A futball nem a tiszta érzelmekről szól

500px_libaEgészen kicsi, szinte csecsemőkoromtól kezdve hordott faterom és nagyfaterom meccsre. Sokáig együtt jártunk, előbb ölbenülő voltam, majd saját jogon kaptam egy szeletet az ülőhelynek csúfolt padból. A játék persze eleinte nem kötött le, szaladgáltam a korzó előtt a többi kissráccal, labdáztunk, elvoltunk. Közben a Honvéd sorra nyerte a bajnoki címeket.

Aztán felnőttem. Fater és nagyfater már nincs, ők a szomszédból drukkolnak tovább az idők végeztéig, én pedig harmincsokadik évemet kezdem a Bozsikban ugyanazzal a lelkesedéssel és sosem múló szerelemmel.

Nekem a Fradi mindig egy esemény, engem úgy tanítottak, hogy a Fradi elverésénél kevés jobb dolog van egy magyar szurkoló életében. A Fradi a legeredményesebb, a Fradi a legnagyobb, a Fradi mindig jó, és aki felnő hozzá, aki pariban van vele, az ugyanolyan jó, legfeljebb kicsit vékonyabb a történelemkönyve.

Amikor kijött egy bajnokság sorsolása, mindig a Fradit kerestem meg először. A falinaptárba rögtön bevéstem, bekarikáztam, talán még memorizáltam is a napot, hogy mikor lesz a nagy meccs. A Fradi ellen mindig sokan leszünk, és a Fradit általában verjük otthon, mi ez, ha nem ünnepnap? Olyan mint a karácsony, a szülinapom, a szülőknek jutalmat hozó november 7., a kertben tojáskeresős húsvét, csak éppen nem mindig ugyanakkor tartják.

Rengeteg szép emlék köt a Fradihoz, de ugyanúgy rengeteg kellemetlen is. A kilencvenes években voltam kamasz, épp a magyar futball egyik komoly mélypontján, amikor a rendszerváltást követően elszabadultak az indulatok, az utcán csak nagy nehezen lehetett megfékezni a szurkolótáborok közötti balhékat. Rutinosak voltunk, ebbe nőttünk bele, velünk együtt alakult a közeg, igazából sosem kellett félnünk. Nem volt úriemberi játék, de a legtöbb esetben az ember el tudta kerülni a felesleges kockázatot, a meccsekre ugyanúgy ki lehetett járni, mint korábban, a Fradit ugyanúgy el lehetett verni a pályán.

Persze nem szerettem, hogy az egész szembeoldalt megkapták, mégis mi vagyunk otthon. Nem szerettem, hogy sokszor vendégként többen vannak, hogy nekünk kell alkalmazkodunk hozzájuk, hogy a lefújást követően hosszú-hosszú percekig várakozunk a kapu előtt, mert a Bozsikhoz csak egy út vezet, és előbb a fradistákat terelik haza. Nem szerettem otthon második lenni, a Bozsik a miénk.

Közben teltek az évek. Az ország közállapotai rendeződtek, a hirtelen jött kiútkeresésre erőszakkal reagáló tömegek visszaszorultak, és furamód, az ő eltűnésükkel együtt a stadionok is kihaltak. Mintha az erőszakért jártak volna korábban az emberek. Nyilvánvalóan nem, ellenben ekkor jelentek meg az újabb szórakozási formák, a tévé, a külföldi bajnokságok, és igen, az élet egyre drágább lett, és egyre drágább lett a szurkolás is, miközben a futball minősége meredeken zuhant, pláne összevetve a hirtelen napi szinten követhető angollal, spanyollal, bármivel.

A Fradi azért még mindig megmozgatta a népet, az idények legnézettebb meccsét legtöbbször ellenük játszottuk. És nem csak a vendég volt sokszor tele, a kispestiek is úgy alakították az életüket, hogy ha egy Pécs ellen nem is, de a Fradin mindenképp jelen kell lenni. Szimbolikus harc volt a saját nagyságunk megőrzéséért, és ezt mindenki érezte.

Aztán kiderült, hogy a Fradi nélkül is létezhet bajnokság, és három éven keresztül jól elvoltunk. Persze, hiányoztak, évi kettővel kevesebb volt a meccs, ráadásul abból a fajtából, amire szívesen mondjuk: meccs.

