El is felejtettem milyen érzés az, amikor feladsz mindent, és már az eredményességért sem szorítasz, hanem csak állsz, és őszintén röhögsz az egészen. Amikor teljesen elengeded, kivetkőzöl mindenből, amit addig képviselni próbáltál, és belekiáltod a hideg kispesti délutánba:
„Hajrá!”
Nem többet, mindössze egy „hajrát”, kontextus vagy bármi egyéb nélkül. Aztán a szépítő öngólunk után a vendégszektor felé fordulsz, és artikulálatlanul ordítani kezdesz:
„Mivan, mivan, mivaaaaaaaan???!???!!”
Mindkét öklöd a levegőben, a középső ujjak az ég felé, indulhat a mutogatás.
Nem történt semmi különös, és a jelenséget talán úgy lehetnek a legjobban összefoglalni, hogy
viccet csinált a klub és a csapat magából, erre válaszul mi is viccet csináltunk belőlük – és magunkból.
A szurkoló szurkolóságának is van határa, és ezt a határt éveken át feszegették, tolták ki közel a végtelenig, azonban tegnap már nem először átléptek rajta. Lehet ilyenkor csendben hazaindulni, kurvagyengézni, és lehet szurkolni, elővenni a régi rigmusokat, és legalább a saját szórakoztatásunkra, mit sem törődve jajj, szegény játékosok lelkével, igen, röhögni rajtuk, olézni minden megmozdulásukat, és szurkolni nekik, mintha a bajnoki címért mennének.
Kibaszott kellemetlen az egész Honvéd-jelenség.
Fogalmatlanul szaladgálnak a pályán, miközben a klub úgy kommunikál, mintha semmi baj nem lenne, mintha élcsapat lennénk, mintha nem tizennyolcból öt meccset nyertünk volna meg a másodosztályban, mintha ne lenne szánalmas az egész.
Pont leszarom, hogy sok a sérült, hogy pénztelenség van, az a teljesítmény, amit kitesznek a pályára még akkor is kevés, ha fiatal és tapasztalan játékosokról beszélünk. Miközben a valóság az, hogy már rég nem tapasztalatlanok, legfeljebb fiatalok, bár a fiatalság, mint kategória a modern futballban szintén erősen kérdéses. És most simán lemegyek a nevek szintjére, mert miért ne?
Benczenleitner mögött az elmúlt négy évben van ötven NB III-as, harmincplusz NB II-es, és pár NB I-es meccs, erre azt látjuk, hogy mintha kihasználná, nincs másik balhátvéd a keret közelében sem, mintha többnek tartaná magát az ellenfeleinél, és a futballozás helyett inkább kreált magának egy álomvilágot, ahol kivétel nélkül mindenki más a hibás, ahol folyamatosan lehet reklamálni, és még véletlenül sem az ő egyre inkább szarokbele magatartása miatt nem történnek úgy a dolgok, ahogy elvárná. Benczenleitnerből, az egyik legnagyobb ígéretünkből ez lett. Taps. Bőven nincs még veszve semmi, de ahhoz jócskán vissza kéne venni az arcból, és a felszabadult energiát munkára fordítani. Baromira sajnálnám, ha fejben buknánk el egy olyan játékost, akitől személy szerint iszonyat sokat vártam, és amióta megláttam a fakóban az egyik kedvencem.
Aztán ott van Bocskay, akit még Bódog tett be a nagycsapatba 2020 őszén, majd játszott egy évet kölcsönben a szerb egyben. Abban a Szerbiában, ahol a helyi gazdaság az elmúlt harminc-negyven évben a háborús bűnösök mellett leginkább pont a védekező középpályások exportjában volt erős. Miután visszatért Kispestre, a teljesítménye masszív zuhanásba kezdett. Nála is hasonlót érezni kintről, mint Benczenleitnernél, hogy nem akarja felfogni, valami fura okból nem körülötte forog a világ, hanem ebben a csapatban pont neki kellene szolgáltatnia a fordulatot, bepörgetni a többieket.
És sorolhatnánk vég nélkül a neveket. Kocsis Dominik, ha így folytatja, ő lesz az új Bárányos (a nagy felháborodásra való tekintettel Barikát kihúztam az örök ígéret kategóriából), Szili, Szanyó, satöbbi, és harminckét éves koráig beleragad az örök ígéret kategóriába. Egyszerűen nem hiszem el, hogy valaki másfél évet lehúz az NB II-ben, egyet az NB I-ben, és nem fogja fel, hogy ez a játék többről szól, mint a gyorsan futok, felrúgnak, reklamálok szentháromságról. A fakóban ennyi elég lehetett a félhülye bírók mellett, esetleg működhetett az alulképzett és eleve lassú védők ellen, azonban egy ligával feljebb már édeskevés.
