Utóhangok két vállalható bukáshoz

A vállalható vereség az egyik leggyászabb fogalom a drukkerek körében – vagy legalábbis nálam biztosan. Ez a definíció az, amit akkor mondunk, ha valamivel vigasztalnánk magunkat akkor, amikor különben nincs más kapaszkodó. Valahol jól rímel a vállalható vereség a szerethető csapat naftalin- és egervárisanyibácsi szagú lózungjához, amiről mindig Hornby Focilázának egyszeri angol edzője jut az eszembe, aki azt sütötte el annak kapcsán, mikor sorozatos 1-0-ás, nézhetetlen győzelmek után ekézték, hogy ő nem szépen játszani, hanem győzni akar, bajnokságot azért adnak. Hát az biztos, hogy vállalható vereségekért és emelt fős kupakiesésekért max együttérzés jár, de most mégsincs rajtam az „utálok mindenkit hangulat„, biztos a szezoneleje teszi, de tényleg és őszintén elismerően tudok nyilatkozni a csütörtökünkről és a tegnapról.

Két fontos történés volt az elmúlt héten – pontosabban dehogy kettő, számtalan fontos, de két kiemelkedő ponttal ezek közt: a két meccsel. Az elsőről, a craioval viszontagságokról az IPA-pápa már megemlékezett részletes posztjában, míg én otthon álomba zuhantan vészeltem át a pénteket; a tegnapról pedig kinn az osztályozókönyv, és persze a kommentekben minden ki lett beszélve. Nekem már csak néhány gondolat maradt a megosztandó mappában, ezek jönnek most.

Craiova

Fanta tényleg, de tényleg mindent leírt. Ami nekem talán ici-picit hiányzott a minden aspektust mélyelemző beszámolóból, az a rossz rendőr szerepköre, ami persze mindig rohadt népszerűtlen, de el kell mondja azt is valaki. Most én leszek a kifütyüléseket bezsebelő díszpinty. Hanta az egyik epizódot elintézte annyival, „A kispesti rendbontás – Nyilván. Mert ilyen is volt„, de erről inkább most ne is beszéljünk, mert a románok voltak a nagyobb szemetek. Utóbbi félmondat igazsága kétségtelen. Vitának nincs helye arról, hogy az oltyán anticzukkok maxra járatták a szivattyútelepet velünk kapcsolatban, amit lehetett (árnyékmentes helyen vegzálás és busz-átkutatás, fölösleges várakoztatások, direkte esőben áztatás, kiemelt személyek látogatásai előtti szintet idéző szurker-átkutatás, büdibácsi általi motozás, miközben a román ekvivalenseink kb. vállról indítható rakétát és 40 panzerfaustot is bevihettek a rendezők asszisztálása mellett, stb.), azt megtették, az tényleg ki volt maxolva. A hanggránátos incidenstől kezdve pedig tényleg értelmetlen bármiről is beszélni. Nekem csak az fáj, hogy mi a brokettónak kell az értelmetlen provokációra (sejthettük, hogy az oltén mag meglovagolja majd az 1919. augusztusi párhuzamot) egy pár embernek igazi hülyegyerekként reagálni, plexifalnak nekifutni, gorillázni, majd elsomfordálni, hogy a csak meccset néző átlagarcok kapják telibe a könnygázt. Én nem is értem, mit gondoltak a drukkertársak, kb. 20-an nekifutnak a 4000-nek valami kétes értelmű virtusból, aztán ha ennek ereményeként a a Maderspach Viktor által anno csak „rumunynak” nevezett népség agyonveri a többi 180 kispestit, hát legalább hősi halált tolunk? Ez egy teljesen fölösleges kör volt, románoktól függetlenül, mert az az egy tuti, hogy amit itt a seggszafttól illatozó helyi stewardok, valamint a főcsendőr művelt, ezzel az igazi fradista hozzáállással, hogyha itt nyerni próbáltok, bocs, akkor rátok engedjük a csőcseléket, az kurva gáz (mintha anno a botrányos 2003-as FTC-DVSC-n nem csak Lipcsei, hanem a rendőrség is közölte volna a Lokival, hogy engedjen be egy gólt, különben verés lesz, legyen már a Fradika a bajnok, jobb az mindenkinek). De ha tudjuk, hogy kurvagáz a közeg, legalább mi ne provokáljuk ki a féregséget, vagy üljünk föl a pont ezt kívánó provokációnak – anélkül is épp elég baj, hogy ilyen fazonokkal kell játszani „Európában”. A Monarchia idején, a történelmi Magyarország utolsó emberöltőiben, aztán később a forradalmak majd béketárgyalások kudarca során és azóta is előszeretettel érvelünk a magyar kultúrfölénnyel, ami indokolná a Kárpát-medencei regióbeli vezető szerepünket, szemben a széljobb narratívák által lesajnált szomszédokkal. Na pont ez a lényeg, akkor viselkedjünk tényleg kultúrfölényben (ahogy a 200 kintlévőből 180 tette is). De ez messzire vezet, és a miénk nem is politikai vagy történelmi blog (előbbiért: hála Istennek, utóbbiért picit kár). Amúgy ha valamelyik kommentelő ezek után azzal jön, hogy én nem vagyok elég jó magyar, előre szólok: az csókolgasson egy Krémer Károly ikonosztázt 3 napig, tömjén helyett olyan füstölőktől övezve, amiket az engem motozó oltyán steward barnás, pállott zoknijából készített a gyerekmunkán foglalkoztatott Joel Toé . Végül megjegyzem: a leírtak célja nem a Kanyar felé történő észosztás, pláne, hogy nem is a vezetők és hangadók koppantak a plexifalon, hanem az önálló életre kelt sokadik volnal. A blog eddig is és ezután is a „Leben und leben lassen” elvét követte és fogja követni, én legalábbis biztosan, de forrúfejű felelőtlenséget látva akkor is szarul érezném magam, ha csöndben hallgatnék, mint kiégett hanggránát-hüvely a craiovai fűben.

