Ha már nem tudtad honnan jöhet fény a magyar futballba, akkor megszólal a Nemzeti Sport

Mit kíván a magyar futball? Még több Vincze Andrást!

A kérlelhetetlen szakmaiság zászlóshajója, a magyar sport fölött orákulumként tündöklő Nemzeti Sport megint akkorát gurított, hogy a  sportkormányzat fülét-farkát behúzva újragondolja az egész életét.

Mészáros Lőrinc lapjában lendületből hülyét csinálni magunkból nem éppen komoly kihívás, de Vincze András 12 pontja egy mozdulattal tette talonba az eddig sem gyenge mezőnyt, és egészen új távlatokat villantott meg előttünk. Javaslom, tegyük el a cikket, lógassuk ki otthon a falra a NENYI mellé, mert bár nem az első és nem is az utolsó a kategóriájából, a vesztes selejtezősorozatok után, mint Sziget idején a punkok úgy bújnak elő a megmondóemberek, hogy végre megmondhassák, amit mindig is tudtak, de menet közben nem akarták összezavarni a fejeket. Vagy valami ilyesmi.

Vincze András 12 pontja, avagy “Mit kíván a magyar futball?”

(Még mielőtt valaki félreértené, a számozott-címsorozott mondatok származnak Vinczétől, míg az azokat összekötő bekezdések tőlem.)

1. Új edzői filozófiát.

Bármit is jelentsen. Az MLSZ-ben van egy edzőképzési rend, ahogy az UEFA által standardizált diplomákat is elfogadják Magyarországon, tehát az alapokkal nagy gond nem lehet. A 2+2 minden rendszerben, legyen az 4-4-2 vagy nemzeti együttműködés, ugyanúgy négy.

Talán jogosan merül fel bennem a kérdés, hogy vajon mire gondolt a szerző ezzel az új filozófiával? Esetleg arra, hogy legyen újra valami homályosan megragadható magyarosch stílus? Vagy mindent az eredményességért, és jöjjön a valódi és kérlelhetetlen célfutball? Mit jelent egyáltalán az, hogy edzői filozófia? És ha jelent valamit, akkor ebből a filozófiából mi számít réginek és mi újnak? (A kérdés szövődménye, hogy akkor most jöjjenek külföldi edzők Magyarországra, vagy nem?)

2. Magyar pályára magyar tehetségeket.

A modern futball a versenyről szól. Aki a versenyben elbukik, vagy már magának a versenynek a létét is tagadja, az nem lehet eredményes, ebből pedig egyenesen következik, hogy a futballprotekcionizmus a futball halála. Fordítsuk le: nem szégyen a jobbtól tanulni, és nem szégyen elismerni, hogy ha itthon nem megfelelő szintet képvisel az iskola, akkor ki kell menni továbbtanulni. Előbbit hívjuk tudásimportnak, utóbbit pedig légiósnak.

A magyar pályára magyar futballistát egyébként Illés Bélának hívtuk, akit bár istenítettünk vagy két évtizedig, minden egyes pillanatban, ahol nem magyar pályára futott ki – elbukott.

Idevágó megfigyelés Ághassi kollégától: Mészáros lapjában egyszer sem tették szóvá, hogy Mészáros futballcsapatában nem játszik senki Mészáros akadémiájáról, legfeljebb pár külföldi Mészáros külföldi csapatától, vagy egyéb országból.

3. A profi futballisták teljesítményorientált díjazását.

Ebben a pontban az a legszebb, hogy profi futballistákról ír, vagyis azokról, akiket papíron magáncégek alkalmaznak a két fél megállapodása alapján rögzített fizetésért és premizálásért. Vajon mit szólna Vincze András, ha az olvasók azzal állnának elő, hogy vezessék be a profi (sport)újságírók gondolatalapú díjazását? Egy értelmes gondolat legyen mondjuk egy havi fizetés, hogy én is a hasamra üssek. Sokan éhenhalnának.

4. Tizenhat csapatos bajnokságot.

Nincs három éve, hogy a Nemzeti Sport testületileg állt ki a tizenkét csapatos bajnokság mellett, mert akkor azt mondta Garancsi az MLSZ-ben, és azt nagyjából tudja mindenki, hogy amit Garancsi mond, azt sokszor igazából ki gondolja.

Akkor olyan érveket sikerült felböfögni, hogy nincs tizenhat csapatra való jó játékos Magyarországon, hogy nincs tizenhat proficsapatra elég pénz, hogy a tizenkettő sűrűbb, jobb focit hoz, satöbbi. Az ugyan mellékes, hogy amíg korábban 16+16 volt az NB I. és az NB II., abból most lett 12+20, vagyis ugyanúgy 32 proficsapat maradt, miközben a központi pénzek elosztását legalább sikerült eltolni az NB I. felé, és csak tizenkét részre vágni a tortát.

