Becsület: pipálva, Igazság: jövő szombaton!

„Legalább nem mondhatja senki, hogy bundás ****k vagyunk!” -harsogta mellettem a Bozsikból kifele haladva meccs után az egyik korzólakó ultimatív czukor, és teljesen igaza volt. Mert azért legalább belül, kimondatlanul mindenki számolgatott magában, és vívódott a két pólus között, miszerint az alapjáratos Honvédszurkolást hozza-e, vagy pedig feladva alapelveit (vagy nem is annyira feladva?) most picit, ha nem is a csapat ellen szurkoljon, de ne bánja annyira az esetleges megcsúszást, mondván, a Névrablók sírját ássuk ezzel? Aztán lett, ami lett, és mondhat akárki akármit, ez így tiszta, és okés. Legjobb.

Azt írom: kimondatlanul bizony sokan elgondolkozhattak a fentieken, de lehet, nem is volt ez annyira kimondatlan, lásd hanta beharangját, vagy a Gurigába érkezésemet követő első 20 percet, amikor pont erről volt szó köztünk, és a rendesen motivációmentesbe hanyatló bajnokságvégi nihilünkben valahogy egyikünk sem érezte azt a „vért iszok a meccs előtt” hangulatot, hogy most alapból szét kell tépni az ellent, inkább a hetek óta tartó, „ja, ma meccs van, menni kell, sörözünk, dumálunk, nem is annyira a csapatról, inkább bármi másról, aztán hazamegyünk” attitűdöt érezve, nem is kicsit. De az az igazság, hogy így se ment annyira az átlényegülés, hogy most azért kéne drukkolni, hogy bukjunk itthon, méginkább, hogy lefeküdjünk az Előrének, még ha a cél szent is, nem tudom, nem ment annyira. Pedig nálam kevesen gyűlölik jobban a Váli-völgyi patyomkin jelenséget.

Közben befutnak lassan a többiek is, ki enyhén másnapos, ki Balázs kollegám felől érdeklődik, hogy tényleg jön-e, mint ahogy írtam a beharangban, és persze jön, már a Gurigába is benézve, beleszagolva a sztenderd kispesti szombat délutánba, büszkén mutatva a fotót amit a neten talált a Guriga kiülős részéről, mire hanta közli, az ő lőtte anno (natürlich…) és az ő Kőbabája látszik az asztalon, na ez az igazi antré, ahogy Reszeli mester mondta volna anno. És a Guriga is kitesz magáért, ugyan nincs már itt a szezoneleji gyülekezések hangulata, de vannak csöndesen értekező ultrák, meg Pinokkió Jani és Gumó urak, meg a KLTE háziszakácsa, igazi fazongyűjtemény ez a kompánia, ahova most már lassan a csakblog csoportosulás is odasorolható, no nem a legendák kasztjába, de az állandó kellékek közé. A hangulat remek, kinéz még hozzánk kutyát sétáltatva egy Kispesten lakó kedves kolleginánk is párjával és Tobozzal, a törpetacskóval, aki annyira bezsong a Guriga látványától és a bentről szálló melegszendvicsillattól, mint egy Fornetti üzletbe beszabaduló szöllő, szóval igazán remek kis szombati fieszta ez, csak még meccs is van, de ezt valahogy most senki nem kívánja, a fenti dilemmák miatt.

Az idő is decensen szürkül közben, a baljóslatú érzésvilág ráül mindenkire, miközben befele sétálunk a centerpálya felé. Odabenn szokásos kép, az először kilátogató Balázs mindent megkap, amitől kispesti a kispesti futball-lét: monstre MarosJózsi show, sálban gálázó Papa H., 100. meccses emlékplakettet átvevő, fénylő koponyájú Rossi, illetve Pinokkió Jani, aki közli, hogy „a héten állítólag kinn látták a Szpisljákot a lovin, állítólag tökrészeg volt”. Mindeközben Holé úrnál beáll a kígyózó sorba egy „Sunnyboy találkozik a juvés Cuadradóval és egy Blaha Lujza téri szórólapárussal” típusú csokkó, a srácokkal kórusban kezdünk aggódni, nehogy a következő évi erőcsatárunkat fedezzük fel a kákabélű afróban. Csodás összkép, nagyon nem is kell magyaráznom B.-nek, miért jár még az ember magyarfocira.

A meccs olyan, mint várjuk: érdektelen és nyomott (mint az idő így késődélután). A ‘csaba óvatoskodik, mi pedig kényelmesek vagyunk. Mondjuk hova siessünk? Hm… erre azért lenne ellenvetésem… régen, gyerekkoromban a hazai szezonzáróink mindig mini ünnepségek voltak, 4:1-es, 3:0-ás hazai sikerekkel, napsütésben, kicsit majális (juniális) hangulatban. Erre most? Nemhogy belül a győzelemért kell aggódni, hogy meglegyen- e vagy sem, de ráadásul még a csapat is olyan középszerű, mint az egész szezonunk. Nemhiába hirdette a szemben oldali csabai szurker-különítmény egy molinója: „Régen minden jobb volt”. Egyet tudok érteni.

