Nekünk nyolc?

spongyabob_03Sírok.

egy. Nem leszek ott az MTK elleni hazai szezonzárónkon, hosszú-hosszú évek óta először kihagyva egy meccset a Bozsikban, mert

kettő. Az egyik legkedvesebb barátomnak bekötik a fejét, és őt valamivel régebb óta ismerem, mint a legutóbbi hiányzásom (egy Siófok elleni hétközit nemes egyszerűséggel elfelejtettem), tehát ő nyert. Meg amúgy is illem, elvárások, satöbbi.

Szóval ez van.

Szombaton jön az MTK, az a csapat, aki ellen legendásan nem megy nekünk iszonyat régóta. Emlékszem, még valamikor a kilencvenesek végén nyertünk a Hungárián egy gyönyörű Bárányos-féle csavarintással, vagy a hazai 4-1, ahol Botis ollózott gól. Ricsike mondta is, hogy valami ilyesmi jön, majd amikor jött, boldogan rohangált a korzón: én megmondtam, nem megmondtam? De, Ricsike megmondtad, csók a jövendőmondó homlokodra.

Pedig isten (nyilván Pisontra gondolok) lássa lelkem, nem értem. Mindkét csapat a saját akadémiájára épít, mindkettő tele van kipróbált légiósokkal és egyéb jellegű magyarokkal, de valahogy nekünk mégsem megy ellenük. Az nem lehet, hogy amíg minden korosztályban legalább pariban vagyunk, de inkább előttük végzünk, addig a felnőttben szinte semmi.

Jó, azt elismerem, az MTK-nak van egy markáns stílusa, amióta 1914-ben (100 éve!!!) leszerződtették a magyar labdarúgás egyik legnagyobb látnokát, tanítóját, Jimmy Hogant. Szóval azóta járatják a labdát, passzolgatnak, meg miegymás, ami hagyományosan a játékuk. Náluk valahogy mindegy ki a mester, van valami stabilitás a futballjukban. Megjegyzem csodálom is őket ezért.

Ezzel szemben nálunk aztán minden volt, csak stabilitás nem. Supival toltuk a két gyors csatárra építő 4-4-2-t, hogy majd valakit úgyis felvágnak, a tizit meg Dél, vagy Danilo értékesíti. Abass és Abraham erre maximálisan alkalmas volt. Mögöttük meg majd lesz valahogy, csak gólt ne kapjunk.

Rossi behozta a pressingelős, de még mindig kontrázós 4-3-3-at, amit lehet szeretni meg nem szeretni, de sokáig igen jól működött. Most Simon Miki építkezik a romokon, Győrben és a Vidi ellen már valami egész pofásat mutattak is az elképzelésekből a srácok, amit – bár még nem írtuk le így szavakkal, de – igencsak tudunk tisztelni.

A lényeg, hogy valami olyasmire szeretném kifuttatni a dolog, hogy az MTK most ideális szintmérő lesz nekünk. A rekord már megvan, így idénre nem nagyon maradt más célunk, mint megalapozni a következő bajnokságnak. Amúgy az irány egyelőre tetszik.

Legutóbb nyolc saját nevelés lépett pályára, ami azért nem kevés, ráadásul irreális időjárási körülmények között még így sem alázott meg minket a bajnoki címben még mindig reménykedő ETO. Azért ez faszaság.

Viszont ami nagyon fáj, az sajnos Kemenes Szabi. Basszus, sokkal, de sokkal többet várnék tőle. Ha bravúr kell, akkor Szabi biztosan áll a lábán, megoldja. Ha viszont valami igazi lepkefing jön kapura, akkor nem is tudom mi történik vele. Hirtelen mintha ott sem lenne, egy véletlenül a pályán hagyott cicázós bólya is hatékonyabb nála. Erre kéne valami megoldás. Ivánkám, tessék összedugni a fejed az okosokkal, és megmenteni nekünk Szabinnyót, mert egyre több az olyan felhang, hogy lassan le kéne mondani róla. Pedig nem kéne.

A védelem tetszik. Alci – támadják sokan, nem hoz lázba – nekem bejön, hajtós, tapasztalt srác, aki az előrejátékban is nagyon rendben van. Jó, néha elkalandozik, de ennyi belefér, nem rosszabb az átlagnál. Aztán ott van Botka Endi, akinek a győri debütje legalább akkorát szólt, mint Baráth Botié Videotonban. Jó lesz ez. Középen Ignja (maradj fater, kérlek maradj! – már csak a sorminta miatt is. Micsó és Sorin is 3-3 évig boldogított minket, te még csak kettőnél jársz) és Baráth.

A középpályán Vécsei egyre markánsabb. Lassan már ott tartunk, ha rossz, ha nem megy neki, akkor is kell, mert mindig van benne valami váratlan. Ráadásul méterre is korrekt, kétlábas, van agya, tehát alap, hogy kell egy ilyen. Nagy Geri kullancs, immádom, miközben korrekt százalékban passzol, amit úgy csinál, hogy többségében előre, viszont azt is tudja, ha csak a biztos kell, mert különben elveszne a labda.

Bobálhoz csak annyit, hogy nagyon kéne már az első gólja, ami szerintem maga lenne a gátszakadás, hogy kellően modoros legyek. Egy gól kell, és utána szakmányban jön majd a többi.

Mert egy Keitával nem lehet hibázni. Hirtelen megfeledkeztem minden nyűgömről, az éhségről, fáradtságról, szakadó esőről, ahogy sarokkal cselezgetett, ahogy bement szögletnél, ahogy tudta, hogy mit kell csinálni egy meccsen. Tőle majd lehet tanulni, mint tavaly Lanzától.

Nyugodt vagyok. Az eredménytelenség frusztrál, de amúgy nyugodt vagyok. Jó lesz ez.

Csak az a bajom, hogy mindebből semmit sem láthatok. (Nézem, manapság már körkapcsolás sincs a rádióban, mert nincs mit körbekapcsolni, hiszen különböző időpontokban játsszák a meccseket.) (Ami persze fura, mert régen az utolsó két forduló meccseit mind egyidőben rendezték.) (Régen minden jobb volt.) (Vagy csak szimplán nőtlen.)