Dublini töredék a válogatott szünetre

Így válogatott meccsek alatti szünetre kis szösszenet az elmúlt hetemről (pontosabban hetemből).

Munkaügyben Dublinba kellett utaznom 2 sűrű napra csütörtök-pénteken, egyfajta munkacsoporti találkozóra, más EU-s országok hasonló szakterületi arcaival, mint én. Elég fárasztóak ez az utak: hajnalban (4-5 között) kivergődök Ferihegyre, délelőtt átutazom a kontinenst, déltől estig ülök az egyezetetésen, utána gyors díszvacsora az általam gyűlölt smalltalkokkal, majd fekvés, másnap kelés, késődélutáning egyeztetés, rohanás a reptérre, éjfélre haza. Ráadásul most a válogatott meccsről is lemaradtam emiatt.

Ezek, és az egész csütörtöki magasröptű egyeztetések után az esti fogadásra vánszorogva így minden voltam, csak jókedvű nem. Tetézve a helyzetet, a házgazda ír zsírczukk bevitt minket egy pubba 10 percre, ahol elgyengültem, és kivételesen engedélyeztem magamnak egy tiltott Guinness-t. Ez rövid távon jó ötletnek tűnt, mert az iszonyú introvertált személyiségemnek főleg angolozáskor jót tesz a szesz, és láss csodát, 1 órán keresztül mindenki meglepetésére olyan lendülettel toltam a modoros beszélgetéseket, mint Hemy úr a designkabát-vásárlást az utóbbi hónapokban. Viszont 55 perc elteltével úgy berúgtam attól az egy sörtől és a 3 napja nem alvástól (sok a munka), hogy az este végén örültem, hogy fókamászásban visszaértem a szállodába és nem a Trinity College rögbipályáján aludtam a Nyíregyházán bekarmoló Budovinszky magzatpozíciójában.

De a lényeg. Még a nagy dumálószeánsz közepén Roland, az orrát kissé fennhordó svájci 50-es hipszter gondolta, ha már ennyire pörgök, mint a péknél az a bizonyos sósperec, akkor kivételesen leereszkedik hozzám egy dumálásra, s kiderült, nem is olyan pökhendi a kollega, mint amit sugároz magáról, ellenben nagy focifan ő is, és a Grashoppersé a szíve. „Régebben a legjobbak voltunk otthon, de az utóbbi évtized nagy lejtő„- keresgett, mire gondoltam: meg tudlak érteni, öregem. De azért inkább csak együttérzően hallgattam, annyit téve hozzá: „emlékszem, az a Grashoppers azért nem volt rossz Zuberbühlerrel és Yakinnal.” „Jaja, egyszer még a BL-ben is vitézkedtünk.” -emlékezett vissza elégedetten Roland. „Igen„- mondom-„egy magyar csapat ellen is.” „Magyar? Az Amszterdam meg a Real megvan, de magyar lett volna a 4.? Biztos megvertük őket.” „Nem, ők győztek.” „Kik voltak ezek?”-kérdi. „A Ferencváros„-mondom neki, a válasz értetlen nézés. „Az FTC”– pontosítok, hátha a rövidítés segít, Roland azonban teljes homály. „Fradi”-próbálkozok ostobán a csak magyarul valamit érő becenévvel, de semmi. „Pedig ez a klub azt mondja magáról, hogy a legnépszerűbb”– mesélem a svájcinak, de így se jön reakció, csak annyit kérdez: „Te is ezeknek szurkolsz?” „Nem,”- válaszoltam erre, – „én a leghíresebb magyar csapatnak„. „Á, HONVÉD BUDAPEST?!” -kérdi mosolyogva Roland. „Na őket ismerem. Az egyetlen magyar csapat akit ismerek. Nagy klub. Történelmi klub. Gratulálok.„

Hát ez történt azon a hűvös estén Dublinban a szlovák-magyar napján, és ennyit arról, hogy mekkora brand a fagylalt, és mekkora a Honvéd. Szép napot mindenkinek!