mert célunk csak egy van
http://www.dailymotion.com/video/x39iymc_daniel-prosser-fantastic-goal-hungary-1-1-albania-13-10-2015-hd_sport
Kilenc az egyhez. Ennyi volt az esélye annak, hogy az Európa Liga első selejtezőkörében olyan ellenfelet kapjunk, aki Macedóniából, Montenegróból vagy Albániából érkezik. Nem nagy sansz, de azért mégis valami, amiben lehetett reménykednem. A lényeg egyszerű, megszokott baráti társaságunkkal idénre egy albán körutat terveztünk be, gondosan (véletlenül) arra az időpontra, amikor a Honvéd talán idegenben meccsel.
A sorsolást tűkön ülve vártam, és amikor eljött a nagy nap, minden forrást egyszerre nyitottam meg a böngészőmben, hátha. És bejött! A gép kidobta nekünk a Flomurtari Vlorét, ami ugyan Közép-Albánia, és csütörtökön, mi pedig szombaton indulnánk, de egye fene, biztos lesz majd valami fuvar, és két napot ki lehet addig ott is bekkelni, amíg fel nem szednek a többiek az északi határváros Shkodrában. Azonnal szervezkedni kezdtünk, hogy jöjjön a rossz hír, tévedés az egész, idegenben kezdünk, vagyis egy héttel korábban. Hatalmas koppanás.
Az albániai túra ettől még állt, az korábban le volt szervezve, így sebaj, legalább a visszavágót még épp látom, hiszen azon a csütörtökön itthon leszek. Sőt, utólag azt mondom, jó ez így, Tchami gólját vétek lett volna bármiért is kihagyni.
Albánia egy csodálatos ország. Aki még nem volt, és már tervezi a jövő évi nyaralását, annak tényleg szívből tudom javasolni, legalább fontolja meg. Egy valóban szabad ország, ahol előfordulhat, hogy az autópálya belső sávjában szembe jön egy autó, ahogy az is, hogy teheneket vezetnek keresztül rajta, de mégis van valami sajátos bája. A biztonságérzet, ami egy-két nap után magával ragadja az embert egyáltalán nem látszólagos, az albán emberek tényleg kedvesek, barátságosak és mivel valami homályos történelmi kapcsolatot feltételeznek a két nép között, még külön szeretik is a magyarokat.
Szkander bég, az első önálló albán államalakulat megalapítója, annak ellenére, hogy egy kiugrott török janicsárvezér volt, barátságot ápolt Hunyadi Jánossal, aki – később soha meg nem érkező – seregeket ígért a megsegítésére a korábbi munkaadóival szembeni harcra. Innen a nagy szeretet, és hogy Hunyadi neve rendszeresen feltűnik a legnagyobb nemzeti hősüké mellett.
Külön érdekesség, hogy a modern és független Albánia 1912-es kikiáltásakor Magyarország (és a Monarchia) elsők között ismerte el az újonnan létrejött országot, hogy 1916-ban, a világháború hevében hirtelen meg is szállja azt.
Vloréba végül egy héttel a visszavágó után sikerült eljutnunk, a stadion környékén már nyoma sem volt a két héttel korábbi eseményeknek, az embereket egyáltalán nem foglalkoztatta a gyorsan jött kiesés. Itt kell megjegyeznem, az albánok nagyon, de nagyon szeretik a labdarúgást, a legtöbb kávézóban, étteremben, kifőzdében rendre kint van egy tévé, amin lehet követni valamilyen meccset, valamint még egy tévé, ahol teletext-adásként az aktuális fogadási ajánlatokat. (Jó, lehet, a piramisjáték-korszak után, inkább fogadni szeretnek, de azért a focit is.)
Azért ha már ott voltunk, a 3-0-ás összesítésről mindenképp meg kellett emlékezni.
