Érdekes kettősség háborog bennem a tegnap után. Úgy indultam el a melóból ki a Kökire, fél-optimistának hazudott beharangozóm ellenére, hogy ússzuk meg 6 alatt a kivégzést, aztán húzzak haza melegedni. Ehelyett a 90-10%-os forgatókönyvek közül az utóbbi jött be, Sannino lecraiováztatta a csapatot a Fradi ellen, fegyelmezett védekezéssel, alig-alig átmerészkedéssel a túloldalra, és amit kértem, hogy egyszer legalább pontot szerezzünk a Groupamában, az is összejött. Kivételesen még olyan taktikai megoldásokat is találtam Lütyőnél, amit végre érteni véltem és még jó ötletnek is bizonyult. Csak a legvégén, amikor az addig még PC köntösbe rejtett “kurváracsakazegypontértjöttünk” célunk a maga pőreségében tárulkozott ki, akkor rohantak meg bántó gondolatok.
Hátul azt hiszem, meg is volnánk, a sokat rugdosott veterán védelem (a meccs első kétharmadában a szertelen Niba közreműködésével) a Vidi után a Fradi elleni idegenbelit is lehozta nullára. Ilyenkor jöhet a régi közhely, hogy ez az egy pont akkor ér igazán valamit, ha a hétvégén verjük a Zetét – és itt kezdődhetnek a gondok, mert a fegyelmezett védekezés ugyan már 10 pontos (és ennek nem lehet eléggé örülni, tényleg ez a stabilitás alapja), de a góllövéssel kezdünk pont annyira hadilábon állni, mint a Moraleses érában.
És ha még csak abban! A meccs végén elsőre csak jókat mosolyogtam a 94. perces jeleneten, amikor Kukoc egész keresztpályás sprintje és bedobás-kiharcolása után Sannino és Recsenti egyszerre ugranak oda hozzá és veregetik a vállát. “Hogy szeretik őt…” – bazsalygott magában a végtelenül naiv RW, mígnem percekkel később leesett, hogy azért rángatták az őrült kroácot, hogy nehogy túl gyorsan (értsd: normális ütemben) végezze el a bedobást, ha lehet kicsi extra időt húzni. Óriási Atletico- és Simeone-szimpatizáns vagyok, de ha valami, hát az utolsó tíz perces futballcsalások az Atletinél is elszomorítanak, úgy a nálunk ebben az idényben elharapózó, vezetésünk esetén utolsó negyedórás “Zsoldos ledélczegezik a szögletzászlóhoz és labdát tart” jellegű mutatványok sem dobnak fel. Egyik oldalról szavaljuk itt a nagy terveket, hogy nekünk a magyar foci TOP 3-ába kell kerülni, mi mindig dobogóért harcolunk, aztán a legszarabb csapatok ellen is úgy húzzuk az időt, mintha a bennmaradásért 10 pontos hátrányban izzadó Kaposvár lennénk. “Hol van itt a filozófia?” – kérdezné a Góóóóól műsorban oroszpáli mosoly-fixációval büntető Simek Péter, és lenne valahol igazsága. Tegnap persze más volt a helyzet, a listavezető, hazai szinten atomFradi volt az ellenfél, ha a szezonban az ellenük és Videoton elleni idegenbelikre korlátoznánk ezt az ótvarkodást, nem is lenne keserű a szájízem, de még így is, hogy ez most a Fradi ellen volt, és a meccs legvégén, valahol mégis felbasz, mert sajnos nem csak itt csináljuk. Vagy ha ez a mesterterv, akkor nem kell Eppel hazahozataláról álmodozni, meg a Zsoldost se kell nagyon megtartani ilyen focira, erre jó egy random 2008-2012 közötti Hemykeret is. Védekezzünk, fegyelmezkedjünk, csak ne ilyen nyilvánvalóan szánalmasan suttyó megoldásokkal.
Pozitívumokra áttérve, hogy ne csak mindig siránkozzak és Kopasz II-t ekézzem, az elsőre rendesen meglepő felállás egészen tetszett. Igaz, olyan hírek is szálltak a héten, hogy Lovrics kisebb sérülése miatt kezd a padon, de Niba aktiválása, ha nem csak emiatt történt, hanem gyorsasága és robbanékonyabb mivolta miatt tette őt be Sannino, akkor az jó húzás. Papíron. Mert a valóságban a végére biztosítani azért bejövő Ivan még így öregen is kétszer biztosabbnak tűnt nekem fentről, mint Niba, akit meglátva hiába énekelte mellettem végig Ábel kéjmámorban a “Niba Niba Niba nincsen benne hiba” örökbecsűjét, ez pont nem igaz, mert majdhogynem csak hiba volt MacDonaldban. Igazi szertelen, Sadjobaba-i időket idéző védekezési őrületeket, elpasszokat és rosszul kiszámított felugrásokat mutatott be a srác, és Ivannál kétségtelenül nagyobb kezdősebessége sokszor arra volt elég, hogy a helyezkedéssel összeszedett hátrányait ledolgozza, vagy még azt sem. Mikorra belemelegedni látszott, addigra meg elfáradt fejben, vagy testben, így jött Lovresz. Ennek ellenére az ötlet nem volt rossz, és ráfért a variálás a csapatra.
