Achilleus kardja lebeg felettünk

ahogy korának Révésze, Komora Imre mondta egyszer.

Mert valami ilyesmi történik. A Kispest amióta feljutott az első osztályba, azóta törzsgárdatagnak számít. Egyszer estünk ki, annyi épp elég volt, hogy a szép sormintát elcsesszük.

Gondoljatok bele, a két háború között, egy viszonylag szegény, Budapest melletti kisváros, sokáig értelmezhető stadion nélküli csapata folyamatosan ott tudott lenni a legjobbak változó, olykor 12, olykor 14 csapatos mezőnyében. Három klubnak sikerült ugyanez rajtunk kívül: Fradi, Újpest, és a megszűnéséig az MTK-nak. A kor világfutballjának egyik legerősebb bajnokságában voltunk állandó résztvevők.

Tettük mindezt egy elkötelezett vezetőséggel, élén Mayer Bélával, valamint idősebb Puskás Ferenc játékossal, edzővel, az ificsapat egyik szervezőjével. Ez a klub valóban kispesti volt, játékosai döntő többsége a környező településekről származott, és töretlen működésével felhelyezte a várost Magyarország térképére.

Kispest a klub nélkül egy lenne a kerületek sorából. Egy Rákoscsabáról, Pesthidegkútról, Nagytétényről mi jut eszébe az embereknek? A többség abban sem biztos, hogy pontosan hol találhatóak Budapest térképén.

Velük szemben Kispestet ismerik, és bár a kerület nem azonos a klubbal, mégis, elképesztően sokat köszönhet neki.

Száztizenhárom év történelem, és micsoda történelem. A magyar klubok döntő többsége a töredékével is beérné.

És ez a Kispest jelenleg szinte minden téren a totális csőd felé száguld. Az egyetlen szerencsénk, hogy a fék elméletben még fog, és elég, ha az utolsó pillanatban rálépünk.

Márpedig rá kell lépni, mert a Kispest értelmezhetetlen a másodosztályban. Semmiféle hagyományunk nincs az alsóbb ligákból, semmiféle tapasztalatunk, tudásunk, mire van ott szükség, hogyan lehet ott létezni. (Nagy szó következik:) a mi lételemünk a saját nagyságunk.

A Kispestben játszani megtiszteltetés kell legyen, mert ha ez a közösség befogad, ha kispestinek tekintenek, akkor azt soha nem felejtjük. Nézzetek csak körül, milyen tiszteletnek örvend egy Kovács Kálmán, egy Disztl Péter (pedig őt elméletileg eloroztuk a Videotontól), egy Kozma, Garaba, Nagy Anti, de akár a közelmúltból egy Vadócz, Budovinszky(!), Kamber, vagy az isteni Lovric.

Kispesten nagyot alkotni valódi teljesítmény, hiszen van mihez mérnünk, van mihez hasonlítanunk, a százplusz év történelem bármit képes kontextusba helyezni. Egyedül a kiesést nem. A kiesés egy megbocsáthatatlan bűn, nagyobb, mint a Fradiba, vagy netán a Felcsútba igazolni. A kiesés ráég a csapatra, ráég a nevekre, mert

egy kiesésben benne van az a veszély, hogy az a tábor, az a közösség, amit nem kevés ember áldozatos munkájával sikerült mára összehozni – egyszerűen szétesik. A másodosztály nem pálya.


Minap voltam egy új kocsma megnyitóján, ahol a tulaj Napóleont idézte:

Diadalívet mindenki magának csináljon, mert más nem fog.

Ezt a diadalívet idén elengedtük. Talán akik itt voltak 2016-17-ben, ők tudják miről beszélek, viszont ha nem is téglából, de becsületből illenék összehozni azért valamit.

Tudom, manapság az ilyesmi már alig számít valamit, azonban szerintetek milyen bélyegként tapad majd a nevekhez: kiesett azzal a Kispesttel, ahol minden, de tényleg minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy akár dobogóért menjen a csapat? Fullos akadémia, új stadion, brutálisan megemelt költségvetés, vagyis

amikor valaki azt mondja, hogy a Rendszer belenyúl a bajnokságba, akkor mindössze ott téved, hogy nem a pályán, nem a VAR-konténerben, hanem a lehetőségek megteremtésével. És ezekből a lehetőségekből bizony nekünk most nagyon nagy kanállal mértek, talán aránytalanul is sokat.

Tisztán a klub és a csapat felelőssége, hogy ebből a hatalmas lehetőségből mit képes kihozni. Ha a kiesést, akkor az iménti bélyeg lemoshatatlanul ott lesz a homlokokon, bárhová is igazolnál Magyarországon, te leszel az, aki ezzel a Honvéddal is képes volt kiesni. Nyomasztó, na.

Sőt, egyáltalán hol kapnál ilyen lehetőségeket, mint itt? Biztos jó a pénz Kisvárdán, Mezőkövesden, vagy bárhol, de bukod Budapestet, és azt az életet, amit felépítettél magadnak. Amikor vasárnap elviszed sétálni a gyereket, vagy a kutyádat, akkor a legmenőbb program egy lángososbódé lesz, sajtos-tejfölösen. Vagy kocsiba vágod magad, hetente egyszer, és feljössz Pestre. Milyen élet lenne?

Belefeküdtetek a tutiba, és készültök úgy eldobni magatoktól, ahogy egy alkoholista pusztítja saját magát és a környezetét.


De mondom, még van egy sansz, még ott az a fék, ami elméletileg működik. Tessék rálépni.

Még nincs veszve minden, még nem csesztetek ki végleg magatokkal és velünk, még menthető valamennyire a helyzet.


Hogy nyártól mi lesz, azzal most ne foglalkozzunk. Vasárnap este majd megtudjuk, egyáltalán miben érdemes gondolkodni.

Most nincsenek tulajdonosok, nincs Kun Gábor, nincs Nagy Laci, nincs Sinkó, nincsenek az egyéb haverok, nincs senki, most egyetlen feladat van, és ezt közösen kell megoldanunk:

mi szurkolni fogunk, az elejétől a végéig, amíg van remény, ti pedig futballozni, az utolsó utáni percig, hogy az a remény egyáltalán létezzen.

Nem mi sodortuk ebbe a helyzetbe a klubot és a közösséget, azonban együtt fogunk kikecmeregni belőle. Lehet, néhányaknak az utolsó fellépése lesz, nekünk biztos nem, azonban tőlük is elvárhatjuk, hogy mindent megtegyenek.


Felcsúton egy feladat van:

bentmaradni.

Minden más elfogadhatatlan.


2017-ben, a bajnoki címről döntő meccs előtt nem volt ennyire görcsben a gyomrom, mint most. A bajnokság egy ajándék, olyan azért van néha. A kiesés nem ilyen, a kiesés nem létezhet Kispesten.


címlapkép: Középen, kissé takarva Tichy Lajos.

🗣️ a hozzászólás // előmoderált. Ha valami nem stimmol, itt hagyhatsz nyilvános üzenetet, vagy itt írhatsz egyenesen nekünk.