A kávé mindenhol csodálatos, de mindez nem lehet véletlen, hiszen Olaszország az elmúlt száz évben legalább ötször szállta meg az országot. Szóval egy ilyen tévével és remek eszpresszóval felszerelt berati kocsmában néztük meg helyi szurkolókkal közösen a Korce-Debrecen meccset, és bár hamar kiderült rólunk, hogy magyarok vagyunk, és az is, hogy közös nyelvünk ott és akkor a kézzel-lábbal mutogatás, a kedvesség tapintható volt. Ahogy mi is, úgy ők is elismerték a faultokat, a sárgákat, egészséges szurkolással biztatták csapatukat. Ez volt az első találkozásunk a futballal az országban, és azonnal maradandó élményt nyújtott.
Másnap, ha már ott voltunk, ellátogattunk a berati stadionba is, ami nagyjából a Fáy utcai Vasas-pálya színvonalát hozta. A gaz ugyanúgy kinőtt a körlépcsős lelátó sarkaiban, a szórványosan felszerelt székek koszosak. Érdekes tapasztalat volt, hogy az albánok mennyire magukénak érzik a csapatukat. A sporttelep igazából nem is sporttelep volt, hanem egy klasszikus stadion, ahol a klubház és a tribün egyazon, utcafronti épületben kapott helyet, aminek aljában kávézók, kisboltok, burekesek kaptak helyet, előttük pedig a szimpatizánsok sörözgettek, ücsörögtek egymással beszélgetve. Amikor benyitottunk a klubházba és kisétáltunk a gyepre, senki hozzánk nem szólt, csak kifelé, de látták, turisták vagyunk, és hagyták, hadd nézelődjünk a folyosókon kihelyezett tárlatok között. Szimpatikus népek, na.
Stadion Beratban.
Rövid tengerparti kitérő után eljött sajnos a hazaindulás napja, amit gondosan úgy terveztünk, hogy két napra nyúljék el, így lesz alkalmunk megnézni Gjirokastra városát, ami nem különben egy másik, de arrafelé egyáltalán nem kedvelt történelmi legenda, Enver Hodzsa szülőhelye. A város gyönyörű, több domb belső oldalára épült, a tetőn lévő várból pedig csodálatos kilátás nyílik az egész tájra. Ugyanitt találjuk a fegyvermúzeumot, ahol megtekinthetjük az albán légierő legnagyobb hadizsákmányát, egy földre kényszerített, a légtérbe véletlenül betévedő meghibásodott amerikai felderítőgépet. Illetve a felderítőgépnek a kibelezett vázát, ami külön jó, hiszen a forró köveken való séta után nincs is jobb, mint egy forró bádoglemezt tapicskolni.
A Puskást emlegető bácsi ezen a sarkon dolgozott.
Gjirokastra amúgy nem csak ezért maradt emlékezetes számomra, hanem mert itt hangzott el először a mindig és mindenhol elhangzó szó, ha az emberről megtudják: magyar. Puskás! – mondta egy éltesebb öregúr, akinek az volt a munkája, hogy az egyik utcában, ahol sok burekes volt egymás mellett, ott ő volt az általános célú kisegítő. Volt, hogy sportfogadási tippeket adott az egyik kávézó teraszán ücsörgő fiataloknak, volt, hogy turistákat kalauzolt be az egyik étterembe, és volt, hogy csak úgy beszélgetni próbált bárkivel, akit meglátott. Velünk is. (Az úr egyébként Juventus-drukkernek tartja magát, de a világ valaha volt legjobb futballistájaként már Puskást nevezte meg, aminek mi persze örültünk, de azért elgondolkoztunk azon, hogy hol és mikor láthatta Öcsi bácsit játszani, valamint, hogy egyáltalán hol hallott róla egy olyan országban lehúzva egy életet, amelyik folytatólagosan egy sajátos izolációs politikát művelve, elzárta magát teljesen a világ többi részétől? Mindegy, Puskás neve egy és ugyanaz, a világon mindenhol ugyanazt jelenti.)
Albániával a magyar válogatott eddig ötször találkozott, és gólt sem kapva, egy döntetlen mellett, 18-0-ás gólkülönbségű örökmérleggel nyeri a párharcot. Az imént megénekelt Puskás Ferenc ezekből mindössze egyen, 1950 szeptemberében, a Megyeri úton rendezett 12-0-ás mérkőzésen játszott, és lőtt négy gólt.
