Az nb1.hu-n megjelent egy szurkolói blogposzt a Honvéd körüli közösségépítésről, valamint a klub konstruktív kommunikációjáról. Bár a posztot erősen hiányosnak érzem, látni rajta a szerző jó szándékát. Így sikerült. Épp ezért nem is tervezem darabokra szedni, habár bőven lenne miért, viszont volt benne pár gondolat, illetve következtetés, ami erősen gondolkodóba ejtett. Tényleg így látják és érzékelik szurkolók a klubot körülvevő világot?
Különösen a kommunikáció és a marketing területén, mert a poszt nagyrészt erről szólt.
(…) a kezdetektől fogva folyamatos konstruktív kommunikáció zajlott Mendelényiék és az ultrák között (…) az ultrák támogató és nyugodt légkörben tudták tenni a dolgukat, biztos segített abban, hogy minél nagyobb, összetartóbb és vonzóbb közösséget tudjanak teremteni.
írja a szerző.
Rögtön az elején felmerül kérdésként, hogy mi lehet a a nyugodt és támogató légkör, ahol az ultrák tudják tenni a dolgukat?
Mendelényiék 2019-ben durván berúgták az ajtót. Is. Emlékezhetünk a első ankéton tett ígéretekre – és egy ormótlan kiszólásra, emlékezhetünk a vilniusi közös sörözgetésre, a címercserére, és még pár dologra. Azonban ezek csak ígéretek, bratyizás és külsőségek, miközben a szurkolónak a szurkoláshoz erősen szüksége van pár igen fontos dologra:
- az, hogy a szeku ne vegzálja őket indokolatlanul. (ennek alapnak kell lennie)
- ami viszont jóval lényegesebb: az a tiszta eredményesség. Ezen a fronton komoly problémák voltak, vannak. A szurkoló célok miatt tud szurkolni igazán, a középszer unalmat és fásultságot szül. Az egyetlen legit cél az elmúlt időben a kiesés elkerülése volt, azonban három éven át ezért szurkolni – nem valami lélekemelő.
Ugyan csak játék a szavakkal, azonban sajnos pont a nyugodt és támogató légkört nem sikerült biztosítani.
Ebből logikusan következett – ahogy a szerző is megemlíti -, hogy a tulajdonosi kör, az ügyvezető, illetve a kommunikációért felelős igazgató, név szerint Bozó, Mendelényi, Kun Gábor és Azurák lettek a legfőbb ellenségek.
A másik, a nézőszám növelése érdekében végzett tevékenység, az a gyerekek és nők stadionba való integrálása. A klub vezetése szinte egyedülálló döntést hozott azzal kapcsolatban, hogy egész családokat szeretnének kihozni a stadionba. Olyan kedvezményeket biztosítanak a jegyvásárlásban, ami valóban korrekt döntés az ügyvezetés részéről. (…)
Igen, itt találunk példaértékű dolgokat. Igaz, nem most kezdődtek. Már Hemingway idején is cél volt a családok és a gyerekek bevonzása a stadionba. Sajnos azonban hiába volt meg a szándék, a kivitelezésbe rendre hiba csúszott.
Például remek ötlet volt akkoriban, hogy a környékbeli iskoláknak jegyeket biztosítottak, amennyiben kísérővel érkeznek. Azonban a szombati és vasárnapi meccsekre nagyon nehéz volt rábeszélni a tanárokat, hogy miután egész héten a gyerekekkel vannak, a hétvégéjüket is áldozzák rájuk. Mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Ennél sokkal jobb a jelenlegi rendszer, ahol az iskolások kapnak jegyet, és oldják meg. Jön velük a szülő, összeállnak társaságokba, vagyis magukat szervezik. És itt a kulcs a szervezettség, mert ha szervezettek, akkor egymást húzzák ki a következő, a következő és a következő meccsre is, míg a végén itt ragadnak.
Az, hogy a klub hajlandó ingyenjegyeket biztosítani, és így a jövőjére gondolni, egyszerűen parádés. Nem volt ez mindig így.
Viszont, és itt vannak az igazán érdekes részek. Miközben szimpatikus dolgot csinál, vajon kiket és hogyan ér el a klub? A semmiből érkeztek meg a világukba, és építettek fel valamit, vagy egy előkészített közegbe dobták be a jegyeket?
A történetből hiányzó elem: a mérés. Van egy tény és egy következtetés, azonban a közöttük lévő kapcsolat egyáltalán nem tiszta és egyértelmű. A klub, ha akarja, képes lenne mérni, hogy az ilyen célra kiadott jegyekből mennyi hasznosult, azonban ez még kevés. Arról gyakorlatilag semmit sem tudunk, hogy a terep mennyire volt előkészítve, és ez az előkészítés hogyan történt. Feltételezem, nem a klub puhította meg az iskolákat, járta őket sorra, tartotta velük folyamatosan a kapcsolatot, hogy fokozatosan egyre nyitottabbak legyenek átvállalni legalább olyan szervezési feladatokat, hogy a megkapott jegyeket kiosszák az érdeklődőknek.
Illetve nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy a klub – ha jól tudom Vatai Attila vezetésével – kiváló partneregyesületi együttműködést üzemeltet, aminek köszönhetően gyakran egész csapatokat lehet látni a főváros és az ország különböző pontjairól. (…) Néha látok még aktív kezdeményezéseket kerületi iskolák felé, ez is megsüvegelendő, hiszen ebből a forrásból is érkezhet ifjú szurkoló.
