Van mire büszkének lenni: a második félidőre és arra, ami utána jött

Nehéz kiinduló helyzetből vártuk a tegnapi meccset, ezen nincs mit szépíteni: a forma nem a mi oldalunkon tűnt jobbnak (enyhén szólva), a kereterősség terén még mindig a Videotonnál a pont (ez mondjuk tavaly is így volt, aztán látjuk, mit számított a végelszámolásnál), bírónak Bognárt küldték, a találkozó előtti kezdőcsapatot böngészve pedig az is látszott: EvdM csak nem tud leszakadni a 4-4-2-ről, és Baráth középre betonozásáról. Egyedül abban bízhatott a viharvert Kispest-drukker, hogy Nego és Lazovics nem játszik (de osztom Hanta véleményét, a Fideszoton nélkülük is erős), valamint hogy oly’ rég játszottunk már tényleg szívet melengetően, hogy ilyenkor szokott jönni valami. Végül is, jött.

De nem így indult.

Nekünk kétszeresen nem. Felcsútra leérve kicsit megelőztük az Ábelmobilt, és kényelmi okokból nem a vendégparkolóba téve le a kocsit vidáman indultunk a szokásos találkahely „Cuki” felé. Oda beérve azonban fura volt a sok ismeretlen arc, sehol egy kispesti vezérénekes, vagy korzós bútordarab, ellenben idegen figurák sora. Aztán lassúreagálású RW-nek is leesett, hogy a sok kék-piros sál sem véletlen, és az egy négyzetméterre eső borostás, 100 kilós sóstói hableányok száma meghaladja az egészségügyi határértéket, szóval igyekeztem a Genito mezben feszítő (és szabin lévő Öcsém helyére a kocsiba 4.-nek beugró, szintén mezben pompézó  Dani urat) délczeg rikkantásokkal barackpálinkára invitáló Fatert a lehető leghamarabb kituszkolni a létesítményből, mielőtt valamelyik fehérvári hegyomlás progresszív felkérdezésével beutal minket a Páncsó Aréna elsősegélyszobájába. Ábel ekkor hívott, hogy őket ki se engedték a kordonok közül a vendégparkolóból, így egyből mennek a szektorba, mi pedig – nem tehettünk mást – megalázottan szintén visszacsullankodtunk a stadionhoz.

Beérve a hangulat és a létszám is kellemesen telőben volt, úgyhogy egymás összeszedése és megfelelő helyfoglalás (az Ábel-Gyuri duó lesett ki egy 4. soros „tuti” placcot a szektor jobb szélén) után már tényleg kezdődhetett a meccs. De sajnos az is a cukrászdai fiaskónk nyomvonalán folytatta az estét. Ábel épp a vendégszektor kapu mögötti szekcióján mutat nekünk valamit, de se én, se Gyuri nem értjük tisztán, mit akar, aztán felhördülés, megfordulok, Gróf széttett karokkal áll, valamit ordít Botinak, Lovresz fején a szokásos Bűnbánó Magdolna arckifejezés, Kamber fejet ráz, Latifu a földet nézi, a Vidi ünnepel. De miért? Ja, mert hálóban a labda, csodás. 3. perc…

„Ezek ma agyonvernek minket”, kezdeném a szokásos pesszimista RW-szonettet, de a többiek inkább előre néznének. Én is így teszek. Az első 20 perc katasztrófa, a Videoton úgy nyom, mint május 27-én a hasonló meccsperiódusban, a derűlátás messzebb van tőlem, mint a tavalyi sikeres taktika tanulmányozása Erik van der Meer-től. Henty-t nem nagyon sikerül tartani, szerencsére Scsepovics indiszponátor ma. Suljic is sokszor fut el oldalt, őt Pinokkió veszi lelki kezelésbe, bájos kijelentő hangsúllyal kajabálva a „lila kurva” dicséretet a vékony délszláv szélső felé. A Vidi egy szögletsorozatakor pedig a könyökléseket most is szakmányban osztogató, ám minden kispesti szabálytalanságkor a bírót sárgalap kiosztására utasító Juhász Roller is megkapja a trademarkosát a kispesti korzós hangvezértől: „Juhász, a hátad legyen előre”.

