Mastodon

A Húsvét kötelez II. Kispest-Pápa beharangozó.

Notórius olvasóinknak akár ismerős is lehet posztunk címe, ugyanis 1 éve, egy Paks elleni derbi beharangját hasonló felütéssel nyitottuk meg. Mégsem ihletvesztéssel súlyosbított önismétlés hibájába estünk (illetve dehogyisnem, önismétlés, persze), inkább fennkölten úgy mondanám, stilisztikai elemként, mintegy toposzként tekintünk a Húsvét mantrázására, az ünnepre, mely minden évben visszatér, ahogy az idénynek ebben az szakaszában évről-évre visszatér a kispesti hazai győzelem. A nagy számok törvénye alapján eddig legalábbis fociszurker-éveim nagy részében állt ez az axióma – nagyon bízom benne, hogy vasárnap sem szakad meg a dicső széria.

Nos, ahogy a múltkor is írtam KisKarlóék ellen pörgetve magunkat 2011 tavaszán, a húsvéti derbik nekünk általában jól sültek-sülnek el. Akkor is, ha ez magától nem lett volna nyilvánvaló az adott bajnokságok kontextusában: volt itt pl. karcos Diósgyőr elleni sima siker egy gyenge formájú Honvédtól 13 éve, de a tavalyi Paks-verés is a helyezéseket tekintve (a 2. helyre törekvő atomerősök a kiesés elől menekülő kedvenceink ellen) azért azt sugallta, inkább roller-gyanús a meccs nekünk, mintsem viktória-esélyes. Mégis behúztuk. Mer’ Húsvét, mer’ hazai meccs.

Ebbe kapaszkodni persze tudjuk, gyerekes, babona-átitatott felelőtlen hozzáállás. De sajnos idén megint eljutottunk oda, hogy jobb híján ebben kell hinni. Az ősszel a csapat nagyon egyben volt, de még akkor is baj volt a kötelező hazai győzelmekkel- mit várjunk hát akkor most, ezen a fura tavaszon?

Fura tavasz, bizony ám. Indítottunk 2 laza 2 gólos sikerrel, úgy, hogy helyzetünk a Vasas ellen alig akadt… a Zete ellen már volt vagy 4, de ott meg Ceo vette fel az Abass-maszkot és tékozolt. A Fradi ellen annyi esélyünk volt a gólszerzésre mint csúcskorszakában Ónodi Heninek bekerülni a Hooters-be felszolgálólánynak – a Kecsó elleni katasztrófáról meg sírtunk már eleget. Illetve én sírtam, Hanta kollega szerint pedig akkor játszottunk legjobban idén addig, de ezt a gondolati bicsaklást betudom a Hubertusnak, amit saját bevallása szerint fogyasztott búfelejtőnek. A Vidi ellen pedig hősies küzdelem és a végén a legrosszabb forgatókönyv megvalósulása – ilyen az amikor nem meghatározó játékos van egy csapatnál, igaz, Boss?

No a Vidi meccs, ez kulcs lehet a holnaputáni találkozóhoz is. Mit adott és mitt vett el a csapattól a Vidi-fiaskó? Utóbbi kérdésre egyszerűbb a választ megtalálni: 1 pontot, és a heroikus védekezést koronázó siker érzését, a Vörösmarty-féle ezjómulatságférfimunkavolt feelinget. És mit adott? Hát nekem speciel egy korrekt gól”örömet” mutató Torghellét, ami jól esett a szívnek. A csapat fegyelmezett játékra képességének újabb bizonyítványát, de ezt tudtuk eddig is. A tudatot, hogy majdnem megvolt a legerősebb hazai kerettel bíró Vidi ellen a bravúr. Ez a majdnem lehet a lényeg. Ha a csapat érzi, hogy ez a majdnem inkább pozitív, hogy tényleg közel volt a Vidi megfingatása, hogy az a lelkes és összeszorított fogú hajtás , amit toltak az miért ne menne mások ellen is, akkor jók lehetünk. Ha a majdnemből a ba’meg, hát nekünk semmi se sikerül, hát ennek így semmi értelme, stb. stb., esik csak le, csapódik le a fejekben, akkor gond lehet – nem is kicsi. Supka egyszer már belehullott egy ilyen hullámvölgybe 2008 tavaszán – reméljük most nem a „nem volt szerencsénk” nyilatkozatok sora jön, és van valami a vezetőedző tarsolyában – legalább annyival több 2008-hoz képest, amennyivel érettebb teljesítményt mutat nálunk most a 2. érájában az elsőhöz mérten Supkamester.

Kezdőt szokásunkhoz híven max tippelünk. Annyit tudunk, hogy Ceo szemfelnyitási célzattal az NB2-eseknél pörög egy ideig, Hadzics sérüléséről semmi infó. A hétközi edzőmeccsen Supka szerint a második vonalas játékosainkból senki sem bizonyította , hogy kihagyhatatlan a hétvégén, így esélyes, hogy nagy meglepi nem jön. Kemenes hál’Istennek visszatért a gólvonalra, reméljük a kis intermezzo nem zavarta meg nagyon és a Vidi elleni formát hozza, újabb bravúrokkal. A fehérváriak elleni bekk-show után gyanítjuk, most visszaállunk a 4-4-2-re, a szűrőre leszek kíváncsi, úgy sejtem,  a kispadra tett Hidi helyett Marshal lesz a befutó – de ez csak RW meglátás, ne vegyétek készpénznek. Részemről Czár és Erdélyi kipróbálását sem vetném el, Tchami és Bozsó helyén, de nem én döntök. Remélem Bozsovicsot amúgy csak behallucinálom a kezdőbe és Supka nem nyúl hozzá – csak lassan ott tartunk hogy nincs kihez nyúlni anyway. Mondjuk nálam még Diaby is verné a körülményes montenegróit, de Erdélyi mindenképp, rutinhiány ide vagy oda… Mindegy, meglátjuk.

