Ha valaki nem érzi, hogy miért van ott a helye a stadionban, amikor ekkora a córesz körülöttünk, akkor azzal úgysem tudnám megértetni. Mindenki máshogy éli meg a szurkolóságát, van, aki mindig ott szeretne lenni, függetlenül attól, hogyan áll a tabella, mert fontos neki, hogy hozzátegye a szerény magáért, és van, aki csak akkor hajlandó kimozdulni, ha a többiek, és persze a csapat már előkészítette a szórakozását. Vagyis kellően jó ahhoz, hogy tiszteletét tegye a stadionban.
Én speciel azok közé tartozom, akiknek a meccsrejárás szempontjából édesmindegy a mutatott játék, a helyezés. Egyszerűen ott akarok lenni, ha játszik a klubom, mert mindig is erről szólt az életem. És mert a stadion az a hely, ahol hagyományosan szóvá lehet tenni mind az elégetettségünket, mind az elégedetlenségünket.
A Vasas ellen az utóbbi fog következi.
Lehet hangosnak lenni a közösségi médiában, lehet kismilliót posztolni, kommentelni, vitatkozni, egymásba belekötni, nagyot mondani, lehet blogot írni, lehet sok mindent csinálni, azonban a szurkoló számára a cselekvés legfőbb területe a stadion, a csapata mérkőzése.
Vajon hányan írhatták le az elmúlt napokban, hogy most aztán kéne tenni valamit! És vajon hányan tettek bármit? Hányan kezdek el szerveződni? Egyáltalán hányan mondtak többet annál, hogy valamit?
Talán azt kéne csinálniuk a szurkolóknak, hogy (…) a másik kedvencem, mert itt legalább javaslat van, azonban a szerző csak az ötletet adja, minden mást csináljanak meg helyette az ultrák. Mintha egy felszólításra mozgósítható szabadcsapat lennének, és nem saját elvekkel rendelkező emberek, akik megpróbálnak felelősen gondolkodni, mert számukra tényleg a klubjuk a legfontosabb.
És hát a legjobbak, az én tuti otthon maradok, erre nem vagyok kíváncsi típus, akik természetesen pont ugyanannyira fognak hiányozni, mint az év maradék harminc meccséről, ahol szintén nem teszik tiszteletüket. Most azonban nagyon megmutatják és tüntetőleg távol maradnak.
Elképesztő, hogy mennyi mindenbe bele lehet futni az interneteken, vagy akár élőszóban, és ehhez képest ha meg kell mozdulni, akkor szinte mindig ugyanaz a húsz-harminc ember jelenik meg évtizedek óta. Egyedül néhány fiatallal egészült ki a társaság az elmúlt években, akik lehet, hogy sok mindenben máshogy gondolkodnak, mint az öregek, azonban ha menni kell, akkor basszus, ott vannak, és beleállnak a Közös Döntésbe.
Lehet egyetérteni és lehet vitatkozni a táborral. Kispesten ennek vannak hagyományai, vannak fórumai, oda lehet menni az emberekhez, senkit sem fognak elhajtani. Azonban azt el kell fogadni, hogy a táboroknak is van egy bizonyos belső logikája, felépítése, és ha egy tábor, vagy annak vezetősége döntést hoz, akkor a táborban, illetve ahhoz tartozóként, ezt a döntést el kell fogadni. Amíg nincs döntés, lehet javaslatokat tenni, lehet szervezkedni, egyeztetni, de utána tök fölösleges. Senki sem fog hülyét csinálni magából, hogy bocs, mégse az lesz, hanem Jóskapista javaslata a Facebookról, és mindenki szalmakalapban jöjjön meccsre, ahol körtáncoktatás lesz a lelátón. Szünetben hölgyválasz!
Persze, pofázok én itt a Korzóról, mi közöm az egészhez? Valahol semmi. Azonban mivel Kispesten pont bárkihez oda lehet menni, bárkivel el lehet beszélgetni, az ember látja, tapasztalja, hogy milyen meló, milyen örlődés van egy-egy ilyen döntés mögött. Az alap premissza, hogy meccstől nem maradunk távol, vagyis erről a kiindulópontról kell kitalálni, mégis mi legyen?
A Vasas ellen húsz percig üres lesz a kanyar, vagyis a tábor, és a magukat táborhoz sorolók a lelátó alatt, bent a stadionban, a büfénél gyülekeznek.
Hogy ez kevés? Mihez képest? Lehetne 25 perc? Vagy 47? Esetleg 68? Édesmindegy.
Hogy inkább az egész meccsen csöndben kéne maradni? Miért? A szurkoló a jelenlétével és a hangjával tud egyedül segíteni, és a jelenlétével és a hangjával tud egyedül számonkérni. Némának maradni is egyfajta jelzés, azonban ha nem mondod, hogy mégis mi a baj, akkor, tudod, néma gyereknek anyja se érti.
Marad tehát a kettő kombinációja: a figyelemfelkeltő részleges távolmaradás – és a szurkolás, amibe beleférnek a helyzetünkért a klub tulajdonosainak és vezetőinek címzett rigmusok is.
Egy szurkoló ennél többet nem nagyon tehet.
Egy szimpatizáns (nem ugyanaz a két fogalom!) szoríthat azért a tévé vagy a livescore előtt, hogy legyen minden jobb, azonban a szurkoló attól szurkoló, hogy jelen van.
Az én szegényes fogalmaim szerint, ha valaki szurkolónak tartja magát, akkor a Vasas (és a Fradi) ellen ott kell lennie a stadionban, és mindent megtennie azért, hogy legalább saját magával el tudjon számolni: rajtam nem múlott.
A távolmaradás letargia, a távolmaradás feladás, a távolmaradás az elengedés előszobája. Ha a legrosszabb pillanataiban nem állsz ki a klubod és a közösséged mellett, akkor … jah, jogosan kérdezik majd, akkor miért vagy ott, ha éppen sikeres? Megdolgoztál érte, vagy csak aratni jöttél, tetszelegni, új profilképet lőni háttérben a tömeggel?
Próbáltam kerülni az igazi vagy nem igazi szurkoló megkülönböztetést, tényleg semmi olyan szándék nem volt bennem, hogy majd én megmondom ki kicsoda. Nincs azzal baj, ha valaki szimpatizáns, kocadrukker, ugyanúgy féltheti a klubot, a csapatot, azonban amikor az aktív közösségnek rossz éppen, amikor az aktív közösség, bár nem homogén, de mégis közösen tenne valamit, akkor legalább annyi gerinc legyen benne, hogy nem próbálja megfúrni, szétoffolni mindenféle hülyeséggel. Ezzel egyáltalán nem segít.
Ha nem akarsz kint maradni húsz percet sem, akkor vegyél jegyet egy másik szektorba. Ha korzós vagy, és úgy gondolod, hogy beszállnál, akkor maradj kint te is húsz percet (ehhez elég beállnod egy sörért a büfébe, könnyen lesz abból harminc is). Ha pedig otthon maradsz, akkor légyszi, legalább azt ne akard megmondani, hogy mit csináljanak azok, akik a helyszíni jelenlétet választották. Tudod, egyrészt más f*szával könnyebb a csalánt, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy te hoztad a felelős döntést.
Nagyjából ennyi.
(Egyes részek nyilván kicsit túl vannak heroizálva, azonban a lényeget akartam átadni, és nem a részleteket.)