Aztán Laczkó fejel, gól, 1:0 oda, de senki se ideges különösebben, főleg mikor bemondják, hogy Vasas vezet a Torz ellen, a Kanyar nyom is egy „Felcsút, Felcsút ha-ha-há”-t, Ábel egészen elégedett, de szerintem csak kínjában, persze nem vallja be, Balázs még engem nyugtat, hogy nem baj, Atesz, legalább a másik cél teljesül… Nem tudom. Kétségeinket letörendő Pinokkió Jani mindenkit biztosít, hogy ad1) fordítunk simán, ad2), ezt a Szpisljakot állítólag a lóversenyen látták szerdán, mattrészegen.

Ekkor váratlan fordulat érkezik: a csapat megposszan! Na nem nagyon, de annyira épp elegendően, hogy a meccset fejre állítsa. Előbb King csodás elfutása után ad be szokása szerint minősíthetetlenül, bent ugyan hárman várják, ő majdnem kilövi a stadionból a zsugát, Baráth fejeli vissza a túlhúzott ívelést nullszögből a tizenhatos széléről, de Polekszics benézi, 1:1. Pár percre erre újabb jó lövés Plexi kapujára, csak kiüti, Vaszke lecsap, behelyezi, 2:1. Ezt megfordítottuk. Sót, mivel a hátralevő félidőrészben már csak mi támadgatunk, a második félidő pedig úgy minősíthetetlen, ahogy, gyakorlatilag le is rendeztük a meccset.

A második játékrészről sokat nem is tudok mondani, a hangulatot és néhány bonmot-t (a menetrend szerinti, „a hátad legyen elöl”-t ezúttal Punosevac kapja meg Janitól, míg a Trógerek egy jeles tagja a negyedik játékvezető szemöldökét ordítja le, amiért az mindig Rossi látómezejébe áll be, kívülről nézve tényleg kurva idegesítően, a kiállított Laczkót pedig egy 8 év körüli kiscsávó fegyelmezi meg a sövényig lefutva verbálisan, az akció után olyan büszke és rideg arckifejezéssel peczkeskedve vissza a helyére, mint a Tarlós főpolgi által ekézett bringások a buszsávokban) leszámítva Balázs arca is csak nyúlik a színvonalon, nem csodálom. Közben harmadízben is megtudjuk, hogy állítólag Szpisljak tökrészegen szokott lovizni. Közben 66-osunk második félidei mozgását elnézve bízom benne, hogy nem Vaszkével kettesben… Le is cseréli a gólszerzőnket Rossi mester, a taps azért jár.

Pinokkió mester különben szezonbeli No1. formáját futja, vidáma kérdez körbe, „ki beszélt itt bundáról, milyen bunda van itt, max nercbunda, téli bunda, de nem sportbunda”. Való igaz, a vezető lila-fehér gólt követő egymásra nézések emléke már a ködbe vész, a Kanyar is inkább a saját góloknak örül és a végén pacsizik a csapattal, már senki sem azt számolja, hogy le kellene feküdni a Csabának, csak Ábel morog egy kicsit, de ismerem, nagy franc, ez csak manír.

Azért az nem semmi, hogy a legnagyobb üdvrivalgás mégsem a hármas sípszókor, vagy Laczkó piros lapjakor jön, hanem amikor Maros Józsi bemondja a Vasas-‘csút meccs végeredményét. Kvázi fieszta hangulat… én még várok mindenesetre ezzel egy hetet.

A végére még két érdekes megjegyzés kívánkozik ide. Az egyik Lovifotóstól, aki felérkezve hozzánk a korzóra meccs után közli, nem érti, miért drukkolt itt mindenki a ‘csabának, amikor azok anno a kiesésünkkor simán umbuldáztak ellenünk, hát ő nem sajnálja őket, essenek csak ki a ****ába. Én csak egyetértően hallgatok – végre valaki kimondta, amit gondoltam egész héten. A stadionból kifele sétálva pedig Balázstól jön a végső alapigazság: „Atesz, azért ez így a legjobb! Győztetek is, és a Felcsút sorsa a kezetekben, jövő héten jöhet az igazi ünnep ha nem rontjátok el!!!” Igen, ha nem rontjuk el. Ne rontsuk el. De az tuti, hogyha a Sors igazságot szolgáltat Gyakadémia ügyben a javunkra sokadszor is jövő szombaton, akkor tényleg kolosszális parádét rendezünk a felcsúti főutca cukrászdájában, ezt már most megígérhetem, hehe.

Osztályozókönyv vs. Békéscsaba.