Vasárnap tehát Pápa, nagyon kell a három pont. Helyzetünk nem könnyű, de bízzunk a csapatban. Sok meccsre írtuk már ebben a szezonban, hogy sorsfordító lesz, így elcsépeltbe kezd hajlani e frázis, most mégis újból ezt kell mondjam. Ha most küszködve, de nyerünk, úgy a 4.-5. hely szerintem meglesz idén – legalábbis jó eséllyel. Ha kikapunk, a supkai leülés megismétlődésétől is kezdhetünk félni. A döntetlen meg elodázza minden nyitott kérdés megválaszolását.

Azt hiszem egyetértünk abban: az első megoldásnak örülnénk a legjobban.

Pontosítva: CSAK annak!

Hier ist mein auto (ez az én Honvédom) – Videoton-Honvéd osztályozókönyv

Magamba néztem, és egy Waszlavik dal, valamint egy érdekes szó jutott eszembe tegnap, miután lefújták az utolsó pillanatban elbukott Videoton elleni meccset. Sufnibuhera! Ültem hazafelé a vonaton, mondatokat írogattam egy tablet képernyőjét tapicskolva, és folyton csak az járt a fejemben: Hier ist mein auto, ez az én autóm, brümm, brümm.

Ennek szellemében osztályozunk most.

Van egy keretünk, de eddig nem volt csapatunk. Supka fogta ezt a keretet, átgyúrta, újragondolta, és bevallotta magának is az igazságot: legfeljebb ennyire lehet elég, de ha ennyire igen, akkor azt kutya kötelességünk megcsinálni. Valahogy úgy, ahogy Waszlavik a maga kis autóját, a sufniban buherált puttyogót. Magyarosan, mert mi sem magyarosabb annál, mint hozott anyagból dolgozni, kis gógyival valami teljesen mást alkotni. Bunkerfoci, naés?

Lehet, csak az elfogultság beszél belőlem, de nem igaz az, hogy feladtuk volna a támadásokat. Nem feladtuk, csak másként gondoltuk. Labda nélkül, felépített támadások nélkül, eseti kontrákra, valamint a csatáraink egyéni tudására alapoztunk – tudatosan. Ehhez pedig bátorság, sőt finesz kell, de nem csak a játékosok, hanem az edző részéről is.

Igen, bevállaltunk egy szinte hétvédős bunkerfocit, ha ez az ára a három szabad státuszú támadónak. Nem mi voltunk tegnap a Barcelona, van még mit tanulnunk, de most már tőlünk is lehet ám! A Fradi ellen még magunknak is hazudtunk a felállással, vasárnap viszont bemondtuk az őszintét. Majdnem bejött.

hier ist mein auto
ez az én autóm
brrr brrr
oké is challanger
mégis jobb ez az ajtó
ó je
tricikli i’m riding
neu es ist ein turbó
ó je
natural material
made in east európa
ó je

Waszlavik: Made in East Europa

Kemenes [7]: Nem éreztem indokoltnak ezt a váltást a kapuban, de a meccs végül Supimestert igazolta. Szabi lehozta azokat a bravúrokat, amiket valószínűleg Sánta is ugyanúgy lehozott volna, viszont elvitathatatlan érdeme, hogy játékával, a belőle áradó magabiztossággal akkora támaszt nyújtott a védelemnek, amekkora kellett a 0-0-hoz. A gólról végül nem tehetett.

Lovric [6]: Ezúttal minden erejét felemésztette a védekezés, a korábban rá jellemző lendületes felfutások most elmaradtak. A Videoton az ő oldalán szinte teljesen veszélytelen volt. Iván, ez pöpec munka volt!

Botis [7]: A Tanár Úr. Csak így egyszerűen, amilyen a játéka. Jobb napjain korlátlan úr a kapunk előtt, és ez egy jobb napja volt. Egy karakter, akinek nem ciki, és egyáltalán az eszébe jut a 88. percben halálos nyugalommal a lelátóra vágni a labdát.

Debreceni [6]: Sanyika inkább őt választotta, ha már mindenképp egy védőt akart lebirkózni. Debi gyötörte, hiába került helyzetbe, a fölé-mellére maradt legfeljebb kapacitása. Úgy látszik, kell neki egy minőségi támadó, hogy megmutathassa, ennyire fiatalon miért szerepel már száznál is több élvonalbeli meccs a neve mellett.

Vidovic [6]: Ezúttal neki volt a legnehezebb dolga a védelemben. Amíg Lovric előtt egy Hore játszott és Délczeg segített be, addig Markónak a fiatal Vécseivel kellett beérnie. Az első percekben hiányzott az összhang, majd ahogy megjött, bátrabb lett, többször is fellépett a középpályára. A Videoton is az ő oldalán volt aktívabb, és talán ha több segítséget kap, nyugisabb meccsünk lehetett volna.

Horváth Adrián [6]: Hore, mint kvázijobbszélső. Supka talán legnagyobb ötlete volt a Videoton támadásainak leszerelésére a három védekező középpályás, és azon belül is Hore posztja. Oldalát megoldotta, sajnáljuk, hogy az előrejátékot még akkor sem vállalta be, amikor már látszott, módjával pedig beleférne. (Időhúzó cseréje, Hidi [-] négy percet kapott, és talán labdaérintés nélkül rontott egyet a plusz/mínusz mutatóján.)

