Szentföldi BL-kalanddal koronáztuk az idei tavaszt

Amikor a BL-selejtező 3 héttel ezelőtti sorsolása alatt chateltünk a srácokkal, már a műsor indulásakor megjósoltam (igaziból már a bajnoki cím-másnapi Gurigázáskor, hogy pontosítsak) az izraeli ellenfelet. Persze ebben több volt a poénkodás és a vágyálom, mint a saját váteszség, de mit szépítsük, én idén Honvédos nyaralást (is) akartam, akkor pedig ha lúd, legyen kövér, és történelembuzi keresztesháború-szakosként nyilván a Szentföld, a kopott tájaival, a keresztesek emlékeivel a levegőben, a nyüzsgő jeruzsálemi Óvárossal, a csodás kockaépületekkel és még csodásabb héber czukkinákkal teli tel-avivi tengerparttal, a mesebeli Holt-tengerrel, és egy becsülettel helytálló Honvéddal mindenek felett. Hát, megkaptam!

Örömömben a sorsoláskor, és azt követően kábé senki nem osztozott, a többiek szakmányban szidták a desztinációnkat: meleg, drága, Közel-Kelet, hászidok, , miért nem Tiraspol, meleg, drága, meleg, drága és egyébként meleg és drága, és így tovább.Volt itt baja mindenkinek mindennel, ami persze nagyrészt az én húzásomat szolgálta, de hát ez már csak így megy. Én valszeg a Dnyeszter parti vérhasos hamburgerezéseket sírtam volna végig, szóval fair enough, ahogy az angol mondaná, hogy bánatukban engem basztattak.

A bánat persze elmúlt az utazásra, mert bár becsületből még kint is konstans ment a sopánka, azért láttam a pernahajderek szemén a belső élvezkedést, amikor a Holt-tengerben lebegve a parti büfében (mondjuk aranyáron) vesztegetett Maccabbi sörre gondolva csullankodtak a világ egyik legsósabb vizű tavában, vagy amikor Hanta úgy beleveszett fél órára a transzban imádkozó hászidok látványába a Siratófalnál, mint én az angol cask ale-ébe, amikor  még boldog sörissza koromban először láttam az angol sör fura  csapolási technikáját a Temze partján.

Ahol mindig beleveszek a tájba és a történelem feneketlen mélységeibe: a Holt-tenger és a földöntúli párában lebegő túlpart, ami már Jordánia (fotó: RW).

Hétfőn mentünk ki a hajnali géppel, és már az éjszakai dél-pesti taxikörúton, egymást sorban felszedve ment a tippkör, ki mit vár. Én szokás szerint borút láttam (4:0 oda), Old Babar egy sovány sikerben bízott (1:0 ide), Ábel még mindig a bajnoki tripen van, és debreceni elszántsággal “verünk egy hármast ennek az izraeli Videotonnak” felkiáltással nyitott. Hanta szokás szerint nem jósolt, ellenben mondott valami Hantás közhelyet, aztán máris reptér.

Tel-Avivban ipari méretekben kurválkodnak kajáért a helyi macskák. Képünkön Dizengoff Golda Mirci, aki a Ben Gurion-ház előtti gyrosonál héderel, mintha nem lenne holnap (fotó: RW).

