Dél-pesti focikalandok III.: Vasárnapi búfelejtő

A kapu mögött konténer-, a lelátón hangulat-rengeteg (fotó: RW)

Annyira megnyomott a szombat, hogy muszáj volt valami jó fociélménnyel lehiggasztanom magam, így vasárnap reggel felcsaptam az NB3-mas menetrendet. ESMTK idegenben, áhh, BKV itthon, hm, érdekes. NB2? Na! Sori-Békéscsaba rangadó. Egy meccs, ahol nem kell izgulni, ahol csak focihangulatért (magyarfoci- hangulatért) megyek, más nem is kell. Így hát elindultam.

Öreg, erre van a bejárat, itt balra?” – röfögött rám és vágott hátba kéretlenül egy Surda nagybátyjának öltözött, ránézésre kiélt Fradi szurkoló a Szamosi sporttelep hazai szektora felé történő sétámon a soroksári borongósságban.  „Igen, azt hiszem, bár még csak egyszer jártam itt”-válaszoltam, „Öreg én, is, de akkor még Egyetértés volt, mondjak még többet?”- hörögte önjelölt beszélgetőtársam, én pedig, a spontán beszélgetések anticsászáraként igyekeztem köddé válni.  Szerencsére azonban Firga bácsi inkább két másik hasonszőrű meccslátogatóra szállt rá mellettem, az előző napi Újpest-Fradit elemzendő, úgyhogy maradtam magamra.

Hanta nagy tézise, miszerint Sori≈Fradi, ESMTK≈Kispest, mármint szurkerbázisilag, kezd egyre jobban megdőlni. A számomra is nagy líbling ESMTK-n jobbára csak főállásban zöld drukkerek mellett szenvelgek csöndben a lelátón, míg itt, Soroksáron már másodszor vagyok úgy a hazaiban meccsen, hogy a megkerülhetetlen fradizós hangok mellett legalább ugyanannyi 1909-es baseballsapka, a legszebb színkombinációkban (vörös, fehér, fekete)  pompázó családok, és ráutaló beszédfoszlányok vannak jelen. Tegnap is többször hallottam a Lanza-lökésért elmaradt büntetőn vagy a botrányos ’csúti játékvezetés más aspektusain való polemizálást, mint a Fradi sikerének örvendést. Jobban is éreztem magam, és ha ott van velem Öcsém vagy Loctite, szerintem el is kezdjük skandálni az „itthon vagyunk”-ot.

Nézegetheti nyugodtan, ezzel bárhova beengednek, rá van írva”-erősködött a bejáratnál csodaigazolványát lobogtatva egy kiérdemesült szurker, mire a magát Zárug Péter Farkas 10 évvel későbbi kiadásának maszkírozó jegyárus-jegyszedő egy „Csak nem ide!” bonmot-val válaszolt, aztán persze beengedte a  morgó öreget. Én egyből a büféhez kaptattam, hisz a sor a meccs előtti 5. perctől a 80.-ig általában maratoni hosszúságú, így még időben vételezni tudtam két korsónyi folyadékot, mert jobb a betárazás, a kétszeri sorbaállás esélytelen.

A Sori persze keretileg majdnem Fradi, hisz eddig itt volt Holczer, most a közvetve hölgyrajongói által az Üllőiről ide teleportált Jova véd; Gyepi a védelem közepén büntet (és a lelátóra felmosolyogva, mikor kivillantja nemzetiszín fogvédőjét, e jeleneten el is ment az italom cigányútra), a jövőre már az anyacsapatnál számításba vett Csillus (aki fejre dettó Boros Bánk Levente, és mostani magatartását elnézve méltó tagja lesz az idegbeteg és pökhendi  anyakeretnek), és Fülöp Noel is IX. kerületi gyökerekkel bír, szóval tényleg fiókcsapat ez, és mégis, én valahogy szimpatizálok ezzel a kerettel, tetszik, hogy a régi NB1 B-s csapatunkra hajaz, van egy rutinos gerinc (Jova-Gyepes-Sándor István-Pál András), akik közül némelyek NB2-es szinten még játszani is tudják a focit, a tehetséges fiatalok pedig, köztük az általunk kinevelt Gengeliczky, de ide illik az előbb sorolt zöldszemű mag is, egész nézhető, gyors játékot hoznak össze a délpesti gödörben. Amolyan ’90-es évek foci ez, nem nagy tervekkel, nem nemzetközi sztenderdek mentén, hanem olyan kis hazai, egy jó tóalmási kolbász, értitek, biztos ezért tetszik.  Ráadásul mindig vernek egy adag gólt ha meglátogatom őket, ez sem egy taszító szempont.

