mert célunk csak egy van
Erről fog szólni a ma este, mégpedig minden téren. Én védekezek a megfázás elhatalmasodása ellen (ha végül nem jutok ki a lelátóra, akkor ráadásul jó eséllyel nyerünk, a tendenciákat nézve), a csapat a Pécs ellen, Vierchowod a valamit is mondó nyilatkozatok tétele ellen, Gyuszi a góllövés ellen, kisMáncsó a futball ellen. Lassan be lehet üzemelni a piros fényújságon a 2007-es “Védekezz” feliratot!
Ja, már nincs fényújság. “Péntek esti védekezés” bővebben
Hát, nem mondom, hogy a blog csúcskorszakát éli az optimizmusfaktor tekintetében. Mind a posztírók, mind az olvasók körében igaz a hegyiiván-díjas megállapítás: se kedv, se ihlet, se vanton. Pedig három forduló óta nem látott vendég Kispesten a vereség, VW délczegen nyilatkozza, hogy összeállóban a csapat, Cordella a héten végre egy értelmes igazolás-mézesmadzaggal ijeszt be (ugyanitt 2-3 percig él a remény, hogy a kis Torz megy a Haliba, de végül Illés lövi le a vadkacsát), és még a gösseres idők is visszatérnek halványan emlékeinkbe, ha a szombati vendégszerelésünkről szóló híreket olvassuk. Most akkor mi van? Mi vagyunk lehetetlen pesszimiskák, vagy jogos a kiakadás?
Én már nem tudom. “Honvéd-retesz menni Diósgyőr” bővebben
Ha van szürke hét, akkor ez az. Míg a többiek a bogácsi habokban és a tárkányi füstben élvezkednek, addig lassan de biztosan megmihályó derékkal ülni a monitor előtt, nem jó dolog. Nihilista hangulatú eszmefuttatásokat olvasni a klubról nem jó dolog. A leírtakat hétről-hétre átélni mégannyira sem jó dolog. A morales-i “nehéz_vele_azonosulni” jellegű keret felé elindulni ismét csak nem nem jó dolog. Mindezek után a hetet megkoronázni a Hali elleni borítékolható unalombafulladással – na ez az ultimatív szürkeség.
Valahogy így.
Újabb eseménydús héten vagyunk túl. Kriszti megnyerte a ManOfTheMatch címet a múlt pénteki prodikciójával; szombattól ma reggelig folytatásos Cordella-show következett, a “hogy hozzuk el 0 forintból Alessandro Del Piero-t Kispestre” nép játék keretében. Aztán mialatt mi erről poszt, pro és kontra, addig a pofók nemzetközi igazgató igazolta jóhírét (szavát se higgyék), és atombiztosan leigazolta DelPipit – Indiába. Mi közben pedig arra kaphatjuk fel a fejünket, hogy itt a szombat Vignjeviccsel, aki tudjuk: sose viccsel… “Alex-álmok után vissza a földre, mert a Megyerin lóg majd bilibe a kéz” bővebben
De például aktuálszöllősizni nem ér, mert a zsíros nyelvű kommunikációs mágust még júniusban lepattintották az akadémiáról (vö. felfelé buktatták). Vélhetően nem kicsit lett kínos személye a tavaszi ámokfutását egészen közelről végignéző szomszédos hobbitelek gazdájának. (Az meg hogy a gazda most kinek a gazdája, vagy ki fogja fel gazdájaként az legyen a pszichodokik feladata. Komoly mennyiségű óraszámot fognak ezért kiszámlázni majd egyszer.)
“Ha nem lesz addig más poszt, akkor itt lehet majd trécselni a Kispest-Felcsútról” bővebben
Legalább nem a helyiekkel, hanem egy számunkra is értelmezhető ellenféllel szemben avatjuk fel idegenben azt a valamit, ami amúgy akár lehetne fontos, szép, hasznos meg minden, de nekünk csak egy förmedvény, egy gnóm, egy arcátlanság marad mindig is. És azt is hallani, már hullik a vakolat, a díszburkolat, hogy silány a minőség, a legszebb öröm meg a káröröm, csak éppen nem.
Aki felkérdez: Nyíregyháza-Spartacus.
Aki válaszol: Pietro Vierchowod és szabadcsapata (=azok a játékosok akik benn voltak az öltözőben mikor őt bemutatták másfél hónapja, mint azt a győri sajtótájról tudjuk).
És hogy mit hoz a meccs? Tényleg fogalmunk sincs. Fél ötkor jön a válasz. “Ki nyer ma? Játék és muzsika 90 percben” bővebben
Amikor Gyuri barátom a kis szurkercsoportunkból elolvassa ezt a posztcímet, jó eséllyel rögvest a fejéhez kap majd, hogy ez nem igaz, ez a pesszimizmus már fáj. Pedig nem egészen ez a helyzet, mondom ezt az ő megnyugtatására is, de mindenkinek. Én tényleg nem várok semmit a holnaptól – nincsenek elvárásaim. Azazhogy vannak – egy jó túra, egy nézhető meccs, és ennyi. Az elmúlt hetek sok kétsége után, az ad-hoc jellegű keretösszeállításunkkal, edző- és gálameccseken 60 perceket kapó és végigalibiző Máncsóval, kezdőkörnyékre várt fiatalok elengedésével olyan nihilista hangulat csapott meg minket, hogy félünk ettől a szezontól – és bár a Dunaúj elleni nyitány vége egész szép lett, hogy kerek-e az a labda, az csak a következő hetekben dől el. És most nem vagyok pesszimista, sem pedig optimista, inkább kivárok. Szóval Győrtől igazából nem várok sokat – de azt a keveset annál jobban! “Nem várok a vasárnaptól semmit, de azt nagyon” bővebben
Tudjuk le végre.
De még előtte annyit, hogy ma 36 éve annak, hogy egyik legnagyobbunk, a Honvédot csak a válogatottért egyetlen meccsre elhagyó Bozsik József itthagyott minket.
Kár ezért, hogy ezt kell írni a szezon végén, amit a cím is ordít. Különösen a tavalyi májusra gondolva.…-kezdeném írni gépiesen, de olyanná válok lassan , mint Ivánbá a Népszabi sportrovatból, már én is mindig, de mindig ugyanazt írom, hiába, amikor a csapat szürkül, én is szürkülök, amikor jó szezont futunk, akkor sokkal könnyebb sziporkázni, szállni a szavak szárnyán, és írni a sok hülyeséget, amit vagy kedvel az olvasó vagy nem, de akkor az írót ez se zavarja. Hát most meg szürkülgetünk. “Végre (?) vége” bővebben