Marshal [6]: Nahoppá! Muflon mindannyiunkat meglepett ezen a napon. Hore és Vécsei között, a védelem előtt játszva kiherélte a Vidi középpályás adogatósdiját, és egy, azaz egy mellette ellőt labda kivételével, középen teljesen veszélytelenné és egyben fogalmatlanná varázsolta az NB I egyik legbikább sorát. Rombolni volt fent, és rombolt is becsülettel.

Vécsei [6]: Vidoviccsal együtt nehezen lendültek bele, aztán szépen, fokozatosan ráérzett, és a légüres térből átlépett a játékba. Sousa is érezte, a balunkon lehet karistolniuk valamit, az pedig már jórészt Bálint érdeme is, hogy ehhez le kellett róla cserélni a sokszoros válogatott Sándor Györgyöt.

Ceolin [4]: Nem az ő meccse volt, pedig a csapat szerkezetének átalakításával hatalmas szabadság hullott az ölébe, hogy bizonyíthasson. Gyors, jól cselez, jól lő, jók a passzai, de most mindezt úgy kellett volna megvillantania, hogy közben legfeljebb Gegére és Délczegre támaszkodhat a Vidi térfelén. Küzdött, de bebizonyosodott, Ceónak nagyon kell egy csapat, amiben játszhat, játszani tud. (Cseréje, Bozovic [4] egyedüli éket játszott, labdát is szerzett, megjátszhatónak tűnt, de a legjellemzőbb momentuma mégis az volt, amikor Viniciusszal versenyt futva, egyszerűen elszaladt a saját maga által felvitt labda mellett.)

Ivancsics [5]: Gege feladatának tűnt, hogy a szinte hétfősre hízlalt bunkerunk és a támadók között kapcsolatot létesítsen. Ne szépítsük, ezen a napon ez még az isteni Zidane-nak (vagy Zelenkának) is lehetetlen küldetés lett volna. Visszalépett, kérte a labdát, mindenhol kisegített, de épp az előrejáték során bizonyult kevésnek. Fontos megjegyezni, egy ennyire alázatosan játszó Ivancsicsra hatalmas szüksége van a mai Honvédnak! Riszpekt, és ez az ötös egy csillagos ötös.

Délczeg [5]: Annyira jó lenne egyszer már Délczegnél a csatárjátékát kiemelni egy meccs után, és nem sokadszorra is leírni: hajtott, csinálta, de egy-két jó labdaátvételnél többre nem igazán futotta. Most megint így volt. Robosztus, leköti a védőjét, de sajnos annyira nem penge, hogy az ilyen forgatókönyvű mérkőzésen egyedül alkosson nagyot – csatárként. (Cseréjével, Tchamival [-] Supka az időt akarta húzni. Sikertelenül.)

Sanyi visszavette a Pécs elleni pontot

Egy meccs utolsó labdaérintéséből kapott góllal kikapni eleve nem egyszerű a szurkolói léleknek. További súlyosbító körülmény, ha azt az utolsó labdaérintéses gólt egy korábbi kedvenc lövi. Mint mondjuk most, és mint mondjuk Sanyika.

Ha eltekintünk a körülményektől, akkor akár azt is mondhatjuk: Sanyi most visszavette azt a pontot, amit hasonló szituációban a Pécs ellen szerzett nekünk. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Azon a meccsen végig uralkodtunk, helyzetünk szinte csak nekünk volt, mégis a Pécs szerezte meg a vezetést, hogy utána a fölényünk még nyomasztóbb módon hatalmasodjon el rajtuk. A gólunk viszont csak nem akart jönni, és amikorra már mindenki elkönyvelte magában a vereséget, érkezett Sanyi, és nemes egyszerűséggel (már bocsánat, de) bebaszta. Az érdemtelen nulla helyett szereztünk tehát egy valamivel indokoltabb egy pontot.

Most a Videoton ellen ugyanaz az egy teljesen más érzelmeket váltott ki, hiszen közben Sanyika itthagyott bennünket, és épp a Videotont erősíti. Derekas, sőt, férfimunka lett volna a javából, ha kibírjuk végig a nyomást, és begyűjtjük a döntetlenért járó pontot. Mert ebben a meccsben ugyanúgy benne volt, ahogy egy esetleges Vidi-gól, és utána a mosoda.

A Vidi azonban nem tudott gólt lőni. Egy kezünkön (fejenként, nem mindannyiunkén) össze tudnánk számolni, hogy Szabinak hányszor kellett védenie. Nyomasztó volt a kapunk előtti fölény, de mindvégig sikerült remekül koncentrálnunk, a lövések általában már valamelyik védőnk lábában elakadtak. Erre mondják: hősies védekezés. És erre mondom én: alap, elvárás, munkaköri kötelesség. (Megjegyzés: ha lehet, ne csináljunk hősöket abból, akik ellátják a feladatukat, de követeljük is meg tőlük a teljesítési igazolást, majd minden többletért zárjuk őket örökre a szívünkbe, hiszen végülis futballistákról beszélünk, nem könyvelőkről, vagy ipari alpinistákról.)