Mondom, tényleg sorolhatnánk vég nélkül a neveket, hogy ki és miért csalódás, mert szinte kivétel nélkül azok. Tizennyolcból öt nyert meccs akkor is kevés, ha fiatal és tapasztalatlan vagy, miközben se fiatal, se tapasztalatlan nem vagy. A kezdőcsapat átlagéletkora rendre:
kezdő.év, átlag
24,39 24,10 24,98 25,03
24,58 24,91 24,08 25,22
25,83 26,12 24,98 25,20
25,09 25,33 25,54 25,44
22,25 21,85
Az utolsó két meccsre ugyan visszaestünk, azonban Lovric nélkül is simán 25 körül, vagy inkább felette volt a csapat átlaga. Erre lehetne azt mondani, hogy jó, de a cseréink, a padon csak fiatalok ülnek:
be.év, átlag
24,15 23,53 21,14 22,81
22,80 26,83 19,54 22,93
24,10 22,92 21,47 22,09
23,07 19,94 19,45 22,43
20,84 25,33
Bocs, de nem. A becserélt játékosok átlagéletkora 20 és 25 év között ingadozott az idény során.
A törzsgárdát nincs miért babusgatni a továbbiakban!
Nyugodtan ki lehet jelenteni, megkapták a türelmet, majd visszaélve a türelemmel, annyira, de annyira szartak a külvilágra, és éltek a saját álomvilágukban, hogy a vége az lett, az NB II-ben is közel került a szégyenteljes kiesés.
Nem véletlenül kezdtek rá a szurkolók a második félidő közepén, amikor úgy tűnt, hajtani kezdtek a fiúk, talán mert ők sem elégedettek a 0-2-es eredménnyel, hogy
A bentmaradásért,
a bentmaradásért,
küzdjetek a bentmaradásért!
Megalázó, és nincs rá jobb szó: megérdemlik. Minden pillanatát megérdemlik az összes megalázásnak, mert amit kitettek a pályára az elmúlt fél évben, az rettenetesen kevés.
Pont nem érdekel a kis lelkük, igazából az sem érdekel, ha anyuka, apuka olvassa, miket írogatnak itt a pici fiáról, nem érdekelnek az úgynevezett körülmények sem, mert amit mutattak, az egyszerűen vállalhatatlan. Tényleg csak az elmúlt évtizedekben megváltozott világnak köszönhetik, hogy mindezt szinte szabadon tehetik meg, gyönyörű épített díszletek között, hangosan szurkoló szurkolók előtt.
Nálam eddig tartott a türelem, innentől – pár kivételtől eltekintve – felnőtt labdarúgóként, hovatovább profiként fogom kezelni a játékosainkat, és ahogy Lukicsból lehetett zsírdisznó, úgy könnyen kialakulhatnak majd a jelenlegi keret játékosaihoz is az állandó jelzők. El kell fogadni, a szurkoló véleménye, sőt, hangos véleménye együtt jár a futballal. Ha kimész a pályára, ha kiviszel egy mezt a pályára, és történetesen pont a szurkoló csapatának a mezét, akkor vállalnod is kell érte a felelősséget.
Alig van olyan csapat a futball történetében, amelyik kapott volna fél év türelmet egy olyan pofátlan három és fél év után, mint ez a Honvéd. Viszont alig van olyan csapat is a futball történetében, amelyik ennyire visszaélt volna a kapott türelemmel.
Ott álltunk a korzón, és
röhögtünk az egészen. A klubon, a csapaton, magunkon, mindenen, az egész körítésen, ahogy a hangosbemondó próbálkozott a szépítő öngólunk után. Ott és akkor nem volt kedvem senkibe sem belerúgni, arra bőven lesz lehetőségünk a téli szünetben, ott és akkor a pillanatot akartam megélni.
Ennyire szánalmas talán soha nem volt a Kispest/Honvéd történelme során, szóval innen szeretném megköszönni az összes embernek, aki tett érte! Egészen aljas, szemét dolog, hogy rohadnátok meg.
Szívem szerint, mert erről álmodtam minap
úgy beülnék egy irodába a klubházban, az asztalon egy termosz kávéval, és egyenként hívnám be a játékosokat, alkalmazottakat, és csak annyit kérnék mindenkitől:
Egyetlen mondatban foglald össze, mit csinálsz pontosan a klubnál?
Aki hebegni-habogni kezd, annak azonnal viszlát. Stadion háziasszonya, bazmeg, ilyen posztok vannak/voltak. Vinnyogok a röhögéstől. Gondolom sorban állnak a rendezvények, és még egy stadiont meg tudnánk tölteni velük. Szívesen ránéznék a bérlistára, és elég lenne annyi, hogy név – pozíció/feladatkör, az összeg nem is érdekel.
