El is felejtettem milyen érzés az, amikor feladsz mindent, és már az eredményességért sem szorítasz, hanem csak állsz, és őszintén röhögsz az egészen. Amikor teljesen elengeded, kivetkőzöl mindenből, amit addig képviselni próbáltál, és belekiáltod a hideg kispesti délutánba:
„Hajrá!”
Nem többet, mindössze egy „hajrát”, kontextus vagy bármi egyéb nélkül. Aztán a szépítő öngólunk után a vendégszektor felé fordulsz, és artikulálatlanul ordítani kezdesz:
„Mivan, mivan, mivaaaaaaaan???!???!!”
Mindkét öklöd a levegőben, a középső ujjak az ég felé, indulhat a mutogatás.
“Az ilyen meccsekért érte meg kiesni” bővebben