Visszatérve Európába, a macedón főváros Szkopje főterén újra ámulatba kellett essek. A múltját frissiben kitaláló köztársaság most épülő, és mindenféle maguknak vindikált nemzeti hősök szobrával telitűzdelt centrumában az egyik szoborra vigyázó biztonsági őr kérdezte meg: honnan jöttünk? Mondtuk Magyarország, mire azonnal rávágta: Honved. Nem kertelt, és mi sem (én) árultuk el magunkat mondjuk egy jól elhelyezett piros-fekete sállal, hanem neki Magyarország egyenlő a Honvéddal. Ne feledjük, Macedónia a legutóbbi időkig Jugoszlávia része volt, amely ország azért elég komoly sportbarátságot ápolt hazánkkal, a focicsapataink rendre találkoztak egymással. És mégis a Honvéd maradt meg neki, holott alig lehetett több 40-45 évesnél. Aztán persze sorolni kezdte, és érdemes megfigyelni (mert én is felírtam magamnak) a sorrendet: Paksz, Videoton, Debrecsenyi, Fasas, Péksz – és végül, már utánunk kiabálva jó messziről: Ferencvárosz. Mit lehet ehhez hozzátenni? Érzi. (Nyilván, amikor bedobtuk a Vardar nevét, azonnal boldog lett, tovább mélyítve a népek közötti kapcsolatok egyetlen és valós formáját: a futballbarátságot.)
Tengerparti szigetek Ksamilban, az albán Riviérán.
Albánia egy csoda – jelenleg. Egy élhető, szerethető, meglátogatható ország, amiről sok-sok butaság kering jelenleg is a magyarországi közhiedelemben. Senkinek a veséje és egyéb alkatrésze nem volt veszélyben, hogy eladják gonosz szervkereskedők; amíg ott voltunk, egyszer sem keveredtünk olyan szituációba, ami vérbosszút vonna maga után; muszlimok ugyan, de sört nyugodtan ihatunk nyilvános helyen (ahogy az egyik bank biztonsági őre is, aki a fogadótér melege elől az utcára menekülve, egy fa árnyékában nyugodtan rápattintott egy üvegre); a 750.000 (hétszázötvenezer!) bunker sem feltűnő, mert alig látni közülük egyet is. Szóval szinte semmi sem igaz, amit hallani az országról, viszont ezzel szemben egy remek célpont, ha valaki olcsón, remek körülmények között, kedves országban, szép tengerparton szeretne nyaralni. Csak javasolhatom mindenkinek.
(Az pedig már egy külön szépség, hogy a hazaúton bekapcsolt telefonon megláttam, a csapat felkészülési meccset játszik az izraeli Ashdoddal, és mivel még csak az első félidő megy, mi pedig Kecskemét környékén járunk, simán meglehet az utolsó negyed óra. Meglett, vagyis sikerült a Bozsikba hazajönni.)
A világversenyek rendezéseinek sajátosságaiból adódóan minden páros év június hónapjának végére három részre szakad Európa futballszerető társadalma: az első csoportba azok a nemzetek tartoznak, amelyek az aktuális világversenyek hajráján rágják tövig a körmüket, a másodikba azok, amelyeknek vitézei rövidebb lefolyású lebőgéssel tudták le az aktuális seregszemlét, a harmadikba pedig azok, amelyek EB/VB-részvétel hiányában elsősorban a június második felében esedékes eurokupa-sorsolásokra összpontosítanak. Az obligát módon a harmadik csoportban állomásozó Bohócliga-fanatikok számára jó hír, hogy az elmúlt években igen trendinek bizonyult Kazahsztán után ezúttal albán relációban nyílik lehetőség elmélyíteni a népek közötti sportbarátságot. A Kenesei Zoli által is igen kedvelt ország hozzánk hasonlóan csendes szemlélői státuszban éli meg ezeket a júniusokat, a különbség csak annyi, hogy a szkipetár kollégáknak a régmúlt homályba vésző dicsőségén sem kell tűnődniük, mint Hegyi Ivánnak, mikor Jairzinho helyett véletlenül egy Farkas János-felvételt rak be a videolejátszóba. A Honvéd ellenfeleit mantrázó (remélhetőleg folytatásos) sorozatunk első kiadásában Vlorë városában poroszkálunk.
