mert célunk csak egy van
Lehet-e alkohol, szotyi és zsíros kenyér nélkül jól éreznünk magunkat egy október végi, NB I.-es meccsen? Mihez fogunk kezdeni a három alapkellék nélkül? Kénytelenek leszünk nézni, mi történik a pályán? Azért nem ilyen súlyos a helyzet, a Honvéd-Diósgyőr bajnoki kellemes szórakozás. A pálya széléről csodálhatjuk a fiúk technikáját, a hátunk mögött pedig az ország legjobb tábora, a diósgyőri üvölt fáradhatatlanul.
A cikk teljes szövege elolvasható itt.
(via mozgólépcső)
Péntek, 13. forduló. Akár a futballozó fekete macskák nemzeti ünnepe is lehetett volna a hét utolsó napja, de szerencsére jelesebb esemény, a Bohócliga bronzcsatája foglalta le agykapacitásunk jelentős részét a hét legutolsó munkanapján. A Sport TV sajátos műsorrendjének köszönhető, rendkívül furcsa időpont végül a vendégek számára tartogatott legalább akkora balszerencsét, mint Bognár Gyurinak a Sopron belvárosában található kaszinók félkarú rablói, mi pedig újabb derbit nyerve nagy lépést tettünk az őszi harmadik hely felé vezető poros dűlőúton. Beszámoló a hajtás után.
Bizonyos szempontból a tegnapi meccset az ősz győzelmeként értékelhetjük. Igaz, hogy a legfontosabb presztízsmeccseket – a Fradi, Újpest, Vidi elleni derbiket – már lehoztuk, ez alkalommal mégis közvetlen, az ország legnagyobb szurkesztáborával rendelkező riválist sikerült legyakni, ráadásul Amazonas-menti gólkirályjelöltünket, elefántos szűrőnket és sörhasú irányítónkat nélkülözve.
Pedig ez a csörte indult a legrosszabbul az összes közül, amelyen pályára léptünk ebben a szezonban. Csak a Paks tudott ellenünkfórt kibrusztolni eddig (no meg az SZTK, de az más kávéház), azonban ők sem ennyire hamar. Még el sem fogytak az első sörök és zsíros deszkák, még fel sem vette cipőtalpunk mintáját a pálya menti tégladarabos salak (ilyet is csak a mi szentélyünkben láttunk eddig), máris ment az ellen, és milyen buta góllal! Az már természetes, hogy átütőerő nélküli támadásainkkal kezdődő meccseink körülbelül tíz-tizenöt perc után visszaeséssel, vendéghelyzetekkel, szentségeléssel folytatódnak, de ekkora védelmi hiba azért nem volt megszokott eddig (leszámítva persze a két héttel ezelőtti 2-3-at). A vendégek egyik latin futballmestere mindenesetre szétcincálta a hálónk közepét három védőnk asszisztja mellett, így jöhetett az eredmény utáni hosszútávfutásunk újabb felvonása.
Szerencsére azonban a vendégtalálat valóban felpaprikázta fiainkat, bő öt perc után pedig Gege rendkívül okos, fejjel való kiugratása után a villámléptű Torghelle ismét bemutatta csatártársainak, hogy is kell lesipuskás módjára a hosszú alsóba ágyúzni. Nekünk volt több helyzetünk a gólt követő húsz percben is, azonban hol Abass adott be fertelmes módon, hol lesen állították meg a meccset egyébként túlpörgő Délt, hol pedig Torghi próbált sakkmatt-helyzetet kialakítani, azonban szögletre mentettek a vendégbekkek.
Meglepően jól nyúlt bele a meccsbe Supi mester, rácáfolva múlt heti kritikaáradatunkra. Sikerült a balszélt megerősíteni a szünet után Hajdú becserélésével, és most valahogy a Délczeg helyett beálló Szekut sem küldtük volna egyből a vendégszurkolókat istápoló biztonságiak közé, pedig neve egyértelműen erre predesztinálná, nem pedig a (szigorúan kettesszámú) támadóposzt betöltésére. Nem volt sok dolga a cerberusoknak a második félidőben, köszönhetően a rossz napot kihalászó diósgyőri csatárok lövéseinek gyengesége és a mi zsugáink céltalansága miatt. Aztán eljött a nyolcvanadik perc: a szokásos Hajdú-beadás megint rossz lett volna, ha Budovinszky barátunk (akinél egyébként elképesztő, hogy egy több százezres városban nincs alkalmasabb futball-csapatkapitány) nem szúr közbe fejjel, és küldi a zsugát Abbas elé, aki egy cirka öt másodperces levétel után csizmaszárral bár, de valahogy betalált a klubház felöli hálóba, remekül kipúpozva azt.