Az első 2 nap “RW bemutatja Izraelt” showműsora után (ami egy a három évvel ezelőtti utam emlékein nyugodott), ami a Tel-Aviv – Jeruzsálem – Holt-tenger tengelyen zajlott le, elérkeztünk a szerdához, amikor is a délelőtti kellemes kávézást-teázást rapid mártózással egybekötött búcsú követte a tel-avivi bícstől és az erősen piroslapos strandröpis arcináktól, hogy rövid zuhany után induljunk az USA követség előtti találkahelyre. A legendás csakblogos tökölődéssel a 20 perces utat sikerült 40 alatt abszolválni, de legalább Fanta úr n+1. alkalommal is kifejthette, hogy “A Goldstar egy konkrétan szar sör, de itt egyenesen a legjobb, pedig nyáron sosem iszom dark eurolágert“. “Euroláger bazmeg, minden értelmes láger euro, minek ezt hozzátenni, de tényleg szar” füstölgött Ábel, aztán szűrték tovább Izrael Maccabbi melletti tényleg egyetlen halványan vállalható ipari sörét. Kellett is, a 30 valahány fok a párában és decens csöviszagban erősen 40-nek tűnt, nem tudtam vitatkozni Ábellal, aki szerint “nem véletlen, hogy a keresztes háborúk idején is tenyészett ezen a klímán a lepra“. Tényleg tenyészett, kedvenc jeruzsálemi királyom, IV. Balduin is ennek volt áldozata, de ez egy másik blog témája lehet majd egyszer (mindenesetre a Ridley Scott-féle gyenge történelmi hűségű, ám pazar látványvilágú keresztes-opusz, a Kingdom of Heaven és főhős királya többször eszembe jutott a miazmás levegőben).

A Siratófalnál most elképesztő tömeg volt, szemben 2014-es ottjártammal. A borús, meglepően kellemes hőfokú este egyik csúcspontja volt az útnak Lanza gólja mellett (fotó: RW).

A találkahelyre érve jó 30 perc várakozás következett, mire megjelent a szomszédos hostel ajtajában a Kanyar 1-2 vezéralakja, s az általuk is ismertebb arcainkat (Fanta, Ábel) észrevéve sörökre invitáltak minket is a tetőteraszukra, ahova felérve postafordultával jöhettünk is le, mert egy szigorú moszad-czukk közölte velünk, hogy itt a busz. Oda felkászálódva irány a Negev-sivatag, én pedig a székembe süllyedve toltam is be a telóba a kötelező keresztes háttérzenémet, egy amerikai power csapat, az Iced Earth (mondjuk ilyen névvel ezen tájon, tudom, én sem vagyok egyszerű eset) tetszőleges albumát, és az ablakon bámulva szemeim előtt a tájról lefoszlottak az erőművek, az öntözőrendszerek és autópályák, s csak a vidék maradt, a kietlen, itt-ott fűcsomókkal és áthatolhatatlan tüskés bozóttal, esetleg kisebb olajfa-ligetekkel ékesített kopárság, és lelki szemeim előtt már Godfrey of Ibelin, Conrad of Montferrat, John of Cesarea és sorban a jeruzsálemi koronát viselő Balduinok vágtattak a szaracénok elleni csatákban a semmiért…

Rövid (majd’ órás, hehe) benzinkúti sörszünet után következett a negevi hajrá, itt már fülhallgató nélkül, ugyanis a ’80-as évekbeli Arsenaltrénernek öltözött sofőrbá lábába belement a boogie, és ’80-as, ’90-es évekbeli slágerekkel bombázta meg a buszt, aminek az eredménye össznépi éneklés és tánc lett az Eye of the Tiger és társai dallamaira, majd becsorogtunk a Negev fővárosába. A megkapó nevű Toto Turner stadihoz érve kapott el először a meccshangulat, és rázott ki a hideg, hogy egy hipermodern arénát kerülgetek busszal, ahol a HONVÉD, a MAGYAR BAJNOKCSAPAT képviseli az országot a BAJNOKOK LIGÁJA selejtezőjében. Nem hiszem el, nem hiszem el…

Olajozott, és a hazai drukkerektől alig elválasztott jegyvásárlás után sétáltunk be a szektorunkba, ahol elég kevésnek tűnt a kis 60-as létszámunk. Ezért az egyért kár az izraeli helyszínért, a drága és messzi célpont sokakat tartott érthetően otthon, így viszont, mikor megtelt pöccre a Turner, hangunkat nem lehetett hallani a hazai hangorkánban, pedig toltuk becsülettel, Pisti kápó igazi hadvezérként még technikai utasításokkal is ellátott mindenkit kezdéskor “Nyomni végig, de takarékoskodni is a hangerővel, amikor viszont elcsöndesednek, akkor aztán ami a csövön kifér!“. Amikor a bemelegítés után lefutó srácainkat “BAJ-NOK CSA-PAT, BAJ-NOK CSA-PAT” üvöltéssel köszöntöttünk, amúgy másodszor is kirázott a hideg.