Tartom, én jobban szeretem a változatosabb tizenhat csapatost, de pont nem a létszámon múlik egy bajnokság színvonala. Ahol van tőkeerős háttér, ott lesz futball, látjuk ezt akár olyan apró helyeken is, mint Paks, vagy éppen Felcsút, Mezőkövesd, Balmazújváros, netán Kisvárda. Az persze csak véletlen, hogy pont mindegyik klub közelében van legalább egy államtitkár, míg Kaposváron, Kecskeméten, Békéscsabán, Pécsett nincs. Ahogy futball sem.

A bajnokság csapatainak száma tehát teljesen lényegtelen, amíg egy központban döntenek arról, hogy ki szerepelhet benne egyáltalán. Talán ide egy olyan pont jobban elfért volna, hogy ha már az NB I. nagyjából harmada-fele szemérmetlen módon részesedik a közvagyonból, akkor annyiból tessék már futballt csinálni, vagy valami ahhoz hasonlót.

Megjegyzés: az NB I-nél többször nem szerveztek át bajnokságot Európában.

5. A tartalékbajnokság újbóli bevezetését.

Keményen jár az agyam, hogy ez a pont vajon miért került be a legfontosabb tizenkettő közé, ráadásul rögtön az ötödik helyen. Nem tudom, és nem is értem. Talán arra gondol Vincze kolléga, hogy a szombati keretből kimaradók majd a tarcsimeccseken megfeszülnek, hogy helyet kapjanak a következő heti keretben. Érdemes itt beidézni Hemingwayt, aki pár hete kelt ki magából, és írt az NB III-ban lötyögő játékosainkról, mert szerinte nem tesznek meg mindent azért, hogy bekerüljenek a nagycsapatba. A tartalékbajnokság nyilvánvaló megoldás lenne erre a mentalitásbeli problémára.

6. Az ifikorú és a profi labdarúgók teljes fizikai felmérését.

És? Lesz valami alkalmassági minimum, hogy adott testzsírszázalékkal futballozhat, gyengébb eredményt hozó Cooper-teszttel nem? Csak néhány megjegyzés:

  1. Melyik az a hülye edző, aki Vincze pontját olvasva most a fejéhez kap, hogy én szerencsétlen, miért játszattam alkalmatlan fizikumú játékosokat egy pályafutáson át?
  2. Shaqiri alacsony és pocakos, mégis hülyét csinált belőlünk.
  3. A hetvenes években kipróbálták a játékosok futtatását, fizikai állapotának felmérését. Pontosan tudjuk mi lett belőle: vezércikk a Nemzeti Sportban, hogy nem kéne.
  4. Garrinchának az egyik lába rövidebb volt, mint a másik.

7. A tehetséges magyar játékosok külföldre szerződésének szigorítását.

Miért állnánk meg itt, miért nem megyünk el azonnal a röghözkötésig?  Őszintén, hogy írhat le valaki 2017-ben egy olyan mondatot, ami a legsötétebb kommunista időket idézi? Egy szülő, egy fiatal játékos ne dönthessen szabadon, hogy hol szeretne élni, hol szeretne dolgozni? Milyen perspektíva lenne úgy a futball, ha egyszer csak közölnék a gyerekekkel, felejtsétek el a Barcelonát, a Manchester Unitedet, nektek előbb Mezőkövesden kell bizonyítani, aztán majd eldöntjük, hogy mehettek-e külföldre. Mindjárt vonzóbb és egyszerűbb út lenne a PlayStation elé leheveredni.

8. A légiósok szerződtetésének szigorítását.

Ennél is? A nem feneketlen állami forrásokból gazdálkodó klubok költségvetésének már így is jelentős részét teszi ki a szövetségi hatáskörbe vont, szerencsejátékból és tévés jogdíjból befolyó összegek érdemalapú újraosztása. A kevés légióst több pénzzel honorálják, ami egy valódi szponzorokat nélkülöző futballban szinte egyenlő a túléléssel.

Az pedig legyen külön kérdés, vagy válasz ebben az esetben, hogy miért kéne szigorítani a légiósok számát egyáltalán?

  1. Egy Lanzafame, Lazovic, Gorriaran elég jó futballista, lehet tőlük tanulni. Egyszerű példa a Honvéd 2012/13-as idénye, ahol a tavaszra érkező Lanzafame a bronzéremig rángatta magával a csapatot. És akkor nem csak Lanzafame játszott hatalmasat, hanem mindenki más is olyat hozott ki magából, amire korábban nem volt képes. Ennyit számít egy-egy minőségi légiós.
  2. Minél jobban korlátozzuk a légiósok számát, annál többet kérhetnek a magukat piacképesnek képzelő magyar labdarúgók, tehát előállhat az a helyzet, hogy egy értékesíthetetlen magyar játékosért a többszörösét fizetjük, mint egy külföldiért, aki csak ugródeszkának tekinti a magyar bajnokságot, vagyis az esetleges eladása fedezheti az addig ráfordított összegeket. (Idevágó olvasnivaló: Seszták miniszter Kisvárdája már egyenesen ukrajnaiakat foglakoztat az utánpótlásában is, mert olcsóbbak és jobb a mentalitásuk, mint a magyar kortársaiknak.)