Ha valaki képes válaszolni, például mert azt mondja: futballozok, esetleg közelebbről: jobbhátvéd vagyok, videóelemző vagyok, dietetikus vagyok és a játékosok, valamint az akadémisták helyes és sportszerű táplálkozását segítem, miazmás, azzal tovább beszélgetnék, mert csak náluk van értelme egyáltalán megvizsgálni a beléjük fektetett bizalmat, anyagiakat, és az ezekért kapott ellenszolgáltatást, vagyis a szorosan vett teljesítményüket. Például miért van extrém sok sérültünk? Az edzéseken végzett munkával, az orvosi stábban, vagy a játékosok kiválasztásánál van a hiba? Az látszik, hogy legalább egy ember szarul végzi a munkáját.
Az sem érdekelne, ha a végén csak páran maradnának, mert ezt a klubot ki kell cibálni a befelé fordulásból, a saját tökéletességbe és tévedhetetlenségbe vetett hitéből, és vissza kell rángatni a földre, a kispesti földre.
Ez az ősz sem szólt másról, mint folytattuk a saját szemünkbe hazudozást, az önámítást, miközben a pályára kitett bizonyíték szemmel láthatóan vállalhatatlan.
Az immunrendszer
Ebben a pillanatban éppen (hétfő délelőtt) annyira mocsok dühös vagyok, hogy szerintem a bérlistán szereplők felét azonnal kibasznám. Illetve nem azonnal, hanem keresnék valami megoldást a közös megegyezésre, vagy indokot az egyoldalú felmondásra, merthogy eddig erre sem figyeltek, és emiatt – ahogy hallani – több ügyünk is van a mindenféle munkaügyi bíróságok előtt, várhatóan mindegyik bukóval, és komoly fizetési kötelezettséggel. Egy Petkovic például minden fillért megért, nemhogy milliókat.
Ezt a klubot rossz és gonosz emberek módszeresen szétverték, és az immunrendszerét annyira leépítették, hogy mára képtelen védekezni a legkisebb fertőzések ellen is.
Nincsenek olyan súlyos körülmények jelenleg, ami indokolná, hogy öt győzelmünk legyen tizennyolc meccsen az NB II-ben, azonban a klub jelenlegi állapotában egyáltalán nem meglepetés. A legújabb burjánzó vírusunk az álomvilágban élő saját nevelésű sztárocskák problémája, akik basznak futballozni. Egy átlagos Kispestben fel sem tűnt volna a jelenség, hiszen a klub immunrendszere némi öltözői fegyelmezéssel elrendezi.
[A klub immunrendszerével, illetve az immunrendszer szükségességéről a téli szünetben szeretnénk hosszabb anyagban is foglalkozni.]
Huszonkét pontot szereztünk tizennyolc meccsen
és közel ennyire, huszonegy pontra vagyunk elmaradva a listavezető Nyíregyházától, miközben mindössze öttel előzzük a már kieső helyen álló Tiszakécskét. Pontosabban kettővel, ha a vesztett pontokat nézzük, ugyanis a Tiszakécske eggyel kevesebb meccset játszott.
És ebben a pillanatban van pofája így zárni a klubhonlapnak a meccsbeszámolót, mert bármennyire is tényszerű, ehhez pofa kell:
Csapatunk immár Csertői Aurél irányítása mellett négy veretlen mérkőzéssel zárta az évet (…)
Veretlenek, négy meccse, azok, bazmeg. Vesztett pontok alapján tizenkettedik hely az NB II-ben, miközben év elején még a feljutásról beszéltek, hét meccsen huszonegy pontról. Most meg annak kell örülni, hogy négy meccs veretlenül.
Tudnánk örülni, ha valaki őszintén elmondaná, idén a bentmaradás a cél, bár akkor rákérdeznénk, minek hoztak Holmant, Bobált, Kundrákot, Lőrinczyt, Adorjánt? Annyira nem erős az NB II, hogy minőségi játékosok kelljenek a kiesés elkerüléséhez.
Erre nincs jobb szó: elkúrták. Nem kicsit, nagyon.
És ha már a “pofa kell valamihez” kérdéskört feszegetjük, akkor tessék:
Nekem égne a bőr a képemről, ha ilyet ki kéne tennem, pláne fejlécképként használni.
Persze elindulhatunk ebbe az irányba:
A meccsről
inkább nem beszélnék. Láttátok, kegyetlen szar volt, a sportértéke közel nulla.
Osztályozókönyv
Idén sokadjára tesszük ki pusztán becsületből, és ezzel lassan, de fokozatosan minden értelmét elveszíti. Most komolyan, kit lehetne kiemelni egy ilyen meccs, egy ilyen idény, egy ilyen év, egy ilyen Metalcom-éra alatt?
Az aktuális szavazás érdekessége, hogy a két gólszerzőnk egyikét sem lehet választani. Karacsot azért nem, mert a Csákvár játékosa, Bobált pedig azért nem, mert a szabályaink szerint a 60. percig kellett volna becserélni, és a 66. percben sikerült. Eddig sem tettünk kivételt, és nem hinném, hogy egy ilyen meccs után kezdenénk el.
címlapkép: fb/honvedfc
🗣️ a hozzászólás // előmoderált.
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.
