Mastodon

SANYI

2001 tavaszán a Szuri bá féle flúgos futam idején Öcsémmel és egy jóbarátomal néztük a korzóról a Zete elleni bajnokságvégi hazait. A második félidőben az akkoriban be-becserélgetett Torghelle hazaadott, amire lecsapott egy Zetés arc, kapuig ment, Nota felnyomja, tizi. Gól. A legendás „Esernyős” figura a lelátón felugrott, ami nem sok jót ígért a hibázó játékosnak az álmoskönyvek szerint. Így is lett. „Torgelle takarodj vissza Marcaliba, ne is lássunk” – üvöltötte a posszant szurker, mi meg vigyorogva azon évődtünk a többiekkel, hogy a magyar foci kiszámíthatatlanságát tekintve Torghelle tuti a válogatott sztárja lesz pár év múlva. Persze, ha akkor valaki azt mondja, hogy ez komolyan bekövetkezik és ezen felül 10 év elteltével Sanyika visszatérésére én külön örömposztot írok, hát csak néztem volna ki a fejemből. Már csak azért is mert azt sem tudtam mi fán terem a „poszt”.

Azóta Sanyi volt a válogatott kulcsembere, mostani hazatérésének pedig úgy örülök, mint Németh Norbiénak, előtte pedig utoljára… Kovács Kálmánnak 1997-ben. Örömszavak jönnek.

Szóval nem így indult ez. Sanyi egy hajtós, ám de nem különösebben ügyes srácnak tűnt annak idején. Korosztályából Németh Norbi, de még Kozarek is ígéretesebbnek tűnt nekem első blikkre. Aztán jött Döme, aki visszahozatta Marcaliból, a kölcsön-lét bugyraiból, és Sanyi megtáltosodott. Fitosnál dettó. Aztán kiesés, ő ment az MTK-ba, és bohócliga szinten is meghatározó csatárrá vált. Hiába, ha van körötte csapat… Matthaus, válogatott, Kahn-alázás, majd a külföldi kaland. Válogatottság, hol biztos kerettagként, hol bűnbaknak kikiáltattatás. Nem eseménytelen pályaív. Ami most Kispesten folytatódik.

Én elég hamar Sanyi párti lettem, érdekes módon legjobban MTK-s időszaka alatt. Annak idején rendszeresen kijárt az NB1B-s meccseinkre, miközben igen jó szezont futott az MTK-val. Külföldi évei alatt többször nyilatkozta: haza egy jó Honvédba jönne legszívesebben. És most látjuk: tartotta a szavát. Nem ment a Fradiba, nem ment Diósgyőrbe… ide jött. Szurkolóinknak nem kell magyaráznom, ez mennyit jelent. Ismerünk Bárányos Zsoltot, ismerünk Détárit, mindkettő nagy kedvenc  volt, mindkettő eltékozolta a bizalmat. Ismerünk Kovács Kálmit, ismerünk Mátyus Janit. Egyikük megmutatta, mi a klubhűség, másikuk úgy tudott fradistává válni, hogy nem tagadta meg a Honvéd mezt sem. Így is lehet. Sanyi most az utóbbi csoporthoz zárkózott fel.

Persze én sem azt mondom, hogy most az évszázad csatárát hoztuk haza. De nem is az évszázad csatárát várjuk. Mi egy kispesti támadót vártunk, akinek, mint nyáron Németh Norbinak, nem idegen a kispesti öltöző, a Bozsik állószektorai mögötti jegenyék, a korzón hőzöngő hang-imperátorok, az őrjöngő kanyar. Rá is igaz, mint Norbira, hogy nincs élete formájában, de a mai magyar bajnokságban igen is segíthet nekünk. A csapatnak az eredményességben -mert Esterházy Marcinak nagyon igaza van: Sanyi rég játszott már olyan csapatban, ahol nem egy szál csatárként küzd 10 védő előtt. A mienk most legalább magyar szinten ilyesmi. Egy támadóbb alakulat – nekünk, drukkereknek pedig a csapat iránti kötelék további erősödésében, mert ismét nem egy albán-német-szomáli hármas állampolgárságú, egykori andalúz U12-es tartományi válogatott szupertehetség, hanem egy beazonosítható arculat érkezik. Beazonosítható, és akivel lehet azonosulni.