A rendhagyó, vezetőedzők általi spontán DVD-s meccselemzéssel tarkított sajtótáj (ilyet is csak a Bohócligában élhet át az ember) után boldogan hagyhattuk el a klubházat. Abban a tudatban sétálhattunk el a vendégcsapat „agresszív állat” elnökének szlovák HUNOR rendszámú Porschéje mellet, hogy péntek este ismét dobogós helyen vertük le a sátrunkat. Reméljük, hogy nem válik ritkássá a magaslati levegő, és sokáig szívhatjuk azt.
Emlékezni jó, hisz az ember visszarévedve a múltba, felidézve a szép momentumokat az adott téma kapcsán, amin épp gondolatai járnak, merít egy kis boldogságot… jó is ez. Emlékezni kell, hisz az emlékek, a történések jelölik ki a pontos, masszív vázát, tudati keretét az adott közösségnek – a közösen megélt nagy pillanataink összekovácsolnak minket. Mi is szeretünk itt a blogon emlékezni, és nagyon úgy fest, hogy Ti is szerettek, olvasók, kommentelők, hisz az idei tavasz kezdetéig elég jó visszhanggal futott retrospektív sorozatunk is a kilencvenes évek idényeiről – amely sorozatot egyébként a téli szünetben folytatjuk is. Szóval ha emlékeket kavarunk fel, főként ha jókat, dőlnek a kommentárok, megindul a kollektív szempárásodás – jó dolog ez, na. Csak legyen mire emlékezni!
Nos, most van. Október 23. ünnepi mivoltát nem kell ecsetelnem. Ám a Honvéd-drukkerek szívének és agyának 1-1 kis darabja az ’56-os események mellett másra is emlékszik e napon, ha fejből, rögvest nem is, de az annalesekben utánaolvasva azért homlokára csapva: bizony, ezen a napon kaptuk el ’91 őszén a 7 hónap múlva már BL-döntőt nyomó Sampdoria Genová-t. 20 éve már.
Kispest-Samp. A Twente elleni idegenbeli gálát nem számítva a legutolsó nagy európai sikerünk – amire sokan kapták fel a fejüket a sportlapokat böngésző futballrajongók közül kontinens-szerte!
1991. október 24.-én, csütörtök reggel a reggeli croissant mellett Párizsban elismerően köhintettek, a kávé mellett Milánóban vigyorogva, Genovában bosszankodva hümmögtek, a bratwurst-szafttól csöpögő ujjakkal fogott Süddeutsche Zeitungot lapotzgatva szemöldökök szaladtak fel Münchenben vagy épp meglepett füttyentések harsantak tortillát majszolva egy madridi büfében.
A sztárokkal teletűzdelt olasz bajnokot ugyanis az akkor már leszállóágban lévő magyar futball bajnoka, az immár 4 hónapja Kispest-Honvéd néven létező, Budapest tizenkilencedik kerületének reprezentánsa leverte. Na nem mint vak a poharat, de nagy csatában, két szerencsés góllal kiküzdve. Kibrusztolva, azaz mai analógiával mondhatni, egy nagy Torghellézést bemutatva. S micsoda furcsa játéka ez az időnek: lehetséges, hogy Sanyink épp labdát szedett azon a meccsen, vagy legalábbis a lelátón üldögélt még kis süvölvényként.