30 perc után aztán végre a mi hátunk kezd visszamenni hátra és kiegyenesedni látszunk. Nagy Geri, Gazdag és Holender dicsérhető középen. Nem életük meccsét tolják, de nagy melóval kezdik megszűrni a hazaiak támadásait (Kambi apóval együtt, persze), egyre csökken a veszélyes fehérvári rohamok száma. Elöl Epi nem nagyon kap labdát, Lanza viszont sokat szed össze és oszt tovább. vagy próbálja egyedül megoldani, rúgják is őt rendesen cserébe a vidisták, főleg Fiola, akit indolensedő fejével egyre jobban a szívembe zárok, már kezd juhászi show-kat nyomni a bíró felé, de vissza kéne venni az arcból, azért a Paks-‘csút-Fehérvár pályafutástól én még nem verném magam ennyire.

A félidő utolsó perceiben már egészen a sóstóiak tizenhatosánál való táborozásig jutunk, Gazdi fektében lő kapura, de fölé tolja Kovácsik, nagy helyzet volt. A szögletet kifejelik a hazaiak, de –el sem hiszem-, jön második hullám, Filip lő, és… hatalmas GÓÓÓÓÓÓÓL!!!!!!!!!!! Gyönyörű „suvasztás” volt, ahogy Vitray mondaná 1991-ben, és a legjobbkor jött. Bognár –aki, megkövetem, ma egész normálisan fúj! – lezárja a játékrészt, 1:1. Na.

A második félidőben pedig olyan dolog történik, amire totál nem számítok: EdvM alatti legösszeszedettebb produkcióját hozza le a csapat, mint a beer-shevai második félidő, meg a Fradi elleni első félidő második etapja. Geri, Gazdag labdák sorát szerzik; az első félidőben sajna láthatatlan embert játszó Tömőt váltó Banó-Szabó remekel. Bátor, agilis, jól vonható be az összjátékba, Eppellel, Lanzával egész jókat háromszögezik, lőni is bátorkodik néhanapján! Filip, amíg bírja, robotol baloldalt, fáradásakor helyette Bobál Dávid érkezik – már megint balbunkóba? Erik, mi a pék faxgépét csinálsz? Szegény Dávid láthatóan lassú e poszthoz, komolyan, legszívesebben tarkón csapkodnám a jó EvdM-et hogy mit akar ezzel elérni.

A csapat közben erőt megfeszítve nyomul előre, vannak percek, mikor egészen beszorítjuk a Vidit. Kicsit a bajnoki döntő jut eszembe: kezdésnek akkora iramot diktált az önnön szuperiorságába beleszerető Fehérvár, hogy egyszerűen kipukkad a második félidőre, mi pedig azt toljuk, mint én az esti futásokkor – lassú kezdés, majd az utolsó körökben sorra előzve meg a körötted futó, kifáradó arcokat a rekortánon.  Lanza elképesztő, rengeteget vállal, és nem értek azzal egyet, hogy önző lenne. A háttal, oldalra sarkazott indítása pedig igen, pontosan az a momentum, amik miatt ma érdemes Kispestre meccsre járni. Évek múlva arany pillanatokként fogunk ezekre a momentumokra emlékezni.

Néha azért felbukkan- 1-1 veszélyes Vidi ellencsapás, de Gróf, Lovresz, Boti vagy épp Latifu a helyükön vannak. Ma utóbbit sem tudom szidni. Ha épp letesz a legnagyobb hülyeségéről, a félpályás barom beadásokról, és kicsiben oldja meg a megoldandót, abból sokszor indul ki jó támadás.

A végére azonban mi is fáradunk. Geri egyre többször csúszik el, Gazdi dettó, de persze mennek előre összeszorított foggal, csak az utolsó pontos passzok nem jönnek össze. Lanza kapura lövéseiben sincs már erő, csak technika, az meg Kovácsik ellen nem elég. Epi még elfut oldalt, hogy aztán szarul adjon be, így hiába akarom a 3 pontot, Ábelnek lesz igaza, aki olyan boldog az egy ponttal, mint amennyire bosszús, hogy Soproni Démont csapoltak neki a büfében, mert neki lágert adjanak. Eszem megáll, az egyik lágerre gerjed, a másik csak IPÁ-ra, önérzetes egy sörgigerli csapatot képeztem ki magam körül az évek során, mire absztinens lettem (keserű mosoly).