Sanyit divat szidni. Belerúg a reggeli rádióműsor, a netes kommentelők a válogatott kapcsán, vagy épp a légiósainkról érkező hírek alkalmával (ebbe most nem megyek bele külön, de az én magánvéleményem szerint 1000-szer szívesebben néztem Sanyit a nemzeti 11-ben, mint bármelyik, hajtani képtelen primadonnánkat. Most, egy jó formában lévő Rudolf, Szabics és lábadozó Szalai mellett persze más a helyzet, de ha játékban lenne, a keretben én benntartanám. Mondom, magánvélemény). Kispesten azonban mindig is szerettük, és örömmel várjuk vissza. A szerződés szerint ha télen jön ajánlat, akkor megy is, én bízom benne, hogy júniusig azért marad, utána még 2-3 év külföld, majd megint Bozsik. Kellenek az ilyen pályaívek, kellenek az ilyen arcok. Úgyhogy Sanyi, trademarkos brusztolásod told már a Paks ellen is, ha meg a papírgondok nem engedik, akkor a következő körtől.

Kevés játékos van manapság aki külön posztot érdemel, ha hozzánk igazol. Sanyi, te ilyen vagy. Téged is vártunk! Üdv újra itthon.

Fotó:stop.hu

Skalpvadászat Sanyival – Kispest-Paks beharangozó

Túl vagyunk a jelen idényben OTP Bank Ligaként aposztrofált Bohócliga első harmadán, amely már-már a dobogó év végi elérésével kapcsolatos hiú ábrándozásra sarkallhatja a dél-pesti oroszlánok szurkolóit, minket, kispestereket. Fantasztikus hazai szériánk (amely a Győr elleni dühítő zacseszt követően elképesztő győzelmi sorozattá avanzsált) a 2010-es év sztárcsapata, az ezüstös fénnyel sugárzó paksi atomküldöttség ellen folytatódhat. Reménykedünk benne, hogy a Duna-parti zöld-fehérek hirtelenjében nem nyerik vissza az előző szezon folyamán tapasztalt remek formájukat, így be tudjuk szedni a három pöttyöt. Beharang és a hét presztízsigazolásának rövid értékelése a hajtás után.

Viszonylag jól funkcionáló, biztos védelem, markáns kontrajáték, remek tizenegyes-értékesítés. Három kulcsmomentum segítségével így foglalható össze a csapat elmúlt tíz rundóban nyújtott teljesítménye. Voltak irdatlanul fontos, önbizalomnövelő presztízsgyőzelmek a Fradi, a Vidi vagy az Újpest ellen. Az ilyenek után gyakran elragadtattuk magunkat, jöttek is a rendszerű, de elkerülhető szopolák, melyeknél akár Komjáti Malac és Csank Vadász idény eleji, frusztrált és kibogozhatatlan nyilatkozatainak véget nem érő, irodalmi szempontú elemzése is nagyobb élményt nyújtott volna. Utóbbi kategóriába tartozott a múlt hét két fellépése, amelyek arról tanúskodtak, hogy a csapat nem éppen a legjobb formáját futja, ilyen előjelekkel pedig sosem jó egy ex-dobogós ellen készülni.

Még akkor sem, ha ez a Paks már nem az a Paks, amely Kis Károly elczukkosodásának mellékhatásaként (vagy épp ennek következtében) egészen a második helyig menetelt a tavalyi csempionsipben. Akkor egészen a 27. fordulóig reménykedhetett a nógrádi mester abban, hogy az idény végén behabzsolhatja az asszony által bajnoki cím esetén elkészítendő aranygaluskát, azonban végül minden bizonnyal egy üveg Sisa-féle palóc viszki elfogyasztásával lépett a feledés útjára. A kábulatból azóta sem tért magához csapata, jelenleg két győzelemmel csupán a tizenegyedik helyet foglalja el a tablón.

Szentélyünk felől – hál’ istennek – biztatóbb hírek érkeznek, mint a paksi katlanból. A klub körüli pöpec hangulatot jól tükrözi, hogy az eheti topnegatívum spílereink Nike felszerelésekkel való elégedetlensége, míg a legnagyobb fegyvertény mindenki Sanyikájának, a válogatott és a 2002-2003-as Kispest-Honvéd gólfelelősének szerződtetése. Torghi minden bizonnyal csak télig melegíti a tribün gyomrában található öltözőnk padját, vagy szakítja fel energikus játékával a Bozsik gyeptégláit, az ő leigazolása nem is a taktikai szempontok, a bajnoki helyezés miatt fontos, hanem igazi presztízsberuházás.