A csapatnak otthont adó Vlorë városának helyén a Kr. e. VI. században alapítottak először települést, mikor az Illír-partvidéken kóválygó görögöknek annyira megtetszett a jelenlegi várost körbeölelő öböl, hogy néhányan égető szükségét érezték az itteni letelepedésnek. Jelentőségét később is megőrizte: a Római Birodalom idején fontos kikötő, később püspöki székhelyként funkcionál. A XI-XII. században a Bizánci Császárság és a Szicíliai Normand Királyság közötti, jellemzően nem barátságos mérkőzések gyakori helyszíne volt a környék, majd 1417-ben őket is elérte a török áfium mindent magával ragadó érdeklődése – egészen 1690-ig, amikor Velence vette át a térség csúcsragadozójának szerepét, de regnálása alig egy évesre sikeredett, utána Sztambul különösebb nehézség nélkül visszaszerezte a kezdeményezést. A település a továbbiakban néha kalóztámadással, máskor földrengéssel színesítve élte mindennapjait, egészen a huszadik századig, amikor jelentősége ismét emelkedni kezdett.
A balkáni háború alatt, 1912-ben Ismael Qemali itt kiáltotta ki Albániát, egyúttal fővárosi ranggal is megkínálta a települést. Az idilli állapot két évig tartott, ekkor az olaszok mutattak példát Signore Rossi Honvéd-trénernek, hogy hogyan is kell gyorsan és eredményesen lerohanni a várost. Regnálásuk hat éven át tartott, de a jelek szerint lájkolhatták a környéket, mert 1939-1944 között (először a taljánok, később a németek) ismét igényt szereztek területi követeléseiknek. A háború után jelentős szovjet segítséggel újjáépült környék 1960-ban került legközelebb az érdeklődés középpontjába, mikor a béketábor egy kevésbé békés pillanatában a környékbeli szovjet csapatkivonásokat sürgető albán hangokra válaszul Hruscsov kilátásba helyezte Vlorë megszállását, és némi nyomaték kedvéért egy hadihajót is leparkíroztatott a város közelében. A megszállásból végül nem lett semmi, de ennyi nagyjából elég is volt ahhoz, hogy az albán nagyvezér, Enver Hodzsa (más források szerint Enver Hoxha) lelkivilágában már meglévő paranoia kellő mértékben elhatalmasodjék. Az államférfi az albán nép létezésének legfőbb értelmét a kommunizmus és a bunkerek építésében vélte meglelni, és mindkét fronton jelentős eredményeket mutathatott fel: a kommunizmus építésében Belgrád páriává avatása után 1961-ben Moszkvával és a komplett európai béketáborral, 1978-ban pedig az utolsó szövetségesnek maradt Pekinggel is megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, így sikerült teljesen magára maradnia a planétán. Bunkerból nagyjából 750.000 darabot telepítettek a 3 milliós lakosú országba, amelyek mindmáig szerves részét képezik az albán vidék sziluettjének. Hasznosításukra vonatkozóan a gombatermesztő helytől a nyilvános vécén át a zöldségtárolóig sokféle elképzelés született, a gyakorlati megvalósítás azonban az esetek többségében nem megoldott. Az infrastruktúra-fejlesztés nem szerepelt a prioritások között, emiatt – bár mostanában már tapasztalható fejlődés – az országutak jelentős része továbbra is a harmincas években (főképp olasz generálkivitelezéssel) épült konstrukció, amely kiválóan alkalmas a vesekő műtét nélküli kezelésére. Alternatívaként kipróbálhatjuk az országosan öt vonalból összetevődő vasúti személyszállítást, a 135 kilométeres Tirana-Vlorë távolságot valamivel több, mint 5 és fél óra alatt megtehetjük a képen látható szuperexpresszel, amely remek lehetőséget kínál a vadregényes albán vidék beható tanulmányozására.