Közben telt az idő, a Videoton egyre pontatlanabb lett, az utolsó passzok nem sikerültek méteren belülre sem, a beadások rendre elszálltak a fejek fölött. Lehet, utólag ezeket majd helyzeteknek minősítik, de aki látta, az tudja, nyomasztó, iszonyatosan nyomasztó mezőnyfölénynél mégsem jött sokkal több össze. Nyilván, a meccshez (labdás)játékban semmi közünk sem volt, de láttunk már olasz csapatot BL-döntőbe jutni hasonló körülmények közepette. Ha az egy pontot talán nem is, a 0,75-öt simán megérdemeltünk volna. Sajnos azonban a futballban a „ha”-nál csak a törtjegyű pontszámból van kevesebb, illetve nincs.

A taktika bejött, az utolsó labdaérintésen múlott a pont

Szinte feladtuk a megszokott szélsőjátékunkat, helyette inkább Supka húzott egy váratlant, és a szokott két csatár helyett, három támadóval, valamint három belső középpályással állt fel. Délczeg, Ceolin és Ivancsics szinte kötetlenül mozoghatott elől, annyi feltétellel, hogy egyikük mindig visszazár, ha a Videotonhoz kerül a labda, a másik kettő pedig letámad, és próbálja azonnal visszaszerezni, lassítani a labdakihozatalt. Mögöttük Hore és Vécsei dolgozott a két szélsőhátvédet kisegítve, valamint középre tolódva a ma nagyot alakító Marshallal próbálták megtörni a támadások lendületét. Érzékeltetve, hogy ez mennyire sikerült, a Videoton nagyjából húsz perc után reagált, és egyszerűen magas labdákat kezdett el tolni Sanyika irányába, gondosan a középpályánk fölött, ívelgetve. Egyszerűen hagyták a francba a darálót, inkább megkerülték.

Mivel azonban nem egy dögunalmas 0-0 után írjuk ezt a posztot, sejthető, hogy ennél az ívelgetősdinél volt azért jobb ötletük is. A széleket ugyan feladtuk valamennyire, de folyamatos visszatámadásaink miatt a Videoton se tudott ugyanott feljönni, így valamit tényleg gyorsan ki kellett találniuk. Az ötlet pedig nem volt más, mint Sándor György állandó kilépése a baloldalunkra, ahol vagy Vécsei mögé került azonnal, és játszhatott egy-az-egyben Vidovic ellen, vagy elszakadva, neki lehetett passzolni Vidovic mögé, esetleg a kialakuló létszámfölényes helyzetben a szélen belépő másik emberrel passzolrák ki az oldalunkat. A második félidőre a helyzet még rosszabb lett, szinte az összes kapunk elé érkező labda innen indult. Sajnos ez nem Vidovic napja volt, de mégsem tudunk rá egy rossz szót sem mondani, mert hatalmasat robotolt, arról pedig már nem ő tehet, hogy sokszor egyedül, vagy legalábbis emberhátrányos szituációban ragadt a szélén.

A legszebb az egészben persze az, hogy még ezek így együtt is kevesek voltak ahhoz, hogy a Videoton itt gól szerezzen. Nyomtak, egyre pontatlanabbak lettek, miközben a lelátókon egyre több szurkoló feje vörösödött el. Ritkán látnak ennyire felbillentnek tűnő pályát. Tévedtek. A második félidő első néhány percét leszámítva, én végig nyugodt maradtam a meccsen! Supka taktikája bejött, a játékosai képesek voltak megvalósítani a labda nélküli nemtámadó futballt.

Külsőre akár úgy is tűnhet, a null-nullért jöttünk, de aki egy kicsit jobban ismeri a Honvéd játékát (vagy legalább az elmúlt fordulókban látott tőlünk néhány meccset, és esetleg egy kissé még elfogult is) az tudhassa, a gólszerzésünk idei alapgondolata, hogy vannak elől emberek, és vannak mögöttük is emberek, a kettő között a kapcsolat minimális és esetleges, oldják meg saját észből, zsenialitásból, egyénileg, mert hátulról csak azt a támogatást fogják megkapni, hogy nem, vagy nagyon kevés gólt kapunk. Tudom, ennél azért valamivel összetettebb valami a játékunk (külső szemlélő számára: elfogadhatatlan, rossz, hovatovább: nincs is!), most csak összefoglaltam a lényeget.

A Videoton ellen ugyanis ez műveltük 93 percen át. Volt három függetlenített ember a hétfős védelem előtt, akiket a három labdaszerzéssel megbízott középpályás próbált valahogy játékba hozni, vagy épp saját maguk léptek vissza labdát szerezni. Ha véletlen nálunk volt (átvétel, indítás, lecsorgó, etc.), akkor a túltérfélen igazából alig volt lehetőségünk passzolni, mert a Vidi eleinte négy, majd három védővel, és eleinte kettő, majd egy szűrővel figyelte hármójukat. Reménytelen. Egyetlen helyzetszerűségünk volt, még a mérkőzés elején úgy két percen át egykapuzhattunk, de ugyanúgy minden lövésünk esetleges és levágódó volt, mint ahogy a meccs nagy részében a mi kapunk előttiek is. Elkönyvelhető 0-0 volt ez, egy szerencsétlen végjátékkal.

