettek, és valljuk meg, eddig az ősz meglehetősen korlátos élvezeti értékel bírt. Tornyit is lankadó lelkesedéssel néztem kispadunkon – hol marad a diósgyőri mágia? A véleményes igényességű inggallér-hirdetések és a futball-munkavállalói szerződések apró betűs záradékainak hazai pionírja hiába nyilatkozta védjegyszerű széles mosolyával meccsről-meccsre hogy „tartalommal kell megtöltenünk a játékot” ha annak a rohadt tartalomnak nem akaródzott előmerészkednie a szurkolók szeme elé….
Közben elgondolkodtató gólínségünket orvosolandó, egy villámigazolással készültünk a mindenféle szünet nélkül folytatódó szezonra: megszereztük a fél éve csapat nélkül kallódó, Diósgyőrben már Tornyi kezei alatt is pörgő exUTÉ-s, exBVSC-s, exMTK-s Egressy Gábort. Egér a középső ’90-esek egyik nagy csatártehetsége volt itthon, ám míg Garami Újpesten és Tornyibás Diósgyőrben nagyon értette vele a szót, a BVSC-nél Mezey, ill. Dajka, később az MTK-nál Egervári vagy Ten Cate annyira nem érezte a fonalat a játékossal, akinek ez az adott formáján is mindig meglátszott. Most Tornyi hívta őt Kispestre, de már annyi besülést láttam itt jó játékostól (Salec, Csertői, Baranyi, Váczi Zoli, Wukó, Szekér, Fehér Csaba), hogy csak azt mondogattam: várjuk ki a végét. Horváth Gyula egyúttal távozott, a Pécs hívta, ő meg ment (nagy örömet okozva ezzel a baranyai félkarú rablókat foglalkoztató kétes vállalkozóknak).
A rájátszás kezdete előtt az NS átfogó melléklettel jelentkezett, beszámolva a keretek erősségéről és a szezon végére várható tippekről. Csapatunkat nemes egyszerűséggel a 11. legerősebbnek, azaz leírva is az egyik kiesőjelöltnek titulálták a zsurnaliszták s sajna a közbeszéd is. Én már nem tudtam, mit gondoljak, a keret nem tűnt atomgyengének, de az eredmények nem nagyon akaróztak jönni, a homlokomon a ráncok tehát nem simultak, inkább mélyültek.
Nos az „igazi” szezont Győrben kezdtük, ahol az utolsó igazán jó kispesti idényét futó Plókás hiába suvasztott kettőt, 3:2-re alulmaradtunk. Ekkorra már Kovács Henriket kezdő balhátvéddé fejlesztette Tornyi, a Téger-Lőrinc kettős (itt a 3 gól mondjuk nem erről tanúskodik) vállalhatóan szuperált, elöl Faresz végre rendes éktársat kapott Egér személyében, Piroska pedig elkezdte idézni a balszélen régi önmagát. Jöhetett az őszi meglepetéscsapat, a Lombard. Otthon, borzalmas időben, csak a 800 leglelkesebb fan előtt. S lőn csoda. A megfáradni látszó, old-timer Tatabánya nem bírta az iramunkat, fantáziadús támadásaink közül kettőt az osonófutású csatárjáték élő legendája, Faragó egyet pedig az összeomló Szalma fejezett be (utóbbi nyilván öngólként). A győztes sereg: Tóth József-Plókai,Lőrinc, Téger, Kovács H. (Müller)- Dubecz, Pintér Z. (Babos), Szabó T. (Füzi K.), Piroska (Kiss P.)- Egressy, Faragó.
Az MTK következett idegenben. Eléggé ránk járt a rúd az utóbbi években a kék-fehérek ellen, Bari 1995 őszi győztes góljával fémjelzett 3 pontunk óta 0, azaz nulla pontot kasszíroztunk a Hungárián. Nos, ebben az évben végre Faragó gólja 1 pontot ért, és innentől figyeltem mindig arra, hogy az MTK elleni őszi idegenbeli az mindenkor kulcsmeccs – ha ott pontot vagy pontokat szerzünk, jó idényünk lesz tavasszal (lásd 1995/96-ot, ezt az évet, majd Supka kupagyőztes 2007-jét).
A rangadók sora folytatódott, a nagy ellenlábas UTE jött Kispestre. Ezeket is de rég kaptuk már el itthon –sóhajtottam a meccs előtt, és bár ezúttal is 0 pont lett a vége, igazi izgalmas, fordulatos, király meccset vívtunk a lilákkal – abszolút NEM alárendelt szerepben. Egressy régi önmagát idézve csillogott, első góljánál Faragó Ricsiből egy legalább két hete elnyomott „o-ho-riásssssssshhhhi” szakadt ki, a második okos-emelős megoldás pedig szinten pontot ért volna. De mivel a focit gólra játsszák, teszem hozzá a közhelyet, [bejelentkezve a menetrendszerinti péklapátos hátbakínálásra], gólból pedig az UTE rúgott 3-mat, ha nem is megérdemelten de kikaptunk.
Mielőtt azonban kardunkba dőltünk volna, csapat gondoskodott egy szép karácsonyi ajándékról. Az ősz utolsó meccsére Dunaújvárosba utaztunk, s egy látogatás a címvédőnél a hektikus Kispest számára az álmoskönyvek szerint nem sok jót ígér! Na de emlékezhetnek a kedves olvasók a „Kispest-faktort” boncolgató kis etűdünkre? Na ez a bizonyos meccs ennek a Kispest faktornak itt mintapéldáját mutatta! Az esélytelenek nyugalmával, érett játékot nyújtva (OK, ezúttal tényleg megtöltöttük tartalommal, hogy a mélyzsebű mestert idézzem) 3:0-ra intéztük el vendéglátóinkat. A hétközi meccs időpontjában épp Kárpát-medence természetföldrajza ZH-n senyvedtem, a Budapest környéki hegységeink kőzetanyagát taglaló izgalmas esszékérdésen görcsölve, így mikor végre kiértünk az évfolyamtársakkal a téli hidegbe, majd itthon a hírekből értesültem a váratlan sikerről, összességében azt mondhattam: szép napot zártam. Összeállításunk: Nota-Plókai, Lőrinc,Téger,Kovács H.- Torghelle (Dubecz), Babos, Szabó T., Piroska, (Buzás)- Faragó (Kiss P.), Egressy. Egér kettőt vállalt, nagy formát futott az ősz végén. Ekkor állt a kapunkban bajnokin először Nota (meg is látszott: 0 kapott gól!), akit addig nem is értettem, mi a szent ….-ért nem védette Tornyi?! Tóth Józsi aranyos gyerek de közte és Gyula közt osztálykülönbség volt… hihetetlen, hogy Tornyi ugyanazt megjátszotta, mint Diósgyőrben, ahol Ráczot, az öregebb kapust fél évig védette Notát padoztatva, mire bekerülhetett a felvidéki srác, sorra hozva a bravúrmeccseket. Mint majd nálunk tavasszal. Tavasszal bizony, amikor is folytatódik majd a bajnokság, addig egy hihetetlenül szeszélyes ősz után jó szájízzel vonulhattunk pihenőre. Lehet, hogy az NS jóslat mégsem válik be?
A tavaszra (és ugye az „értő” és jóakaratú fociközeg szerint a kiesés előli eszeveszett menekülésre) való felkészülést délszláv (ha jól rémlik porecsi?) edzőtáborral tervezte megalapozni Tornyi mester és a vezetőség. A csatárért rívó edző száját betömendő Konczék egy jóféle támadó beszerzését is előirányozták – annál is inkább, hisz rövid, de annál emlékezetesebb őszvégi, 5 meccses szereplése után Egressy köszönte szépen, és vette kalapját – Zalaegerszeg lesz az új célállomása, ahol majd bajnoki címet ünnepelhet. A lehetséges utódok száma igazándiból kettő volt, egy szerb (vagy horvát?) arc, valami Palkovic vagy hasonló, illetve egy, a hírek szerint problémás román csatár, bizonyos Marius Sasu. Utóbbi az akkor is élcsapatnak számító, rendszeres nemzetközi kupainduló Dinamo Bukarest csapatától érkezett edzőtáborunkba. A fáma szerint végül Tornyinak egyikük se tetszett, talán a horvát-szerb gyerek valamivel jobban, Sasuval kevésbé szimpatizált és drágállta is – így végül a románt kérte. A legsúlyosabb prog rockbandákat, vagy ha úgy tetszik, Monthy Python-i történetvezetést idéző fordulat? Igen. De mint később meglátjuk, mi nem járunk rosszul az üzlettel! A másik új szerzemény Vladimir Pasics, egy kevéssé megnyerő fejű szűrőközéppályás lett, az a típus, akivel nem szívesen találkoznál egy kihalt zemuni sikátorban egy hűvös belgrádi estén (szegény, azóta már ő sincs köztünk. R.I.P.). Más változás nem történt, a két új fiú legalábbis zsákbamacskának tetszett, vártuk tehát a tavaszt, izgatottan, a jóslatok beteljesülésétől félve.
Na most ehhez képest ez a tavasz privát focitörténelmem egyik legverőfényesebb fejezetévé lépett elő. Ha hollywood-i rendezők/producerek látták volna az említett négy hónapot, főleg az első felét, hát bizony lehetséges, hogy forgatókönyv-ötletekkel keresték volna fel Konczékat – csak a happy end-et nélkülöző story végét kellett volna kissé átszerkeszteniük. Bizony, kedves olvasó, ez a 4 hónap egy olyan penetránsan izgalmas és többnyire pozitív elemekkel zsúfolt „Menekülés a győzelembe” minidrámát prezentált, ami újabb évekre befűtötte a megfáradt Honvéd-szíveket a Bozsik lelátóin (és talán azon is túl).
