Azt hiszem, ezzel a címadással elnyertem ezen a héten a “Legjobb Fanta úr Epigon” két kézzel sodort cigivel díszített ezüst Aranyászok konzervdoboz díját, de elnézést mindenkitől, frappánsabbra most nem futotta. És bizony valahol a csapat is ezt dünnyögheti felénk: “Bocs, srácok, mindent megtettünk, de frappánsabbra most nem futotta“. Sajnos pontra sem. Mégis, ha megnézem ezt a meccset, meg a múlt szerdai, debreceni MK-t, most még értetlen düh sincs benne. Tényleg megpróbáltuk, tényleg pariban voltunk sokáig, tényleg ennyi van bennünk. Most.
Ja, és azt ér mondani, hogy Huszti Szabi is egy dölyfös kis gólyatöccsé nemesedett a fehérvári madárrezervátumban, az alattomos struccot megszégyenítő rúgásokat/lökéseket osztogató exválogatott haverja mellé? Ha nem ér, akkor is mondom.
Igazi, tavasz közepi szerda volt ez, jó idővel, meccsvégre a rövidújjúban feszítő megborzongó karokkal és libabőrrel, amit ezúttal pont, hogy az alkony, és nem a meccskép hozott el, szemben a tavalyi május 27-tel. És valahol itt már ki is mondtam a lényeget, hogy én miért nem bánkódom (nagyon). Ha választani kéne, a tavalyi május 27. csodanapja és a mai meccs között, hogy melyiket nyerjük meg, hát van kérdés? Szerintem a ma végig korlátozott extázisban kajabáló fehérváriak is azonnal cserélnék a két eredményt. Most persze hagyjuk azt, hogy egy szebb és jobb világban a tavalyit és a mait is simán nyerhetnénk, mert miért ne, és miért kell azon gondolkozni, hogy vagy-vagy, de hát ez van, nem egy szebb és jobb világban élünk, hanem ebben a mostaniban, itt pedig ez az inerciarendszer az uralkodó.
Az első félidő egészen tetszett, azt leszámítva, hogy kurva szar hetem van, és semmihez sincs kedvem, minden összejött most, nem jó ez, és elég ritka is, hogy még a meccsünk sem dob fel, de most ez volt, csak néztem ki a fejemből, mint a múlt heti Metallica elején, de ott legalább a Hit the Lights már bedurrantott üzemhőmérsékletre, itt meg – hát itt meg a Vidi gól az pont, hogy nem. Bognár spori sem – Kovacsics kapus szóló szpartakiádja, (aminek a végén úgy csimpaszkodott Lanzára, mint a videómegosztók legendás kis zsírpandája a gondozójára, de míg a kis panda egy czukk, addig Kovacsics nem az) csak sárgát ért nála, pedig ez a szánalomland akció karcolta a narancssárga árnyalatot. Lanzánál persze már előjött a vasszigor, egy számomra ártalmatlanabbnak tetsző lökdösődés végén nullázta ki ‘csútról a taljánt a bíró. (Doki barátom, és jelen esetben fogadatlan prókátorom, telefonon jelezte, hogy jogos a könyöklés büntetése szerinte, én még nem néztem vissza, de takarodjon mindenki, előre is. Korzóarc vagyok, vagy mi.)
Aztán jön a Vidi gól, én meg érzem, hogy ennyik voltunk.
A szünetben csöndes beszélgetésekbe húzódunk. Hanta úr és teológusa már az Androméda ködnél járnak, Ábel és Gyuri SZAC-Pestszentimre Budapest Kupa mérkőzés kapcsán szidják egymást viccből, én meg a szép tavasszal próbálom vidítani magam. Aztán a második félidő elején a Vidi betalál, de milyen pöcs gólból, te jó Ég, Kamber előbb nagyot ment, majd középre szabadít fel, 2 gyors vidi-passz, gól. Ez annyira az idei tavasz. Lanza még szépít, élednek a remények, majd jön Petrocselli cserében, és a totál ignorant Kosúttal együtt ez így el is rendezi a meccsünket. Az utolsó két kapott gólunkba a szlovák szabadságharcos is tevékenyen beleáll, Hanta úr elkeseredetten ereszt el maga elé egy “Kossuth, takarodj Kispestről“-t, Ábel protestál, hogy ő ezt a mondatot sosem lesz hajlandó kimondani, gondolom felébredt benne a történész lelke.
Lefújáskor gyors elköszöngetés, nekem meló is van még itthon, Hanta reménykedve kérdi, “Kaparsz valamit?“, hát, mondom, ha estig kinn lesz valami, kapartam, ha reggelig viszont nem, akkor megint elnyelt az előadásra való készülésem meg a beeső ad hoc feladatok. A blogtárs nagyot sóhajt, neki is lenne valami holnap, hogy lesz ebből poszt? Meglátjuk.
Mint ahogy meglátjuk a ‘csúti szombatot is. Lanza nélkül még egy grádiccsal javulnak a tolvajok esélyei , valahogy nem érzem a Dániel Ló – Eppölmarci gepárd-duóban az ívet most, de tudjuk, ez nem jelent feltétlenül rosszat, ha én nem érzem.
Egy biztos: Apuval már az ajándékboltnál jártunk, mikor benn még mindig dörgött az idei szerzemény felelgetős, majd a Baj-nok-csa-pat, Baj-nok-csa-pat kórus, szépen, tisztán, ércesen. Ennek örültem. Apu persze sopánkodott egy sort: “…na ez minek, ez minden, csak nem bajnokcsapat...”. “Dehogynem!“. – válaszoltam. -“Még 8 fordulón át mindenképp. És csak énekeljük, legyünk rá büszkék, hallják csak a vidisták, mit nem adnának azért, hogy ezt ők énekelhessék most, és még inkább tavaly, azon a májusi hétvégén? Szerintem mindent.” “No ez igaz.” -mondta Apu és nem mondott többet semmit, ami meglepő, mert ő olyan mint én, hogy nem bírja ki, hogy ne az övé legyen az utolsó szó.
Szóval most lehet, hogy nem is mondtam akkora hülyeséget.