Névrablók – Vidi – FRADI. A 3 legfontosabb meccs az utóbbi idények során – legalábbis nekem (de ezzel nem hiszem hogy egyedül lennék). Ezekből az utolsó ráadásul nem amolyan parvenü, feltörekedett rangadó, mint a két Fejér megyei csapat elleni: a zöld-fehérek ellen ősidők óda derbit nyomunk. Nekem gyerekkorom óta ez a legjobban félt és várt meccs ez minden idényben – nincs annál szebb érzés, mikor a kivéreztetett zöld sas fejét emeli fel a diadalittas kispesti oroszlán a 90 perc végén a kezdőkörben. Patetikus vagyok? Na és? 3 vereségből jövünk a meccsbe, ők 3 győzelemből? Na és? Szétesni látszunk? Na és? Na és, na és, na és, azaz San Francisco legendáinak Anti Nowhere League feldolgozását idézve SO F@CKIN’ WHAT?!?! Itt minden lehet!
Tényleg annyira nem nekünk áll a zászló, hogy már arra sincs erőm, hogy a szokásos “Húsvét hétvége” babona-sztorinkat ide hegesszem, mint minden nyúlünnepes meccsünk előtt, még a régi oldalunkon visszakeresheti, aki onnan szeretne égi fogódzkodót szerezni. Tényleg rosszak vagyunk, na. Elképzelés nincs a csapatban, főleg a középpályán – sőt, középpálya sincs mostanság. Az okok homályosak – tavaly tavasszal ugyanígy a Hidi-Vécsei, Nagy Geri/Zsivány hármas robotolt végig hősiesen és sikeresen. Idén nem megy. A Lanza/Martinez pótléknak várt Bóna bátyó/Lupoli kettős csak iceregtet-mozogtat valami pislákoló fényt a tutiból (Bóna minden mozdulatán látszik a míves liga minden tapasztalata, Lupo meg érzi a kaput – szombathelyi kritikán alul mozdulatát leszámítva eddigi kapufái biztatóak voltak). De nekik sem jön össze. Ráadásul az öreg Zoli Szombathelyen már cirkuszolni is elkezdett, ami a sok őt ért rúgás miatt egyrészt érthető, másrészt csere előtt ne állíttassa már ki magát… ilyen hibával a Győr már MK-t nyert – nekünk.
A héten Rossi interjút adott a sportnapilapnak. Az elején csak mosolyogtam olvasás közben, a “Cordellától megkérdem, mit iszik” és a nagyfater sztorijánál viszont már megint ott tartottam, hogy a múltkori feddésem ellenére nagy fazon a kopasz. Amikor Hantával elkezdtük a blogot, és emiatt a meccsnézést is egymás mellett a korzón a korábbi mindenki-a-maga-útján-és-társaságával metódus helyett, akkoriban fogtam a fejem az olyan hantaizmusokon, hogy “Danilo. Nem csatár. Imádom.”, vagy “Horváth Adrián. Nem labdarúgó. Imádom.“. Erre most csak annyit tudok mondani: Rossi egy hisztis p***a olasz. Imádom! Annyira, hogy erőszakkal kényszerítem magam arra: higgyem el, hogy még nem égett ki a kopter, hogy az elmúlt hetek cirkuszai és a szombathelyi sajtós rezignáltsága (mikor a teremben felejtett felöltőjét utána vittem, azt olyan hangon köszönte meg, mint amilyen nekem volt, mikor az orvos közölte hogy többet nem ihatok sört. Segítek: ez nem egy vidám hang.) ellenére lesz még annyi tűz és kraft Marcóban, hogy 4. alkalommal is leüsse a Fradit.
Koncepcióváltás-szag is lebeg a levegőben – előbb Papa H. blogjában jelent meg a “gyerünk a fiatalokat beépíteni, hisz oda a bronz” ukáz, majd Rossi is kitért erre a 2 nappal későbbi interjújában. Hogy akkor ez mennyire Rossi-önállóság, és mennyire tulaji nyomás, nem tudom, de ártani nem árthat a jövőnkre nézve, ha egyre több ifjonc kap esélyt a hátralévő fordulókban – jövőre ez kamatozhat. A Fradi meccs viszont erre rá is mehet, szóval kíváncsi vagyok, már most elkezdi-e ezt a trendet nyomatni Rossi, vagy most még marad a (kiégettnek tűnő) alapcsapat.
Nem lesz egyszerű, láthatjátok. Az a halovány valami, amiben bízhatunk, az a hangulat, ami elkaphatja a csapatot, ha szerencsésen alakulnak a meccsen a fordulópontok, és ha esetleg pont most jön ki az a várt X-faktor Zoli bácsiból, Lupoliból, a nagy passzok Bálintból, a régóta szunnyadó bravúrok a Fradi ellen magát mindig kétszeresen felszívó Szabiból, a Garaba Imre Baráth Botiból, a szokásos metronóm böllér Ignjából, egy emlékezetes búcsú Lovreszból, és a Pécs elleni MK idevágón látott bomba Daudból. És mondjuk, ha Prosszer beb*ssza. Mindez gyönyörűen hangzik.
Kár, hogy túloldalt van egy összeállni látszó ellenfél, vállalható légiósokkal, köztük a saját Zelenkájukkal, meg egy értelmes edzővel.
Ájj, de kegyetlen nehéz lesz ez.
Mégis már számolom vissza a perceket a holnapi (talán még eső is megáztatta) délutánig. A Kanyar élőképéig. A nedves fű illatáig. A már a sorompónál tumultuózus jelenetekig. A “meccsnap van, rangadó van” érzésig. A tömött vendégszektor és a még tömöttebb Északi Kanyar látványáig-hangjáig. És a rég várt fordulatig. Ott tartunk, hogy nagyon nincs mibe kapaszkodni, csak a rangadó van-minden lehet axiómába. És ennyi most elég is.
Kemenes Szabi meg a pályára indulás előtt kapja elő a telefonját/mp3 lejátszóját, akármit, kösse rá valami bikább hangfalakra és nyomja le ezt a kezdő tizenegynek (de olyan hangerővel, hogy még Gács Pali is lejöjjön a VIP-ből, megkérdezni az üzemeltetést, hogy hol robbantottak), aztán lehet indulni kifelé…
CSAK a győzelemért, CSAK a becsületért!