Honvéd-Kisvárda, azt hiszem ötkor

Szpojler: a poszt címe egyben a poszt zárógondolata is.

Úgy vagyok vele, hogy a sz÷r is le van sz÷rva.

A lábam kivisz, mert az a dolga, az akarat ilyenkor nem sokat számít. Ott kell lenni, mert amíg ott vagyok, addig valóban igaz, hogy én vagyok a Kispest. Amíg megteszem ezt az apró lépést, addig támadhatatlan maradok magam előtt, tehát Kispest.

És, ugye, a barátaim.

Vihorászunk, koccintunk, parolázunk, beszélgetünk, miazmás, amit emberek szoktak csinálni másik emberek társaságában, amennyiben olyan körülmények között találkoznak, mint egy kocsma, vagy egy komoly téttel bíró bajnoki labdarúgó mérkőzés (kellemes labdarúgóidő, vezeti Pintér Csaba).

Ma pedig ez fog történni és semmi több.

Igazából pont lesz÷rom, hogy Nagy Dominik tartósan sérült, pedig talán jól jönne ebben a fokozott helyzetben, pláne a Kisvárda ellen. Ahogy pont lesz÷rom már azt is, hogy a végtelenül alibi Machach ma is kezd, esetleg megint gól lő, vagy félidőben újra lecserélik. Tényleg nem érdekel.

Az sem érdekel, hogy jól játszunk vagy sem, hogy futunk vagy sem, az pedig pláne nem érdekel, hogy Vignjevic elmondta: a futás és a küzdés mindennek az alapja.

Most tényleg azt kéne eljátszanom, a rövidtáv annyira érdekes, hogy a biztos bentmaradás után bármennyire is érdekel ennek a klubnak a vergődése? Viselje a saját felelősségét, és elmentek ti tényleg a p*csába.

Egyszerűen nem akarok részt venni ebben a szánalmas menetelésben, nem akarom, hogy a mentális egészségemet kikezdjék, hogy a kispestiségemet megkérdőjelezzék, hogy a végén még az én k*rvaanyámat. (Ugyanitt: boldog anyák napját!)

Tényleg a tököm kivan a szinte kéjes vigyortól, ahogy mi mindig mindent jobban tudunk, mi aztán tényleg mindent tudunk, és te, te kis minekvagy szurkoló, te meg mit ugrálsz? (Tudod egyáltalán kik a haverjaim? – teszi hozzá fejben, és húzza még szélesebbre a vigyorát. Győztünk.)

Elegem van belőlük, igaz, elegem van belőlük már jó ideje.

Tényleg nem érdekel a Kisvárda, a meccs se nagyon, a Honvéd, mint klub se, egyedül az én, a mi Kispestünk, amit meg fogunk élni ma. Amíg a lábunk kivisz, addig ezt nem vehetik el tőlünk.


Hetek óta gondolkodom ezen a kérdésen egyébként. Vajon akkor van jogom,  ha ott vagyok, vagy létezhet ugyanez a jog távolról is?

Magyarul mi a hitelesebb: csendes ember (tömeg) lenni a helyszínen, vagy távolról ugatni? Esetleg valami egészen más?

Mennyivel van, lehet több jogom, mint az egyszeri Facebook-kommentelőnek? Mennyivel inkább enyém a Kispest, mint az övé? Számít egyáltalán bármit az a munka, azok az évtizedek, azok a kilométerek, azok a létrejött és megszűnt barátságok, amit beletettünk ebbe a klubba?

És nem a f÷szméregetés a lényeg (gondosan kicsillagozok mindent), hanem a saját magammal szemben elvárt hitelesség. Van egyáltalán jogom nyilvánosan elküldeni bárkit a vérbe? Arról írogatni, hogy a sz÷r is le van sz÷rva, és ez a klub(vezetés/szerkezet) lassan azt sem érdemli meg, hogy leköpjék?

Van jogom kihasználni azt a nyilvánosságot, amihez tizenév munkájának következményeként eljuthatunk, majd rájuk zúdítani a saját keserűségemet, amit aztán újabb és újabb bekezdésekben ideologizálok meg?

Mivel vagyok én inkább Kispest, és mire fel az egész?

Tényleg nem f*szméregetés, azonban valahonnan ez ember alapvető igazságérzetéből fakadó gondolati tett, amikor akaratlanul is különbséget tesz az egyszeri Facebook-kommentelő, és a minden, de tényleg minden meccsen köszönő, a közösségért ténylegesen tevő arcok, mint két szélsőség között. Nagy ívben tojva bérmiféle vis maiorra.

Vannak bajok, na.


Mindezek ellenére tökre várom a mai napot (mindjárt leszaladok a pékségbe pékárúért), mert van előre leszervezett programunk, mégpedig nem is akármilyen: a meccs előtt találkozunk a törzshelyünkön, és onnantól majd lesz valahogy.

Nem kell ennél több.


Amúgy van egy olyan érzésem, hogy a mai nap inkább az apátiáról (mennyivel jobb név lenne, mint az apenta) fog szólni. Szerintem nem fogjuk szidni a klubot sem egymás között, mert minek, mert nem érdemlik meg, hogy elrontsák a jókedvünket.

Miközben pontosan tudjuk, hogy egyáltalán nem érdekeljük őket, egyáltalán nem érdekli őket semmi. Hangosak vagyunk? Akkor hangosak. Csendben vagyunk? Akkor csendben. Szidnak minket? Jajj, kibírjuk valahogy.

Amíg nem létezik felelős, nem létezik a felelősség fogalma, amíg mindenre legfeljebb az edzőcsere és a még drágább igazolások, és a még nagyobb hallgatás a megoldás, addig tényleg semmi értelme itt semminek. Valamint a hétről-hétre érkező nyilatkozatok, hogy így aztán tényleg nem mehet tovább, eskü, becsszóra ez volt az utolsó.

Nem szeretnék azok közé tartozni, akiknek ezek a fogadkozások, ezek a cikkek szólnak.


Honvéd-Kisvárda, azt hiszem ötkor.


címlapkép: VEF Spidola 10 szovjet gyártmányú táskarádió. Fortepan / Rádió és Televízió Újság

🗣️  a hozzászólás // előmoderált.