Tavaszi életérzés-túlcsordulásos beharangozó ide, “a Diósgyőrt mindig verjük itthon” múlt oda, a tegnapi meccs égi forgatókönyvírói megvonták a vállukat, oldalra kiköptek egyet, és egy váratlan fordulattal mindent borítottak. Most az ember hajlamos is egyszerre sötéten látni a dolgokat: ami a múlt héten még pici kisiklásnak tűnt, most akár hullámvölgynek is tetszhet, és nem segítik a józan értékítéletünk a közvetlen vetélytársak remeklései sem. A pár hete még nehéz munkával és kis szerencsével elérhetőnek tűnő bronz (ezüst) érem egyszerre úgy fest, mint kiránduláskor a hegycsúcs – mikor azt hiszed, még 200 méter és ott vagy, kiderül, hogy közben még két-két völgyet és gerincet is keresztezned kell, lesz az 2-3 km is. Kérdés, mi vár ránk az út végén – odaérhetünk-e még a saját kis csúcsunkra, vagy meg kell elégednünk egy közbenső turistaházzal? “Most kéne a tiszta fej…-meglesz?” bővebben