Amikor először bizseregtem meg: a címerünk kinn egy BL-selejtezős stadion falán (fotó: RW).

A meccskezdésnél ilyenkor még nincs BL-himnusz (csak a play-offtól lesz, ugye), úgyhogy csak a hazai esztrádindulót hallgathattuk végig, illetve az összeállításunk paréj kifütyülését, elég félelmetes volt. Aztán sípszó, Lanza hátragurít, BL-ben a Honvéd, emberek. Basszus.
Az első 20 perc kemény volt. A hazai hangorkánnal megtámogatott Hapoel jött, mint a henger, egyedüli szerencsénk az előretolt csokkó tankjuk labdaügyetlensége volt, de látszott: ha elkapják a fonalat középpályán, szarban vagyunk. Boti ráadásul kicsit rozsdásnak tűnt középen, Laczkó Buksi meg olyan hatékony volt a jobboldali izraeli támadóval szemben, mint az a szefós mopsz az utcánkban, aki egyszer ráment a szomszéd kuvaszára, aztán az történt vele, amire Doki barátom azt szokta mondani: “ez sem így indult el otthonról“. A félidő közepére jött a magunkhoz térés, szerencsére, Lanza kezdett elöl varázsolgatni, rögvest felrúgták, mire ő az első szabit a kapus kezébe, a megismételtet viszont már majdnem a hálóba lőtte, de mentett a cerberus. Aztán mikor megnyugodnánk, jön egy beívelt szabadrúgás balról, Kambergyuri lemarad, fejes, 1:0, ajjaj.

Itt két dolgot jegyeznék meg.

  • Ad1) Kamber itt tényleg lemaradt, de mégis sokszor húzódott hátra jól Boti és Lovresz közé. Remélem ez azt jelenti, hogy EvdM elkezdett az Allegri-i úton járni, azaz a hajmeresztő edzőmeccses kísérletezések után a saját taktika teljes bevezetése előtt átmenetileg még visszanyúl az előd okosságaihoz, azaz félig-meddig a marcoposszis 5-3-2-höz. A Hali ellen és a visszavágón okosabbak leszünk e tárgykörben. Mindenesetre most tetszett az új kopterünk a padon, vagy legalábbis nem “nemtetszett”, leszámítva Bobál balvédőben égetését, ahelyett, hogy arra a 20 percre Botit vitte volna ki a szélre.
  • Ad2) Pár perccel a gól után kirúgással jöttünk, néztem Grófot tőlem 20 méterre, és láttam, hogy nyugodt. Vagyis nem jött pánik a bekapott gólra, Eppel igazat beszélt, tényleg 180 percben gondolkozik a csapat, remek.
“Gráóóóóóf, Gráóóóóóf”- jött a szokásos köszöntés edzeni érkező kapusunknak, aki ezt ma remek kijövetelekkel hálálta meg (fotó: RW).

A félidő végéig már 1-2 kisebb parát elszámítva nem volt gond, szünet. Utána viszont, mikor már épp kezdtem volna bizakodni, szegény Botit csúnyán ráültette a szopórollerre az egyik negevi csoktár, beadását meg úgy sarkazta a beershevai támadó a kapuba, hogy elfogott a “mit keresünk itt?” bánata. Szerencsére a csapatot nem, mint kiderült!