A nyitányt egy koramárciusi szombaton a mindig veszélyes Sopron elleni meccs jelentette, melyen a hosszabb szünet után Tornyi által rehabilitált Kovács Béla góljával sokáig 1:1-re álltunk, ám a 85. minutában érkezett az utóbbi egy év hazai góljainak tetemes részét jegyző Faresz és a menetrendszerinti dugója a hálóba! 2:1, nagyon fontos a jó indítás, szurkolótársaim ezreinek társaságában fújhattunk egyet: egy győzelem megvan, ezzel a kiesőhely minimálisan távolodott…de csak minimálisan. Folyamatosan kellett hátrafele néznünk, hisz az üldözők (így pl. a meglepetésre besülő Lombard vagy a DVSC) ott lihegtek nyakunkban, ráncigálva kifent karmos kezeikkel a duplaoroszlános címerrel ékesített mezünket. Sima egerszegi zakónk a következő fordulóban e szitun nem sokat segített nagyon úgy festett tehát, a kiesés réme nem múlt el és fenyegető árnyékként tornyosul hősiesen küzdő csapatunk felett. Ekkor ereszkedett alá egy vörös-fekete varázspálca az egekből és egy olyan nyolcfordulós csoda következett, amire 1996 tavasza óta nem emlékeztem Kispesten…
A kezdést egy esélytelenek nyugalmával megvívandó Üllői úti derbi jelentette. A Fradit nagyon felturbózták a rájátszásra, potom 93 milkáért ismét zöld szívet dobbantó Hrutka Jani mellett a másik ’lauterni szökevény, Kukás Lajos is játékra jelentkezett az Üllőin, a sztárigazolásnak minősülő Pinte Attiláról nem is beszélve. A Fradi ekkor már az élen vágtatott, minket is bedarálni igyekezvén 12000 nézőjük előtt. Mindenki biztos volt a Fradi sikerben, leszámítva a pályára lépő 11 fehér mezes vendégjátékost. Előbb Kovács Béla talált be a róla lemondó zöldeknek, majd egyenlítő találatuk után a kis tésztaszakállú Pinyő is heggesztett egy messzirőli vizes-füvön-megcsúszóst a derék Kukásnak. Fradista barátommal ekkoriban békültünk meg, nos, a második félidőben, amit kapott tőlem a közvetítés alatt, az újabb 2 hetes mosolyszünetet hozott és a gomb-bajnokságunkat is szüneteltetni kellett. Ez van. A siker a csapatot is feldobta, de a szurkereinket, a Vasas elleni hazain már ismét egy jó hangulatú minikatlanná vált a Bozsik. A 2:2-es végű, igen jó meccsen Faresz szokásosa mellé ezúttal a Piroska helyett már a Fradi ellen is helyt álló ifista Németh Norbi érkezett be gólszerzőként, és remek játékkal: nocsak, megvan a következő nagyon jó saját nevelésünk? – örvendeztem, és nem trafáltam mellé, ahogy majd meglátjuk.
A Debrecen elleni meccs sem ígérkezett könnyűnek, ritkán nyertünk a Hajdúságban ezekben az években és a DVSC gyenge pozíciója a táblázaton sem tévesztett meg minket. A találkozón az utoljára Egerszegen játszó Sasu is kezdő lett, és vert is kettőt ennek örömére (a máik duplát Téger szolgáltatta, nem mindennapi esemény ez, ismerve a söprögető gólerősségét). Örültem és hitetlenkedtem egyszerre, 4-et verünk idegenben, Sasu végre beindult, mekkora hetek jönnek, végre minden rendben van Kispesten……nos nem egészen. Már az esti gólösszefoglalóban vendégeskedő Tornyi interjú is előrevetítette a bajt.A Bravotel és Meva-hirdetésekkel fél orcáját telekasírozó edző kínosan feszengett a székében, mondatait is inkább sanyarú tartalommal töltötte meg, a csúcs a következő kérdés-felelet kettős volt: Riporter: Sok klubnál megfordultál ahol sokszor problémások voltak a viszonyok, de most úgy tűnik, Kispesten minden rendben, szárnyal a csapat. Jól érzed magad? Tornyi: Nem. Uhh…-én csak ennyit tudtam otthon kinyögni erre, majd a másnapi újság-sportrovatok már közölték is, Tornyit menesztették, a helyén Szuri bá, az örök beugró folytatja (igazából ekkor ragadt rá az örök beugró név, hisz eleddig 1X, a Siófok elleni hazai 1992-es 2:1 alkalmával dirigálta Pisont Pistáékat). A következő napokban kiderültek a háttérinfók is: a megromló Tornyi-Vezetőség viszony alapköve a drága pénzen idehozatott, ám nem játszatott Sasu ügye volt, akit Konczék betetettek a Debrecen ellen, Tornyi jelezte, a saját felelősségükre! Pechje volt a derék Barnának. Aztán szólt itt a mese egyéb szép dolgokról is (meg nem tartott edzésektől kezdve egyéb más nyalánkságokig) de többet nem merek írni, mert a végén még egem is beperel a reflexből is bíróságra járó kiváló ex Rojik-tréner. Tornyi tehát ment, én meg nem voltam vidám. Akkor még fogalmam sem volt a háttérről, a következő évek hozta perekről, Barna bicskanyitogató arcátlanságáról és a megszellőztetett ügyekről. Én csak hosszú évek óta végre épülő csapatot és elképzelést láttam az alakulaton, ezt azért ma sem veszem el Tornyitól. Kár, hogy ez lett a sztori vége, de az edző azóta megfigyelhető pályáját elnézve ő nem a „csak Kispesten megégett jobb sorsa érdemes Bohócligerek” táborát gyarapítja, hisz nevét nem foglalja imába sem Újváros, sem Diósgyőr, sem Zalaegerszeg. Jött tehát Szuri és a Húsvét hétvége, ahol miközben Anyu otthon készítette elő a friss zöldségekkel és csülök- valamint sonka-csodákkal terhelt vacsit, mi Öccsel és Faterral vidáman csapattunk végig az Adyn a stadi felé.
Ellenfélnek a középmasszív Vidi jött, mi meg letoltuk a rájátszás soráni addigi leggyenguszabb produkciónkat. 1 értékelhető momentumunk egy jó 20-róli Kovács Béla suvasztás volt, melyet az indiszponált Milinte Árpád a hasa alatt átsegített a gólvonalon, oszt ennyi. De ez nagyon senkit nem izgatott lényeg a 3 pont és a leszakadó vetélytársak, a távolodó kiesés…még Tornyi távozása sem ejtette, tehát pofára a csapatot mentünk előre tovább. (+ a történeti hűség kedvéért: a sonka este nagyon jól csúszott. Csodálja valaki?)
Győzelem következett egy Faresz tizenegyes nyomán Lombardiában (akkor = Tatabánya) is, várhattuk tehát a mindig presztízs-ellenfél MTK-t. A kékek padján ekkor a jó öreg Pölő aludt ült, és erős keretük bizony vergődött a szezonban, egy jó hajrával még elérhető volt a dobogó, Kispestre is győzni jöttek. A kiváló idő és a biztató eredmények kombinációja a vasárnap esti időpont ellenére 5000 kispestert csalt ki a Bozsikba a mi szokásos triónk mellett a sorozatban már említett Kispest-Fradi kettős identitású barátot is vittük, aki pedig végtelenül aranyos nagyfaterját csábította ki. Az öreg Wekerlén élt születésétől kezdve, és böcsülettel Honvéd-drukker volt már a ’30-asoktól, így igazi sztárvendégként üdvözöltük őt a korzón. A korzón, melynek közönsége nagy formát futott ekkor a csapattal együtt, a meccs elején köszöntött és a ’90-es évek legjobb magyar játékosának járó díjat átvevő Illés például a legendás „Esernyős”-től kapta meg az „Illés, a Kiprichet le sem blázolhatnád” klasszikust, Madar Csaba nevét pedig egy másik ordenáré hangkirály társította Grétsy Lászlót megszégyenítő módon a szárnyas létformák ürülékéhez. Jó is volt hogy az önjelölt gegmesterek tolták a muníciót mert a meccs inkább feszült és hajtós volt semmint jó, láthattunk vagy 10 MTK ziccert ám NOTA GYULA, így, caps lock-kal, mindent fogott! Végül a 6. perc táján Piri lába villant, országos labda szállt a védők feje fölött az addig alibiző Sasu felé, aki lekezelte, lépett kettőt, majd kissé lecsúszott lövése a kapu jobb alsó sarkában landolt! A hangulat hihetetlen volt, robbant a Bozsik, utoljára a ’96-os kupadöntőn volt ez a feelin’…! Extázisban drukkoltuk végig az utolsó fél órát és izgultunk át újabb 4 MTK és 0 Kispest ziccert, s mielőtt a bíró a sípjába fújt volna a 93. perc táján, az egész stadion már a ’93 óta nem hallott „baj-nok-csapat, baj-nok-csapat” kórust skandálta…kész voltam…legfőképpen azért mert nem is jártunk messze az igazságtól – addig menekültünk 1-1 meccsre koncentrálva előre a kiesőzónától, míg most már CSAK a Fradi volt előttünk…kisebbfajta csoda volt ez – és szép ajándék a baráti nagypapának. Vannak még szép napok… Felállásunk: Nota- Szekeres (Müller), Lőrinc, Téger, Füzi K.- Lipták, Dubecz, Szabó T. (Piroska), Németh N.-Kovács B., Sasu (Torghelle).
Másnap a Sport bőszen rikoltotta: „A Kispest lépett elő a Fradi első számú üldözőjévé”. S az álom folytatódott. A következő hétvégén a szintén erősebb keretű Újpest ellen vizitáltunk a Megyerin, a képlet ugyanaz volt, mint egy hete, 20 Újpest helyzet, Nota extázisban véd, a 85. percben Sasu előre bóklászik, indítják, benyomja!!! Bár gólkülönbséggel visszacsúsztunk a 3. helyre, még mindig látótávon beül volt a Fradi. Lesz e még nagyobb csoda?