Vlorë napjainkban 80 ezres lakosú kikötőváros, amely Olaszországhoz való közelsége miatt a taljánok irányába tartó legális és kevésbé legális áru- és személyforgalom központjának számít. Joggal tart igényt az ország iparilag legfejlettebb városa címre, amely akkor is elismerésre méltó, ha tudjuk, hogy e témakörben Albánia olyan messze van a világelittől, mint a Honvédban megfordult Navarrete a chilei válogatott kezdőcsapatától. A mellékelt videón megtekinthető városban a kommunista idők betonkreációi után (főleg a tengerpart környékén) már néhány modern és tetszetős épületet is sikerült felinstallálni, így azok számára is ideális lehet, akik nem csak a továbbjutást megünnepelni/a kiesést megsiratni szeretnék, hanem némi tengerben pancsikolással is szeretnék tesztelni, hogy a Balaton helyett netán mégiscsak Albániában van a Riviéra.
Az albán labdarúgó-válogatott az egyes világversenyeket tekintve eddig nem bizonyult fékezhetetlennek. Az 1930-ban alapított szövetség a FIFA-nak 1932 óta tagja, az UEFA-nak pedig alapító tagja volt 1954-ben. A pályán kevésbé bizonyultak aktívnak: első nemzetközi meccsüket a szövetség alapítása után 16 évvel, 1946-ban játszották. A válogatott 1950-ben tőlünk szenvedte el legnagyobb vereségét, Puskásék összesen 12 körmöst osztottak ki a sasfiókáknak egy barátságos mérkőzés keretében. Pár nappal később még kaptak egy hatost a románoktól, utána azonban 13 évig veretlen maradt az albán válogatott. Az első hallásra hihetetlennek tűnő eredmény elérését jelentősen megkönnyítette, hogy a szóban forgó 13 évben összesen négy mérkőzést játszottak, ezen belül 1953 decembere és 1963 májusa között mindössze egyszer méltóztattak pályára lépni (1958-ban 1-1-es döntetlent értek el egy NDK elleni barátságoson). Világ- vagy kontinenstornára először 1964-ben próbáltak meg kijutni, de a hetvenes években is hanyagoltak három EB- és két VB-selejtező sorozatot. Világeseményen még nem mutathatták meg zsenialitásukat, a 2000-es évek elejéig az utolsó és az utolsó előtti helyek között hullámvasutaztak az aktuális selejtező csoportban. A hullámvasutazásban a 90-es években időnként nélkülözniük kellett a hazai pálya jótékony hatásait, mivel a lelkes tiranai közönség által előadott pirotechnikai bemutatók az UEFA-potentátokból mérsékelten pozitív visszacsatolást váltottak ki, amely pályabetiltás formájában tárgyiasult. Legsikeresebb szériájuknak a 2006-os és 2008-as selejtezők tekinthetők, ahol az aktuális hét csapatos csoportjukban sikerült kipecázni az 5. helyet, a legnagyobb visszhangot kiváltó sikerüket viszont a 2004-es EB-selejtezőkből datálják, ahol hazai pályán 3-1-re elpáholták Oroszországot. A legutóbbi vb-selejtező sorozatban velünk egy csoportba sodorta őket a szerencséjük, ám a Torghelle-mágia ellen nem találták az ellenszert (ezzel amúgy az egyetlen csapat voltunk, amelyen nem találtak fogást, mivel a dán-portugál-svéd-máltai négyes mindegyik tagját lecsattantották legalább egy pontra). Pontcsipegetési szenvedélyüket a mostani kvalifikációban sem nélkülözték: bár csak az ötödik helyet tudták elcsípni a csoportban, a riválisok közül egyedül a franciák tudtak győzelemmel távozni a tiranai oroszlánbarlangból, és a Románia elleni idegenbeli pontszerzés is vállalható eredmény. A magyarokkal az említett 1950-es vendetta óta a mostani selejtező-sorozatban találkoztak először, korábbról még két mérkőzést őriznek a történelemkönyvek (1947-ben 3-0 nyertünk itthon, 1948-ban pedig 0-0-t játszottunk idegenben, mindkétszer barátságoson).