Meg az egész olyan otthonos. Nem annyira, mint a Liza, itt egy fokkal iparibb a környék, a déli kapu mögötti konténererdővel, a pálya mellett elsüvítő hévvel, a betonfalak között meghúzódó mélyített pályával, de mégis van egy kis Csabagyöngye jellege, a fű színe ráadásul így télutón még Minarik Edének se lenne idegen, annyira kopottas. Szóval van egy határozott hangulata ezeknek a Sori meccseknek, ráadásul, amikor bezeng a (z amúgy eléggé tákolmány) mini fedett lelátójuk, és a szembe oldal betonkerítés-falairól a tihanyi echó-t idézően pattan vissza a hang 10 mp-es késéssel, annak konkrétan izgalmas az atmoszférája, én mondom.

Most a Békéscsaba jött az ősszel (hozzánk hasonlóan) czeneattilai surranó pályán az élre álló Soroksárhoz, és mivel (bár egyre fakuló eséllyel, de) a Viharsarok is ácsingózna az NB1-re, gondoltam, ez rangadó lesz. Aztán sima 5:0 lett, Gyepes már a 4. percben bevert egy tizit, aztán jött a második is, aztán egy pros lap a Csabának, majd a félidő vége előtt a lilák is kaptak büntetőt, de azt kapufára rúgta (azt hiszem) Szélpál, mire a tök másik irányba vetődő Jova úgy ünnepeltette magát a közönséggel, mint Kleinheisler tenné, ha  postáznák neki a Goethe Institut Mittelstufeprüfungját, de a szurkerek éltették is, hiába, kevés kell az üdvösséghez.

A meccset amúgy a felcsúti szombati szomorkodásunkkori alapvonali kétméteres marharépa vezette, aki az NB1-ben is nem egyszer játszik az idegeinkkel. Gondoltam, a második félidőre felkérdezem őt a játékos-kijáró mellett, vagy a pályára bekiabálva, hogy Lanza ellökésekor mégis mit nézett, aludt, vagy a Vidi-sálat markolászta a zsebében, de e gondolattal csak 0.001 másodpercig játszottam el, hiszen ad1) csirke hangom van, ad2) nagyon nem áll jól, amikor hőzöngök. Úgyhogy a langaléta spori most megúszta, de a lelátó már nem volt ilyen kegyes, ugyanis jól ismert ámokfutását itt is lehozta bírónk, ítélet, majd visszavonás, bemondásra megváltoztatás, volt itt minden, tényleg, szóval farzsebében a lapok mellett egy-két alacsonyan szálló „hülye vagy”-gyal is távozhatott a zsiráf sípmester.

A meccs végén a soroksári közönség deklasszáltabb része (magamnak úgy magyarázom: zöldebb lelkületű, hehe), úgy döntött, verbálisan még megalázza a vendégdrukkereket, akik amúgy a 70. percre már maguk is elposszantak rendesen, egyre több „300 kilométert utaztunk értetek szarháziak” és “mit képzeltek, passzolni nem tudtok“, “hajtsatok legalább, rohadjatok meg” szállt fel elkeseredve a vendégszektorból. Nos, erre rátéve, mintha még nem lett volna elég baja szegény Előre szurkereknek, a hazai fedett lelátón egy felajzott tízfős mag előbb egy obligát „mocskos lilák”-kal melegített, majd a legszebb kispesti korzós fröcsögés-intenzitásba átcsapva kidagadt nyaki ütőerekkel hőzöngte át a túloldalra, hogy „indul a busz”. Erre a csabaiak az MTK-s Libarmy-t idéző öniróniáról téve tanúbizonyságot, „traktorral jöttünk, parasztok, traktorral jöttünk” tromffal válaszolt, határozottan kikérve a buszos utazás ódiumát maguknak, amiért én magamban megtapsoltam őket, de a hazai vérmesebbek rövid tanakodás után egy újabb „mocskos lilák” zárótűzzel próbálták megnyerni a hang-; és egyúttal elveszteni a leleményesség-csatát.

Sanyi, annyit mondok neked, én tegnap megcsömörlöttem, itt nem lehet bajnok senki, csak akit az Orbán akar” – konstatálta mögöttem egy szomorú hang a lefújáskor, vagyis nem a Sori, hanem még mindig a tegnapi Honvéd-meccs uralta a lelátói tématolulást. “Így van. Elmegy mindenki a ****ba” -kontrázott halkan egy jólöltözött úriember a korlátnak támaszkodva, míg az elszontyolodott kollega összeszedte a családját, én pedig kifele indultam, hogy a bejárat mellett egy hangfal még leszárítsa a fülem némi kötelező Scooterral a ’90-esekre emlékezve, a szekuk elmélyült bólogatása közepette (érkezéskor még nemzeti rock szólt, szóval tényleg kb. csak Miles Davis-t nem játszanak a Sori DJ-k). Kisétáltam az autóhoz, majd hazacsorogtam a Soroksári út felüljáróin és a délpesti gyár- és paneltelepek között, mint aki jól végezte dolgát. És jól is végeztem. De bár az előző nap sikerült volna így.