Mastodon

Íródik -e tovább az elmúlt évek kispesti meséje? – hosszú beharangozóhajrát nyitunk a szombat elé

E kép czukksági faktorára már nincsenek szavak. Jó lenne holnap egy hasonló fotó, mondjuk Lovrics -Supka kivitelben, a hátsó pólópápa meg legyen Kaszás Kálmán <3

Hosszú hajrát nyitok a mai nappal és ezzel a poszttal a holnap elé. Lehet, hogy ez lesz végleg a beharangunk és a kibeszélőnk az IDEI NAGY MECCS elé – de valamiért úgy sejtem, Hanta sem hagyja ki a ziccert, hogy holnap reggel ne töltsön fel egy “Minden InStat mutató szerint jobb a Videoton, így fix Honvéd sikert várok” jellegű posztot, amiben 80%-ban a saját lapcsánkareceptjeit elemzi, de ha így lesz, legalább sokat olvashattok ráhangolódásként. Én mostanában is keveset írtam, munka, munka, munka, meg lekaptak a kezemről is egy ganglion nevű cuccot, ami a kinövések Rouanija: veszélytelen, ámde ronda, így gépelni se nagyon tudtam, csak olvastam a posztokat és a kommenteket, és ma ömlesztve reagálok pár dologra.

Egy felemás idényen csúsztunk-másztunk keresztül, aminek a fináléja feledtethet minden kellemetlenebb, vagy egyelőre még nehezen megítélhető részt – valahogy így tudnám összefoglalni az érzéseimet a holnap előtt és a múlt vasárnap után. Valahol a lelkem mélyén adná magát a párhuzam 2009-cel, amikor egy bűnrossz év után, többek között 6 meccses vereségsorozatból (aminek a végén kisBabarral ketten győzködtük Sisát az öltözőfolyosón, hogy ne mondjon le két nappal a győri meccs előtt, nem vicc) mentünk bele az MK döntőbe (ma már tudjuk, hogy a 2008 tavaszit követően akkor ismét egy olyan kerettel, amelyiknek a kedvenc majomfaja a rhesus, másnéven BUNDER volt), de az a helyzet, hogy ez nem áll. Ugyanis hiába fanyalgok és fanyalgunk sokan, eredményileg ez nem volt egy bűnrossz év, mégha játékban néha valóban… de negyedikek lettünk, zsinórban harmadik éve kvázi-élcsapatként, MK-döntőbe masírozva, ahol megint egyik szemem sír, mert milyen ellnfelek ellen má’, a másik szemem viszont nevet: hol van a Vidit (és az általuk búcsúztatott Fradit) leszámítva a többi NB1-es csapat? Nekik ki tiltotta meg, hogy kiverjék a gyengébbeket, alsóbb osztályúakat? Egy döntőbe jutásért sosem kell szégyenkezni, azt hiszem.

A nagy kérdés így számomra most nem az, hogy megérdemeljük-e a végső sikert, bár nem tagadom, az elmúlt hetekben az is gyakran megfordult a fejemben, hogy mi igazából akkor nyetünk MK-t a szurkolóságom alatt, amikor megszenvedtünk azért. Például veretes ellenfeleket kiverve (Fradi 1996, MTK 2007) egy szemmel láthatóan jó és koherens, egymásért küzdő kerettel (1996, 2007), egy erősebb ellenfelet is heroikusan legyűrve a döntőben (1996,2007). De akkor mi volt 2009-ben, ott miért nyertünk? Na ja, már meg is dőlt a klasszikus, perszonális Honvédtörténelemi visszatekitésre alapozott RW-logika. Ezért is mondom, hogy hiába gondoltam 4 hete azt, hogy jobb lett volna a DVSC vagy a Torz ellen megmérettetni elődöntőként, és egy férfias csatában jutni a fináléba, mert igazából a jelen átmeneti évben már a döntőig elmászás is örvendetes, a hőstett pedig jöhet most.