Kevés NB I-es klub mondhatja el magáról, hogy 42-szeres válogatott csatárt szerződtetett, pláne olyat, aki még kötődik is az adott brandhez. Rövid brainstorming után kiviláglik, hogy az általunk tisztelt és elismert Hemi bá’ célja ezzel a lépéssel (sőt már Németh Norbi nyári idehozatalával is) az (volt), hogy minél jobban megkedveltesse magát a szkeptikusabb szurkeszeinkkel. Érája első éveiben folyamatosan támadták őt a Kispest, illetve a Honvéd múltja iránti teljes érdektelensége, neutrális hozzáállása miatt, ezek a hangok azonban hamar elcsitulhatnak. A borús, budapesti pénztelenségről szóló blogbejegyzések után eszközölt meglepetésszerű nosztalgiaigazolások nemcsak az ő elfogadottságát növelhetik, hanem a klubnál uralkodó általános hangulatot is javíthatják. Végre úgy érezhetjük, hogy a tudatosan dolgozó vezetőség egy kicsit a mi véleményünkre is ad, ennek pedig nagyon örülünk!

A hírek szerint féltett kincsünk már holnap debütálhat, és helyet követelhet magának a védelem előtt az eltiltása után visszatérő Akassou is. A mester nyilatkozata szerint egyedül Danit gyötri egy kisebb sebesülés, de a meccs idejére ez is begyógyulhat. Gyertek minél többen, ünnepeljük együtt a jövevényt, elvégre erről szól a Kispest-szeretet ünnepe!

Kalózos fotó: express.de

Egy pontra futotta a Hatalmas Szendvicsek Birodalmában

Talán az utolsó még nyárias hétvége lesz – mondtuk, és mivel hallgattunk magunkra, így már csütörtökön a Balaton felé vettük az irányt. Az időpont mögött felsejlő bújtatott hátsó szándék természetesen már egy jó hónapja bennem volt, célpontunk Szántód, az pedig alig két falura van Siófoktól, tehát egyfelől a kellemeset a kötelezővel, másrészt a kellemeset a hasznossal, hiszen így kétnyári projektünket, a saját készítésű katamaránt is tudjuk tovább építgetni. (Harmadik érvem a kellemeset a pofavizittel már a meccs előtt realizálódott, így egy régi kedves kollegával sörözgettük végig a várakozás nehéz perceit, majd a mérkőzés még nehezebb félidőit.)

A hajtás után beszámoló szendvicsekkel, korsókkal, vonatozással, balatoni ősszel.

Fél négykor indul a vonatom Szántódról, a nap süt, meleg van, de a felszereltségem parádés. A mellen centenáriumi piros-fekete mez feszül, a kezemben egy ún. nappali sör (az idei év egyik legkomolyabb hozadéka számomra a citromos, illetve grapefruitos, 2% alkoholtartalommal bíró italok felfedezése, amiket nappal, üdítő helyett is nyugodtan lehet iszogatni), vállamon táskában váltóruha. Este hideg lesz, és vonat visszafelé csak Földvárig van (illetve átszállással Fonyódon keresztül Szántódra, de az hülyeség lenne), tehát a meleg ruha blankba tétele indokolt, a parti sétányon sétálgatva jól fog jönni.

Négy órakor érek be Siófokra, ahol már vár a közeli faluba leköltöző ismerős. Frissen felismert somogyi lokálpatriotizmusával mutatja meg a város újonnan elkészült főterét, majd ő is érzi a határokat, így hamarosan a stadion felé vezető úton üzemelő Hörpincs presszóban találjuk magunkat, és szakértő közönség gyűrűjében vitatjuk meg a kötelező felvezető dolgokat. A becsület süllyesztése rohamtempóban indul, mi pedig tovább a hazai bejárat melletti következő műintézményhez, hogy csatlakozzunk egyfelől a népes vendégtáborhoz, másrészt a blog további szerzőihez. (Itt apróbb vita keretében eldöntöttük, hogy a meccset mégsem a kapu mögül, hanem félpályától, a tribünről fogjuk nézni, és a kompromisszum keretében a vörös-fekete feles osztatú mezemet egy szolidabb, piros-fehér harántcsíkos pólóra cserélem.)

A belépőt baráti áron mérik (1000 forint), a sört és a szendvicset viszont még barátibb áron. 300 forintért ugyan házi a csapolt, de ha az ember megfelelően alapozott, akkor nincs vele semmi probléma. Ellenben a szendvics! (l. nyitóképünkön) Elég sok stadionban megfordultam már életemben, többféle vagdaltas zsömle, zalais kenyér, zsírosdeszka átjárta a szervezetem, de ilyet még nem láttam soha. A hús a zsömle méretének kétszerese, a panír fűszeres, a sütés friss, a kiszolgálás kedves, az ár pedig a sörével egyenlő. Kettőt be is toltam belőle, társaim ketten még kettőt, egy harmadikat pedig hazavittem Szántódra, hogy az otthon maradott hajóépítő-társ is vacsorázhasson valamit. (Jóllakásra hajtó óvodásként sétáltam vissza a tribünre, majszolva a szendót, mikor kicsit felmerült bennem egy kósza pillanatra, hogy nem is lehet annyira rossz siófoki drukkernek lenni, és itt az alkalom, megalapíthatnám a Kék-sárga Lángossütők (ger.: der Fladen) formációt, de ekkor szerencsére rákezdtek ultráink egy szép vörös-fekete nótára, és így a gondolat hamar elillant.)