Bizony ekkor nem nagyon hittük volna, hogy utolsó győzelmünket láttuk ekkor a szezonban. A flúgos futamban a csapat kissé elfáradt, miután a fő cél, a bennmaradás mellett, sajnos a további, merészebb álmok teljesítésére már nem maradt erő. Utolsó, igazán vállalható meccsünket még elhozta a következő hét, ekkor egy fordulatos, izgalmas és kiváló derbin 4:3-ra kikaptunk itthon a Dunaferrtől, Szabó Tibi és Piroska ihletett játékával és egy adag balszerencsével- az elmúlt hetek kapufáról befele pattanó labdáit, illetve ellenfeleink eltékozolt ziccereit most visszavette a nagy Égi Rendező. A meccs lelátói momentumát ismét Esernyős szurkolótársunk produkálta, aki stroke-gyanús állapotba hergelte magát Pálinkás Dunaferr-kapusedző azon „bűnén” hogy az bement Rabó kapuja mögé taktikai tanácsokat adni a kapusnak. „Pálinkás”-ordította rekedten esernyőjét lógázva a korzós kollega- „Hát hogy jössz te ehhez?” Tényleg, hogy jön : ). Aznap este az akkoriban legszebb napjait élő kedvenc magyar zenekarom, a Nevergreen délbudai koncertjén próbáltam vigasztalódni- jó választás, mit ne mondjak, a ’green optimizmust még hallomásból sem ismerő dalszövegeit tekintve. Azért a nagy klasszikusok és a WigWam borzalmas csapolt Hofbrauja valamelyest enyhített a meccsdühön. Nagy kár volt ezért a meccsért, ha ezt behúzzuk, talán még visz a lendület. Ezután viszont lepukkant a csapat.
A következő hazainkon az akkor még nem acélos Zete ellen csak egy döntetlenre futja ráadásul a gólt tiziből kapjuk, miután szegény Torghelle Sanyi borzalmasan ad haza és Téger már csak fel tudta rúgni a kapura húzó zalai csatárt. Szegén Sanyika ekkor kapta meg a lelátó felől a „Takarodj vissza Marcaliba és vissza se gyere” kedves útravalót. Sajnos a szurkolóink egy része már akkoriban is inkább gyalázta a játékosokat semmint biztatott. Sajnáltam is a szegény fiatal csatárt, de azt el kell ismernem: ha akkor valaki azt mondja, hogy 4-5 év, és a válogatott első számú ékét látjuk, hát megmosolygom.
Kevésbé mosolyogtam a hír hallatán, mely szerint Szabó Tibi aláírt a Fradihoz. A mélynövésű irányító a Warzycha utáni időszakom első olyan klasszikus karmestere, aki elérte nálam a lengyel harcos szintjét. Nagyon kedveltem Szabó játékát, labdáinak szeme volt, remek passzaiból Faragó, Horváth Gyula és Sasu gólok tucatjait verték. Ő maga ritkán volt eredményes, pl. Reszelivel a Vác, vagy most Szuri bával a Dunaferr ellen. Sajnos a már-már bajnok Fradi és a BL ígérete vonzóbb volt neki az egyik idényről a másikra élő Kispestnél- elfogadtam, de megérteni nem tudtam. Sajnos a vezetésünk is ilyen sértődötten gondolkozott, így a hír napvilágra kerülte után, a Zete elleni meccset követően kirakta az első keretből Tibit. Kulturáltan búcsúzni, na azt tudunk – bizonyosodott be ismételten.
Leendő csapata, a zöldek ellen nem játszott hát Szabó, mi viszont Öcsémmel elszántan sétáltunk ki a dél-kispesti stadionunkba, hátha lesz szép évzárás a zöldek ellen. Nos a már szinte bajnok zöldek ellen bőven vállalható produkciót toltunk, 10000 néző előtt, Pinte előadásában az évszázad kihagyott helyzetével – az egyedül kapura törő felvidéki középpályás Nota mellett elhúzta a labdát majd belassított, megvárta, míg a 10 liter vizet magáról leizzadó Lőrinc Antal betáncol a gólvonalra, és remegő lábakkal várja a szeme közé küldött löketet – majd gálánsan fölé emelt. Köszönjük, de inkább hagytátok volna itt Szabó Tibit. Ja igen, és ha jól rémlik tiszta feketében játszottunk, ami akkor még elég ritka dolog volt itthon. Az a mezünk sem festett rosszul.
A következő 4 fordulót felejtsük el, sima és 2-3 gólos vereségek sora jön, a Fehérvár búcsúzóul aláz minket egy négyessel. A befutóként regisztrált 7. hely viszont 1997 óta nem látott magasságot jelentett, ami jó kiindulási alapot jelenthetett volna a következő évekre. Sajnos látni fogjuk, Kispesten vagyunk, így a sokat ígérő kiindulópont ezúttal is annyi realitással bírt, mint egy begőzölt Budovinszky ígéret egy Loki elleni vendégjáték előtt. Sajnos.
Az idény alapcsapata, kb.: Nota – Plókai, Lőrinc, Téger, Szekeres- Piroska, Szabó T., Pintér Z., Dubecz- Faragó, Sasu. Kapusposzton az első félévben Tornyi Tóth Jóskát erőltette, aki egy jó közepes hálóőr volt, de nem Nota. A védelemben ősszel szórványosan, tavasszal rendszeresen játszott a kettővel előző idényből valahogy itt ragadó Müller Krisz, ősszel Kovács Henrik, illetve állandó csereként Babos Ádám. Középpályán Németh Norbi főleg tavaszra robbant be, Füzi Krisz jolly jokerként bármikor bevethető volt (s ez sokszor meg is történt), Buzásból nem hoztuk ki a benne rejlő, és Diósgyőrben remekül kiaknázott potenciált. Pasics alig kapott lehetőséget. Lipták elvolt itt, Kovács Béla pedig sztárigazolásnak jött, de nem igazán volt húzóember, 1-2 fontosabb gólja mellett tőle bizony többet vártam-vártunk. Csatársorban a fiatal Torghelle és Kozarek epizódszerepekben jelentek meg, Horváth Gyula és Egressy időlegesen volt Faresz ékpárja, Kiss Péter hála az égnek ritkán húzhatta fel a mezünket.
Az idény során kiemelkedő teljesítmények végre valahára voltak, szép számmal. Nota feledtette a Vezér távozása hagyta űrt, a szimpatikus kapus bennem Petry-s emlékeket keltett, azt pedig, aki ismer, tudja hogy nagy szó. Egyik kedvenc kispesti kapusom ever. Plókai, amint már írtam, utolsó klasszis idényét hozta Kispesten, főként ősszel lőtt fontos gólokat és biztos védőjátéka alapvető faktora volt szép sorozatunknak. Téger és Lőrinc egészen markáns kis kettőssé érett NB1-es viszonylatban. Szabó Tibit már hozsannáztam, a legjobb irányítók egyike, akiket élőben láttam a Bozsikban, ebben az idényben a Reszelis év után még jobban kiteljesedett, végre volt kinek adnia a legendás zsugáit. Piroska is az előző, visszaszokó idénye után régi fényében tündökölt főleg tavasszal, az MTK ellen Sasunak adott passzát megkönnyeztem. A csatársorban Faragó fontos gólocskák sorát hintette, az NB1 legjobb csatárai közé küzdve fel magát szépen lassan. Egressy, amíg itt volt, klasszis formát futott, míg Sasu jellegzetes cselével és gólerősségével tavasszal némi sztárfeelinget csempészett a Bozsik gyepére.
Magát az idényt tekintve az akadozó beindulást a Tornyival való összeszokás heteit egy remek őszi zárás (a Dunaferr elleni bravúrral többek között) és egy megható tavasz követte, egy olyan jól sikerült meneküléssel a kiesés elől, hogy abból majdnem dobogó lett. Kár a végén a kipukkanásért, nagyon együtt volt akkor ez a gárda, de valószínűleg nem véletlen hogy nem mi futottunk be az élbolyba. Mindenesetre a március-április-május hármasa visszahúzta nekem a ’90-es évek közepét, amikor megint lehet izgulni a csapatért, de nem a gyalázások elkerüléséért, hanem a sikerekért. Más kérdés, hogy a következő nyár megint arról szólt, hogy hogyan lehet eltékozolni a jó alapokat.
Felemás, de szép idényt zártunk tehát, és amikor az első sikeresen abszolvált szigorlatomról zilált frizurával kijöttem (szoftosan szénné szodomizálva egy felajzott iparföldrajzos docens-aggastyán és egy genyózós kedvű geomorfológus prof által) azzal a tudattal indulhattam újdonsült egyetemi jóbarátaimmal egy évzáró és stresszoldó fehérborozásra, hogy ez jó mulatság, férfimunka volt – és végre nem csak suli, de Honvéd téren is…
Egy igazi legenda, a 85. születésnapját a napokban betöltő, Puskás-féle ’50-es évekbeli kispesti aranycsapat egyik tagja, Rákóczi Laci bácsi is megtekintette a Szolnok elleni szombati mérkőzést. Bár a tálálkozóban nem volt sok örömünk, a kezdő sípszó előtti vastaps, illetve egykori játékosunkkal való beszélgetésünk mégis valahol megbizsergette a riporter szívét (is), tényleg ekvivalens volt az élmény ahhoz, mintha Öcsi bácsi vagy Bozsik ült volna fenn a lelátón. Laci bácsi visszacsempészett valamit a stadionba egy régi dicső korszakból, kár, hogy ezen az estén a csapat nem tudott győzelemmel kedveskedni a végtelenül szimpatikusan és visszafogottan nyilatkozó ex-hátvédünknek. Laci bácsi, még sok egészséges évet kívánunk.
Ahogy megszokhattátok, osztályozunk, értékelünk, dícsérünk és sajnálkozunk. Kispest-Szolnok meccs utáni bizonyítványok a játékosainkról.