A két náció között a válogatott fiesztákon kívül kevés kapcsolat épült idáig: klubszinten csak az SK Tirana delegációja vonult végig Ferihegyen, igaz, ők kétszer is: 2004 nyarán 3-3-mal, idegenben rúgott kevesebb góllal estek ki a Ferencváros ellen (úgy, hogy a visszavágó 95. percében Lici még pozdorjává rúgta a kapufát 20 méterről), majd 2010 nyarán a ZTE ellen egy hosszabbításos továbbjutás formájában mutatták meg, hogy néha az albán sas is tud csípni. A tiranai kék-fehérek nemcsak magyar riválisokkal, de magyar alkalmazottakkal is dicsekedhetnek: Albániában először foglalkoztattak profi edzőt, 1934-ben, Samo Singer személyében – benne természetesen honfitársunkat tisztelhetjük, a napvilágot ugyanis Singer Sándor néven látta meg. A klubvezetés az ezredfordulón érezte időszerűnek a dicső hagyományok folytatását, kezdésként a pályára igazoltak négy bohócligás celebet a Wukovics-Kenesei Zoli-Sütöri-Lázár kvartett személyében (valahol még megvan a fotó, amelyen Kenő futóedzés címén kukák és kóbor kutyák között szlalomozik Tirana külvárosában), majd a kispadon a Temesvári Miklós – Dzurják Csöpi tengely megszerzésébe invesztáltak be, de a magyar vonal végül elhalt. (Az örök és megbonthatatlan albán-magyar futballbarátság jegyében egyébként a sasfiókák is feltűntek a bohócligában, Demollari Győrben, Sellimi pedig a Fradiban próbálkozott a kilencvenes években. Később még szó esett Fortuzi ferencvárosi munkavállalásáról is, de ez utóbbi végül nem realizálódott.)
A Honvéd kupaellenfelét 1923-ban alapították, Shoqeria Sportive Vlorë néven, első mérkőzésüket a helyi diákság köreiből verbuvált Shoqeria Sportive Jeronim de Rada ellen tudták le. A huszas évek további része is az albán és külföldi csapatok elleni barátságos meccsek jegyében telt, majd 1930-ban alapító tagként tűnnek fel a vörös-feketék a formálódó albán bajnokságban. Az első évtizedet jellemzően a táblázat hátsó régiójában töltötték, így a klub életének legnagyobb történése az 1935-ös névváltoztatás volt, melynek eredményeként Shoqata Sportive Ismail Qemali néven funkcionáltak tovább. A névváltoztatás hagyományait a negyvenes-ötvenes években is ápolták, 1946-ban felvették a ma is használatos Klubi Sportiv Flamurtari Vlorë nevet, de biztos ami biztos alapon 1951-58 között a letisztultabbnak tűnő Puna Vlorë elnevezést is kipróbálták. A névváltoztatást logócsere kísérte, illetve a második világháború után a csapat a korábbi váltómezének színeit kezdte hazai mezén használni (rossz nyelvek szerint ennek oka, hogy az 1920-as években Angliából beszerzett két garnitúra dressz közül az idegenbeli volt jobb állapotban, új mez beszerzése pedig nem tűnt túl egyszerűnek abban az országban, ahol még jó tíz évvel a második világégés után is a német és olasz csapatoktól zsákmányolt ruhák számítottak mindennapos viseletnek). Ez az időszak nemcsak névváltozásokat, de sikereket is tartogatott, a klub 1960-ig kétszer bejutott a bajnoki, egyszer pedig a kupadöntőbe, igaz, ott mindannyiszor az ellenfél játékosai emelgethették a trófeákat.