Kicsit még fáj az egész, és nem feltétlen Sanyika gólja miatt. adegy. A 89. percre két cserelehetőségünk maradt, Supka mégis egyszerre küldte pályára Tchamit és Hidit. Miért? Ilyen helyzetben embert ne érdekeljen a média, se senki, ilyenkor a meccset kell megtartani, pofátlanul különböző időpontokban kell cserélni. Igen, időre a kettős csere nagyjából ugyanannyi, mint két szimpla, de az időhúzás tekintetében akkora a különbség köztük, mint egy tinivígjáték és egy norvég művészfilm között. adkettő. Az rendben, hogy feladtuk a támadásokat, és mindent az egyéniségeinkre bíztunk, de akkor valóban bízni is kellett volna bennük. Sanyika gólja előtt kaptuk le Délczeget, valamivel korábban Ceolint (Bozsó ment a helyére), miközben a Videoton védő és szűrő helyére hozott be támadókat, vagyis felborult az addig kényesen uralt egyensúly, Brachi szabadon adhatott be, jöhetett a fejes, és a gól. Egy momentum a több tucatból, de ezen ment el a meccs. Egy olyan meccs, ahol tudtuk, csak úgy jöhet össze az egy (három?) pont, ha maximálisan koncentrálunk, egyszer sem inogunk meg az ellenfél kalkulálható hibával korrigálható mértéknél jobban.

Kár érte.

Ezen a napon sok minden összeér: Videoton – Honvéd beharangozó

Nem szokás egy posztot rögtön tippel kezdeni, de most kivételt teszek, és simán bemondom, hogy a hatnulltól a nullkettőig minden eredmény benne van egy Videoton és egy Honvéd közötti meccsben. Ahogy és amit tavasszal produkáltunk, az a hatnull felé tolja a serpenyőben úszkáló tükörtojás sárgáját a ferde gázrezsón, de az NB I sajátos káoszelmélete viszont simán kidobhat a gépből egy nullkettőt. A realitás valószínűleg a kettő között található valahol, nagyjából követve a Gauss-féle normális eloszlás függvényét.

Ennyi szól kb. mellettünk.

Április 1. – Puskás Ferenc születésnapja

Nemhogy egy igazi, de a legkezdőbb honvédosnak is két dátumot kell álmából felkeltve is úgy fújnia, mint az egykori csébetűs védelmünk összeállítását balról-jobbra, mégpedig a következőket: 1909. augusztus 3., a Kispesti AC alapításának napja, és 1927. április 1. (vagy 2.), Puskás Ferenc születésnapja. A klub és a klubikon.

Egy Videoton-Honvéd valahogy mindig pikáns kereteteket kapott az elmúlt években, ezen a napon pedig végképp és menthetetlenül. Köztudott, hogy a fehérváriakhoz ezer szálon kötődő (és most egy zárójeles részt iktatok be ide, mert nem szeretném, ha a mondat eleje és a mondat második fele között ne lenne elég hosszú szünet, még valaki azt hinné, valóban összetartoznak) felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémián őrzik tavaly ősz óta Puskás Ferenc hagyatékait. Igen, a Puskás Akadémián, aminek a céljai szépek, a sportról, a fiatalok neveléséről, iskoláztatásáról szólnak, és igen, azon a Puskás Akadémián, amely nevet – ha mindenképp klubhoz akarjuk kötni – csak és kizárólag mi birtokolhatnánk. Puskás a nemzeté, Puskás a magyaroké, és mellékesen Puskás a kispestieké, a miénk.

Április elsején, Puskás születésnapján a Videotonhoz látogatunk. Nincs mit mondanom, ez a valóság, legyen az bármilyen abszurd is.

Öcsibácsiról kismillió kép kering a neten, de nekem valamiért ez az egyik kedvencem. Illés Bélával, Mártonnal(?), Csábi Jocóval és Pisonttal a Népstadion toronyépülete előtt, valamikor a szövetségi kapitánysága idején. Zsebrevágott kéz, autóstáska, hatalmas pocak, Pisi kardigánja, Jocó bőrkabátja, Béla sramlizakója – így egyben csodálatosak. Boldog születésnapot, Öcsibácsi!

Április 1. – Bolondok napja

Május 5. Mond ez a nap bárkinek bármit? Nem csodáljuk. Az előbbi kettővel ellentétben, Torghelle Sándor születésnapját egyelőre nem tartjuk számon, mint a Bp. Honvéd történelmében jelentős napot. És úgy tűnik, nem is fogjuk.

Sanyika ősszel (vissza)jött, játszott egy jót, hatalmas isten lett, és amíg mi megfeledkeztünk a valódi isteneinkről, elfordultunk egy pillanatra Pisonttól, vagy Kálmitól, addig a nagy örömünk közepette fogta a sátorfáját, és odébbállt, egészen a Videotonig.

Valahol meg lehet érteni. Nálunk szeretetet kapott volna, a Vidinél (állítólag kiugróan magas) fizetést. Sándor is ember, Sándor is pénzből él, Sándor is Sándor. Sándor és a Vidi kapcsolata ezért nem is fáj, elfogadom, tudjuk hol a helyünk, csak azt tudnám feledni, amikor Sándor mondta: itthon csak a Kispest!

A legviccesebb persze az egészben, hogy nem csak egy lehetséges kortárs klubikont buktunk Sándorral, de ha kitölti a jelenlegi szerződését, akkor a kontraktus végére több meccse lesz a Vidiben, mint volt a Honvédban.