A meccsről

Volt valami meccs is a háttérben. Az első félidőt hanyagoljuk, nem történt benne semmi, illetve csak a szokásos, egy kimaradt Abass-féle ajtó-ablak. Lassan már megütközést sem kelt. A második elején felpörögtünk, főleg a beálló, és a Siófokon úgy látszik általában jó formát hozó Ivancsicsnak (is) hála. Kellett nagyon, főleg az, hogy mindkét szélen feltűnt, hiszen hátvédeink közül az ilyen feladatokkal megbízható Lovric láthatóan hullafáradt, gyakorlatilag tavasz elejétől végigjátszotta az összes tétmeccsünket; Hajdú Norbi pedig hónapok óta keresi régi önmagát, sokszor a szemmel látható üres területre sem mer (tud?) feljönni, inkább passzol, sokszor rossz helyre, vagy a reménytelen helyzetben lévő (embere mögé elbújó) társának. [osztályozókönyv itt]

A szerdai Szigetszentmiklós elleni kieséssel való bárminemű összefüggés keresését részünkről dobnánk, Supka mester eleget beszél róla a poszt végén meghallgatható interjúban. (Megjegyzés: amire érdemes figyelni: „sajnos csak egy csatárunk van” – hangzik el tőle. Vajon ez mit jelenthet? Reménykedhetünk valami meglepetésben?)

Zelenka

Állandó rovatunk keretében külön kell szólnunk Zelenkáról (aki egyben maga teszi ki az állandó rovatot, ezért is fut Zelenka néven). Ideges, láthatóan ideges. Van neki egy képessége, hogy a labdát képes úgy megjátszani, hogy az új, és belátható, illetve az ellenfél védelme által csak nehezen lefedezhető területeket nyit meg, magyarán játékhelyzetet teremt. Helyesebben azonban csak teremtene, ha a többiek ebben partnerek lennének. Labdajáratás, rövid passzok, felhozzuk, majd valamit húzunk, és akkor Tchami, Abass, vagy Danilo. Ez hiányzott tegnap nagyon.

A labdákat megszereztük, de ebben a pillanatban valami mindig eltört. Ha Zelenkát kerestük, akkor Zelenka csinált valamit, majd a társ egy egészen mást. Ha Zelenkát nem kerestük, akkor a társ egyből azt az egészen mást csinálta. Az egészen más pedig itt jelesül azt jelenti, hogy fusson a gyorsabb elven, belebikázott egy jó nagyot, úgy nagyjából a helyes irányba, és azt majd úgyis befutja az imént említett Tchami, Abass, Danilo hármasa.

Ez is lehet játék, de ez nem jó! Kódolva van bele a hatalmas hibaszázalék, ami adegy a passzok pontatlanságából, adkettő a labda átvételéből, adhárom a labda további megjátszásából, adnégy az érkezésből, és adöt a helyzetkihasználás gyatra arányából ered. Diagramon mindez valahogy így néz ki:

Jól látható, ahogy haladunk befelé, egyre kisebbek a körök (l. lövésből lesz a gól), ami még önmagában nem lenne probléma, mert a futballjátéknak valami ilyesmi a lényege és az alapvető működési modellje, de az már inkább fájó, hogy nálunk a körök között hirtelen és nagy aránykülönbségek lépnek fel. Amikor a Mester arról beszél, hogy javítani kellene a helyzetkihasználásunkon, akkor mi azt tennénk hozzá, hogy váltani kellene a helyzetbe kerülés módján (is). Zelenka jelen körülmények között teljesen testidegen a játékunkban, amit ő szeretne csinálni, az valahol jó, miközben a csapat egyáltalán nem azt játssza. Siófokon látványosan, és egyben bántóan is messze került a két módszer egymástól.

A végeredmény ezek függvényében (hiába a két kapufánk, és a jó Sowunmi egy-az-egye Kemenes ellen) így nem is lehetett más, mint egy veretes nulla-nulla, ami ebben a stadionban idén egyáltalán nem meglepetés (vs. Debrecen, vs. Videoton). A felfogásbeli hibáink miatt itt hagyott két pont most lehet fájó, de ha a Siófok ugyanezt hozza ugyanitt a közvetlen vetélytársainkkal szemben is, akkor máris más megvilágításba kerül, megszerzett egy ponttá nemesedik – és az nekünk már jó. Tartjuk a harmadik helyet.

(fotó: babar, végh hanta)