Az 1960-as kupadöntő után a klub csöndben elmerült az albán bajnokság középmezőnyének langymelegében, majd a nyolcvanas években némiképp váratlanul beköszöntött az aranykor. Az alaphangot az 1982-es bajnoki ezüstérem (és hazai veretlenség) adta meg, amelyet 1985-ben és 1988-ben kupagyőzelem, 1991-ben pedig bajnoki cím és Szuperkupa-győzelem követett. Az aranykor azonban a kommunizmus hanyatlása után lecsendesült – az 1994-es ezüstérem után a gárdának még az 1997-es évben volt egy nagy menetelése, de az őszi első hely után az országban kirobbant zavargások miatt a bajnokikat Tiranába centralizálták, ebbe pedig a flamúrok nem mentek bele, így végül a zöldasztal mellett egy bronzéremmel gazdagodtak. Az utóbbi évek legnagyobb sikere a 2009-es kupagyőzelem volt a vörös-feketéknél, akik az előző idényt 13 győzelem – 7 döntetlen – 6 vereség kombóval a negyedik helyen abszolválták az igen szerényen Kategoria superiore néven futó albán élvonalban.
Az országhatáron kívülre először 1981-ben merészkedtek először, mikor a Balkán Kupa keretei között 3-2-re kikaptak az AEK Athén gárdájától. A páneurópai debütálás 1985 őszén érkezett el, amikor a HJK Helsinki seperte ki őket kettős győzelemmel a KEK-ből. Sokkal biztatóbb képet mutatott a következő idény, mikor az UEFA-kupában rögtön az FC Barcelonát halászták ki a zavarosból: a két döntetlen után csak idegenben rúgott gól hiánya miatt estek ki. Ezen felbátorodva 1987 őszén robbantottak, és a szkipetár futballtörténelem mindmáig legsikeresebb európai kupaszereplésével rukkoltak elő: az első kanyarban összesített 3-2-vel eltakarították a Partizan Beogradot, majd a jugoszláv óriásklubhoz képest már-már névtelennek számító keletnémet Wismut Aue nótáját 2-1-es összesítéssel húzták el, így a harmadik kanyarban újra összecsaphattak a már-már ősi riválissá nemesedő FC Barcelonával. A tündérmesének ezzel vége szakadt, mivel Linekerék a Camp Nou-ban 60 perc alatt négyszer is megkopasztották az albán sasfiókákat, akiknek erejéből csak szépítésre futotta – a kinti 1-4 után az 1-0-ra megnyert visszavágó (bár kétségkívül elismerést jelentő eredménynek számít) gyakorlatilag már nem osztott és nem is szorzott. Ezzel együtt a Partizan és a Barcelona elleni győztes gólokat azóta is szívesen idézik fel Albániában.
A további évek kevesebb sikert tartogattak (kiemelhető talán a 2010. év nyara, mikor otthon 1-0-ra elkapták a skót Motherwell-t, bár a visszavágón beszedett 8-1-es pofont aligha tették ki az ablakba az albán Riviérán), mígnem a tavalyi idényben újra összejött egy továbbjutás: 4-3-as összesítéssel búcsúztatták a montenegrói FK Buducsnoszt gárdáját, de mire nagyon beleélték volna magukat az európai hódításba, addigra a második körben a cseh Jablonec 7-1-es összesítéssel észhez térítette őket.