Április 1. – Videoton – Honvédok a közelmúltban

Mostanság valahogy nagyon megy nekünk a Videoton ellen. A fene se tudja miért, de a bajnokságban úgy vagyunk velük, mint a Kecskemét van velünk. Tavalyelőtt ősszel kettővel nyertünk Fehérvárott, majd tavasszal – a remélt bajnokavatójukon – hazai pályán 0-2-ről felállva mentettük döntetlenre a meccset, eltolva a Videoton első bajnoki címét a Paks soron következő vereségééig. (Az őszit, amit még Moralessel játszottunk lent, úgy hozta a sors, hogy Pesten, a Krúdy sörözőben néztem egy barátommal. Amikor betoppantunk, rögtön jött a kérdés, mi lesz a vége? Én akkor rávágtam, Danilo duplájával nyerünk. Mosolyogtunk egy jót, Danipaci akkor még nem tűnt jobbnak, mint Rufinho, vagy Rouani, ad acta helyeztük, és inkább rendeltünk egy sört. Másfél órával később elképedve nézett rám a kocsma népe.) (Folyomány, újfent zárójelben: érzek ismét egy 0-2-t, Tchami és Faggyas góljaival!) Az idei bajnokságban megint nyertünk, természetesen Danilo büntetőjével.

Április 1 vagy két csatárral?

Hadzic sérült! Sőt, Hadzic már a meccs előtt megsérült, így amellett, hogy ugyanúgy nem szerez majd gólt, ahogy a korábbi meccseken sem szerzett, ezúttal legalább felszabadított egy főnyi cserelehetőséget, ami még nagyon jól jöhet, ha mondjuk úgy alakulna.

De a viccet félretéve, gyakorlatilag használható támadók nélkül megyünk Fehérvárra, ami ugyebár nem egy jó jel. Többször szó volt erről a – jelenleg – megoldhatatlannak tűnő problémáról itt a blogon az elmúlt hetekben, ezért most inkább nem is mennék bele újra (és újra, és újra).

A lényeg amúgy az egészből annyi, hogy amíg idén rendre bemondtuk a mantraszerű Sánta, Lovric, Botis, Debi, Vidovic, Ceolin, Hidi, Gege, Tchami, Hadzic, Délczeg sort, addig most egyszerre két, egymástól, és valószínűleg Supimester gondolatától is távol álló kezdőt is betippelünk. Jelenleg abban sem vagyunk biztosak, hogy marad a kétcsatáros játék.

Az első megoldás szerint minden marad a régiben, nem változtatunk a játékunk alapjain. Ebben az esetben Hadzic helyére Ceolint hisszük, a szélre pedig a Kecsó ellen vállalhatóan mozgó és gólt szerző Faggyast.

A második megoldás ezzel szemben erősen hipotetikus. A lényege, hogy a középpálya öt főre nőne, mégpedig úgy, hogy Hidi mellé bekerülne Hore, vagy Muflon a csapatba. Ennél a választásnál Délczeg maradna az egyedüli csatár, illetve, nem feltétlen, mert ha már váltunk, akkor akár a kapura idén valamivel veszélyesebb Ceo is odaférhetne. Mert miért ne?

Tényleg fogalmunk sincs mi lesz. Ahogy arról sem, az új mezeink már most (végre), vagy csak az ajándékboltban debütáltak erre a tavaszra, és legkorábban őszre érkeznek majd meg?

Drámai tavasz?

Indítsunk a kötelező szabadkozással. A héten valóban, és persze az elmúlt másfél évhez szokatlanul, egyáltalán nem volt frissülés az oldalon, elmaradtak a szokásos hétközi egyéb-jellegű posztok, úgy tűnik, mintha nem csináltunk volna semmit. Ez persze nem igaz, vagyis igazából igaz, de csak részben. A háttérben nekiestünk olyan dolgoknak, amiket ha sikerül keresztülvinni a megfelelő fórumokon, akkor a jövőben kiszámíthatóbb, rendezettebb működést tudunk ígérni felétek.

Ez az egyik. A másik fele viszont a szokásos, vagyis, hogy alig volt időnk. RW elhavazódva, különböző mellékes feladatai (amit szokás az emberi létezés körébe sorolni normál esetben, ha az illető mondjuk nem blogger) viszik el az idejét, babarnak szintúgy, de ha posztszámarányosan interpolálunk, akkor neki még mi is elnézzük.

Most kicsit hiánypótlunk, mert gondolatunk volt, van és lesz mindig, agyunk folyamatosan a Honvéd körül jár, csak nem mindig formalizálódik mindez posztban.

Keretmustra

Nincs kapuskérdés?

Haladjunk szépen hátulról előre, ahogy az útvesztős játékokat fejtjük meg a Füles hasábjain. Sánta vagy Kemenes? A téli felkészülés vége óta valódi hitbéli kérdéssé nőtte ki magát a Kispest összeállításával kapcsolatos vitákban, hogy Szabinak, vagy Andrisnak kellene védenie?

Amennyiben csak a puszta számokat nézzük, akkor Szabi 13 mérkőzésen 16 gólt kapott (1,23 gól/mérkőzéses átlag), Sánta pedig 8 mérkőzésen 10-et (1,25). A kemény mutatók alapján nem lehet meghozni a döntést (ebben majd segítségünkre lesz a következő két napirendi pont), tehát marad az emocionális választás, illetve a kérdés elnapolása. RW szerint Szabinak kell a bizalom, és ha az megvan, kiugró teljesítményre képes. Nincs ezzel mit vitatkozni, csak hozzáfűzni, hogy Sántának nem kell? A labdarúgás jelenleg érvényes szabályai szerint a pályára lépő csapatok legfeljebb tíz mezőnyjátékosból és egy kapusból állhatnak. Valaki tehát mindig csere lesz. Babócsy és Supka mesterek úgy döntöttek télen, hogy Sánta formája jobb, ezért játszatták. Döntöttek, mert nekik viszont tényleg dönteniük kellett. Leszámítva azt a néhány oldalról érkező beadást, Andris remekül védett eddig, igazolva a döntés helyességét.

