Magunknak tesszük nehézzé a sorsunkat // osztályozókönyv @ Felcsút

Felcsút – Bp. Honvéd 2-2

Az van, hogy Felcsúton kellett volna elkapni a fonalat, ami úgy történik, hogy nagyjából hozzuk a Fradi elleni formánkat, játékunkat, és ha az két meccsen át működik, miközben az Újpest és a Debrecen is vereséget szenved, akkor a hátrány mínusz kettő, felszívjuk magunkat, és bármi lehet a végén.

Nem így történt. Inkább kerestünk egy másik fonalat, a jobban ismertet, a biztosat, a szenvedőset, amikor szaladnunk kell az eredmény után, amikor rosszak vagyunk, és ahol bele kell nyúlni a csapatba menet közben, hogy történjen valami, és ahol reménykedünk, hogy lesz kivel belenyúlni, és nem csak bambán bambuljuk a padot, ahol Tischler jelentené a megoldást bármilyen felmerülő kérdésre.

Ez történt Felcsúton. Hoztuk a szokásos szenvedést, ismét az ellenfélnek voltak inkább helyzetei, mi találtunk egyet jókor, jó pillanatban, ahogy Filip talált másik kettőt a Hungárián is, így legalább egy fejmosásra jók lehettünk a félidőben. Volt honnan visszajönni.

Kukoc, Lovric, 2-2.

Fél óra van hátra, nagyon kéne a győzelem, ember nem tudja, mikor fordítottunk meg meccset utoljára. Kellenek a pontok, kellenek a Felcsútnak is, nagyon szoros az alsóház, egy döntetlennek két pontra zuhannának a kieséshez. Hajtanak piszkosul, a franc se érti kinek és miért, de hajtanak. Knezevicnek nem ellenfél Kukoc, hamar kiszagolják, hol lehet kapargatni, miközben a másik oldalon Hefi se találja magát, továbbra sem az ő posztja a teljes oldalt bejátszó jobbszellő. Középen megvagyunk, a szélek nem működnek.

Előre viszont alig valami. A Felcsút ott szorít meg minket, ahol nagyon fáj, és nem engedi, hogy gyorsan átlépjünk a középpályán, hogy pillanatok alatt fordítsunk. Kukoc egyszer tud elmenni, abból lesz a gól, a másik szélen semmi, Gazdi és Ben-Hatira elveszik a tömegben, szenvedünk, és egyszerre hiányzik az ötlet, amivel fel tudnánk oldani a helyzetet, valamint a vagányság, hogy valaki bevállalja. Talán Ben-Hatira próbálkozik, de egyedül kevés. Működő középpálya nélkül marad két célembered elől, az egybites játékot könnyű leolvasni, meg is teszi az erre bőven képes Komjáti.

Sajnálom, hogy ennyi volt benne, de igazából azt sajnálom, hogy képtelenek voltunk felszabadultan játszani. Nem tudom mi kellene hozzá, talán a harmadik-negyedik hely elengedése, hátha akkor, tét nélkül, nyomás nélkül? Most már úgyis nagyjából mindegy, két meccs, három pont, nem lehetetlen, csak nagyon nehéz. (Nem fogom elengedni, mert nem. Amíg esély van a harmadik, addig a harmadik, amíg pedig a negyedikre, addig a negyedik helyért kell menni, a lényeg, hogy minél feljebb a tabellán. És nem, nem kurvára mindegy, hogy nyolcadik vagy kilencedik, mert egyértelműen nyolcadik. Máshogy nem érdemes.)

Kettő-kettőnél ment a gyömöszölés, igazából benne volt, hogy valaki a semmiből talál egyet, és akkor ötven százalék sansszal mi leszünk boldogok, azonban az előző bekezdés zárójegyes részének fenntartása mellett, egyáltalán nem a ponton, pontokon rugózott az agyam. Néztem a meccset, láttuk a korábbi meccseket, és adta magát a kérdés: mire lehet elég egy nyár, egy alig másfél hónapos nyár? Új csapat építésére semmiképp, ellenben azt sem állíthatjuk, hogy lesz egy alap, amiből lehet dolgozni, mert nem, a bajnokcsapat szépen elfogyott, ami marad belőle, az nem nyilván nem gyenge eresztés, de ahhoz kevés, hogy kijelentsük: 2019/20-nak komoly célokkal megyünk neki. Persze, lehetnek majd komoly céljaink, jöhet egy jó átigazolási szezon, de őszintén, ha most még nem tudunk szinte semmit, akkor mit várunk, ha július közepén már bajnokság? Nem lesz egyszerű, félek, egy erősen átmeneti év következik. (Igen, jövőre már tuti kiesünk, írják majd a nagyokosok, ezért innen üzenném nekik, hogy már idén kiestünk, csak még nem árulták el nekünk, mert biztos nagy lenne a felháborodás a facebookokon.)


Meccsvideó egyelőre az m4sport.hu-n.


Osztályozókönyv //

címlapkép: Lovric fejese a hálóban. fotó: 1909foto