Ilyen is régen volt már: beharang!

Húzós időket élünk (élek) mostanában, amit az is mutat, hogy már megint alig posztolok, ráadásul az olyan ziccereket, mint a korábbi években a szülinapi posztok, is elfelejtem megírni, pedig imádok cikkben érzelgősködni valami futurisztikus göteborgi muzsikát betéve a hifibe, és sokadjára leírni, hogy nem hittem volna 2010 őszén hogy ez lesz, de szerencsére van a Hanta úr, aki tavaly meg idén (meg tavalyelőtt is) észnél van, vagy csörög a smartphoneja vagy mittomén és mire feleszmélek már meg is van a poszt, nekem meg marad a beharang, de hát már azt is régen írtam, úgyhogy örvendek mint Guie-Guie Gnkei Abraham az ajándéklabdának, míg bele nem veri a kapusba.

Szóval beharang.

Kimaradt nekem a múlt heti fieszta, mert ki tudta még az augusztusi utazásszervezéskor, hogy pont ezen a meccsen lesz a nagy ünnep, így amikor szezon elején kinéztem a legkihagyhatóbb meccsünket, hogy a kevés szabijaim egyikén még egyszer kimenjek a 2017. júniusi bontás előtt a Calderónba Atletizni (meg megkeresni a Bernabeu alatt Öcsi bá egykori törzshelyét, de az bezárt, basszus, gyalázat), hát ezzel nem kalkuláltam. Persze nyilván ilyenkor lett Kispesten csudaboldogságos sörsátras hepaj, de legalább a többiek képviseltek engem (meg a sör után áhítozó lekonnyadt fejemet a mentes vizemmel) is a bulón, bár még mindig nehéz eldöntenem, hogy a Gameiro dupla, vagy Gumó úr éneklése lehetett-e a nagyobb élmény múlt szombaton live. A többiek ma nyilván meggyőznek, hogy az utóbbi. Naná.

Fura, de kedvem van holnap meccsre menni. Igen, fura, mert jó egy-másfél éve megrendülni látszott ez a kedv, csak robotpilótán toltam én is a korzókorlátozást (és ezzel nem voltam egyedül). Untam, megvallom őszintén, a takkra ugyanolyan kezdőt hétről hétre, a sótlan játékunkat, a célnélküliséget. Hogy hiába sírok gerincért évek óta, egyszerűen nem hozunk értelmes rutinróka arcot; hogy hiába van 2 jó meccsünk zsinórban, harmadik úgyse lesz. Aztán egy igazolás, bakker, egy igazolás kellett és minden átbillent.

Persze egy Lanza nem csinál nyarat, főleg akkor nem, ha Sámán egy Kasszandra, meg ha a pesszi Öcsémnek igaza lesz, de ezzel még ne foglalkozzunk. Olyan jó most kicsit merészebben tervezgetni, és még az sem érdekel, ha a végén nem lesz semmi ezekből a tervekből – mert idén  legalább már van mire tervezni.

Jó volt úgy menni az Üllőire, hogy volt miért -lett ami lett. Jó volt nyugiban ülni a múlt szombaton, a Mananzares parti lelátón, hogy tudtam, otthon nyerni fogunk, még Öccs beérkező sms-ei előtt is, mert ez a keret nem betlizik háromszor zsinórban. Jó úgy elmenni meccsnapokon Old Babar boltja előtt, hogy úgy lóg kinn a Lanza-mez, mint a múlt szombaton meglátogatott shopban a Torres és a Godín, mint Torinóban a Higuaín, mint Münchenben a Lewa, vagy Rómában a Totti, hogy csak a szívemnek kedves klubokat említsem.

Most jobb egy kicsit megint meccsre menni.

És persze nem tökéletes még a helyzet, Balázs Zsolt lehetne kevésbé bohócliger, Kamber elérhetné a tavaly őszi hőfokot, összeállhatna végre az Eppel-Lanza duó elöl, Nagy Gerit betehetné stabilan is a kopasz mister, jó lenne egy stabil, sőt, bravúrkapus… de mégis hihetetlen, de igaz: most inkább a jó dolgok ugranak be, az, hogy Endi idén olyan, a tavalyi haloványabb éve után, mint amikor berobbant; hogy Botit és Gerit én már egy kispesti bajnokcsapatból sem hagynám ki, hogy a zseniális Davide  (akiről csak azért nem mondom ki, hogy jobb a Lukas ♥ Zelenkánál is, mert RW vagyok, de persze hogy jobb) mozdulatai miatt érdemes megint kijárni, – és nemcsak szenvedni, vagy Hanta úr receptjeit hallgatni, vagy az Ábellel való történelmi diszkusszióinkért, vagy Gyuri sztorijait figyelni Brian Clough-ról, amiket majdnem olyan élvezetesen ad elő, mint a szezámos falafeljének a készítési titkait.

Hanem a Kispestért!

És nekem a Dió így hiába mumus (amúgy nem azok, itthon inkább verjük őket mintsem nem), holnapra mégis kissé optimista vagyok, ami persze nem jó jel, mert ha én az vagyok, azt mindig besz*pjuk, de most hadd legyek az, holnap győzelemért megyek, meg a kedvenceimért, ilyen régen volt már velem, hogy arcok ugranak be a csapatra gondolva, szóval valahogy így, már egészen várom, most még kicsit a melót is abbahagytam ezért a posztért, nem kellett volna, mert így megint maradhatok tovább benn, de tudjátok mit?

Nem érdekel!

A holnap délután majd kárpótol.

(És akkor egyébként ezzel a cikkel én is szülinapoztam egyet).