Kell is hőstett, magunkon túlnövő teljesítmény, mert a rangadókkal idén hadilábon álltunk. Nem mondom, hogy Rossi mester anno annyira elkényeztetett minket e téren, mert a bajnoki idény 1-1 Fradi-, Vasas- és Vidiverését leszámítva ő is rendre Sophokles-t olvasott a kispadon ezek ellen a gárdák ellen- de legalább egyszer-egyszer, pont a legfontosabbkor elkaptuk őket 2016-17-ben. Supkánál is ez megvolt az első két érájában, idén csak a szoros helytállásra tellett, leszámítva a Fradi elleni utolsót – igaz, pont ezek a tisztes helytállások hozták el a legszerethetőbb meccseinket a szezonban. Innen nézve nem lehetetlen a képlet. Csak egy kicsit kell rátenni azokra a pörformanszokra, és ha a Vidi nem fog ki nagy napot, bármi lehet. Azt a kis pluszt pedig rá lehet tenni egy meccsen – 2 éve ez az idény 75%-ában is sikerült! Most csak egy meccs kell!

Igazából “csak” ennyi kellene ahhoz, hogy a mese folytatódjon. Az a csodálatos MESE, ami a semmiből kezdődött 2 és fél évvel ezelőtt, októberben, mikor én épp Atletit néztem Madridban, közben itthon a Kanyar 25 éves jubileumot ült, a Csapat pedig elkezdett nyerni, hogy aztán tavasszal a mese egy őrült utazásba forduljon, addig soha nem látott extázissal a végén, ami kapcsán valahol mind érezzük, hogy sose lesz még egy ilyen az életünkben, és ami olyan erős volt, akkora hatással, hogy a már jóval fékezettebb habzású következő és az idei idényt is áthatotta, eegészen mostanáig… És egyfelől igaz, hogy sokan ezért sarazgatjuk az utóbbi évet, mert nagyok lettek az elvárások, másrészt ez segít is abban, hogy én például kis túlzással kibírnék újabb 24 évet, akkora töltést adott 2017. (Felhorgadó kommentelőinknek üzenem: csak viccelek, de 5 évre így is jól vagyok Honvédilag).

Persze ez, hogy a kispesti boldogságmérőm így feltöltődött, nem jelenti azt, higy nem vágyok sikerre, például holnap. Nagyon drukkolok a csapatnak, mert a végére ezt az idei keretet is megszerettem (többé-kevésbé), és hasonlóképp szorítok a sokszor szakmányban szidott Supinak, aki, mint már többször kifejtettem, sokszor érdemtelenül kapta az ívet, néha meg jogosan, de többnyire mégis az első megállapításom felé hajlok. Ha ezt a holnapot ő behúzná, azzal jó eséllyel sokaknál alakítana a róla kialakult képen, és ezt megérdemelné az emúlt másfél év először kisebb, majd tavaly nyáron nagyobb stabilizációs munkájáért. Vannak rossz berögződései, hibás döntései, de becsülettel melózott ebben a másfél évben, a csapattal együtt megérdemelne egy szép zárást, sőt, akár folytatást, hacsak a design sálak ajatollája Szombathelyről nem sétál már a székház irányába Kispest déli része felé.