(Hon)védelem

Őszhöz képest ebben a sorban fedezhető fel a legkisebb változás. A nyáron visszahozott, és Hajdú Norbi helyét hamar átvevő Novák lesérült, posztjára télen mindenképp igazolni kellett tavaszra. (És igen, sikerült két mondaton belül mind a négy évszakot felsorolnom!) Vidovic eddig remek teljesítményt nyújt, és bár a Fradi ellen volt némi megingása, még azzal a teljesítményével is bőven az egyik legjobbunk volt, ahogy azt RW kollega meg is írta soros osztályozós posztjában. Lovric, Botis és Debi maradt.

Ősszel az én vesszőparipám volt, hogy a többségi gondolattal szemben hajózva, Debrecenivel kapcsolatban minden áldott alkalommal megemlítsem: kevés, Andris, ez így nagyon kevés, sehol az a korábban látott önbizalom. Sajnos tavaszra sikeresen átmentette a formáját, de, hogy mégsem hőbörgök – még az eredményeink tudatában sem – emiatt, az annak köszönhető, hogy láttam elég felkészülési meccset, és tudom, Navarrete vagy Bjelkanovic talán még kevesebb lenne ugyanott. Az egyetlen alternatíva Lovric, de őt azért luxus lenne elvinni a jobbszélről, ahol végre kivirágzott (jó, tudom, hetek-hónapok óta meg sem közelíti a tavaly tavaszi formáját), ahol végre van egy épkézláb szélsőhátvédünk, ráadásul a helyettesei (Baráth, Moga) mind akadémisták.

Erre a sorra tehát igazából nincs panaszom, minőségileg nem nagyon változott, ha rossza(bba)k vagyunk, akkor a választ nem itt kell keresni.

A gondok kezdete

Sajnos az a nagy harci helyzet, hogy ha a csapatról kell írnunk, akkor mindig és kényszeredetten ide lyukadunk ki: jelenleg nincs egy épkézláb és működő középpályánk! Továbbra is állítom, hogy egyenként akár még jók is lehetnek a játékosok, sőt, jobb napjaimon ezt az állítást még Tchamira és Hidire is képes vagyok kiterjeszteni, de együtt, úgynevezett sorként sehogy sem akarnak összeállni.

Tavaly decemberben feszegettük egy kérdést, miszerint Zelenkával, vagy nélküle? A probléma most talán még aktuálisabb, miközben a megoldásához már nem rendelkezünk Zelenkával. Akkor úgy tűnt, ha van egy kis ész és higgadtság a csapatban, akkor a játékunk is máshogy működik. Zeliben benne volt a szükséges kraft ahhoz, hogy a mérkőzés ritmusához igazítsa a csapat fazonját, ha kellett labdát tartott, ha kellett hosszan indított, és ha kellett, a kapu torkában védekezett. Jelenleg Gegének kellene ezt a feladatot ellátnia, miközben látjuk, egyáltalán nem megy neki. Gege egy remek adottságokkal megáldott spíler, oda és úgy teszi a labdát, ahogy akarja, csak épp hiányzik belőle az a többlet, amitől igazán jó belső középpályás lehetne. Nincs meg hozzá a tekintélye, ha össze akarnám egy jelzőbe sűríteni a mondandómat. Teszi a dolgát, simán elkaristol a védelem előtt, simán kiteszi szélre, futtatja a futtatandókat, de ennyi, és nem több. Szeretem Gegét, örülök, hogy a keretben tudjuk, de még jobban szeretném, ha végre megtalálnánk az igazi helyét a pályán. (Legutóbb felvetettük, hogy egy 4-2-3-1-es rendszerben lehetne ő a 2-esből az egyik. Mélységben játszva, hosszú labdákkal tömve a szélsőket.)

De – és félreértés ne essék – nem akarom Gegére kenni az egészet, mert ő csak az egyik láncszem volna a gépezetben. Nézzük például az Akassou helyére magát bejátszó Hidit. Akassouval ugyebár valami van, amit a klub ugyan nem kommunikál, de azért senki sem hülye, nagyjából sejthető az ügy háttere. Ő tehát kiesett a pixisből, hiába az NB I egyik legjobb védekező középpályása. Maradt tehát Hore és Hidi, ha ragaszkodunk a 4-4-2-höz. Adrián egész télen sérült volt, ősszel is jórészt csak az időhúzó és eredménytartó csere szerepét játszotta, tehát a halmaz egy főre szűkült: Hidi. Vagyis ennek a srácnak kellene megoldania, hogy stabilitást teremt a középpályán, labdát szerez a kaputól távolabb, megtöri az iramból érkező ellenfél lendületét, kisegít az emberhátrányos széleken. Mellékesen néha felér a kapu elé, megereszt egy-egy bombát (ahogy mondjuk Egerszegen). Figyelem, ugyebár továbbra is a jó Patrikunkról beszélünk.

És akkor menjünk tovább (úgy, hogy az imént csak leírtunk, nem érveltünk, nem fogalmaztunk meg javaslatokat, semmit) a szélekre. Ceolin és Tchami. Álompáros? Tchami az ami, ő maga a rögvalóság, nem kell senkinek sem bemutatni. Gyors, ügyetlen, buta, de mégis szerethető valahol. Ellenben távol áll az eszményi futballistáról alkotott álomképünktől. Igazából az átlagos futballistáról alkotottól is, de az más kérdés, hiszen 2012-t írunk a Magyar Bajnokságban és mi a Honvédnak szurkolunk, tehát milyen – ennél komolyabb – elvárásaink lehetnek?