Mire nagy nehezen feljutottak, kiderült, már semmi sem a régi. A Fradi tulajdonosra vadászott, ide-oda dobálták, hol államosították egy részét, hol piaci gazdája volt, de a helyét sehogyan sem találta. A Fradi egy drága mulatság, ott meg kell felelni az eredményességnek, a szép játéknak, a legendás Fradi-szívnek, ott ki kell szolgálni a tömegeket. Nem olcsó.

És ekkor jött Kubatov és bandája, ekkor érkezett a sportkormányzatnak nevezett politikum. A Fradit nemes egyszerűséggel leválasztották a magyar futballról egy olyan homályos indokkal, hogy ha jó a Fradi, akkor jó a magyar foci, tehát a Fradi minden pénzt megér.

Lehet, hogy minden pénzt megér, de közben ettől az új Fraditól nem csak a hagyományos szurkolóinak nagy része fordult el, hanem sok felmérés szerint messze-messze a leggyűlöltebb entitássá lépett elő a mi kis futballunkban. Mindezt köszönhetően a hatalomnak, és ahogy az egészet működteti.

A jelenlegi Ferencvárosban – a pályán mutatott játékán kívül – nincs semmi, ami szerethető, vagy akár tisztelendő lenne. A Fradinak mindössze egy homályos történelme maradt, amit ma szeretnének sokan a saját szájízük szerint átírni. Az egyik fél a (szélső)jobbot keresi benne, a nemzetegyesítőt, a szinte Szent Korona-tanhoz mérhető fradizmust, a másik a mindig létező közösséget, amit uralni lehet, vagy csak feloldódni benne, a harmadik az egykor világhírű sportegyesület nimbuszát, a negyedik a kiszedhető pénzek maximumát – a lényeg, hogy mindenki mást és mást.

Ha azt mondják neked, hogy Fradi, akkor te mire gondolsz? Ugye, nem olyan egyszerű a kép, mint volt néhány éve, mint volt sráckorodban, mint volt mindig.

És nekem – bevallom – hiányzik a Fradi. Hiányzik az az igazodási pont, ami a saját origónkat elhelyezi egy sokkal nagyobb koordináta-rendszerben. Magunkat ismerem, tisztában vagyok velünk, de kell tudnom, mert tudni akarom, hogy ez mire elég. Amíg az egyszeri fradista nem lát a Fradin túlra, és mindent csak maguknak akar, addig a többi szurkoló képes versenyben, bajnokságban gondolkodni. Nekünk vannak ellenfeleink, mert kellenek az ellenfelek, nélkülük mi sem léteznénk. És ezek egyike, ha nem a legfontosabb közülük – a Ferencváros.

Kubatovék a korábban elindult folyamatok betetőzésével ezt vették el tőlem, tőlünk. Mi akarjuk gyűlölni a Fradit, de nem Kubatovért és Kubatov embereiért, nem az állami és félállami pénzek átláthatatlan behúzásáért, hanem azért, mert a Fradi az a Fradi, a nálunknál jobb, erősebb, történelmibb, nagyképűbb, bármibb, sőt: fradibb. A Fradira irigynek kell lenni és azért nem kedvelni, a Fradiba bele kell látni mindent, ami akár mi is lehetnénk, de nem vagyunk, és azért is utálni kell őket. Igazából a Fradin keresztül a saját elérhetetlen, elmaradt, kihagyott lehetőségeinkre vagyunk dühösek – és persze kicsit magára a Fradira is.

Ha megpróbáljuk elválasztani a magyar futballt az évszázados hagyományaitól, akkor mi marad? Ha a Hallhatatlanokat szeretnék hallani, ha csak és kizárólag családokban gondolkodunk, a régi arcokat mindenképp le akarjuk cserélni, akkor megszakítjuk a kontinuitást. Nem lesz aki átörökítse a tudást, nem lesznek faterok és nagyfaterok, akiktől majd megtanulhatják a magamfajták, hogy mi az a Kispest, és mit jelent nekünk a Fradi.