Bognár ismét hármat sípol, vége a meccsnek. Nem sejtem, de a csúcspont még csak ekkor következik. A meccset végig éneklő-buzdító Kispest tábor percekig élteti még a csapatot, a játékosok kijönnek előbb megtapsolni a szurker-hadat, majd pacsizáskor egészen felmásznak a szurkolók előtti emelvényre, olyan az egész hangulat, mint egy kupaátadás. A levezetőkörök alatt sem csitul az ünnep, felváltva szól a BAJ-NOK-CSA-PAT, BAJ-NOK-CSA-PAT, a Legendát nem lehet venni, a Puskás Öcsi, a Küzdjetek a bajnoki címért, majd végtelenítőre kapcsolva az új dal, megvallom, ennek csak most tanultam meg a szövegét, miután Ábel úr érczes kappanhangján zsinórban tízszer gajdolta bele a leszáradó jobb fülembe, és bár alapból a visszafogottabb szurkeri archetípust képviselem, a végén már én sem tudtam nem zengeni, hogy lehettem volna földmunkás fradista, vagy… khm… szodomita lila, de mégsem lettem, mert ugye nem. A csapat közben futja a tiszteletköröket és integet nekünk e dal alatt, főleg Nagy Geri, Boti, Kambi, meg az egész meghatottan felénk konstans öklöt rázó Lanza, komolyan, a talján egészen meg van indulva, így még nem láttam őt… Még Kingecske is kijön, 3 dörgő kórust kap, csapkodja is bőszen a szívét a kis czukk, mintha nem lenne holnap, látszik, neki is jól esik erőst ez a szeretet. Persze kinek ne esne jól??? És jön az utolsó kör, és Rőzse vált, és most a kakofón kórust megrendszabályozva egyenként dörögjük el utána a sorokat, mint egy  esküt, és az utolsó sor, nőt, kocsit cserélhetsz, KLUBOT SOHA… KLUBOT SOHA – ahogy ez zeng a PácSó arénában, attól kiráz a hideg, és a május 27-én kiszáradt könnycsatornáim megint megbizseregnek valahol halványan, és hiába várnak rám szar hetek több fronton is, elmosolyodok, veszek egy nagy levegőt, és hagyom, hogy a lelkem ismét vörös-fekete füstbe burkolózzon.

A csapat pedig levonul, egy dörgő szép volt fiúk, szép volt fiúk közepette, nehezen találok szavakat, lehet, hogy nem mi vagyunk a krőzusok, nem itt lehet a legjobban keresni, de hogy ilyen hangulatot, amit a csúcsformás Tábor nyújt Kispesten, azt máshol nem találsz, az ezer százalék. Még az ezekre a dolgokra érzéktelenebb Apu is ezen pörgött hazafele a kocsiban… Visszaemlékszem a pár évvel ezelőtti pápai, nyíregyi havas esős szombat és vasárnap estékre, a kihuhogott saját játékosokra, a Perutz mellett beszittyózva hőzöngő, saját játékost szidó Loctite-ra, a hetente érkező „takarodjatok Kispestről” ordításokra, és már épp kirázna a hideg, de akkor elég csak az elmúlt, lassan egy évre gondolnom, ami pedig az utóbbi hetekben megy szurker-csapat kohézió téren, az mindennek az egy évnek is a csúcsdísze, nagyon remélem, hogy még sokáig kitart. Mert ez sok nehézségen segít átmenni – nagyban hozzájárult pl. ahhoz is, hogy ma nem 4:0 lett a Vidinek, hanem még majdnem nyertünk is.

Úgyhogy hiába Cassandráskodott el Hanta felém búcsúzáskor egy „Eppel, Lanza kiégett, nekünk annyi” zanzával összefoglalható jóslatot, nem tudtam komolyan venni és szomorkodni sem. Az autó falta a kilométereket a Budai hegység nyugati előterének dombjai közt, nekem pedig még egyszer eszembe jutott az utolsó 10 perc, és kicsit megint meghatódtam.