Talán az egyetlen szép, vagy jó, vagy úgy általában örömteli pillanatunk volt a hűvöskés kecskeméti délutánon. És még néhány védés Szabinnyótól, hogy legalább ne kapjunk egy polgári ötöst. Csókolom, három pontra vagyunk a kieséstől!
Igazából minden mindegy, ha ott tartunk, hogy ha nincs Gazdag, Vécsei mert betegek, sérültek, ha a fene se tudja mi történt Holenderrel az elmúlt fél évben, ha kölcsönadjuk Botkát, miközben Czár szenved a posztján, ha a legtöbb akadémista csak a padra fér oda, ha nem elégedett a jelenlegi mester sem az edzésmunkával, és mindezek fejében visszakerülnek Portillák a csapatba, akkor nagyon nagy a baj.
Portilla, basszameg, Portilla. A harmadik percben gólt lőhetett volna, majd jött a teljes homály, és a korona, Ignja kiállítása, sőt, kiállíttatása, ami természetesen Törpilla középpályán és könnyelműen eladott labdájából indult, és mivel Alci nem értette a társat, nem maradt más, mint a második sárga.
Megjegyzés: a meccs egyetlen gólját a kecskeméti klubház mosdójában töltöttem, és bár tippem az volt a külső zajokra, hogy vezetnek, azért nem mondhatom, hogy rámszakította a hangorkán a budiajtót.
És akkor ott van Traoré, akiben alapvetően tudok hinni, mert nem ügyetlen a srác, viszont értelme sem sok van játszatni nálunk. Tényleg nem tudom. Erős, érti a szakmát, de nulla veszélyesség kapura. Birkózik, nagyot küzd, teszi amit ezen a poszton kell tenni, csak épp valahogy nem passzol a többiekhez. Leteszi, nem érkezik senki, megtartja, máshova érkezünk, de tényleg, nem értem. Gondolom Gyulával menne, ha Gyula még az a Gyula lenne, aki a szezon elején volt. El sem tudom képzelni mi történt vele, hogy ennyire visszaesett.
Videós összefoglaló, osztályozókönyv.
Mindeközben szépen, csendben megérkeztünk a kiesőzónába. Felesleges előre tekintenünk, nemzetközi kupáról álmodoznunk klubvezetésileg, inkább nézzünk végig a kereten, a csapat mentális állapotán (amiről hittem, VW távozta után felszabadít sokakból sokat), a kispad rövidségén (ennyi játékossal is képes rövid lenni!), az ellenfelek minőségén, és képedjünk el.
Hogy lehet, hogy itt tartunk? Valaki itt valamit nagyon elbarmolt.
Tizenkét meccs, és mindössze három győzelem, tizenkettedik hely. Négyen vannak mögöttünk, és – figyelem – minddel otthon játszottunk. Kettőt vertünk, kettőtől kikaptunk. Milyen reményeink legyenek így a jövőre?
Tényleg az van, hogy ebben a szituációban a becsődölt játékosokban kell bízni? Tényleg az van, hogy majd azok húznak ki minket a szarból, akik páros lábbal döngöltek bele oda? Tényleg az van, hogy – személyeskedek a picsába már, de nem érdekel – Törpillának meg Vidovicnak újra és újra meg kell adni az esélyt? Úgy akarunk felépíteni akadémistákat, hogy akkor sem játszanak, ha éppen mindenkinek szarul megy? Akkor már inkább menjen nekik szarul, a saját kölkeink, a mi államunk kurvasokpénzébe kerültek a mi adónkból.
Van ám hurráhangulatom, örülök az ideiglenes mesternek, örülök, hogy talán itt van az esély változtatni kicsit, elmozdulni valamilyen irányba, mert azt láttuk, vagy nagyjából meg tudjuk tippelni merre tar a jelenlegi út, és az minden, csak nem vágyott dolog.
Félő, jelenleg valamiféle titkos háború dúl a kispesti klubházban. A régi hatalom megrendült, próbálja visszanyerni erejét, próbál nyeregben maradni, újraosztani a területet, talán itt-ott kicsit engedni (Job, Mancini lelátó), de azért birtokon belül maradni.
Eközben mi, a szurkolók, akikért az egész van, szóval mi tünciket szervezünk, hőbörgünk mindenféle faszság ellen, vagy csak úgy általában nem járunk meccsre megcsömörlésből, esetleg más okból. Kell ez így nekünk? Van még lejjebb?
Mindegy. Felbasztam az agyam.
Délután tüntetek, de szigorúan magánemberként, magánszurkolóként.