KEMENES A meccs nagy részét átbóbiskolhatta, így különösen értékelendő hogy amikor kellett, akkor a helyén volt. 6. LOVRICS Elfáradni látszik az eddigi 5 meccses jó teljesítménye után, a végén már alig állt a lábán és gyanítom a sérülés oka is valahol itt keresendő. Védőteljesítménye nem nagyon kezdhető ki, támadásban egyszer átemelős ziccert rontott, ami sokba fájhat még, viszont Danilónak meg meccslabdát adott. 6. BOTIS Biztosan irányított hátul, a Szolnoki támadókeret nem jelent neki problémát. A 2. félidő pánikrohamában ő is fel-fel kalandozott, egyszer még majdnem ollózott is, de az idei bíz nem a 2010-es tavasz. 6. DEBRECENI Ma is a szilárdabb formát tudta hozni friss válogatott (pót-)kerettagunk. Amikor előre tévedve kis cselsorozat után majdnem vert egy gólt elöl, azt meg kell süvegeljem. Jó lett volna ilyen húzóemberi vállalkozó szellemből több – nem csak nála. 6. HAJDÚ Ugyanaz, mint az elmúlt hetekben, csak ma támadásban hiányzott a kis plusz, ami az ő személyes és a mi szurkolói pechünk. 5. AKASSOU Valamivel jobb volt, mint az utóbbi hetekben de bántó az látni hogy mennyire nem tud előre fele gondolkozni-játszani, támadást rá nem lehet építeni, egy Szolnok kaliberű csapat ellen viszont pont erre is szükség lenne. 4 MOREIRA Most védekező középpályásként kezdett Horváth Adri helyén, gondolom azzal az elgondolással, hogy ő azért támadóbb jellegű, így egy ilyen attaker-szűrőként segítheti majd elő a támadásszervezést. Nem ismétlem magam a korábbi meccsekről. Hajt mint az állat, de már szívesebben nézném őt Mezőkövesden vagy Kozármislenyben. 4.5 IVANCSICS Gegéről tudjuk hogy lelkis játékos, és bizony látszik rajta hogy nem megy neki tavasszal, mintha magát is rángatná a gödörbe befele. A korzós jókívánságok sem sokat segítenek ebben. Voltak ma is ügyes dolgai, de sokszor lassúnak tűnik és régen ennyi rossz passza sem volt. 4.Cseréje, Fieber (miután végre engedték beállni) már nem zavart sok vizet. Az azért elgondolkodtató, hogy futósebessége az én leamortizálódott térdű teremfocis performanszaimat idézi az meg sok jót nem jelent. (-) ZELENKA Hiába szidja őt néhány elposszant kollega a lelátótól, az utóbbi 3 év legértelmesebb légiós-igazolása ő. Nagy kár, hogy pont most és egy ilyen szituációba csöppent bele, ennél sokkal többet is kihozhatna belőle egy jó közeg (értsd legalább kvázi szárnyaló csapat, jó hangulat). Passzainak 70%-a aranyat ért, mindig meg lehetett találni a labdával, igazi vezér lehetne a középpályán. Sajna a fizikumon nagyon látszik a fél év kihagyás, de jó lesz ez, csak legyen türelmünk kivárni (meg neki maradni Kispesten). 6.Cseréje, Bright a csatárszekciót hivatott megerősíteni de ma inkáb csak támolygott elöl, egy ígéretes támadásunkat meg eltotojázta. Inkább kezdetni kellett volna Dani helyet mert szerintem 1 az 1-ben gólveszélyesebb.(3) NAGY GERGŐ Amekkora jó felkészülési időszakot nyomott le Geri, annyira szürke eddig az első csapatos teljesítménye. Nem bánom hogy kezdetjük, mert így jön meg a rutin, csak ne mejnen el a srác önbizalma…pontosabban inkább jöjjön meg. Tessék megcsinálni azokat a cseleket, elfutásokat mint a tél felkészülésiken, azok a csapatok sem voltak sokkal rosszabbak az NB1-eseknél. 4. Cseréje, Kapacina Valérszintén nagy potenciált hordoz a lábában, ma egyelőre a debüt izgalma és az akklimatizálódás vitte el az erejét. 4. DANILO Morales mit csinált vele anno hogy legalább azt az 5 gólt összeizzadta az ősszel??? Supka a sajtótájon azt mondta legalább helyzetbe került – ez igaz csak a gól várnánk. Nem tudok 4-esnél jobbat adni a nagy küzdés ellenére sem.
Most vagy soha! -jósolta Ivancsics sporttárs a klubhonlapnak adott interjújában. Most vagy soha!- vigasztalt (engem is) hanta a beharangozójában. Most vagy soha- vélhette Supka edző is a találkozó kezdete előtt. Most vagy soha – mondogattuk magunknak Babar kollégával a szemerkélő esőben Rákóczi Laci bácsi köszöntése alatt. MOST vagy SOHA. Hát, a találkozót végignézve inkább abban kell reménykednünk, hogy nem igazolódik be ez a sokat emlegetett jóslat, mert ha igen, akkor a következő győzelmünkre addig kell várnunk, amíg a Lungu-Adewunmi párost Kispest díszpolgárává nevezik ki a kerület, illetve annak emblematikus klubjának reputációját elősegítő kiemelkedő sporttevékenységük miatt. Összefoglaló.
A találkozó, mint említettük, emelkedett pillanatokkal kezdődött: Rákóczi Lászlót, többszörös bajnokunkat köszöntötte (jól megérdemelt) vastapssal a bántóan kisszámú közönség. Laci bácsi még első aranygenerációnk egyik utolsó képviselője, így számára is érdekes kontraszt lehetett a tegnapi derbi végigizgulása összevetve a bizony nem kevés nagy emlékkel, de a szünetben mégis igen udvariasan nyilatkozott a jelen csapatról is. Nem úgy a korzó közönségének, egy része, akik kb. az első perctől gyalázták a csapatot. A magam részéről ezt sosem értettem – ha fél óra konstans borzalmas játék után elgurul a gyógyszer, az hagyján, de hogy az első rossz labdaérintésnél miért kell bekapcsolni a szitokáradatot, az rejtély. Király lehet ebben a hangulatban játszani.
Az első játékrész az erőviszonyoknak megfelelően alakult. Ezúttal a szolnoki játékosok játszották az engedelmes és udvarias vendég szerepét, kb. Bruce Willis Die Hard 3.-mas harlemi „felhívás keringőre” jellegű nyitójelenetével analóg módon szédelegve a Bozsik gyepén, csak az „ide kérjük a gólt” felirat hiányzott a pólóikról. Udvariasságban azonban nálunk sem volt hiány, Danilo vezetésével olyan bőkezűen szórtuk ugyanis el a helyzeteket, mint Vitár Róbert a nonpíszí megjegyzéseket egy Afrika-kupa találkozón. Hiába tömte csatárunkat Zelenka forintos labdákkal, a derék Dani képtelen volt kaput találni (na jó, kétszer kapust azért sikerült – de ez sem boldogított minket). Apropó Zelenka. A cseh játékos iszonyat hamar elfárad, az tény, a második félidő elején már csak kóválygott. De amit addig csinált (néhány meglepő elpasszt leszámítva) az bennem kellemes Szabó Tibi és régi Bárányos emlékeket mozdított meg. Több remek indítás, ütempasszok, ‘szeme van a labdának’ zsugák… Végre van passzolni tudó játékos a keretben – kíváncsi vagyok kiaknázzuk e a benne rejlő potenciált vagy ő is egy lesz az elpazarolt kispesti lehetőségek sorában…. én még remélek, néha vannak csodák.
Az első etapot végül szerintem hozzávetőlegesen 6:1-es lőlappal zártuk, bár Remili azért jelezte elöl, hogy 1-1 szolnoki kontra még őszítheti halántékainkat. A múló időn is elelmélkedhettem: anno Remilit még 2003 őszén láttam először Szolnok színekben, mikor Budó két interkontinentális ballisztikusával vertük őket a másodosztályú sorozatunk elején. Akkor csak egy fura, arab nevű csókának tűnt mérsékelt képességekkel- mára hogy kinőtte magát.
A második játékrész sajna váltást hozott. Nem tudtuk folytatni az első félidő végére már igazi, jó értelemben véve flúgos futammá avanzsáló támadás-szériánkat: a Szolnok visszazárt, mi erőlködtünk. A Tisza-partiak előre merészkedései ráadásul ha szoftosan is, de veszélyt jelentettek, parázhattunk is, nehogy elsüljön 1-1 alföldi láb. Supka cserékkel próbált frissíteni, Zelenka lekapását fáradtsága ellenére sajnáltam, hisz 1-1 gólpassz mindig benne van a bohémiai spílerben, Brightot én Danilo helyett hoztam volna be. Nagy Gerit Kapacina váltotta, Valér is debütált hát az eső osztályban, Gergő és Sós Márkó, valamint Baráth mellett ő a 4. titkos favoritom, de hosszú még az út előtte, a fiatal srácot egyelőre felőrölte a debüt izgalma és a „felnőtt” iram. A végére jött hozzánk a futását tekintve engem egy, 1916-ban a Somme folyónál német zárótűz elől menekülő brit expedíciós hadtest-tag mozgáskultúrájára emlékeztető Fieber is, akivel az utóbbi időben a boxeralsóinkra utazó partjelzők (az ilyenekre mondaná a Monthy Python sorozat narrátora: „hmmmm…kis langyos…!”) szórakoztak egy sort hogy 3 percig emberhátrányban játszhassunk. A végére Lovrics is lesérült egy beadásban ami viszont majdnem 3 pontot ért, ha a gól ellen beoltott Danilo helyett, mondjuk, Holé Sándoráll az ötös sarkán – mert ezt még ő is beverte volna mielőtt félfordulattal kiutal a Milicic-Vukomanovic párosnak két jó hagymás yankee-hotdogot.
A lefújáskor az amúgy küzdő játékosokat „kedves” hangok sorozata fogadta a lelátóról, a Bozsik hangulata tehát nem épp egy Luis de Funes sorozat vidámsági szintjét idézi. Mai döntetlenünk miatti 2 vesztett pontunk, félő, nagyon fog hányozni a végelszámolásánál, s ha arra gondolok hogy ezeket most Zalaegerszegen, itthon Hali vagy idegenben a Pápa ellen kell pótolni, az nem lesz könnyű. Supkának mindenképp kell találnia valami megoldást arra, hogy a görcsösséget oldja a srácokon mert ha gólhelyzetekben ilyen idegesen döntünk, akkor a pár fordulóval ezelőtt Siófokra bekészített szopórollereket könnyedén áttolhatják a Bozsik öltözőjébe is. Ördögi körös a szitu: a csapatnak nagyon kéne a támogatás, a szurkereknek meg a győzelem és a jó játék, egyik se jön egyelőre, mindenki szid mindenkit, jó lenne ezen túllépni. Ha optimistán próbálok közelíteni, az első félidőben kidolgozott helyzetek száma kb. egyenlő a Sisa-éra kezdetétől a Supka érkeztéig tartó időszak szummázott eredményével, szóval lehetne bizakodni- kérdés ezt az irányt tudjuk e folytatni. Ha azt nézem hogy a Szolnok messze a leggyengébb ellenfél, akkor nem lesz könnyű. Vért és verejtéket ígér a tavasz. De menni kell tovább.
