Sokadik sorsfordító jelentőségű meccsünkre került sor szombat este Kispesten ezen a tavaszon. A táblázaton 2 ponttal előttünk nyomuló Hali érkezett a Bozsikba, nyilván nem feltartott kézzel, mi pedig abban az egyben bízhattunk: annyira ellenünk szól minden (biztató Hali forma, sok sérült nálunk, meccset eldönteni képes harcosok sora a szombathelyi istállóban, béka segge alatti hangulat Kispesten, multilevel-konfliktusok csapatunk környékén), hogy egyszer már pontosan ezért kell, hogy elsüljön a vörös-fekete ágyú. Na ez most elsült. Háromszor.
Az alaphang-megadással ezúttal nem volt gond: híresen pesszimista fateromtól elválva a meccs előtt (ő ugye korzó, jómagam a fotósrészlegbe) az „Öreg” egy laza háromgólos hazai sikert tippelt – csóváltam is a fejem, mi van, megártott neki a Zete elleni meccsünk 3-szori visszanézése a sport1-en? Hogy a jókedv-faktor is ki legyen elégítve, arról a kivonulásra váró játékosok körül nyüzsgő ifjú ifista legénykék gondoskodtak: sorra köszöntötték a kezdőcsapatunk tagjait az én 1992 körüli lelkesedésemet idézve („Szia Gegeeeee”, „Szia Debrőőő”), Sadjo-t egyszerűen leakassou-zva, amit a műfelháborodást színlelő kameruni védő- és b-win ajatolla bősz barackokkal jutalmazott széles mosoly kíséretében. Remélem, a jó hangulat kitart a meccsen is- ráncoltam ekkor a szemöldököm, de szerencsére úgy alakult: nem kellett izgulni.
Na azért az elején igen. Az első játékrész első 30 perce egyértelműen az elmúlt fordulók kínszenvedésére emlékeztető produkciót hozott: Halmosi a kapufát kínálta meg, és Kemensnek egy nagy védésére is szüksége volt rövidesen. Karcos indulás, karcos, nem kicsit. Mi pedig csak kínlódunk a középpályán…. Mi lesz itt?
A félidő végén aztán előbb egy szoftosabb helyzetféleség, majd egy szabadrúgás következett, mely mögé Zelenka állt oda. Gondolatban gól esetére itt már felajánlottam a derék csehnek egy grátisz korsó Nezny Barbar-t a frissen nyílt Puskin utcai Hrabal sörözőben, s úgy látszik a telepátia működött: Lukas barátunk korszakos beívelését Lovric bólintotta a hálóba. A horvát hátvéd ezzel egyértelműen „a tél igazolása” cím büszke birtokosává avanzsált a szememben: rendre megbízható játékát most másodszor fejelte meg góllal. Csak nehogy olyan legyen a folytatás, mint az MTK elleni tavaszi nyitányon… A gól láthatóan nagy örömet váltott ki a játékosainkból és M.József stadionszpíker is különösen bepörgött, bokszközvetítéseket idéző kikiáltó onemanshow-val ünnepelte a jeles eseményt. Hiába, utoljára a Győrnek lőttünk itthon bajnokin gólt, vezetni is akkor vezettünk valaki ellen utolsó alkalommal, az meg nem most volt – hanem 2010 őszének végén.
Percekkel később Zeli duplázott beívelés tekintetében, és kisebb kavarodást követően Bright lőtt fölé alig pá méterről. Ezt egy Kenő szabadrúgás követte, ami fölészállt, így végre a „már megint a 44. percben kapunk gólt” produkciónk nélkül abszolváltunk egy félidőt. A bakit tehát elkerültük. 
Nem úgy az új ledfal, illetve a friss reklámtáblasor. A tribünnel szembeni oldal jobb esetben meglehetősen sajátos nyelvezetben elővezetett hirdetés-szövegeket, rosszabb esetben kialvó-kihúnyó fényújságot produkáló szenvedése, illetve az eredményjelző „Hajrá Kispest” szövege, mely csillagos kivitelezésében gyerekkorom házi gombfoci-bajnokságainak garázsbuher-fényújságját idézte, mikor a számítógép-monitorra írtuk ki a lehető legósdibb word-verzióban az aktuális meccs eredményét a haverokkal, egyetlen ismert designelemként a „*” karakter számolatlan kiírását alkalmazva. Hát, nem hittem volna, hogy ezt a megoldást a Bozsik új ledfalán látom viszont. Szóval van még mit csiszolni a technikán, pl. a gólszerzők nevének szövegdobozba vésését nem biztos, hogy a közönség szeme láttára kéne lemenedzselni. Persze lényeg az új, designosabb eredményjelző, de az apróságokra is figyeljünk, az ördög a részletekben lakozik.