A klubnak nincs jelentős kötődése a magyarfutballhoz, így legkisebb közös többszörösként Flavio Beck Junior és Szlavko Kovacsics személyét tudjuk elfogadni. A brazil labdazsonglőr, aki pályafutása során rögtön kétszer is megfordult az albán Riviérán, tavaly télen a Honvéd vezérkarát próbálta meggyőzni nélkülözhetetlenségéről – ami részben sikerült is, csak a játékengedélye akadt el valahol Iránban. A horvát edzőpápa 2001 nyarán-kora őszén 5 vesztes mérkőzést produkált a Vasas gárdájánál és neve azóta szitokszóként is használható Angyalföld néhány talponállójában – egykori játékosa, a nem kevésbé felejthetetlen Anonam Orosko is képes volt úgy nyilatkozni, hogy kénytelen volt saját, szerény havi 2000 dolláros apanázsából több (száz) zöldhasút a mester zsebébe csúsztatni némi, piros-kékben biztosított játéklehetőség érdekében – az évtized második felében Albániában találta meg a lelki üdvét: miután telefonos segítség igénybe vétele mellett az albán válogatott irányítására is vállalkozott, 2008 márciusa és 2009 májusa között a Flamurtari kispadján hirdette az igét. Bár a Kovacsics-éra már a múlté, a horvát vonal ma is létezik a klubnál – a gárda első számú gólvágója, a 13 bajnokin 9 gólt jegyző Pero Perics is horvát, de a középpályán is találunk dalmát delikvenst, az általában a csatárok mögött helyezkedő Toni Pezo személyében. A Kispesten szokásoshoz képest rövidnek számító légiósnévsort az argentin árnyékék, Rafael Sosa, a macedón hátvéd-középpályás, Nijaz Lena, a montenegrói korosztályos válogatottban is megfordult védő, Blazso Rajovics és a nigériai hátvéd, Abraham Alechenwu teszi teljessé. A csapat zömét adó hazai nevek az esetek többségében nem sokat mondanak, az albán válogatott sem éppen a Vlorë gárdájára épül, bár a főképp balhátvédet (ritkábban balszélső vagy középhátvédet) játszó, állítólag brit csapatok által is figyelt Franc Veliu már megfordult a nemzeti csapatban, többen pedig korosztályos válogatottak voltak korábban.
A legtöbb albán csapathoz (és a Honvédhoz) hasonlóan a hazai pálya erejében bízó Flamurtari hazai meccseit a Stadiumi Flamurtariban rendezi, amely néha az albán U21-es válogatott fellépéseinek helyszíne is szokott lenni. A jelenleg 13 ezres aréna látogatottsági rekordját 1987 ősze óta a Barcelona fellépése tartja 18.500 nézővel (igaz, akkor még állóhelyek is voltak a katlanban), de ha nemcsak a nézőtér telne meg zsúfolásig, hanem a környező panelházak erkélyein is fürtökben lógnának a Délczeg villanásaira kíváncsi játékosügynökök, akkor még ez a szám is megdőlhetne. Az aréna élőképes megtekintésére az aktuális albán bajnok Skenderbeu Korce elleni tavaszi bajnokit ajánljuk (ahol a közvetítésben a fontos helyzeteket kétszer is megtekinthetik azok, akik túlságosan elbódultak volna a pirotechnikai bemutatótól).
Szeretnénk megköszönni a posztot Black Lotus kollegának, aki az elmúlt években az európai kupák selejtezőköreit ellepő, varázslatos és felettébb egzotikus tájakról érkező kiscsapatok valódi tudorává nőtte ki magát. Talán ma már nincs is olyan asztaltásaság még a távoli Dagesztánban sem, amely ha futballklub-alapításra adja a fejét, ne számolhatna azzal, hogy Lotus egyszer majd bemutatja őket a széles magyar közvéleménynek.
Mivel hatalmas szerencsénkre Lotus barátunkat a futballitisz betegségének kispesti szövődménye fertőzte meg még jómultkorjában, ezért nem is lehetne adekvátabb forrásból értesülni a Famurtari Vlore néven futó ellenfelünk berkeiből/róla, mint tőle. Bízunk benne, hogy nem csak a nyár, de még az ősz folyamán is komoly munka fog majd hárulni a neves kupatudorra (valamint, hogy addig megjavul az NSO regisztrációs felülete, és ezeket a remek írásokat saját nevére vehesse), hogy végül az MTK-t mutathassa be az amszterdami döntő egyik fontos előzményeként.
Lotus (és alkalmi tettestársainak) további írásaiért érdemes mindettől függetlenül ellátogatni a labdabiztos blogra, amely blog egy igazi gyöngyszem a Bohócliga tengerfenekén megbúvó kagylók valamelyikében, és amelynek berkeiből érkezett jelen blogunk szerkesztőgárdája is. (hanta)