A Monicomp-liga huszadik fordulójában soros következő bajnokinkon a Szolnokot fogadjuk, így ezen poszt keretei között megpróbáljuk összeszedni, mi az ami mellettünk, és mi az ami ellenünk szól a mérkőzés végkimenetelére nézvést. Előrebocsájtanám, hogy az írás azért csúszott át péntek délutánra, mert véres verejtéket izzadva voltunk képesek olyan változókat találni, amelyek mentén aktuális vendégünk esélyességét akár csak finoman is, de boncolgatni tudjuk.
A cikkben egyértelmű, a kvázi szabványnak tekinthető turistajelzésekből, valamint a matematikai írásmódból merítkező piktogrammokat fogunk használni a mellettünk, illetve az ellenünk szóló érvekre. A piros alapon fekete kereszt ezúttal nem a Kistolmács-Sormás útvonalat, hanem a jóságunkat, míg a fekete alapon piros mínuszjel a fellelhető hiátusainkat fogja jelölni.
Most, hogy igazán bő lére sikerült ereszteni a mindenki számára amúgy is nyilvánvalót, vágjunk bele.
Kezdjük mindjárt egy kis gonoszkodással, bár állítom, nem rugaszkodunk el a valóságtól igazán, ha azt mondjuk: a szombat délutáni ötórás kezdés minden bizonnyal nekünk kedvez. Magyarországon március közepén 17 óra 53 perckor nyugszik le a nap, vagyis a meccset villanyfény mellett rendezik. Mivel a szolnoki létesítményben jelenleg nincsen kiépítve a pályavilágítás, a vendégcsapatnak számára szokatlan külsőségek között kell majd pályára lépnie a Bozsik-stadionban. Amíg Remiliék fejüket ide-oda kapdosva kergetik Zelenka négy árnyéka közül valamelyiket, addig a középpályán kihasználjuk az adódó emberelőnyös helyzetet, és Ivancsics Gege remeknél remekebb labdákkal tömi az elől lébecoló Brightot.
Sajnos nincs mit szépíteni a helyzeten, otthon istentelen szarok vagyunk, de annyira, hogy az így készített minitabellán kieső helyen állunk. Kilenc meccsünkből mindössze kettőt nyertünk meg (DVSC, ZTE), kettőt adtunk ikszre (Győr, Vasas) és további ötöt elvesztettünk (MTK, Pápa, Kecskemét, Siófok, Fradi). A többekben felmerülő kérdésre, miszerint a jó talajon, remek pályán játszott találkozókon kijön a csapat minden gyengesége, képzetlensége – ami menten eltűnik, ha igazi libalegelőn játszunk – szerintünk butaság, fényes bizonyíték erre, hogy a nyáron újragyepesített Fehérvárról könnyedén hoztuk el a három pontot. Mivel az egyetlen épeszűnek tűnő magyarázatot az imént cáfoltuk, továbbra is feltárás alatt áll a jelenség gyökerét adó probléma.
Persze mielőtt úgy bepánikolnánk, mind Babos Ádám ominózus bedobásakor a Haladás elleni kiesési derbinken, mindenkit megnyugtatnánk: a Szolnok idegenben még a mi hazai mutatónkat sem képes hozni, vagyis nem véletlenül a kiesés elsőszámú várományosa. Tíz meccsükön mindössze hat gólt szereztek, amely úgy ért egyetlen pontocskát, hogy azon a Pápa ellenin még a találat sem jött össze. Egynél több dugót csak a kecskeméti aréna hazai kapujába durantottak ki pezsgőjükből, igaz, arra a hazaiak néggyel feleltek. Ugyan a hazai pályás hét gólocskánkra mi sem lehetünk büszkék, az idősorok arra engednek következtetni, 80%-os hatékonysággal beakasztunk egyet, míg ellenfelünk inkább csak 50, és akkor sem kettőt. A döntetlen fixnek tűnik, minden egyéb jellegű elmozdulás pedig győzelmet jelent. Igazi alsóházi rangadó lesz tehát, ahol a hazai utolsóelőtti fogadja az idegenbeli utolsót.
Hiába a Szolnok múlt heti meglepetésszerű győzelme a rivális Kecskemét ellen, Supka mester csapata beérni látszik. A tavaszi nyitófordulóban még alig egyfélidős csapatunk a Fradi ellen már focizott is, a Videoton elleni odavágón vérmes győzelmi reményei voltak, és Debrecenből is úgy hozott el pontot, hogy voltak egyértelmű jelei valami begyakorolt csapatjátéknak. (A fehérvári kupafiaskót most hagyjuk.) Abból kiindulva, hogy a tribün látogatóinak nagy részét a sérültjeink teszik ki, a szűk keretre nézve egész vállalható játékkal, és mindössze apró nyüanszokon múló pontvesztésekkel állunk csak a tavaszi tabella utolsó előtti helyén, szorosan tapadva aktuális ellenfelünkre. Ha folytatódik a csapat játékának láthatóan egyenes vonalú mozgást követő összeállása, ez a meccs nem lehet kérdéses, legfeljebb az, hogy mikorra éri el azt a szintet, amivel a kitűzött középcsapatos cél összejön.
A végére hagytuk a legerősebb mellettünk szóló érvet: mi vagyunk a Honvéd! és így hazai pályán jöhet bárki, azt verni kell, mert mi vagyunk a Honvéd! Lehet károgni, hogy a nevünkből próbálunk megélni, de tessék elfogadni, egy vidéki kiscsapatnak igenis illendő legalább remegő lábakkal kifutni a Bozsik-stadion gyepére. Mivel sajnos már nem azokat az időket éljük, hogy ezek a remegő lábak és a magukat előre összepiszkító vendégjátékosok izgalmukban orra buknának a futópályát a gyepszőnyegtől elválasztó finom szegélyben, kicsit illik visszavenni az arcunkból, miközben nem feledhetjük, azért még mindig mi vagyunk a Honvéd! – és ez kötelezettségekkel jár, játékosra, szurkolóra nézve egyaránt.
A várható kezdőcsapatunk:Kemenes – Lovrics, Debreceni, Botis, Hajdú – Akassou, Horváth Adrián – Zelenka, Moreira, Nagy Gergő (Ivancsics) – Bright
Túl sok szócséplést nem érdemel a tegnap este. Elmélkedhetünk mi Kispest-faktorról, feltüzelt csapatról, szerencsésen alakuló körülményekről, ha végül a legnagyobb valószínűségű forgatókönyv valósul meg. Az pedig annyit jelentett: a csúcsformáját futó Vidi félgőzzel is könnyedén helyezett el 4 db, teli rüszttel megküldött suvasztást a hátsó felünkön, hogy annyit se tudtunk mondani: „Ne…!”. Mondjuk, ha nem eleve bokafogásban és felkínált, céltábla-tetoválással ékesített farpofákkal vonulunk ki a pályára, talán máshogy alakulnak a dolgok…
…de nem alakult máshogy. A Vidi az első helyzetéből gólt ért el hamar nyomatékosítva, hogy nincs itt MK-lenézés, fontosságban háttérbe sorolás, ők idén mindent akarnak. Mi pedig optimális ellenfél voltunk. Rövid kispadunkkal, kieső sérültjeinkkel úgy fest, a csapatnak sok volt az elmúlt hét Fradi-Vidi-Loki hármasa, és az eddigi szoros vereségek/döntetlenek sora után most peckesen beleálltunk a jobbról érkező parasztlengőbe. Bele is szédültünk.
Persze lehet nézni a „ha” játékot, ha Lencse a Fradi ellen nem nyeri vissza az önbizalmát, ha nincs a Gosztonyi gól, ha Ivancsics szép lövése bemegy a félidő végén, ha More megrúgását befújja Iványi és nem kapjuk a másodikat az ellentámadásból…csakhogy érdekel ez valakit nemhogy évek, de hetek múlva? Nem. A Vidi ment tovább, simán, 5:1-es összesítéssel. 7 év után először nem leszünk 4-ben Kupában.
Ami valahol elkeserítő, az a tendencia. Hemingway érkezésekor kb 1-1.5 évig tartott a rózsaszín, álmodozós korszakom, bízva abban, hogy végre megint oda kerülünk itthon, ahova múltunk alapján be kell soroltatnunk- az állandó bajnokesélyesek csoportjába. Igazoltunk, kurrens arcokat, épültek-szépültek a kulisszák, körvonalazódott a jövő – s a nagycsapat is szépen funkcionált. Akkoriban hihetetlenül élveztem, hogy vége az olyan meccseknek, amikor megyünk az aktuális bajnokesélyeshez és az rommá alázza az orcánkat. Amikor a keretünk épphogy egy értelmes kezdőcsapatra elég, mert a padon már nem marad olyan arc, aki beszállva érdemben tudna lendíteni a csapaton. Nos, most megint ide sikerült eljutni – hacsak a sokat hangoztatott akadémiai vonal nem üt be 2-3 év múlva. Tényleg ez marad az utolsó kapaszkodó.
Persze a szurkoló azért szurkoló mert egy ilyen sima 4-es után hőbörög, kesereg, megfogadja, hogy ebből elég, aztán szombaton ugyanúgy ökölbe szorított kézzel izgul majd a csapat következő meccsén. De ezt Hornby sokkalta jobban megírta már nálam, folytatnom sem kell.
Összegezve: Kupa over. Sírnunk lehet, csak nem érdemes: a realitás (azaz a jobb csapat) győzött és jutott tovább. Legalább marad erő a bajnokságra összpontosítani. Merthogy közben ott is melegszik a pite. Hétvégén Szolnok. Nagyon kell a három pont. Mindegy milyen tré játékkal, nem érdekel, de legyen meg.
MK-negyeddöntő visszavágóra kerül ma sor Fehérvárott, s a bajnoki serleg első számú esélyesének vendégeiként minden vár ránk csak sétagalopp nem. Az ilyen helyzetek azok, amikor az átlagdrukker már a tisztes helytállással is megelégszik, csak legyünk már rajta túl… – csakhogy mi Kispesten nem vagyunk átlagdrukkerek. Nem elég a tisztes búcsú. Többre vágyunk. Jelen helyzetben kisebbfajta csodára. Az odavágó előtt a „Kispest-faktorhoz” menekültünk magyarázatként, most pedig újfent (kissé izzadságszagú) indokokat keresünk arra, miért és hogyan hagyhatjuk el győztesen, vagy legalábbis továbbjutóként a Sóstói stadiont. Nos ez annyira lesz könnyű, mint a srácoknak a meccs este 6-kor…
Azzal azért még a legvérmesebb kispesterek is tisztában vannak: a keretek közti különbség, a két csapat közelmúltbeli formája és a játékosok önbizalma közti differencia illetve az első meccs utáni állás egyértelműen abba az irányba löki az esélylatolgatást: ezt a párharcot inkább a Vidi veszítheti el, semmint mi nyerhetnénk meg. Fájó kimondani, de leginkább a kék-pirosokon, az ő hozzáállásukon, aktuális formájukon és attitűdjükön múlik majd a kedd esti találkozó kimenetele.