Az utolsó 35 perc ugyanis egy még jobban megnyugvó és büszkén, felemelt fejjel focizó Kispestet hozott, úgy látszik, nem akarunk szakítani a hagyományokkal, hogy mi SOSE hozunk szégyent a magyar focira. Nagy Geri még rátett az elképesztő melóra középen, Lanza egyenként biztatott mindenkit és játszott meg bárkit, aki üresen volt, Eppel labdát tartott és elosztott, Kingecske állandóan zakatolt föl előre, Gazdag eddigi legjobb meccsét tolta Kispesten (remélem, nem őt adjuk el augusztusban, az idei év lesz szerintem az ő magnum opusza). Aztán az addig inkább csak kínos Laczkó Buksinak szedett össze egy elvesztett labdát lehetetlen helyzetből Nagy Geri, a derék vándormadár pedig most hozta amihez ért: a tűpontos centerezést, Lanza középen emelkedik, és: csodás fejesgól! Ennyit tesz, ha van klasszisunk. Én azt hiszem a Gyirmót elleni, plusz ezzel a mozdulatával tettem hivatalosan is Zelenka elé és RW mellé a személyes rangsoromban (nem hivatalosan már rég ott volt). 60 fős extázis a vendégszektorban, egymást ölelgetjük, meg a kifutó Lanzát, aki egyből idejön, a rendőri erők lökdösik hátra szurkereinket, Kamber jön drukkernyugtatni, erre őt is agyonölelik, már a rendőrök is csak mosolyognak, felejthetetlen percek!!! Nekem meg másfél hónap után megint kapar a torkom meg remeg a kezem, pedig úgy jöttem ki, hogy nekem egy nagy verés is jutalomjáték, erre pariban vagyunk az ellenféllel, és még bármi is lehet?

Hát, majdnem! Ha a hamarosan beálló Danilo labdakezelése már üzemi hőfokra pörögne és nem dadog, akkor ziccere lett volna Dániel Paripának, a meccs végén egy lerohanáskor pedig eltökölészi a passzt a kissé sunkássá érett egykori gólvadász, de én bízok benne, lesz ő még (majdnem) a régi. Csak ez az időpont sajnos nem szerda este jött el. Nyomni kezd közben a félig bealvó Hapoel is, de hátul a bajnoki döntőt idézően önkívületben tolja a védelem. Bizsereg mindenem. Most sajnálom iszonyatosan a zárt kaput otthon: egy második bajnoki döntőnk lehetett volna telt ház (vagy közel telt ház) előtt jövő szerdán…

Az amúgy totálisan korrekt bíró végül hármat sípol, itt a vége, tisztes vereség. Szól is a szép volt fiúk, jönnek pacsizni a játékosok, Apu otthonról küld sms-t: “le a kalappal a magyar BAJNOKCSAPAT előtt, kár az utolsó kontráért. holnap megyek érted a reptérre“.

Szép volt, fiúk! Csapat, Tábor egyaránt! (fotó: 1909foto.hu, Lovi)

Buszra kászálódunk, indulunk vissza Tel-Avivba. Senki sem szomorkodik, indul a zene, félmeztelenül tolják a barázdabillegetést a vidám szurkolók. Egyedül az zavar be, amikor az addig ultrajófej sofi bácsi átmegy progresszív lemezlovasba, és minden számot továbbléptet pár másodperc után, ” Öreg, idefele jobb DJ voltál“, “Parkinsonos a kollega, vagy mi?“, “Youtube nincsen?” “Youtube, hol élsz? Az Öreg még a postagalambokat repteti vazz” és hasonló csodás szólamok, csöndben vinnyogok a székemen a röhögéstől. Aztán az Öreg észhez tér, és az ABBA Dancing Queenjével lövi fel a bulirakétán a Holdig a táncoskedvű kemény magot. Kész…