A második játékrészben szerencsére az első félidő végi teljesítménnyel folytattuk: a Hali kezdő 30 perces mezőnyfölénye elenyészett, biztosan tartottuk a vezetést. Az elmúlt hetek fékezettebb habzású teljesítményei után ez több, mint üdvös fejleményként csapódott le bennem, s amikor a játékrész közepén Ivancsics újabb szöglethez készült, nem minden alap nélkül jósoltam be egy újabb Lovric gólt. Nos, Nostradamus-i teljesítményem előtt kalapot emelhetünk: Ivan a szögletből érkező lepattanót verte a léc alá védhetetlenül. A csapat második gólörömét rendezhette le tehát a szombati koraestén, és jó volt látni az extázisban egymásra ugráló csapattagokat – szinte hallható volt a lelkekről legördülő kőrengeteg robaja, ha költői fordulattal karok élni…
Halmosi percekkel később még ránk ijesztett: az est hőse, Lovric csúszott el a 16-osunk előtt, a Hull Cityből haza migráló (mondhatni: a szigetországi fociból kiHULLó… – bocsánat) szombathelyi ikon pedig köszönte szépen és Kemenes kapujába zúdította a szépítést. Mielőtt azonban a para úrrá lett volna a játékosokon és rajtunk, nézőkön, szabadrúgáshoz jutottunk a Hali büntetőzóna és a partvonal közt. Ivancsics állt a labda mögé, én pedig még egy jóskísérletet téve „ezt érintés nélkül verd rá Gege” javaslatot mormoltam el – nyilván inkább csak magamnak, de ezen az estén a kispesti éter, úgy látszik, kiemelkedő szorgalommal közvetítette a gondolathullámaimat spílereink agya felé, ugyanis Gellértünk tényleg érintés nélkül küldte a bogyót a szombathelyiek kapujának távolabbi sarkába. Extázis, játékosok egymás nyakában, 10 perccel a lefújás előtt 3:1, itt már semmiféle Honvédos Murphy-törvény nem szólhat közbe…
Gege ráadásul annyira felpörgött a góltól hogy 4 percre rá koronás forintos labdát kent Zelenkának. Én már első félidei felajánlásom megfejelésén gondolkoztam egy Cerna Hora-i mézes sör bedobásával a vörösesszőke irányító lelkesedését tovább tüzelendő, és bizony a futósebességével általában a Komjáti Malac meccsértékelő nyilatkozatainak ütemét idéző, rendesen belassult bohémiai karmester meglepő módon el is jutott a 16-os vonaláig, mielőtt beérettetett volna védője által. Sajna gyönyörű lövése azonban ha épphogy is, de kimaradt – a kapufa csattant. Nagy kár, ő is megérdemelne már egy bajnoki gólt.
A lefújás tehát fellélegzést hozott, meglett a 3 pont. Iszonyat fontos győzelmet szereztünk, és nyilván nem kell hurráhangulatilag átesni a ló túlsó oldalára, azért most egy elismerő biccentés kijár a csapatnak. Végre voltak kiemelkedő teljesítmények (Lovric, Gege, Zelenka, Adri…bár ezt meg kell néznem még egyszer: tényleg én írtam ezt le?). Nem játszottunk zseniálisan, nem tűntek el egyszerre az eddigi gondok, de kicsit fellélegezhet a csapat (kicsit, hangsúlyozom!). A siker talán felszabadít bizonyos gátakat, a csapategységnek pedig biztos nem tesz rosszat a 3 ízben is ordítva együtt ünnepelt találat. Végre nem csak a hajtásért dicsérhetjük tehát a csapatot, hanem mindehhez eredményesség is társult – bár intő jel a jövőre nézve, hogy „csak” pontrúgásból találtunk be, és a támadásaink még mindig akadozgatnak (keményebben fogalmazva: támadójáték alig van). Pápán is minimum döntetlen (inkább győzelem) kéne ha azt akarjuk hogy a mai siker ténylegesen hozzáadott értékkel bírjon. Szóval két lábbal a földön maradi és úgy menni tovább… hosszú még az út, és rögös is!
Fotók: Babar.
A szombati találkozó hősével, Ivan Lovric védőnkkel a meccs lefújását követően beszélgettünk el – az eredményt e kis villáminterjúban szemrevételezhetitek. A szimpatikus és visszafogott horvát fiú láthatóan boldog volt a győzelem miatt és bizakodva tekint a tavasz folytatása felé. Reméljük optimizmusa nem kincstári – mindenesetre a teljesítményével eddig elégedettek lehetünk mi, szurkolók. Bár minden igazolásunk így sülne el.
A tavasszal első ízben végre kellemes kötelességünknek teszünk eleget a megszokott osztályzókönyvünk elővezetésével, hiszen amellett, hogy győzelemnek örülhettünk szombaton, ezúttal tényleg akadtak megsüvegelendő teljesítmények. Továbbra is tartom, hogy nem lett minden rózsaszín varázsütésre, korántsem. Viszont jól esik egy kicsit fújni, örülni és dicsérni is. Hát lássuk.
