Mastodon

Minden ízében tipikus

Méltó vizuális nyitány (forrás: www.facebook.com/KispestHonved/photos)

Egyszerűen nem tudom mással kezdeni a posztot, mint a közléssel, amit már számtalanszor elsütöttem e párosítás beharangozói, beszámolói, kommentárjai során a blog eddigi, közel 8 éve alatt (hiába, aki ennyi év után is újra és újra szűz témákat tud felhozni, az a blogírás Zelenkája vagy Lenzfém Dávidja lenne, és én nem vagyok az): nem szeretem az Újpest ellenieket. Idegenbe nem szeretek hozzájuk járni, itthon meg valahogy olyan furán hangulattalan meccseket nyomunk velük. Nem lelátói életképek terén, mert ott mindig kitesz magért az Északi (most is: lásd a címképet); hanem ahogy ott állunk a korlátnál és nézzük a szokott szenvedést. Mert ellenük mindig ez van, szokott szenvedés, aztán döntetlen. Szökő évente meg megszórnak minket. Hol van már a boldog gyerekkor a rendszeres hazai győzelmekkel, mondanám, de nem, akkor is becsúszott itthon ellenük sokszor egy-egy iksz, még a Mezey-féle, itthon etalon csapatnak is!

Újpest ellen toljuk tehát, ráadásul nem épp csúcsformában; nem a legnagyobb kedvvel vágtam így neki a várost átszelni a melóhely kék vaskapuján kilépve a Stefánia csodálatos (helyett most poros levelű) fasorai alatt elsétálva a tikkasztó szombat délutánban. Troli persze nem jött, kutyagolhatok ki az egyes villamosig, lerohad rólam a póló is, mire felszállok.

Hiányzik idén a tavasz. Még az az utóbbi években már megszokottan lerövidült verziója sem jelentkezett be idén (jó öreg klímaváltozás), ami legalább 2 hétig tartja magát szolid pulcsis idővel, de frissen, langyosan. Ez a kedvenc szakaszom az évben – hát idén elmaradt. Milyen szimbolikus, hogy tavaly megvolt ez az optimál-hőmérsékletű, mézillatú wekerlei alkonyokkal terhelt rész (kb a soproni Hali meccstől kezdve a Gyirmót elleni hazai meccsig), ilyen ünnepi körítést tekerve a bajnoki menetelésünk köré. Idén meg rátelepszik Budapestre ez a kopott, poros, megütő meleg, hát ilyen a jelen félszezonunk is.

Látszik, én már úgy jöttem meccsre, hogy elengedtem ezt a szezont lélekben. A csapat is egyre inkább így fest nekem: robotpilótán tolják, amit kell, a tavalyi játék- és taktikaelemek emlékeibe enerváltan kapaszkodva, de  nem túlzott hatékonysággal, tán magukban sem bízva. Supkát én sajnálom ebben a történetben, rosszkor tért vissza Kispestre, eleve vesztes helyzetbe, ahhoz képest nem is rossz, amit eddig látok tőle. (Mondjuk nem is jó.). Öcsém is rezonál e belső gondolataimra, megérezheti, hogy ezen töprengek, és amint a stadionba gyalogolunk befele, töprengve közli, hogy szerinte egész összeállt mostanra a keret Supi alatt, a télen beerőltetni próbált két frissítési próbálkozást, Kosútot és Kukkert végre felejtőre tette, 5-3-2 újratöltve, Hidi helyén már ismét Nagy Geri a tuti pont, hátul Bobál visszatért a helyére, elöl Lanza és Eppel betonbiztos cseretársa lett Danilo. Összeálltunk, ja, úgy egy hónappal azután, hogy kellett volna.

Gyorsan kiteszem a teát hűlni Hemy kicsempézett szentélyében a korzó földsánca alatt (mellettem a telt házas rötyin két piszoárnál is fennhangon “Dávideee Lánzáfámeeee“-t dúdol két lelkes szurkertárs, rezonálva a Maros szpíker által odakinn épp bemondott idegenlégiós nevére, szeretem az ilyen kis jeleneteket), majd szertartásosan felsétálunk a legszélső lépcsőn, pont, mint gyerekkorunkban (ma már mindig a Tribün mellett megyünk föl, itt csak évente 1 alkalommal), és felérve a felső lépcsőfokra szétnézünk a pályán. Zöldell a gyep, innen csodásan néz ki, ha nem beszéltem volna tavasszal a minőséget könnyezve említő játékosainkkal, azt hinném, ez a nonpluszultra. A Nap békésen ragyogja el a kispesti áprilisi délutáni fényjátékát, ez a kedvenc kispesti meccsidőszakom, még picit a Honvéd-kedvem is visszatér, s már vidámabban lépdelünk a többiek felé, a törzshelyre.

Na, ez a klasszikus kezdő a jelen viszonyok között” – nyugtázza tesóm a sorfalban felálló tizenegyünket nézve, míg Hanta partiumi sztenderd vendégeit gardírozza a söre mögül. Ábel és Salvatore is elég törődöttnek tűnik, még Toncsi Kukocsot sem üdvözlik a padon, pedig ők ketten a legnagyobb magyarországi rajongói a kopasz beadóművésznek. Gyuri úr megint hozott vendéget, ez néha szerencsét hoz. Talán. A találkozó elején Supka kap emlékplakettet valami évforduló miatt, meglepetésemre még meg is tapsolja a lelátó, úgy látszik, néha még megfeledkezik az ezerfejű publikum a kötelező utálkozásról, konstatálom örömmel.