9. A stadionbeléptetés szigorú szabályainak megváltoztatását.

Merre? Legyen szigorúbb, vagy legyen kevéssé szigorú? Vajon milyen változók mentén érzi Vincze András szigorúnak a jelenlegi szabályozást?

10. Rendet a lelátókon, sportszerű szurkolást.

Ha már mást nem lehet hibáztatni a magyar futball állapotáért, akkor még mindig ott van a szurkoló. Kamerák százai figyelnek minket a stadionokban, sok helyen egy nézőre két szekus is jut, de még mindig mi vagyunk a rendbontók, bár pont az MLSZ fegyelmi bizottsága ismeri el évek óta minden kedden, hogy a rendbontás, mint fegyelmi vétség kihalt a magyar futballból.

Arra pedig nem is pazarolnák karaktert, hogy “sportszerű szurkolást”. Majd azt én eldöntöm, hogy mit mondok; majd a társadalom mentális állapota meghatározza, hogy a tömegek hogy viselkednek olyan felfokozott hangulatú szituációban, mint egy mérkőzés. Addig pedig az MLSZ a valóságot sarokba vágva bünteti mások megbotránkoztatását.

11. Nyitott futballpályákat.

Ez vajon mit jelenthet?

Megjegyzés: EMMI-magyarul a stadionokat fedett sportlétesítménynek kell nevezni. A nyitott verzióra egyelőre nem találtunk utalást.

12. Modern, nyíltabb kommunikációt.

Kezdjük ott, hogy nem kéne hazudozni – vagy ne, legyen ez a maximumprogram inkább. Addig pedig apró lépések.

  • A példányszámára, megmondóerejére, sportbéli súlyára büszke Nemzeti Sport valódi sportlappá alakítása például nem lenne utolsó. (Ugye, milyen rossz érzés, ha kívülről mondják meg miért vagy vállalhatatlan?) Soha egyetlen sort sem lehetett olvasni benne a magyar futball körüli valódi visszásságokról, kezdve akár a stadionfinanszírozási programmal, vagy a TAO-rendszer átláthatatlanságáról. A Nemzeti Sport jelenleg a kormány egyik kritika nélküli szócsöve, és csírája sem maradt az alapításkori gondolatnak, amikor még a magyar sportügy előmozdítását tekintették elsődlegesnek. (Az évek óta állandósult szervilizmusban fuldoklás egyik legszebb bizonyítéka volt, amikor Pintérről a szövetségi kapitánysága alatt nem lehetett rosszat írni, egészen addig, amíg meg nem jött fentről a kilövési engedély. Utána viszont mehetett minden, válogatás nélkül.)
  • A kommunikáció egyik alapfeltétele, hogy meghallgatjuk a másik felet is. Mivel ilyen egyáltalán nem szokott előfordulni mifelénk, így Vincze András tizenkettedik pontjával nehéz nem egyetérteni.

Pontok, amik kimaradtak //

(Nem teljességre törekvő felsorolás.)

  1. Belépési esélyegyenlőséget a magyar futballba, a közvetlen politika és a profi futball összeférhetetlenségének kimondását.
  2. A közvetlen és közvetett állami, önkormányzati, valamint a TAO-ból származó források üvegzsebesítése; a klubokat, sportszervezeteket kötelezni az összes ilyen forrásból származó forint tételes elszámolására – nyilvánosság előtt.
  3. A közvagyon felhasználási módjának számonkérhetősége. Ne fordulhasson elő olyan helyzet, hogy az MTVA a korábbi összeg duplájáért vásárolja meg az NB I. közvetítési jogait, majd nem közvetíti a mérkőzéseket. Mi ez, ha nem a hűtlen kezelés minősített esete?
  4. A mérkőzések televíziós közvetítése.
  5. Az MLSZ működési mechanizmusának újragondolása, hogy az egy valódi érdekvédelmi szervezet legyen. Ugyanígy a Profiliga újbóli felállítása, mert a proficsapatoknak egészen más problémáik vannak, mint az amatőröknek.
  6. A profiklubok által megkeresett pénzek (szerencsejáték, közvetítések, egyéb) elosztásának visszaadása a proficsapatoknak. Az még rendben van, ha a szövetség egy kiegyenlítő mechanizmuson keresztül lekap belőle valami sápot és abból az amatőr futballt, vagy más néven a hátországot erősíti, de a maradékkal hadd rendelkezzenek már azok, akik valóban megkeresték.
  7. Valódi szurkolói érdekképviselet.
  8. A biztonsági emberek (szekusok) számának csökkentése, a lelátókon stewardok alkalmazása.
  9. A bajnokság(ok) kiírásának rögzítése évekre előre. A forma, a csapatok száma mindegy, a lényeg, hogy kalkulálható legyen, hogy jövőre, két, három, öt év múlva mik az elvárások, minek kell majd megfelelni.

Vincze 12 pontjának egyéb kritikái //