Ceolintól viszont többet vártunk. A Zete ellen például egész parádés csatárjátékot mutatott be, egészen addig, amíg a labdát el kellett lőnie a háló irányába. Csak azzal volt gond. Vagyis hozta ugyanazt, amit Abass szokott: kapuig, helyzetig valahogy el, ott pedig az ordítót vagy a kapusba, vagy valahova a vakvilágba.

Felmerül tehát a kérdés: valóban rosszabb lett a középpályánk? Ami változott az csak annyi, hogy nincs Zelenka, mostanság sérült Németh Norbi, így az ész kiesett, mert csak és kizárólag Gege van ott. Ugyanígy változás, hogy nincs (és nem is lesz?) Akassou, be kell érnünk Hidivel, és/vagy Horéval.

Esetünkben egy blog felületén értekezünk, a blog posztjait olvasókkal beszélgetünk, így nyugodtan leírhatom a személyes véleményem, ami aztán vagy találkozik az olvasói gondolattal, vagy nem: határozottan gyengültünk! Gyengültünk, de nem létszámban, hanem minőségben. Ceolin és Faggyas/Délczeg talán együtt jobb, mint Abass volt egymaga; Tchami is megkapta a maga konkurenciáját Czár személyében; Hidinek ott van Hore, Gegének pedig – ha felépül végre – Németh Norbi. Fasza, csak épp nincs egy megnyugtató tartalék Akassou, és Zelenka. Ez pedig bárhogy is nézzük minőségi visszaesés, pláne úgy, hogy nagyjából egy naptári éven át viszonylag üzembiztosan működött az Abass, Zelenka/valaki, Akassou, Gege/Hajdú/Tchami középpályánk. Kár érte.

(Továbbra is fenntartom azt a véleményem, hogy meg kéne próbálkozni egy öt középpályásból álló rendszerrel, hátha a létszám képes lesz ellensúlyozni a minőségbeli változást, legalább addig, amíg összeérnek, és újra bevállalhatjuk a kétcsatáros játékot.)

A támadójáték

… mint olyan (per definitionem) nincs. Akarnánk, de nincs. Hadzictól én személy szerint el vagyok ájulva, mert belelátok valami olyat, amit szeretek egy futballistában, de ezek a folyamatos sérülései nekem is el tudják venni a kedvem. A lelátói átlagét pedig még inkább. Sokan annyit látnak, hogy jött megint egy szerb gyerek (aki amúgy boszniai), aki aláírt három évre, majd játssza a sérültet, baszik futballozni. Nagyon nem örülnék, ha nekik lenne igazuk, hiszem, Hadzic hatalmas értéke lehet ennek a csapatnak, mert

… nézzük meg kik a vetélytársai. Délczeg Geri az egyik legszimpatikusabb játékos jelenleg a keretünkben, de egyre inkább csak ennyi. Ősz elején játszott néha jobbszélsőt, tetszett az alázata, ahogy az ötösünkön belül csúszva-mászva kisegít, majd a következő pillanatban az ellenfél tizenhatosánál passzol a kapu elé. Most újra kipróbálta Supimester a szélen, és láthattuk, meg sem közelíti a tavalyi teljesítményét. Akar nagyon, mert ő is érzi, nem kicsit cinkes a helyzete, a küzdés csak ideig-óráig elég a kritikusok elhallgattatására, és hiába Szuribá buzdítása, valahogy nem akar kijönni belőle az, amit – még kitartva – mi is beleképzelünk. Nagyjából miatta merem(/merjük) állítani: sok lesz az a két támadó egyszerre, főleg úgy, hogy két formán kívüli játékos alkotná a sort.

Bozsó külön bekezdést érdemelne, de RW határozott prekoncepcióival ellentétben, én majd akkor szentelem neki azt a külön bekezdést, amikor a Kecsó elleni percein túl, további meccseken látom majd lebőgni. Egyelőre maradjunk annyiban: nem ő lesz a megoldás a kórosan gólszegény támadójátékunkra.

Erdélyi, Ceolin, Diaby. Az utolsó mentsváraink ugyebár ők lehetnek, mert több csatár nincs a keretben. Róluk annyit, hogy kanyarodjunk vissza az első napirendi ponthoz: nincs kapuskérdés? Ugye, máris teljesen máshogy hangzik a Szabi vs. Sánta problémakör.

Következtetés helyett

Nem irigyeljük Supka mestert. Komolyan. Télen szembesülnie kellett azzal, hogy a csapatának játékát erősen meghatározó játékosok közül távozott Danilo és Abass, körön kívülre került Akassou, hosszan sérüléssel bajlódott Kemenes és Horváth Adrián, továbbá elment két remek peremember (Torghelle, Zelenka), a kezdésre pedig lesérült Németh Norbi és Novák Alekszisz. A távozók pótlására mennyiségben megfelelően igazoltunk, a minőségi feltételeknek próbáltunk megfelelni, de hiába a több hónapos szünet, az összeérés valahogy nem sikerült.

Vagy csak most kerülünk a valódi helyünkre? Az ősz egy álom volt, amikor Fortuna vezette Danipaci lábait, és Klausmann Viktor pörgette Gege labdáit a kapu elé?

Ennyi van ebben a keretben? Adjunk még időt, vagy fogadjuk el a helyzetet, és rendezkedjünk be a verhető, de a bárkit megverő középcsapat szurkolójának állapotába? Vasárnap többet fogunk megtudni?

Féljünk, vagy reménykedjünk?