Mastodon

Nyomokban vállalható – és ez most elég jó

Tegnap eléggé alacsony elvárásokkal mentem ki a csodálatos márciusi decemberben a Bozsikba: csak legyen meg a három pont, a nézőtéren ne a semmire nem jó, ordenáré edző- és csapatgyalázás uralkodjon, és lássak valamit a tavalyi varázslatos csapatszellemből, egymásért küzdésből – legalább nyomokban. Az olyan úri huncutságok, mint a játék szépsége, gólarány-javítás, meseszép gólok – most teljesen hidegen hagytak. Ha ebből a kívánságkosaramból indulunk ki, a tegnap estével elégedett lehetek.

És – végül is az vagyok. Lehet erre mondani, hogy lement az igényszintem, nekem már minden jó, nem látok a szememtől és különben is takarodjak – de azt hiszem, a szurkoló és csapat számára is egy fokkal kellemesebb kimenete van ennek a közelítésmódnak (nem kötve bele a másik oldalba sem, mert jó törökgáborosan azokat is megértem, akik szét vannak posszanva), én legalábbis jobban éreztem magam tőle.

A héten nem voltam itthon, de ha itthon is vagyok, max a második félidejére érek ki a kupameccsünknek, ráadásul a megfázás megint földhöz vágott hétfőn, úgyhogy megvallom, a szerdának amúgy se lett volna sok esélye (amúgy nem bírom ki, hogy ne említsem meg, hogy az MLSz jó érzékkel munkanap kora délutánra tesz meccset. Érted, ilyenkor, tavasz elején 4 órakor van mérkőzés, ha viszont télen játszol a Gyopárosfürdő Törekvés Kft-vel bajnokit, azt este 8-kor kell kezdeni, -10 fokban, mert csak). Így még a Vasas elleni meccs utózöngéivel a fejemben érkeztem a kispesti sorompó túloldalára, és a bevezetőben említett, nullához konvergáló elvárásaimmal, hogy aztán a bejáratnál most szokásosnál is hosszabb motozókör után egy gyors WC-látogatást és egy ismeretlen szurker felől érkező “de szar időnk, van de legalább lesz meccs, jó nézelődést, csak a Kispest” szellemi útravaló zsebretételét követően összefussak a többiekkel, és irány a szokott helyünk, ahol már Pinokkió Jani vezényli a Korzó tizedét, de ahogy elnézem, ő is úgy beöltözött (persze decensen piros-fekete nagykabátba), mint egy Michelin-baba. Hiába, a rutin, és az évek.

A többiek ma a csapathoz hasonlóan fékezett habzással, idényeleji formában tolják. Hanta nagyokat hallgat, sálját huligánosan felszerkesztve az orcájára, és csak abból ismerem fel, hogy Ábel bármely felvetésére egy totálisan oda nem illő, 3 mondatos választ ad. Ábel úr és Salvatore az első félidőt különben teljesen felajzva nézik végig és Toncsi Kukocs minden megmozdulását olyan lelkesedéssel kommentálják, eleinte pikírtségből, saját szórakoztatásra, de a félidő végén már akkora beleéléssel, hogy félek, postafordultával lemennek egy dedikált mezért Old Babarhoz. Azért szerencsére nem.

Szép időnk volt.

A csapat különben a lehetőségekhez képest nem játszik rosszul, sőt. Hanta mindig szidja Supit (már valami beakadt defaultból, bár most a beharangozóban megemberelte magát, szombat délelőtt félre is nyeltem rajta a teámat, hogy milyen megengedő a kispadvezérrel blogtárs), hogy kiszámíthatóan nézhetetlen… Mit mondjak, most azért volt formája a passzjátékunknak, kár, hogy a végén a helyzeteknél bőkezűen szórtuk el már az odakerülési lehetőségeket is. Teljesen a Rossi-éra köszönt vissza, csak nem a bajnoki év, hanem a 2015-16, amikor már majdnem elég jók voltunk, de még nem eléggé – na akkor ikszeltük el vagy szopogattuk le az ilyen meccseket. Az 5 védő mindenesetre megint 5 védő lett, a középpályára fejlődve fel a védelmi szélekről, ha támadtunk,  majd a védelembe vissza, ha védekeztünk, csak Kukker darabos mozgása nem idézte a gyors Holendert  tavalyról, és Ikenne King is rozsdásabb mostanság, mint svájci bicskám, amivel összecsukás nélkül almákat hámoztam és narancsot szeleteltem a melóban egy évig, aztán most alig lehet összecsukni a beletrutymákolódott szmötyitől és rozsdakezdeményektől, pedig stailnless steel, de én még azt is ki tudom kezdeni, na mindegy.