Meg kell érteni, a futball azért működik, mert még vagyunk néhányan olyanok, akiket – mint a királyokat az uralkodásra – egész életükben erre képeztek. Nem múlhatott el családi ebéd foci nélkül, miután megtudta anyád, hogy dohányzol, az első cigidet klubcímeres hamutálban nyomtad el otthon, nagy valószínűséggel először szurkoló haverokkal rúgtál be életedben, minden, de tényleg minden a foci körül forgott fiatalkorodban. És ha elég jó képzést kaptál, akkor mindegy, hogy kijársz-e még a stadionba, vagy otthon szurkolsz a tévé előtt, ettől az egésztől sosem fogsz megszabadulni. Szívós munkával kódolták a génjeidbe, hogy majd tovább tudd örökíteni.

És a magyar futball ezekben az emberekben létezik, és csak itt létezhet. A génállományt lecserélni nem más, és nem kevesebb, mint Szent Istvánnak egyik napról a másikra bevezetni a római kereszténységet egy azt elutasító társadalomban, vagy Rákosiéknak a szovjet embertípust. Köszönjük, nem kérünk az ilyenből, láttuk mi lett belőle korábban.

Akik ismernek, tudják, akik meg ezeken a posztokon keresztül vélnek megismerni, azok sejthetik, hogy én bizony valahol még örülök is annak, hogy sok fradista szombaton elveti azt, amit ma művelnek a klubjával, és inkább a hazaiba jön, közénk vált jegyet a korzóra. Nem kell félni tőlük, ők is olyanok, mint mi, csak zöldek, és akik nyugalomban szeretnének meccsre járni, vagy szimplán nem kérnek a kubatovfradizmusból.

Mert ne feledjük, a kubatovfradizmus sokkal, de sokkal veszélyesebb a magyar futball jövőjére nézve, mint bármi. A láthatóan törvényeken felül álló, politikai védettséget élvező, bármikor és bármire mozgósítható verőlegények beemelése a klub biztonsági cégébe, a hagyományos jelentéstartalmak és jelképek negligálása, a jövőkép választási eredményeken alapuló mutyipénzekre helyezése minden, csak nem előremutató dolog. Nemrég még elborzadva tekintettünk a Balkánra, és röhögtünk, ilyen nálunk biztosan nem fordulhat elő. 2016 van – megtörtént. Nem láttuk jönni.

Tartom, ezekhez az elemekhez mérve még én is nagyobb fradista vagyok, és ez messze a legszánalmasabb dolog, amit el tudok mondani rájuk nézve.

Kérem vissza a futballomat, kérem vissza a Ferencvárosomat, kérem vissza az egészet, amit megörököltem apámtól, nagyapámtól, kérem vissza azt, amit felépített Schlosser, Sárosi, Zsengellér, Szusza, Puskás, Albert, Tichy, és amit fenntartott Keller Fater, de még egy nyamvadék utórezgés Lipcsei is tudta miről beszélek most. Emlékezhetünk, a búcsúmeccsét pont a Bozsikban játszotta. Lecserélték, alsónadrágban jött vissza a vendég előtti kanyartól, kapott tőlünk hideget-meleget, kockacukrot, nyerítést, és hogyan reagált erre? Megtapsolta a kispesti szurkolókat, mert tudta, hogy nem jár mindenkinek ez a megkülönböztetett figyelem. Vagy a legutóbbi példa, Szűcs Lajos. Furamód ő is a Bozsikban búcsúzott az élvonaltól, igaz, a meccset a padon töltötte. A lefújás után persze megtalálták, röhögött azzal az undorító vigyorával, amivel annyi bánatot okozott nekünk korábban, majd kijött a szurkolókhoz, és egy kispestinek adta az ikonikus baseball-sapkáját. Lajost a gyűlöletünkkel tiszteltük, mert a futballban nincsenek tiszta érzelmek, minden pont annyira katyvasz, hogy az már pont jó.

1984-movie-bb_a1

Kérek tehát vissza mindent, amit elvettek tőlünk. A játék minősége másodlagos, a futball a közösségekért van, a közösségi létet hivatott fenntartani elsődlegesen. Minden embernek kell egy fogalom, ami az én és a mi jelentését elmagyarázza számára. Ha elveszik tőlünk saját magunkat, az identitásunkat, akkor elveszik azt, ami valójában vagyunk. Maradunk egy adószám, egy TAJ-szám, egy név a telefonkönyvben, egy jelentéktelen fogaskerék a nagy gépben.

Magam miatt követelem tehát vissza a Fradit Kubatovtól.

Szánalmas, hogy idáig jutottunk.