A mi közelmúltunkat tekintve eddig bőven vállalhatóan, két döntetlennel jöttünk ki az idény előtt két fő bajnokesélyesnek kikiáltott alakulatok elleni hármas meccssorozatból. Iksz a Vidi elleni hazain, a második félidő közepéig szoftosan domináló játékkal, majd vesztes helyzetből felállás a Loki ellen a Nagyerdőben. A végletes hozsannák előtt azonban nem árt azt is észrevenni: a Vidi ellenünk még bőven nézte a számukra hirtelen rangadóvá avanzsáló hétvégi Üllői úti vendégjátékot, míg a Debrecen valami hihetetlen módon oktalankodta el a kiütésünket. Mindez nem von le semmit a mi csapatunk érdemeiből, hisz mindkét meccsen mentek előre a játékosok, küzdöttek rendesen és odatették, amit tudnak. Csak csúcsformás ellenfelek ellen ez már kevés lehet. És attól tarthatunk: a Vidi most afelé tendál.
A ma esti meccs szempontjából az igaz kulcs az elmúlt hétvége Fradi-Vidije. Sokat gondolkoztam, hogy nekünk mi lenne az optimális eredmény, és bizony az általam is jósolt 1:1, vagy egy Fradi győzelem tűntek a legjobbnak. Ezekkel még nem dőlt volna el semmi, viszont Mezey dokkot elkapta volna a para, és az elsődleges célt jelentő bajnokságra pihentetve talán ismét B-szerűbb csapattal állt volna fel ma este, arról nem is beszélve, hogy egy esetleges Fradi elleni szopola után a játékosaiba való önbizalomöntés 50%-os valószínűsége is a mi malmunkra hajthatta volna a vizet.
Ehhez képest a 0:5 a lehető legrosszabb forgatókönyvet vetíti előre. Ez a Vidi már bajnok, efelől kétségünk se legyen. Dumálhatnak a szakértők és a fehérvári potentátok még necces meccsről, a Sóstóiban szerintem a Debrecen és a Zete sem lesz nagy falat ennek a keretnek, és még a statisztikailag szükséges későbbi kisiklások is beleférnek a kiesőjelöltek ellen. Kb. valószínűbbnek tűnik jelenleg a Vidi bajnokin való majdani megütése, mint ma este. Ha ma is B csapattal áll fel a Doki még az sem életbiztosítás, a szombati eufória utóhatásaként a bizonyítani akaró második sort is viheti a lendület. Ha meg kikapunk egy ihletett formát mutató Alves-Nikolics-Vasziljevics-Sándorgyuri sort, akkor bizony azzal a lendülettel húzhatjuk is elő a farzsebből a bekészített, „made in Sóstó” feliratú latex álarcokat…
Na most ebből hogy hozzunk ki minimális esélyt magunknak? Egyfelől a Bohócliga és kapcsolódó attribútumai, így az MK illogikájában lehet bizakodni, némileg a múlt heti töprengéseinkkel is egybevágva: annyira a Vidinek áll a zászló, hogy a szép csöndben, a kertek alatt pontjait gyűjtögetni elkezdő Kispestünk becsúszhat egy meglepivel. Szintén –halovány, de- esélyt jelent a Vidi hangulata. Az említett hurráhangulat könnyen átcsúszhat finom könnyelműségbe, gálába, amit egy penetránsan remek pillanatban érkező kispesti gól (hogy ki lövi, azt ne kérdezzétek) a csillagok bizonyos állásakor akár le is törhet. És még egy dolog. Supkának azt kell beplántálni a csapatba, hogy MI AKARJUK EZT A KUPÁT. A Vidinek ott lesz a bajnokság, és bár szép dolog a duplázás, ők így is, úgy is ünnepelhetnek a bajnokság végén. Ha viszont a mi játékosaink egy májusi estén szeretnék látni amint pár ezer fanatikus Kispest-drukker özönli el a döntőre kijelölt stadion szektorait, vagy hogy ugyanezek az arcok a vállukon vigyék végig őket az Adyn akkor most kegyetlenül oda kell tenniük magukat. Ha vérben forgó szemmel de nem esetlenül, hittel és akarattal megyünk rá a Vidire, az lehet még az a pici esély, amit meg kell ragadni. Guys, are you ready for it?
Gól. Azt mindenképpen kéne verni, lehetőség szerint kettőt. Ezt Danilo már megtette ősszel, ennek megismétlésére, az utóbbi hetek beli, a salsa, a capoeira és a jazzbalett elemeit ötvöző, ám futballjelleget minimálisan is nélkülöző mozgásbemutatóit tekintve haloványabb esélyek mutatkoznak. A másik Vidispecialista támadónk, Hfalvi jelenleg gyógyul. Maradna hát a védelmünk fejesorientált szekciója (Sorin, Ivan, Debrő) a pontrúgások után de sajna a Vaskó-Lipták kettős ezt könnyen háríthatja. Földön kéne itt, kérem szépen, ahogy Tichy is mondta anno, „okosan, laposan” játszani, mint a hazai Zelenka gól előtt. A szűrőrészleget is erősíteni kellene, de a támadások lehetőségeit sem feladni. Szép kihívás. Ha én lennék Supka (nem vagyok) így küldeném fel a kezdőt:
A recept tehát adott. Az esély nem sok, de haloványan még pislákol a remény. Ha veszettül koncentrálunk és akarjuk (nem akargatjuk, hanem AKARJUK) ezt a továbbjutást akkor talán meglehet. A zászló nem nekünk áll. De amíg ez a kicsi esélyke pislákol arra, hogy kiragadjuk a rúdját a gőgös fehérvári kezekből akkor menni kell előre. Ráadásul ilyen hozzáállással hosszútávon mindenképp nyerhetünk.
Supka Attilával a találkozó után beszélgettünk, miután sikerült kiszabadulnia a rá még mindig jó szívvel emlékező cívis fanatikusok közös fotóért illetve kis beszélgetésért sorban álló köréből (az „Attila, annak idején kidobtál nekem egy Karát melegítőt a lelátóra, azt azóta őrzöm” beszólást konkrétan megkönnyeztem). Szakvezetőnk a tegnapi mérkőzésen domináló birkózásról, a bekapott gólok kapcsán a sajnos tendenciózus figyelmetlenségünkről, illetve ennek kivédhetőségéről, végül a keddi esélyekről is értekezett.
A tegnapi találkozó kapcsán elkészítettük a szokásos osztályozókönyvünket is. Nem meglepően a tegnapi elszánt védekezés eredményeképp elsősorban a defenzív részleg mutathat fel magasabb osztályzatokat – a támadószekciónk ezúttal harmatosabb volt. Érdemjegyek, dicséreték, szurkolói szemmel való siránkozás a tovább után.
KEMENES: Végre visszatért a gólvonal elé – ám hova tűnt az őszi Kemenes Szabi? A második gólnál elkésett a kijövetellel és Salami majdnem másodjára is megtréfálta… reméljük, csak átmeneti formaingadozást láttunk 4.
LOVRICS: Hozta azt, amit az utóbbi meccseken is. Így tovább! 5.5
DEBRECENI: Magabiztos volt hátul – többnyire. A Szalámi-gólnál az egész védelem elmarasztalható, viszont többször is jól mentett, gólja meg a legjobbkor jött. 6. Sport TV-s meccslegjobbi díja megérdemelt.
BOTIS: Ma is tolta sallangmentes játékát, a Cicó-gól előtti szabálytalanság sajna szükséges volt. Nem sokszor cifrázta hátul, nem lehet rá sok rossz szavam. 5.5
HAJDÚ: Zakatolt fel s alá, gólt is vállalt, fontos tagja a keretnek. Nem írom le n+1. alkalommal, hogy mennyivel értelmesebb volna egy sorral előrébb tenni (mégis leírtam). Talán ha a sérültek felgyógyulásával kiegyenesedik a keret…? 6
AKASSOU: Az első félidőben nem ismertem rá. A tavaly a Bohócliga legjobb szűrői közé magát beküzdő elefántcsontparti arc hihetetlen mélyrepülést mutat, alibizik, ténfereg. Remélem sürgősen összekapja magát és nem a jól ismert „afrikai játékos beszürkül Kispesten” pályaívet futja be. 3.5. Cseréje, Hidi szimpatikus srác, de nagyon kéne bele némi spiritusz és robbanékonyság, ez így kevés lesz. 4
HORVÁTH ADRIÁN: Szerelni, rombolni úgy-ahogy okés, és ma többnyire ez kellett. Ha viszont passzjáték, támadásépítés kellene… „Passzain” tegnap is csöndben sírdogáltam a Loki kapu mögött. Még nagyobb gond, hogy jelenleg sajna mindhárom szűrőnk (Hidi, Adri, Aka) nagyjából ilyen kategóriájú. 4
NAGY GERGŐ: Nem megy Gergőnek egyelőre, nem akar összejönni az áttörés, amit különösen sajnálok, hiszen a felkészülés és a tavaly év végi meccsek során úgy tűnt: nagy durranás is lehet belőle. Leírni azonban nem szabad, ne kövessük el ezt a hibát! De bátrabban, Gergő, bátrabban! Tegnap ez csak 4. Cseréje, Sadjo inkább taktikai jellegű váltás volt, félig időhúzó, félig a Dombi érkezésével orrnehézzé váló DVSC-jobboldal megregulázását szolgáló jelleggel (-).
ZELENKA: Fáradtan mozgott ma, bár próbálkozott játékba avatkozni, tehát nem látom rajta a Macko-féle alibi jeleit. Az idő eldönti, hogy nagy reményeimet beváltja-e. Ez most csak 4 volt. Cseréje, Moreira is hozta a standard 4-est…voltak elfutásai amik végén rendre összeesett vagy elpasszolta magát, de hát ismerjük. Még ideírom sokadszor is hogy „legalább hajtott”, de ez nem sokunkat boldogít.