Az a bizonyos legendás pillanat: a labda már túljutott Vierchowod-on és Pagliucán irányítónk jóvoltából, s míg Vitray üvölti, hogy „Pisooooont Pistaaaaaaa”, a legnagyobb király fut is ünnepelni a korzó felé… (forrás: youtube.com)
Magáról a meccsről a retro-sorozatunkban már meghatottan elmélkedtünk, itt most elég annyit visszaidézni: hideg, zord időt hozott a munkaszüneti nap, az előjelek mindennek voltak nevezhetőek, csak kedvezőnek nem, hisz a Vác leoktatott minket a megelőző szombaton 4:2-re itthon, meg is variálta Mezey dokk a védelmet – ami be is jött. A csapat óriásit harcolt, felnőtt a feladathoz, és a kissé haloványabb olaszok nem viselték el, hogy kulcsembereik gyengébb napot fogtak ki. A magáról a győzelmének lehetőségét végre elhívő Honvéd (sajna nem volt ez annyira jellemző ránk akkoriban, hiába volt hazai szinten baromi erős keretünk, az Üllőin, vagy nemzetközi ellenfél ellen sokszor zrityóztunk a vörös rövidnacikba), és a két, véres, beszakadó körömig ható kikapart góllal végül meg is nyerte a meccset. A meccset, ami igazi drámákat is hozott: Tarlósi kiállítása (ahogy eldugta a labdát kézzel a 16-oson kívül, az máig epic jelenet), Ádi Negrau vészkapussága, ami már-már KisKárolyi CZUKKságfaktort idézett, ahogy a koszlott, FIAT-hirdetéses kapusmezben parádézott… felejthetetlen este, na.
Legalábbis nekünk. A média már akkor agyonhallgatta mindezt, elintézve a meccset egy hegyiiváni „ezzel elszálltak a kispesti esélyek” verdikttel, míg mindenki ódákat zengett a Fradi hősies brémai 3:2-es vereségéről, ami jó alap a továbbjutáshoz. Nos, a zöldek itthon oly egyértelműséggel zuhantak ki egy nézhetetlen meccsen, mint a Szolnok tavaly az első osztályból, mi pedig, ha Ádi fejesére 1 nanomásodperccel később indul repülőútra Pagliuca, akkor BL indulást lövünk. Így csak Pari lőtt, ő is csupán öngólt, az álom pedig véget ért.
De nem az emlékek – azok a szívünkben tovább élnek. Köszönjük, Kispest, hogy ilyeneket adsz nekünk – ha mégoly ritkán is.
1991. október 23. BEK , 2. forduló
Kispest-Honvéd FC – UC Sampdoria 2-1 (0-0)
Bozsik-stadion, 13000 néző. Játékvezető: Uilenberg (holland)
Gólszerző: Pisont, Cservenkai, ill. Cerezo
Kiállítva: Tarlósi
KHFC: Tarlósi – Szabados, Csábi, Bérczy – Marozsán (Cservenkai), Pisont, Kovács E., Urbányi (Halmai), Csehi T. – Negrau, Vincze
Vezetőedző: dr. Mezey György.
SAMP: Pagliuca – Pari, Lanna, Vierchowod -Mannini, Buso (Lombardo), Cerezo, Orlando, Katanec (Invernizzi)- Mancini, Vialli.
Vezetőedző: Vujadin Boskov.
Idén -nem utolsó sorban helyezésünk miatt- sok rangadót játszunk. Ősszel úgy alakult, hogy ezeket rendre itthon vívtuk meg. És nyertük meg – tegyük hozzá! Ha nem lennének a bosszantó döntetlenek és vereségek a középcsapatok ellen, a tabella csodásan festene – no de így se csúnya. Osztályozókönyvünk következik az újabb behúzott derbi után.
KEMENES: Szabinak észveszejtően sok dolga nem volt – az inkább kontrákra építő Diósgyőr olyan rengetegszer nem jutott el a kapunkig. Amikor mégis, akkor volt hogy butaságot csinált kapusunk (középre öklözött szabadrúgás), és volt, hogy nagyot védett (Luque löqeténél). Magabiztosnak magabiztosnak tűnt ezúttal is, de a két előbb említett irányzat eredője most 5.5, szóval kedvenc zenekarai egyikének analógiájára mondhatjuk: olyan volt ma mint a ‘tallica új , Lou Reeddel kooperáló albuma – volt már jobb is.
