Fekete hétfő Kispesten (olvasói levél)

2017. január 9. – egy ideig nem felejtjük ezt a napot. Teljesen szokványos, hogy a Kispest, jórészt saját nevelésű játékosokkal pontegyenlőséggel vezeti a bajnoki tabellát. Megszoktuk, erről szólt az elmúlt 23 év.

Nem. De arról sem, hogy elárasszon, magába faljon minket a totális tehetetlenség érzete. Hogy bármit csinálhatunk, nem mi vagyunk az erősebb kutya, amelyik b*szni fog. Ha a hatalom hív, akkor menni kell, mindegy hány év van mögötted, minden mindegy.

Milánt is elkapta a hév, összeomlott kicsit, és úgy érezte összeszedi a gondolatait egy amolyan vendégposztnak. Ahogy eddig, úgy ezután sem zárkózunk el a vélemények megjelenítésétől, szóval következzenek Milán gondolatai. Ilyen ez. Kispest’17.

Próbálom kiírni azt amit én és lehet sok kispesti érez.

Nem jutok, nem jutunk szóhoz. Mi, XIX. érzelműek. Pár héttel ezelőtt egy fórumon védtem meg a kispesti srácokat, hogy a mai világban sokszor az egzisztencia győz. A 4-5-6-szoros pénz. Amikor érzed, hogy te is érsz annyit, még többet is mint azok, akik milliókat kapnak. Védtem őket. Védtem mert naiv voltam. Védtem, mert én is pénzből élek. Védtem mert hittem, hogy a semmibe beszélek.

És most nem jutok szóhoz.

Vidékiek vagyunk. Apám 5 éves kora óta Kispest-szurkoló. Akkor hallotta a rádióban, hogy a Fradi elverte a Honvédot. Nem értette, csak azt tudta, hogy van valami csúnya gonosz, ami bántja a Honvédot. Azóta a Fradit utálja, a Kispest a mindene. Engem a kórházból már piros-fehér babaruhában hoztak el. Ez az életünk, a mindennapi témánk.

De most nem jutunk szóhoz. Hívtam és mondtam neki, a hírek szerint Endi megy. Kis szünet után csak annyit mondott

“b@sszák meg”.

Pár óra múlva már azt kellett mondanom, hogy biztos lett. Néma csönd. Nem jutott szóhoz. Csak hallgattuk egymás szuszogását és nem értettük. Pár hete még volt rá magyarázatunk, hogy miért mennének el a “gyerekek”, de most már annyira gyenge lábakon állnak ezek az érvek. Eltelt három óra és újabb hír. Proszi, Felcsút. Nincs értelmes válasza a telefonban. Kicsit mereng majd nosztalgiázik.

“Tudod, emlékszel mennyit jártunk fel? Mennyit mentünk, mennyire szerettem, hogy felvittelek titeket anyáddal? De látod, már ezért nem megyek. Minek? Már a Torghelléék idejében kezdődött. Pedig őt meg a Norbit (Németh) még a Pini nyomta el. Nem emlékszel, de Norbi még sírt is. Ezeknek meg már semmi sem számít. Már ezért nem kocsikázok órákat, ott a tv. Meccs előtt öt perccel még dolgozok, meccs után öt perccel dolgozhatom. Elég miattuk bosszankodni, nem kell azon rágódnom, hogy a pénz is elment.”

Én 27 vagyok. Nem éltem át nagy kispest sikereket (kupa ide vagy oda). A korombeliek nem divatból, a siker miatt lettek honvédosok. De most fáj. Ebbe nőttem bele. Nekem a Lajos az a Kocsis-Tichy-Détári, a Bozsik a stadion, vörös-fekete a kedvenc szín, a csak szó pedig nem kicsinyít hanem A KISPEST. A Herczegfalvi az első kedvenc, a Vadócz az örök, a Vécsei a remény.

Prosser és Botka személyes kedvenceim, Dani pacsijára vártam mindig meccs után, Botkának meg percekig kiabáltam míg melegített a válogatott meccsen. Csak, hogy minimális kontaktom legyen velük. Nem bánom, de okafogyottá vált. Nem az a baj, hogy elmentek, hanem ahogy. Miért most félévkor? Miért amikor a csapat repül? Miért az első hívásra? Miért a lehető két legfájdalmasabb helyre? Az ősi rivális és a klubcsillagunk használójához.

Lehet velünk, szurkolókkal van baj. Hogy ennyi jutott el hozzájuk mindabból, amit egy kispesti érez. A Fradi elleni mindig az a meccs, amit meg kell nyerni. Szóval vagy Endi a hülye, vagy 16 év alatt nem sikerült beleivódnia ennek az érzésnek. Felcsút miatt nem a miénk Puskás. Prossernek semmi nem jött át abból a gyűlöletből, amit érzünk irántuk?

Hemingwayt nem tudom hibáztatni. Mit csináljon azokkal akik nem akarnak maradni? Eddig nem játszhattak, amíg le nem járt a szerződésük ,és el nem mentek ingyen, most legalább lát valamit belőlük…

Azt hittem nem jutok szóhoz, erre ömlik belőlem a keserűség. Hogyan szeressem így Bobált, Gazdagot, Nagyot? Honnan tudjam, hogy nem fordítanak hátat nekem?

Nincs frappáns végszó, biztató lezárás, ahogy a mai napnak sem volt…