IVANCSICS: 1-2 olyan mozdulata volt ami régi önmagát idézte, de továbbra is olyan leeresztettség érzés lengi körül. Küzdött is, faragták is, de a régebben nálunk és Siófokon is védjegyszerű improvizatív baloldali játéka nem nagyon villogott – igaz alig támadtunk. 4.
DANILO: Megtartja a labdát: pozitívum. Simán pályázhatna államtitkári pozícióra a Monthy Python féle „Furcsa Járások Minisztériumába” – ez vicces, de focipályán inkább negatívum. Crouch is kreténül mozog de veri a gólokat – Dani sokszor labdát se tud kezelni. Néha vannak remek momentumai, elfutásai – aztán jön az egy darab csele, ami után labdavesztés, kontra. 4.
Ma 84 éve, 1927. április 1.-jén látta meg a napvilágot Magyarország, Európa és a világ (nehéz szívvel és nem is őszinten, de udvariasságból ide írom, hogy) egyik valaha volt legnagyobb labdarúgója, Puskás Ferenc- Öcsi bácsi. Mert nekünk nem az egyik ő – hanem „A”. A historikus jelentőségű ballábas csatárról, aki már életében legendává vált, felvételek és történetek sora áll rendelkezésünkre, így egyrészt ismételni sem akarjuk ezeket, másrészt személyes élmény sajnos kevés van, hiszen egy 1981-ben, pont Öcsi bácsi első (ideiglenes) hazatérésekor született ifjú csodálótól a Bozsikbeli néhány találkozást leszámítva sajnos túl sok bennfentes sztorit nem várhatunk.
Némi munkacsúcs utáni fellélegző szakaszba érve, valamint kihasználva a válogatott meccsek miatt szünetet, folytatjuk visszatekintő sorozatunkat, retrospektív szemmel nézve az elmúlt 20 év történéseit. Mai „anyagunk” a 2000-2001-es szezon, ahol szerzőnk kétszeresen is elégedett fejjel bazsalyoghatott a Bozsik lelátóin – egyrészt igen jó közegbe kerülve az ELTÉ-n a dolgos (tanulós) mindennapok sem jelentettek kínt, a csapat pedig, dohogós, füstölő motoros beindulást követően egész bíztatóan repesztett a tavasszal… 2000-2001 következik tehát, Tornyival aki tartalommal kísérelné megtölteni a játékot, a végkielégítéssel pedig a zsebét, az előző átmeneti évük után nagyot villantó Szabó Tibivel és Piroskával, szárnypróbálgató Torghellével és Németh Norbival, focisztorim egyik legjobb kispesti kapusával és régi önmagát idézően permanensen ívheggesztő Plókaival. Hajtás után belekezdünk!
Miatta se sírtam, saját nevelés, aki ráadásul egész markáns bohócligerré fejlődött 2 év alatt. Jó lesz ez… Volt még kis botrány is a felkészülés alatt, mer’ az’ nélkül nem mehet…: Horváth Jules akart volna lelépni Kispestről, mert nem érezte a deal-t Tornyival, utóbbi egy csapatfotózásról is elküldte a kanizsai támadót, aki végül mégis maradt a klubnál– hogy egy felejthető ősz produkálása után vegye majd kalapját novemberben. Ja, meg jött Kiss Péter, Faresz nagy barátja, aki szerintem minden idők legtufább csatára volt Kispesten. Igen, Rouaniékat is figyelembe véve.
A derék bajszos hátvédünk annyira elkapta itt a fonalat, hogy a Lombard FC elleni, következő hazain is vállal egyet. A Lombard ekkor még nem a Pápát, s nem is Halit jelentette, Bíró Péter utazó dunántúli vándorcirkusza itt még első állomáshelyén, a szebb napokat látott Tatabányán állomásozott. Bíró nem kevés pénzt ölt a csődközeli klubba, visszahozva őket az első osztályba, ahol Tóth Bálint helyett már Kiprich vezette játékosedzőként az alakulatot, az ősz egyik meglepetéscsapaként, sorban szállítva a győzelmeket, elsősorban egy igen rutinos magra építkezve, hisz Kipu mellett Mészöly Géza, vagy épp Szalma Józsi sem az aktuális válogatott keretnek volt emblematikus tagja, sokkal inkább ködbe vesző gyerekkorom első kedvelt nemzeti 11-ének, az idősb Mészöly által irányított 1990-1992-es garnitúrának. A kiegészítő arcok közül pedig Süveges is régi idők tanúja volt, Nagy, Kiss és Kovács pedig böcsületes kiegészítő emberek. Nem csoda, hogy eleinte szárnyaltak. Na de nem Kispesten. Bár az első félidőben még vezetett a Lombard, a második etap közepén Plókás barátunk csatolta fel egy távoli szabadrúgás előtt fejére a sötétített üvegű heggesztőhemüt és rövid kalibrálás után Gelei kapujába irányította középhatótávolágú tüzérségi löketét. 1:1 lett a vége. 
Idegenben alázott minket a Nyírség és egy jó meccsen a Dunaferr (3:5, jajj), illetve egy felejthetőn a Lombard (0:2), otthon pedig a Fradi. Emlékeim szerint ez utóbbi meccsen lőtt nekünk a később NB2-es idényünkben kedvenccé avanzsáló Vén Gabi egy olyan gólt a 16-os vonaláról, ami a fizikai törvényszerűségeknek fittyet hányva laposan tett meg a vetődő Tóth Józsi kesztyűit sem érintve kb. 20 m-t majd a gólvonalunkon úgy felpattant, hogy a felső léc alatt vágódott a hálóba. Ekkoriban már legendásan tré volt a Bozsik talaja, minden ilyen tárgyú felmérés a vakondtúrásosnak vagy szántóföldnek csúfolt centerpályánkon élcelődött – ez a gól eklatáns példája a nem mindennapi talajsimasági viszonyoknak.
Közben elgondolkodtató gólínségünket orvosolandó, egy villámigazolással készültünk a mindenféle szünet nélkül folytatódó szezonra: megszereztük a fél éve csapat nélkül kallódó, Diósgyőrben már Tornyi kezei alatt is pörgő exUTÉ-s, exBVSC-s, exMTK-s Egressy Gábort. Egér a középső ’90-esek egyik nagy csatártehetsége volt itthon, ám míg Garami Újpesten és Tornyibás Diósgyőrben nagyon értette vele a szót, a BVSC-nél Mezey, ill. Dajka, később az MTK-nál Egervári vagy Ten Cate annyira nem érezte a fonalat a játékossal, akinek ez az adott formáján is mindig meglátszott. Most Tornyi hívta őt Kispestre, de már annyi besülést láttam itt jó játékostól (Salec, Csertői, Baranyi, Váczi Zoli, Wukó, Szekér, Fehér Csaba), hogy csak azt mondogattam: várjuk ki a végét. Horváth Gyula egyúttal távozott, a Pécs hívta, ő meg ment (nagy örömet okozva ezzel a baranyai félkarú rablókat foglalkoztató kétes vállalkozóknak).
A tavaszra (és ugye az „értő” és jóakaratú fociközeg szerint a kiesés előli eszeveszett menekülésre) való felkészülést délszláv (ha jól rémlik porecsi?) edzőtáborral tervezte megalapozni Tornyi mester és a vezetőség. A csatárért rívó edző száját betömendő Konczék egy jóféle támadó beszerzését is előirányozták – annál is inkább, hisz rövid, de annál emlékezetesebb őszvégi, 5 meccses szereplése után Egressy köszönte szépen, és vette kalapját – Zalaegerszeg lesz az új célállomása, ahol majd bajnoki címet ünnepelhet. A lehetséges utódok száma igazándiból kettő volt, egy szerb (vagy horvát?) arc, valami Palkovic vagy hasonló, illetve egy, a hírek szerint problémás román csatár, bizonyos Marius Sasu. Utóbbi az akkor is élcsapatnak számító, rendszeres nemzetközi kupainduló Dinamo Bukarest csapatától érkezett edzőtáborunkba. A fáma szerint végül Tornyinak egyikük se tetszett, talán a horvát-szerb gyerek valamivel jobban, Sasuval kevésbé szimpatizált és drágállta is – így végül a románt kérte. A legsúlyosabb prog rockbandákat, vagy ha úgy tetszik, Monthy Python-i történetvezetést idéző fordulat? Igen. De mint később meglátjuk, mi nem járunk rosszul az üzlettel! A másik új szerzemény Vladimir Pasics, egy kevéssé megnyerő fejű szűrőközéppályás lett, az a típus, akivel nem szívesen találkoznál egy kihalt zemuni sikátorban egy hűvös belgrádi estén (szegény, azóta már ő sincs köztünk. R.I.P.). Más változás nem történt, a két új fiú legalábbis zsákbamacskának tetszett, vártuk tehát a tavaszt, izgatottan, a jóslatok beteljesülésétől félve.
A kezdést egy esélytelenek nyugalmával megvívandó Üllői úti derbi jelentette. A Fradit nagyon felturbózták a rájátszásra, potom 93 milkáért ismét zöld szívet dobbantó Hrutka Jani mellett a másik ’lauterni szökevény, Kukás Lajos is játékra jelentkezett az Üllőin, a sztárigazolásnak minősülő Pinte Attiláról nem is beszélve. A Fradi ekkor már az élen vágtatott, minket is bedarálni igyekezvén 12000 nézőjük előtt. Mindenki biztos volt a Fradi sikerben, leszámítva a pályára lépő 11 fehér mezes vendégjátékost. Előbb Kovács Béla talált be a róla lemondó zöldeknek, majd egyenlítő találatuk után a kis tésztaszakállú Pinyő is heggesztett egy messzirőli vizes-füvön-megcsúszóst a derék Kukásnak. Fradista barátommal ekkoriban békültünk meg, nos, a második félidőben, amit kapott tőlem a közvetítés alatt, az újabb 2 hetes mosolyszünetet hozott és a gomb-bajnokságunkat is szüneteltetni kellett. Ez van. A siker a csapatot is feldobta, de a szurkereinket, a Vasas elleni hazain már ismét egy jó hangulatú minikatlanná vált a Bozsik. A 2:2-es végű, igen jó meccsen Faresz szokásosa mellé ezúttal a Piroska helyett már a Fradi ellen is helyt álló ifista Németh Norbi érkezett be gólszerzőként, és remek játékkal: nocsak, megvan a következő nagyon jó saját nevelésünk? – örvendeztem, és nem trafáltam mellé, ahogy majd meglátjuk.