Olvasom az érdekesebb kommenteket az elmúlt hetekben, amikor épp akad időm. Hanta ugye sokszor mondja, írja, hogy ő ugyan nem, én azonban, szégyen, nem szégyen, bevallom, át szoktam futni a sztenderd hozzászólóink érdekesebb írásait. Somát, AW69-et, Lassie-t, Pelsot, papparamot, Thibbyt, HorváthCsabát, a jó öreg kgyulát, még akkor is, ha szétolt, amiért sikesdizem Nagy Gerit, hihi, Áfonyabácsit, aki már hiányzik önkéntes számüzetése óta, Latabár czukkot, a lelkesedés nonpluszultráját: Czibulyás urat, Prison Mikit és bendegúzt, és még számos drukkert, akit most kihagytam. Nem mindenkivel értek egyet, néhányukkal már vitázni is leálltam, de mindenki értékes része ennek az egésznek. Hiába írnánk ezt a blogot, ha csak ketten olvasnánk, a mi eszmecseréinkre ott vannak a meccsek meg előtte a Guriga. Viszont sok posztunk azáltal nyer értelmet és éled fel, hogy Ti olvassátok, megszakértitek, ellenkeztek vagy hozsannáztok, dicséritek, vagy szétalázzátok, és ettől mondjuk a mi véleményünk nem változik, de maga az elindított téma életre kel. Én imádom nézni ezt a folyamatot.

Imádom nézni, na igen, odáig, amíg nem egymás anyázásába fordul a vita, amíg nem merevszik meg a két álláspont a véleménybarikádok két oldalán, hogy már olyan hangnemben mennek az acsarkodások, mintha egy fradiblogot olvasnék a Gyáli út alsóról. És nem-nem, itt most nem a moderátorkodás fog jönni, csak egy jelenségre hívnám fel a figyelmet. Próbálja ki mindenki a nagy viták idején beleképzelni magát a másik pozíciójába, és megérteni az érveit. Nem kell elfogadni, de megérteni lehet. A hideg ráz ki attól, amikor már kezdjük azt csinálni, mint az ótvar nagypolitika, hogy van egy tábor, aki szerint a többiek Hemy-hívők, és van egy másik csapat, aki szerint pedig az előzőek NER-huszárok. Bár kétségkívül van példa mindkét extremitásra, az is szíve joga bárkinek. De az a tendencia, hogyha én leírom, hogy félek az új igazoláspolitikától, mert pl. Gosztonyi nem lenne ide szerencsés, akkor az legyen a tromf, hogy “persze, mert visszasírom Hemyt“, az tarthatatlan, minden normális beszélgetést letör. Már maga Hemy papa esete is. A búcsúposztban is leírtam, semmi sem fekete és fehér, az Öreg se volt az, voltak hibái, és jó dolgai is (ennek fele direkt, fele indirekt) – de ettől még nincs Hemy házioltárom otthon, viszont nem is gyűlölettel nézem “a Lanzát kiárusító vén kufárt, aki mindent csak azért tett, hogy otthon a Yucatánon vakartassa a hátát a pénzből Sunnyboy-jal“. Középút, ez a lényeg, és értelmes vita. Annak mindig van helye.

Végül, bár ezzel kellett volna kezdenem, az elmúlt havi kommentek között elbújt két szomorú utalás is, így ezúton kívánok Pelso és Thibby kollegának is jó egészséget és teljes felépülést, hogy még sokáig olvashassuk előbbi úrtól az “jó gyerek az RW, csak ne lenne ez az állandó sörmantrázása, magyar ember egy jó vörösborra esküldjön” kezdetű hozzászólásait, Thibbytől pedig a fardijelenség csodálatos helyretételeit, amit mindig kuncogva olvasok.

Amit pedig mindannyiunknak kívánok, az az, hogy holnap este fél 10 után ne hőzöngéstől legyen hangos a metrópótló, ellenben Gajda polgi vasárnapja azzal induljon, hogy hajnalban kelti őt a városüzemeltetés: eldugult a Templom téri szökőkút, mert beleszorult a lefolyóba fél lábbal egy közel kétméteres, kopasz horvát állampolgár, aki egy félig széttépett, Huszti feliratú pólóban donaldkacsázik a vízben, fején egy furcsa alakú serleggel, amin piros és fekete szalagok lógnak, és azt ordibálja: “nem fogol nyugottan alunni”. Mindeközben mellette egy copfos blogger szürcsöli betevő IPÁját és a fejét csóválja: “Toncsi. Nem futballista. Imádom.