Szóval nyomunk, nyomunk, de a lényeg nem jön, a gól. Ez bizony dettó, mint 2 éve, csak most mondjuk nem Youlával meg Délczeggel szenvelgünk elöl, hé, Marci, Lanza, csináljatok már valamit… A taljánra ráadásul egyre többen morognak köröttem, önző, nem igaz, nem passzol bazzeg, monnyon le, stb. Aztán Davide nem mond le, ellenben kavarog a jobb büntetősaroknál, majd középre nyes, ahogy csak ő tud, ott meg Bobál Dudi depózik magányosan, hát, ha már ott van, befejeli, az Öreg Potyamackó mozdulni sem tud, na, nem vicc az isiász, 1:0 ide. Kicsit úgy érzem magam, mint tavaly.

Aki ma is egész jó volt: Banó-Szabó.

Szünetben beállunk a tribün alá száradni, kisBabar érkezik hozzánk egy “minden szar“-t bemondani, de most ő sem bírja tartani a komoly fejet, röhögünk. Aztán meglátjuk a fedett lelátót a feljáróknál megtámasztó sárga-fekete pótrudakat, és inkább visszamegyünk a korláthoz. Lehet hogy késik, vagy sose lesz stadionépítés itt, de lassan már tribün sem. Mármint állva…

A második félidőt előbb megpróbáljuk az első nyomán folytatni, de aztán visszaállunk, a Hali percei következnek. Ez is tiszta Rossi classic, mennyit szidtam anno ezért a derék Kopingert. Azért mindent nem kell átvenni tőle. Mindenesetre addig várunk, míg egy oldalsó szabiból leventególoztat minket a hali, majd rájön a 20 perc Iványi sporira is, aki megint elkezd minden lefújni a mi térfelünkön, odaát semmit, amit azzal kompenzál, hogy a második nagy szabadrúgásuk és annak kapufája után a padon őrjöngő, már lecserélt Halmosi Czuczut kiszórja időn túli bónusz-piroslappal. Nájsz, de inkább a pályán figyelne jobban.

Igaz ez persze ránk is. Megint a gól kellett, hogy visszapörögjünk üzemi hőfokra, Geri le, Dániel Ló be, a brászil 2 indiszponáta lövéssel kezd, kapja is az ívet körülöttünk, Ábel lólengésben szidja a meghízott Danipacit. Közben már Holender is pályán a megfáradt King helyén, és végül Lukács is érkezik, egy korzókirály meg is találja Supkát, akivel eddig az volt a baj, hogy nélkülözi Lukit, most meg, hogy csak 2 percet ad neki, rohaggyon meg. Sírok.

Dániel Ló csülke lendül…

Letelik a rendes játékidő. Az egész meccsen üdítő kivételként alig-alig hibázó Banó-Szabó-Bence-Manó kap labdát jobb oldalt, ügyesen veszi meg, leráz egy védőt, és középre teker. A labda Danilót találja, aki leveszi, majd félkornyadtan a hosszú sarokba lő, az invalidus szombathelyi portás nyögve vetődik egy fáradtat, de minek.

…a Veterán meg hova repül?

Öröm-boldogság a lelátón és kispadon, Supka és a cserék ölelkeznek, a 10 perce lekapott Toncsi Kukocs Petronella vagy Petrocselli, átvágtázik a pályán egy ölelésre és egy Iványi sárga begyűjtésére, Supka lemondó mosollyal nézi, mindegy is. Ábel úr elfúló “Csirilló, Csirilló” kajabálások közepette tolja a capoeirát, én közben elmélkedem: érdekes fazon ez a Foltocska Szabócska Banócska, pár meccsenként fogja magát, és a 90. percben ad egy gólpasszt Danilónak. Nem semmi.

A végén gyors búcsúzkodás, a többiek mennek Gurigázni, és meg bakker mehetek haza hétfői előadásra készülni, hogy ne égjek szénné az ENSz küldöttek előtt, szóval hamar elválunk. Így már csak a hátam mögül hallom, amint a Tábor Baj-nok-csa-pat kórussal jutalmazza a pacsizni érkező keretet és az elmaradhatatlan Mióta megszülettem-mel, ami úgy visszhangzik, hogy a mellettem elporzó terepjárójában szerintem good old Hemy Czukk is azt dúdolgatta kifele menet. Jobb ez így, mint a Szuszás meccsvég, annyi szent.

Hát ez történt tegnap, minimumprogram teljesítve, Hanta és Boncz Géza kérése meghallgatásra talált és hosszában folytatta a szekér az úton, és marad is azon, ahogy az a sajtón elhangzott. A csapat tehát végre nyert, a kispadon nem egy önmaga taktikájába beleszerelmesedett, sértődött alak ül, hanem a szükséges visszaváltást végre bevállaló valaki. Ezek nem nagy dolgok, de legalább megvannak, így a múlt héten még kiesésveszélyt vizionáló Ábelharcos is “bennmaradtunk, oké” kurjászásokkal szökdécselt el a templomtéren rá váró kőbányai korsói felé, várom az ilyetén folytatást. Nem feltétlen tőle, hanem a csapattól.

Meg végre az igazi tavaszt!!!!!

Fotók: Babar – 1909foto.hu.