…nos nem egészen. Már az esti gólösszefoglalóban vendégeskedő Tornyi interjú is előrevetítette a bajt. A Bravotel és Meva-hirdetésekkel fél orcáját telekasírozó edző kínosan feszengett a székében, mondatait is inkább sanyarú tartalommal töltötte meg, a csúcs a következő kérdés-felelet kettős volt: Riporter: Sok klubnál megfordultál ahol sokszor problémások voltak a viszonyok, de most úgy tűnik, Kispesten minden rendben, szárnyal a csapat. Jól érzed magad? Tornyi: Nem. Uhh…-én csak ennyit tudtam otthon kinyögni erre, majd a másnapi újság-sportrovatok már közölték is, Tornyit menesztették, a helyén Szuri bá, az örök beugró folytatja (igazából ekkor ragadt rá az örök beugró név, hisz eleddig 1X, a Siófok elleni hazai 1992-es 2:1 alkalmával dirigálta Pisont Pistáékat). A következő napokban kiderültek a háttérinfók is: a megromló Tornyi-Vezetőség viszony alapköve a drága pénzen idehozatott, ám nem játszatott Sasu ügye volt, akit Konczék betetettek a Debrecen ellen, Tornyi jelezte, a saját felelősségükre! Pechje volt a derék Barnának. Aztán szólt itt a mese egyéb szép dolgokról is (meg nem tartott edzésektől kezdve egyéb más nyalánkságokig) de többet nem merek írni, mert a végén még egem is beperel a reflexből is bíróságra járó kiváló ex Rojik-tréner. Tornyi tehát ment, én meg nem voltam vidám. Akkor még fogalmam sem volt a háttérről, a következő évek hozta perekről, Barna bicskanyitogató arcátlanságáról és a megszellőztetett ügyekről. Én csak hosszú évek óta végre épülő csapatot és elképzelést láttam az alakulaton, ezt azért ma sem veszem el Tornyitól. Kár, hogy ez lett a sztori vége, de az edző azóta megfigyelhető pályáját elnézve ő nem a „csak Kispesten megégett jobb sorsa érdemes Bohócligerek” táborát gyarapítja, hisz nevét nem foglalja imába sem Újváros, sem Diósgyőr, sem Zalaegerszeg. Jött tehát Szuri és a Húsvét hétvége, ahol miközben Anyu otthon készítette elő a friss zöldségekkel és csülök- valamint sonka-csodákkal terhelt vacsit, mi Öccsel és Faterral vidáman csapattunk végig az Adyn a stadi felé.
Ellenfélnek a középmasszív Vidi jött, mi meg letoltuk a rájátszás soráni addigi leggyenguszabb produkciónkat. 1 értékelhető momentumunk egy jó 20-róli Kovács Béla suvasztás volt, melyet az indiszponált Milinte Árpád a hasa alatt átsegített a gólvonalon, oszt ennyi. De ez nagyon senkit nem izgatott lényeg a 3 pont és a leszakadó vetélytársak, a távolodó kiesés…még Tornyi távozása sem ejtette, tehát pofára a csapatot mentünk előre tovább. (+ a történeti hűség kedvéért: a sonka este nagyon jól csúszott. Csodálja valaki?)
Plókai, amint már írtam, utolsó klasszis idényét hozta Kispesten, főként ősszel lőtt fontos gólokat és biztos védőjátéka alapvető faktora volt szép sorozatunknak. Téger és Lőrinc egészen markáns kis kettőssé érett NB1-es viszonylatban. Szabó Tibit már hozsannáztam, a legjobb irányítók egyike, akiket élőben láttam a Bozsikban, ebben az idényben a Reszelis év után még jobban kiteljesedett, végre volt kinek adnia a legendás zsugáit. Piroska is az előző, visszaszokó idénye után régi fényében tündökölt főleg tavasszal, az MTK ellen Sasunak adott passzát megkönnyeztem. A csatársorban Faragó fontos gólocskák sorát hintette, az NB1 legjobb csatárai közé küzdve fel magát szépen lassan. Egressy, amíg itt volt, klasszis formát futott, míg Sasu jellegzetes cselével és gólerősségével tavasszal némi sztárfeelinget csempészett a Bozsik gyepére.
Egy igazi legenda, a 85. születésnapját a napokban betöltő, Puskás-féle ’50-es évekbeli kispesti aranycsapat egyik tagja, Rákóczi Laci bácsi is megtekintette a Szolnok elleni szombati mérkőzést. Bár a tálálkozóban nem volt sok örömünk, a kezdő sípszó előtti vastaps, illetve egykori játékosunkkal való beszélgetésünk mégis valahol megbizsergette a riporter szívét (is), tényleg ekvivalens volt az élmény ahhoz, mintha Öcsi bácsi vagy Bozsik ült volna fenn a lelátón. Laci bácsi visszacsempészett valamit a stadionba egy régi dicső korszakból, kár, hogy ezen az estén a csapat nem tudott győzelemmel kedveskedni a végtelenül szimpatikusan és visszafogottan nyilatkozó ex-hátvédünknek. Laci bácsi, még sok egészséges évet kívánunk.
Ahogy megszokhattátok, osztályozunk, értékelünk, dícsérünk és sajnálkozunk. Kispest-Szolnok meccs utáni bizonyítványok a játékosainkról.
Most vagy soha! -jósolta Ivancsics sporttárs a klubhonlapnak adott 
De amit addig csinált (néhány meglepő elpasszt leszámítva) az bennem kellemes Szabó Tibi és régi Bárányos emlékeket mozdított meg. Több remek indítás, ütempasszok, ‘szeme van a labdának’ zsugák… Végre van passzolni tudó játékos a keretben – kíváncsi vagyok kiaknázzuk e a benne rejlő potenciált vagy ő is egy lesz az elpazarolt kispesti lehetőségek sorában…. én még remélek, néha vannak csodák.
A Monicomp-liga huszadik fordulójában soros következő bajnokinkon a Szolnokot fogadjuk, így ezen poszt keretei között megpróbáljuk összeszedni, mi az ami mellettünk, és mi az ami ellenünk szól a mérkőzés végkimenetelére nézvést. Előrebocsájtanám, hogy az írás azért csúszott át péntek délutánra, mert véres verejtéket izzadva voltunk képesek olyan változókat találni, amelyek mentén aktuális vendégünk esélyességét akár csak finoman is, de boncolgatni tudjuk.
Túl sok szócséplést nem érdemel a tegnap este. Elmélkedhetünk mi Kispest-faktorról, feltüzelt csapatról, szerencsésen alakuló körülményekről, ha végül a legnagyobb valószínűségű forgatókönyv valósul meg. Az pedig annyit jelentett: a csúcsformáját futó Vidi félgőzzel is könnyedén helyezett el 4 db, teli rüszttel megküldött suvasztást a hátsó felünkön, hogy annyit se tudtunk mondani: „Ne…!”. Mondjuk, ha nem eleve bokafogásban és felkínált, céltábla-tetoválással ékesített farpofákkal vonulunk ki a pályára, talán máshogy alakulnak a dolgok…
Ami valahol elkeserítő, az a tendencia. Hemingway érkezésekor kb 1-1.5 évig tartott a rózsaszín, álmodozós korszakom, bízva abban, hogy végre megint oda kerülünk itthon, ahova múltunk alapján be kell soroltatnunk- az állandó bajnokesélyesek csoportjába. Igazoltunk, kurrens arcokat, épültek-szépültek a kulisszák, körvonalazódott a jövő – s a nagycsapat is szépen funkcionált. Akkoriban hihetetlenül élveztem, hogy vége az olyan meccseknek, amikor megyünk az aktuális bajnokesélyeshez és az rommá alázza az orcánkat. Amikor a keretünk épphogy egy értelmes kezdőcsapatra elég, mert a padon már nem marad olyan arc, aki beszállva érdemben tudna lendíteni a csapaton. Nos, most megint ide sikerült eljutni – hacsak a sokat hangoztatott akadémiai vonal nem üt be 2-3 év múlva. Tényleg ez marad az utolsó kapaszkodó.
MK-negyeddöntő visszavágóra kerül ma sor Fehérvárott, s a bajnoki serleg első számú esélyesének vendégeiként minden vár ránk csak sétagalopp nem. Az ilyen helyzetek azok, amikor az átlagdrukker már a tisztes helytállással is megelégszik, csak legyünk már rajta túl… – csakhogy mi Kispesten nem vagyunk átlagdrukkerek. Nem elég a tisztes búcsú. Többre vágyunk. Jelen helyzetben kisebbfajta csodára. Az odavágó előtt a „
A recept tehát adott. Az esély nem sok, de haloványan még pislákol a remény. Ha veszettül koncentrálunk és akarjuk (nem akargatjuk, hanem AKARJUK) ezt a továbbjutást akkor talán meglehet. A zászló nem nekünk áll. De amíg ez a kicsi esélyke pislákol arra, hogy kiragadjuk a rúdját a gőgös fehérvári kezekből akkor menni kell előre. Ráadásul ilyen hozzáállással hosszútávon mindenképp nyerhetünk. 
Supka Attilával a találkozó után beszélgettünk, miután sikerült kiszabadulnia a rá még mindig jó szívvel emlékező cívis fanatikusok közös fotóért illetve kis beszélgetésért sorban álló köréből (az „Attila, annak idején kidobtál nekem egy Karát melegítőt a lelátóra, azt azóta őrzöm” beszólást konkrétan megkönnyeztem). Szakvezetőnk a tegnapi mérkőzésen domináló birkózásról, a bekapott gólok kapcsán a sajnos tendenciózus figyelmetlenségünkről, illetve ennek kivédhetőségéről, végül a keddi esélyekről is értekezett.
A tegnapi találkozó kapcsán elkészítettük a szokásos osztályozókönyvünket is. Nem meglepően a tegnapi elszánt védekezés eredményeképp elsősorban a defenzív részleg mutathat fel magasabb osztályzatokat – a támadószekciónk ezúttal harmatosabb volt. Érdemjegyek, dicséreték, szurkolói szemmel való siránkozás a tovább után.