A csütörtöki meccsről magáról annyit: én nagy veréstől is tartottam előzetesen, egyetlen reményem az táplálta, ha a románok a 0-0 sokáig kihúzódása esetén begörcsölnek – ehhez persze kb. hősi teljesítmény kell majd tőlünk, számoltam magamban. Hát ez bejött. Az egész csapat nagyot ment, de a két kedvenc házi öreg, Kamber és Lovrics külön extrázott, felnőve melléjük pedig ezúttal Batik is remekelt. Tegnap Diósgyőrbe lemenet a Tábor egyik mértékadó arca jegyezte meg az egyik benzinkútnál: „Batik egy év után megérkezett Kispestre„, és ezzel, már a diósi meccs fényében is, nem tudok vitatkozni. És említsük meg Berlát is, aki szerencsétlen pechvogel Lefkovits kiszállása után mély vízben sem omlott össze, nem lett czuczis és szemerédis a debüt: szegény, jobb sorsra érdemes elődökkel szemben egy labdaeladást nem számítva nem csinált nagyobb hibát. A tiziknél nagyobb magabiztosságot még normál esetben sem kérnék rajta számon – de a csütörtök nem volt normál eset.

Diósgyőr

Miskolcra még Craiovához képest is kevesebb elvárással indultam: ne kapjunk egy hármast, miután szétfutnak minket, és én már boldog leszek. Ehhez képest Sannino kevésbé volt pesszimiska, mert alig forgatta fel a kezdőt fáradtságtól tartva, ahol pedig megtette (Niba, N’Gog, Gazdi) ott ideig-óráig működni látszott a dolog. Aztán hiába a vezetés, előbb Gazdi sérülése, majd az ostoba időpontban kapott épp-megadható tizenegyes derékba törni látszotta a 44. percig biztatóan fejlődő eredmény-alakulást, ám a 46. perctől egy olyan második félidő jött, amire totálisan nem számítottam. Végig nyomunk, talán Beppe óta először ennyire nyilvánvaóan támadva, sorra jönnek a… na ez az, hogy csak a helyzetecskék, és nem helyzetek, ez is lett a gond, de akkor is, felborul a pálya… nagyot megyünk. Ám hiába tüzel Kesztyűs, hiába próbálkozik kétszer is King (aj-jajj), hiába kap labdát az ötösön a lassan görcsössé váló Kulacs, hiába játszik számomra is meglepően elfogadhatóan a pojáca Toncsi, semmi nem sikerül – odaát pedig igen. Basszus. Klasszikus.

És mégis, hazafele nem vagyok magam alatt (csak kisBabar és Hanta közt ülve a kakasülőn, olyan nyomott mikroklíma ütött meg, hogy mikor kiszálltam a Kökin, majdnem megcsókoltam a csöviszagú járdát egy „itthon vagyunk, itthon vagyunk” rigmus keretében), hanem már Paksot várom, ahova amúgy utálok menni. Szezoneleje ide, szezoneleje oda, ebben az is benne van, amit csütörtökön és vasárnap láttam az idei csapattól.

Az a helyzet, hogy két olyan meccs után vagyunk, ahol gyakorlatilag előbb kiestünk a nemzetközi kupából (tudom, döntés még ma estefele, de eddig ez az eredmény), majd egy, várhatóan idén sem az élmezőnyben nyomuló Diósgyőr ellen kaptunk ki sztenderd kispesti módon (sztenderdebb csak egy Prosser mesterhármas lett volna), és mégis rosszkedv helyett csak szeretet van bennem a csapat iránt. Tetszett, ahogy mennek előre, ahogy még az elmúlt 3 évben szerencsére megszokottá vált módhoz képest is elszántabban , vicsorogva küzdik előre magukat a létrafokokon – mégha most egyelőre zuhangatunk is vissza. A hozzáállás eddig jó, most már csak a vezetőségen a sor, hogy az égető két lyukat befoltozza, egy szervezni TÉNYLEG tudó középső arc és egy igazi gólvágó képében. A pletykák és a félhivatalos klubházi kiszólások ugyan már csak egy támadó kereséséről szólnak, de végül is van olyan játékos is, aki megoldaná egyszemélyben is a fenti kéréseim. Még akár itthon is. Viszont ennek / ezek hiányában kellemetlen meglepetések is jöhetnek – jó lenne ezeket nem megvárni.

Fotók: Lovi (1909foto.hu)