HORVÁTH ADRIÁN: Egy hibáját fedeztem fel egész meccsen, ezt leszámítva a tavalyi katasztrofikus jobbhátvéd-mutatványaihoz képest nagyot játszott. Két Mátyus-díjas szerelést is bemutatott (értsd: míg az ellen továbbfut, nála, a szerelő játékosnál marad a zsuga), a vége felé pedig egészen a saját tizenhatosáig űzte-hajtotta az egyik vendégtámadót. 6.5.
DEBRECENI: A gólnál Lovriccsal együtt besültek, mint napjainkra idősb Mészöly egykori török kapcsolatai, de a második félidőben volt 1-2 nagy mentése. Ez így összesen 5.
LOVRICS: Dettó mint Debrő. Ezen a posztján nem kell annyit nyargalnia, mint a szélen, ez jól is esik neki, viszont földön továbbra is verhető. 5.
NOVÁK: A meccs első 2/3-ában nem nagyon dicsértem: úgy tűnt, a sérülése óta nem igazán találja magát. Aztán Abass gólja környékén valami elpattant és előjött az idényeleji Alexisz, nagy becsúszások, jó ütemű megfékezések, köszönjük, ez már jobban tetszett. 5.5.
TCHAMI: Egy jó elfutás, de inkább inaktív foszforeszkálás jellemezte őt az első játékrészben – eltűnt mint a Taurus-pálya a KHFC könyveléséből anno a kora kilencvenesekben. Lekapása jogos volt. 4. Cseréje, Hajdú Norbi szokás szerint az agyát is szétpörögte, szerencsére ezúttal egy fokkal kevésbé önpusztító módon, mint általában, aminek gólpassz lett a vége. 5.5.
MARSHAL: Fegyelmezettnek fegyelmezett volt ma is, de nekem valahogy nem elég kemény (jó értelemben véve) és határozott ott, a szűróposzton… Kissé olyan mint a BKV Előre a mindenkori NB2-ben: elvan. 4.5.
IVANCSICS: Sokat kárhoztattam már Gegét irányítóposzton, ma este viszont ebbéli minőségében az eddigi legjobbját hozta Kispesten. Egy-két meglepően jó ütempasszal örvendeztetett meg minket, be a védelem mögé, ahogy kell. A végére megfáradt, de ha ezt a formát tartaná… 6.
ABASS: Nagyot játszott, jó elfutásokkal és tipikus utolsó passzrontásokkal, de amikor kellett, akkor végre beverte, pedig nagy tétekben fogadtam volna a labdalevétele után hogy mellé-, vagy a kapusba durrant – de nem! A vastaps kijárt neki…6. Cseréje, Hidi átmozgatta merev izmait, és 1-2 odalépésénél végre láttam némi vért abban a pucában (-).
DÉLCZEG: Gergő ment előre, hajtott, küzdött, fogcsikorgatva…és itt most a csikorgáson van sajna a hangsúly mert csikorog-nyikorog az a gépezet. Nem jöttek be a megmozdulásai, nem nagyon került helyzetbe, egyszer még lesről is mellélőtt… kellene neki a bizalom, és még inkább a gól. 4.5. Cseréje, Szekulics meglepő módon ezúttal pörgött, mint Lipcsei Betta ha kamerát lát, gyorsnak is tűnt ezúttal, ha mindig így szállna be / játszana, nem toloncoltatnám haza Montenegróba a télen talán én sem. 5.5.
TORGHELLE: Sanyika csípett, rúgott, harapott, brusztolt, élből lefoglalva két embert, majd amikor kapott egy kvázi ziccerpasszt, azt behegesztette mint tetóválómester a sárkánymotívumot az egyszeri fancy bohócliger hátára. Ezért hoztuk haza és ezért sajnálnám ha már télen menne is tovább. A második félidőre kissé eltűnt, de amit kellett azt hozta. 6.
Szóval újabb rangadó behúzva, talán elindulunk kifele a hullámvölgyből….? Itt az ideje. No és nem sámli meccsel folytatjuk jövő héten ugyebár…
Fotó: 1909foto.hu (Lovi/Babar).