A Kanyar hadiszállása előtt elszállunk, sétálunk vissza a délebbre fekvő apartmanunkhoz. A többiek meleg kaja után néznének, én már aludni vágyom, a 3 napja tolt napi 2 óra szunya nem volt elég és ez kezd kiülni az arcomra. Míg a szállás fele baktatunk Ábellel, aki még utoljára egy öblös gyalázást ereszt meg Tel-Aviv bukéjára, én még elraktározom gondolatban a tengerpartot a Spencer-Hill filmek bícseit idéző szállodáival, a Júdeai dombokat és a Negev drapp kopárságát, és még egyszer elmerülök a kora-középkori fantáziavilágban, az igazi Trónok harcában, és pillanatra megint elfelejtem a Honvédomat. De csak egy pillanatra. Mert másnap hajnalban a fapadosra várva kókadozunk a Ben Gurionon, mikor egy jellegzetes “eeeeerrrrggggghhhh” kíséretében egy csapat piros Macron-pólós küldöttség élén BAJNOKCSAPAT pólóban feszítve Good Old Hemy Czukk érkezik a váróba, én meg elmosolyodva sóhajtok fel: itthon vagyunk, itthon vagyunk. (De három óra múlva már biztos).

  • Pingback: Szentföldi BL-kalanddal koronáztuk az idei tavaszt | Zongoracipelő()

  • 58914020 .

    Nagyon jó beszámoló, még olvastam volna órákon át, meg néztem volna a képeket. Szerintem is Izrael az egyik legérdekesebb utazási helyszín!

    Annyi megjegyzésem volna, hogy az sajnos nem állja meg a helyét, hogy a Kispest nem hozott volna szégyent a magyar focira:
    A nyolcvanas évek végén a BEK-meccsek a Benfica ellen nagyon súlyos kudarcokat hozott, máig a legsúlyosabb arányú nemzetközi veresége a magyar klubcsapatoknak. Ráadásul a mexikói világbajnokság után a következő súlyos pofon a magyar focinak, akkoriban – joggal – eléggé megrázta a közvéleményt. (Mégha a Benfica BEK-győztes is akkor.)

    A másik, hogy Lanzafame szerintem már RW előtt van, hiszen bajnokok lettünk. Ami miatt hátrébb sorolható, hogy sokkal kisebb az nb1 iránti érdeklődés, mint a 90-es években, sajnos. Ez nyilván lehúzza Lanzafame értékét is.

    Még egyszer köszönjük a beszámolót!

  • Granero

    Jo volt, koszi! Meg egy bolgar kirandulas de jo lenne…

  • Sztefo

    Kösz a beszámolót! Élvezettel olvastam. 😊

  • 58914020 .

    Sajnos, eszembe jutott egy másik meccs is, amire szintén nem lehetünk büszkék. Ezen a meccsen játszott az akkoriban tehetségesnek tartott, mindössze 20 éves Herczku Szabolcs is, aki azóta már életfogytiglani börtönbüntetését tölti…:_(

    • István Hereb

      Emlékszem, már azon kész voltam, hogy harmadosztályú csapat, és milyen stadion, mennyi szurkoló! A végén itthon legalább sportszerűen megtapsoltuk őket, ahogy tiszteletkört futottak. Legalább ennyi…

      • Csaba Horváth

        A visszavágóra emlékszem. :) Az Észak Kanyarban álltam. A Nimes vezetést szerzett, a keményebb szurkolóknak elgurult a gyógyszere, és vadul elkezdték rázni a kerítéskaput, ami egyszercsak kinyílt. Döbbent megtorpanás, majd néhány szurkoló átment a kapun odamentek a szögletzászlóhoz, kitépték és elhajították…majd kapcsoltak, hogy ebből gáz lehet és visszasétáltak a nézőtérre…nagyon kemény percek voltak. :D
        A francia csapat tiszteletkörére emlékszem…megérdemelték a tapsot. :)

    • Eriq

      De rossz volt ezt visszanézni, kint voltam az itthoni meccsünkön.Bizakodó vagyok a szerdai meccset illetően, de szép lenne tovább menni :-) CSAK!!!