Olyan szemrehányóan nézett már rám a bicikli az előszobában, hogy láttam rajta: nagyon is rossz néven veszi, hogy már ennyire belelógtunk a tavaszba, de idén alig használtam. Sehol egy ESMTK-meccs, már másfél éve nincs Bozsikba-kigurulás, és a hűvös tavasz is gyenge indok a munkahelyre bringával való bemenetel negligálására – szinte hallottam/éreztem a sértett szóaradatot felém szállni a kormány felől, így nem tehettem mást, nyeregbe ültem és lecsorogtam a wekerleközepi körúton keleti irányba Apuért, aki viszont egy igazi bringamanó, annyira, hogy Fanta wekerlei újságíró barátja egy remek leíró-definíciót is gyártott róla tavaly: “Édesapád sokszor látom kerékpáron…elég sokat mozog a telepen“. Eufemisztikus megfogalmazása ez Fater hrabali bringás csavargásainak, annyi szent.
Miután Apu is becsatlakozott, közös úticélon nem sokat töprengtünk: nézzünk rá a tavaly ősz óta nem látott Bozsikra, vagyis a hűlt helyére, meg az Akadémiát is felkutathatnánk, igazán. Szó szót, úticél pedig útcélt követett, és rövidesen szálltunk is a borús idő ellenére kokettáló csitrinek öltözve harsánykodó tavaszi Wekerlén, majd Öreg-Kispesten át. Kispest nekem mindig valahol a Honvéd, ezt már sokszor leírtam, így senki sem lepődik majd meg most sem, ha bevallom, hogy Csilláék volt háza előtt az Esze Tamás utcában a bajnoki döntő tömény levegőjű éjszakája, a Kossuth Lajos utcán áttekerve és kinézve a 42-es felé a 90-es évek végi gyalog hazamenetelek, a Jázmin-Kisviola-Endresz utcák Bermuda-háromszögében pedig az utóbbi évek őszi és tavaszi emlékezetes meccsestéi jutottak eszembe, csőstül.
Az Akadémiánál kezdtünk, a halványszürke égen kicsit a Nap is előbújt, ahogy leparkoltuk a bicikliket az egyik fa virágosláda-és-egyben-pad készség oldalán, én pedig kicsit elmélázva néztem a bejáraton át ki-be áramló magyar és külföldi focistaifjakat, szláv és izraeli srácok csiviteltek nagy elánnal, a Sparta Rotterdam és a Sturm busza pedig csöndes méltósággal parkolt a térkőtenger szélén. A térkőtengerén, ami e kis moozgásokat leszámítva szinte teljesen kihalt volt, csak egy jó Technikai Tamara czukkoskodott az autója mellett egy klubalkalmazottal. Az épülettömb csöndesen vetett árnyékot a placcra, hátul, az edzőpályákon is valami sziesztahangulat lengedezett. Fura így belegondolni, méláztam, hogy az interregnum- állapotok (jogilag most nincs interregnum, belátom, de a tulajok igazi személyzetátalakítása szerintem legfeljebb várat magára, el nem marad) mennyire leképeződnek a hangulatban és látványban is az arra érzékeny szemnek, és furcsa volt abba is belegondolni, hogy valamelyik emeleti irodában már senki sem majszolja a daily buktát valami félelmetesen true bőrkabátban szörfözve a youtube-on, újabb bálásKonére vadászva.
Következő célpontunk a Bozsik volt, itt a régi állóhelyi bejáróig csorogtunk a bringáinkon, ahol Fater előhalászott a zsebéből egy csöppnyi fotóapparátot, hogy csináljak képet az ex-stadionról. “De itt a telóm is...”, ellenkeztem, “meg ráadásul ott vannak Fanta drónképei az építkezésről…“
“A Hanta csináljon drónképeket, én meg csinálok fotót” – közölte orrát felhúzva Apu, majd körbecirkálta a terepet ágaskodópozícióért, amit persze nem lelt, így nagy dörmögve mégis beleegyezett, hogy otthon mutassam meg a Fanta-képeket (azt hiszem ez már így tudatosul benne, hogy Fanta a drónmágus, nem a derék olvasónk, bocsásson meg az önzetlen beküldő).
A monstre túrát végül a Kispesti Temetőben zártuk, nagyszüleim sírjára helyezve 2 csokrot. Ilyenkor mindig leülök mellettük egy pár percre, és gondolatban végigrohanok azokon a “híreken” amit nekik mondanék arról az időszakról, mióta nem voltam kinn, alapvetően magamről és Öccsről, de Papának azért 1 mondatot mindig a Honvédról is. Ugyan ő nem volt akkora focidrukker, mint Apu vagy Öcsém vagy jómagam, de mégiscsak atletizált a KAC-ban, szóval gyerekkoromban becsületből mindig megnézte a Honvéd meccseit a TV-ben, bár mindig hozzátette azt is, hogy Puskásnak, Bozsiknak és Bányainak a cipőjét se… (meg Tichyét, tette hozzá ilyenkor Fater és ebben egyet értettek az Öregével). Szóval egy mondatot most is kapott a klub, mi pedig indultunk haza. Azaz indultunk volna, de Apu közölte, hogy tegyünk egy kört még egy oldalsó parcella felé. “Ott van eltemetve a Nagy Istán, a Paróka. Parókának becézték, mert korán kopaszodott. Na mindegy is, gyere arra, Ati, megmutatom.” – Nem ellenkeztem, Apunak vannak néha ilyen fordulatai, és abból mindig valami érdekes kaland sül ki, így gurultam utána. És valóban a sírkövek között egyszercsak előbukkant egy egyszerű emlékkő, rajta a Nagy István 1939-1999, Emlékére állíttatták sporttársai felirat. “Kispesti volt ő is?” -kérdeztem. “Neeeem“- válaszolta Apu elgondolkodva. -“MTK-s, de imádtuk a játékát, azért nem semmi csapat volt az sem, az Oborzil Satyával jó kettős voltak…” (Ennél az Oborzil Satyánál plüss hegyiivánok kezdtek hullani az égből a lelki szemeim előtt). “Végül a Bp. Spartacusban fejezte be, az NB II-ben, de miatta még néha oda is kijártunk. Mióta pár éve észrevettem, hogy itt van a sírja, mindig ha jövök a Papáékhoz, hazafele idegurulok, és lesöpröm ezt is, mert mindig tele van minden szeméttel, avarral. Hát idegurulok, és lesöpröm. Na ennyi. Még ne gurulj tovább, beugrom a révaiba”.
Úgyhogy nem gurultam, hanem megálltam a temetőkapu előtt, és azon gondolkoztam, hogyha Hrabal vagy Krúdy, vagy Neruda ismerte volna a Fatert, azt hiszem meghívták volna egy jó korsó sörre, én meg majd, ha megérem, szeretnék ennyi idősen legalább ennyire érzékeny maradni ezekre a kis finomságokra, mint ez a kis kitérőnk volt hazafele. Úgyhogy már épp elérzékenyültem volna, mikor a slóziról visszaérkező Fater elsüvítve mellettem lefékezett, ránézett a Bozsikra, majd közölte.
“Jövőre meg kiesünk.” – majd kövér gázzal elporzott a Hengermű irányába.
Én pedig mosolyogva gurultam utána.