Az első félidő olyan, mint vártam a borús Honvéd-Újpest emlékeim alapján. Valahogy mindig egy értelmetlen gyürkőzésbe fordulnak ezek a lilák elleni meccseink. Főleg, ha délutáni idősávban toljuk. Most is ebben a jellegtelen fehér mezükben itt törik a játékot, különösebb elképzelés nélkül, vagy mi erőltetjük rá őket a se íze se bűze tologatásra, nem tudom, de dominálunk.  A két csúcspont a gól-nem gól vitás helyzete, és Lanza lefordulása, majd tüzelése szorult helyzetből és messziről, mielőtt beérnék. Az a kapufa… az gólt ért. A ma is lefogott, szétrugdalt és látványosan szenvedő taljánnak ez volt a legszebb megmozdulása, de ez megint majdnem győzelmet ért. Ja, meg a légstoppal megállított labda az ötösnél, ami ha csehitibisebben lecsúszik neki, akkor az bíz’ megy fel a jobb felső ficakba. Az is szép jelenet volt!

A szünetig úgy jutunk el, hogy meglepve tapasztaljuk: alapvetően elégedettek vagyunk a látottakkal. Még a negyedórás pauzában is esélyeket latolgatunk a második félidőre, és cserelehetőségeken töprengünk, ami mutatja, a meccs valamennyire lázba hoz, ez jó jel. Csak Fanta úr jár máshol, és újságolja mindenkinek bőszen, hogy látta mögöttünk Kocsis Ferikét a lelátón (igazolom, én is láttam valamikor az első félidő alatt), a Dolcetti-éra Bojan Krikicse már egy kislánnyal a karján rótta a büfék közti utakat, elment az idő, bakker.

A második játékrészben éledezik az Újpest, vélem 1-2 percig, de aztán semmi, helyzetig nem nagyon jutnak az északpestiek. Amikor beadás jön, az idén csodák csodájára magabiztos kirepülő pilótává érő Gróf halász le mindent. Apropó, Gróf, nagyon elégedett vagyok tavasszal a kihidrogénezett fejzetű kapusunkkal. Persze nem kiabálok el semmit, mert az elmúlt dekádban már nem egyszer futottam lyukra azzal, hogy mire elkezdtem feldicsérni valamelyik játékosunkat, a delikvens hetek alatt jobban besült, mint egyszeri bohócliger a külföldi légióskodáskor.   Reméljük kitart a grófi forma – bár, ha így folytatja, jövőre már ő sem itt lesz. Kispesti klubmodell, imádlak.

Supka közben (jogosan) lekapja a ma űberhalvány Eppel Marcit. Csatárunk dühös, remélem csak a bizonyítási vágy dolgozik benne és nem a sértettség, én is cseréltem volna ma, pedig kedvenceim egyike a srác. De Danilo remek formáját kár lett volna padon hagyni – még ha a realizálódása ennek a formának most gólokban nem is mutatkozott meg sajnos, két nagy helyzete közül az egyiket Daniel Almiro Lobót, azaz “Miro”-t megszégyenítő módon lőtte lőrinci hengermű körüli pályára a derék brászil, a másodikat pedig alig földbe rúgva segítette Pajovics kapuja mellé. Kár.

Kár, mert az Újpest szombati támadásbeli fogalmatlansága 3 pontot érhetett volna könnyen számunkra, de ez elmaradt. Az utolsó percekben pedig hiába jósolt volna a mögénk beosonkodó és ezúttal igazi korzós stand-up formát futó Lovifotós 84. perces Daniló gólt, és sorolta föl habzó szájjal Tiefenbachtól Aczél Zolin és Kósán át (“figyeljetek, megmondom én nektek, volt egy olyan időszak, az Attis kollega majd bólogat, hogy Kispest -Újpest, gól: Kósa, mindig bazmeg, nem hiszitek el, de ez így ment évekig”) Rubold Péterig, majd mikor előveszem Miovecz nevét, ott már Salvatore is közli, hogy ezzel ma mindent vittem (pedig egy jó Belvont és Füzesit még meg sem említettem, na mindegy).

Karakó közben rövid hosszabbítás után a sípjába fúj, a meccsnek vége.  Nem lettünk közelebb a bronzhoz. Messzebb se sokkal, de azért ne áltassuk magunkat: az Újpest most kiRossi-zta ezt az ikszet, és maga mögött tartott minket. Ez nem jó hír. De még azért feladni sem kell. Nagy Geri fájdalmasan kidőlt, ez sem örömteli esemény, szépen lerövidült keretünk tovább tépázódik. De akárhogy is, a még hátralevő majd’ tucat meccsen, bármennyire is temettem még kora délután a szezont, még sok múlhat. Mondjuk egy bronz. És a csapatnak is remélem, ez ott lebeg a szeme előtt. A tavalyi szép évnek méltó kiegészítője lett volna a Kupa – nem jött össze. De egy szép, hajtós bronzzal még szépen búcsúztathatnánk ezt a keretet, ők pedig ezt a két évüket. A 14. BAJNOKCSAPATUNK hosszú SZEZONJÁT.

Sietősen búcsúzkodunk a többiektől, Öcs koncertre igyekszik, én meglepetés szülinapi partira, “Megírod, Faterom?” kérdi  szokás szerint Hanta, hát, max vasárnap ebéd után lesz időm, kiáltom vissza, magamban meg jókat mosolygok azon, hogy mindig előadja a nagyjelenetet a vén kópé, majd mire leülök posztot írni, már rég kitett valami 40 oldalas szösszenetet. Fanta úr sem egyszerű arc.

De most nem tett ki.

Én viszont igen. Jó szórakozást.