A másik érdekesség az Aliji hiányában kérdéses balhátvéd poszt volt. Uzoma? Nem. Kukker? Nem. Kesztyűs! Aki volt már idén jobbhátvéd, ütközőközép, szervezőközép, most meg balhátvéd. Tisztelem a srácban a küzdést és a futómennyiséget, amit beletesz, de félve jegyzem meg: sajnos nem akkora spíler, hogy ő legyen az örök jollynk. Az egész meccsen azt vártam, mikor hozzuk már le, látványosan nem neki való a védőposzt, sem itt a bal, sem korábban a jobb oldalon. Ez annyira nem volt telitalálat, de nem bántom a kopasz mistert, tényleg alig van hadra fogható kerettag, és lehet, én se mertem volna a horvát berserker-t kezdőnek benyomni erre a fontos posztra az Üllőin.
A Lanzafame mögött rohamozó Moutari, King kettős viszont amilyen szar ötletnek tűnt elsőre, annyira jól nézegetett ki a meccs bizonyos szakaszaiban, a fáradó léptű olaszt két oldalt elfutó csokkó futógépek beadásaival helyzetbe hozandó. Moutari el is “jutogatott” beadásokig, de Kingecske még odáig sem, általában már besültek a rohamkezdeményei a Fradi-térfél közepén. A variácós szándékot és az alapötletet mégis megdicsérném, valahogy ezek hiányoztak az elmúlt hónapokban, megkövesülő sztenderd kezdőtizenegyekkel, meglepetésként néha csatárba feltolt és azon a poszton tök használhatatlan Ben Hatirával.
Szóval úgy néz ki, a védekezés, ahogy az őszi nagy meneteléskor, mostanra is “meg lett kreálva”, hátul kész vagyunk, olasz voltát nem meghazudtolva ezt tényleg rendbe szedte az öreg bohóc. A neheze most jön, hogy ne csak a mantráinkban legyen komoly csapat a Kispest, hanem támadásban se álljon meg a tudomány. Nyilván látjuk a keret adta lehetőségeket (a sok sérültet értve most itt), de ugyanakkor … Ugyanakkor, amikor az ősz közepén egészséges volt Gazdag, Geri, Lanzafame, Moutari, stb. akkor is inkább csak sírt a labda a meccsek során a lábakon, és max a fent jelzett arcok 1-1 villanása hozta a pontokat szakmányban. Szóval valami összeállni látszik, valami meg nagyon nem – én is próbálok türelmesnek lenni, aztán hol sikerül, hol nem.
A csapatból tetszett amúgy a most is magabiztos Tujvel, a védelemből Batik mellett az ezúttal hosszú idő után kezdőnek bekerülő, és a régi MTK-s jó formáját idézően magabiztos, sallang nélküli, néha igencsak eszes megoldásokat választó Kálnoki-Kis. Ha valakiben a vezetésből komolyan felmerült, hogy a séróbubukin hétpróbás bohócliger Fejesre becserélnénk ezt a megbízható kerettagot, akkor innen is küldöm forró gratulációmat. A középpálya a Mezőkövesdi meccset idézően súlyosan szürke volt, inkább csak nyomozták a labdákat, sok nyert párbajra onnan nem emlékszem, de mindjárt rámír InstaFanta, hogy Hidinek 99%-os volt a passzmutatója, takarodjak. Elöl (elöl… a félpályánál…) Zsoldy sztoikusan tűrte, ahogy exei megfaragják, Moutari futott nagyokat, de mintha most hit nélkül tette volna, King meg azért nem támadó, hiába nevelték eredetileg annak, egyszerűen nincs esze elöl a játékhoz, minden szeretetem ellenére. A cserék közül Buna megmutathatta magát az NB1-ben, Lovrics remekül szállt be, Kukocs pedig továbbra is a csapatbohóc, a Ponyvaregényben ha ő játszotta volna a Bénát, tuti kiszedi Butch kezéből a szamurájkardot és ő csinál rendet, majd bőrruhástól elmotorozik egy, a “A West Coast legjobb bal lába” felirattal a hátán. Igazi állat, sokáig még luxusnak tartottam az itt tartását, de tény: ebbe a mostani keretbe bőven elfér.
Így szereztünk tehát egy pontot az Üllőin, ami több, mint dicséretes, de ez a dicséret félig-meddig biankó is: az ömlengésekben mért kifizetést majd akkor folyósítom, ha a Zetét a hétvégén nézhető játékkal, biztosan, két góllal verjük. Aztán a Kaposvárt is. Meg a Halit a Kupában oda-vissza. Hajrá!
De azért ez a tegnap rendben volt.
Fotók: Lovi – 1909foto.hu