És tessék. Vatai valami egészen hihetetlen munkát végez a nézőszám terén. Erre szokták azt mondani, hogy tyúkanyóként összegyűjti, vigyázza, gondozza a gyerekeket, szervezi, hogy ott lehessenek a mérkőzéseinken, és hogy valami kötődés alakuljon ki bennük a Kispest/Honvéd irányába.
Nem állítom, hogy a klub feladata mindössze a jegyek kinyomtatása, és alkalomadtán a megfelelő helyre fuvarozása, azonban esetünkben egy, a kötelességét bőven túlteljesítő emberről beszélünk, aki tényleg a hátára vette ezt a feladatot. Ahogy, és itt röviden kitérnék a KLTE-re is, Koncsik Tibi sem rest biciklire pattanni, és ha kell addig zaklatni egy-egy iskolát, tanárt, közösségi vezetőt, amíg az beadja a derekát, és élni kezd a lehetőségekkel, például az ingyenjegyekkel.
És kanyarodjunk újra vissza a mérés problematikájához. Vajon
- mekkora szerepe van Vatainak a partnerklubok játékosainak kihozatalában?
- vajon mennyi szerepe van Tibinek az iskolák megpuhításában?
- vajon mennyi közvetlen szerepe van a klubnak a hasonló, szervezett csoportok bevonzásában?
Az biztos, hogy a klub szándéka ellenében semmi sem működne, és a klub – nagyon helyesen – beleáll a dologba. Ha valami, akkor ez csak együtt működhet.
Abban is biztos vagyok, hogy a klubnak mérsékelt erőforrásai vannak a napi szintű kapcsolattartásra, ezért is támaszkodik külső segítségekre – és ez is nagyon helyes. A klub jelentős szerepét én inkább ott látom (l. a mérés problematikája), hogy azokon a területeken, ahol már létezik egy működő modell, ott nem szervezőként, hanem kiszolgálóként jelenik meg. Vagyis nem tesz keresztbe a saját érdekeinek. Magyarországon, a magyar fociról beszélünk, nem olyan egyértelmű ez a mondat, hogy ne írjuk le érdemként.
De még mindig a mérés, mert a hivatkozott blogposzt szerzője szinte csak a klubot vette észre a történetben (azóta már javította, kiegészített magát egy zárt Facebook-csoportban), miközben ennél egy jóval bonyolultabb szövetről beszélhetünk, ahol a visszacsatolások rendszere sem egyértelmű.
Miközben mi hétről-hétre találkozunk olyan emberekkel a lelátón, akik kijöttek egy meccsre, majd mostanság családdal, sőt, további ismerős családok gyerekeivel járnak, olyan emberekre, akiket a gyerekük hozott ki, mert a gyerek találkozott először a Kispesttel, és most már szintén csoportosan járnak jó sokan. Ezek bizony direkt visszajelzések, mert emlékszünk az első emberekre. Viszont még mindig nem mérés, azonban elképesztően felemelő érzés az adott pillanatban.
Egy rövid kronológia
A történet jóval korábban kezdődött, mint Mendelényiék megjelenése.
2015-ben tért vissza a tábor a stadionba. Akkor a Gurigánál volt a gyülekező, és még olyan tapasztalatlanok voltunk, hogy rövid idő alatt sikerült szárazra inni a kocsmát. A következő alkalommal már előre szóltunk.
Két-háromszáz ember lehetett akkor ott.
A következő nagy pillanat 2016 novemberében a 25 éves buli, a tábor születésnapja volt. Eleve közösségi munkával sikerült használható állapotba hozni a helyszínt, majd a büfétől a rendezvénysátron át a hangosításig, a zenekarig, az egész rendezvényig minden tisztán közösségi alapon szerveződött.
Abban az évben aztán minden összejött. Előbb Hemingway vonult ki a Honvéd narratívából, és nem akarta megmondani, hogy mit értsünk modern Honvéd alatt. Ebbe az ürességbe érkezett meg egy fokozatosan erősödő közösség, a szélesen értelmezett tábor, és kezdte el írni a sajátként megélt Kispest-történetét.
Az események gyorsan követték egymást. Áprilisban hatalmas buli és fradiverés Puskás születésnapján, május végén előbb invázió Debrecenben, majd a bajnoki cím ünneplése otthon – szintén saját szervezésben, közösségi munkával alátámasztva. Nyáron jutalomüdülés Izraelben.
Hirtelen vonzó dolog lett kispestinek lenni. Egyrészt eredményesek voltunk, másrészt jó volt hangulat, és harmadrészt el lehetett adni az Outsider Imidzset, hogy mi a rendszerrel szemben nyertünk.
A korábbi harminc-ötven vendégdrukkerből fokozatosan lett egy fix kétszáz-kétszázötven, mert ennyi alatt megjelenni bárhol és bármikor mára kifejezetten ciki lett számunkra.
Tudatos, kitartó építkezés volt, saját értékekre és munkára támaszkodva. A Kispest körül kialakult egy – nevezzük – szélesen vett tábor, ami nem csupán az ultrák vezetőiből áll, és az ő parancsaik szerint cselekszik, hanem jóval tágabb kört ér el, és jócskán több aktora van. A korzó, tribün és a kanyar összeért, a KLTE megerősödött, látványosan alakulni kezdett valami.
Amit mi mindig is tudtunk, hogy mennyire kib*szott jó kispestinek lenni, azt egyre többen kezdték átérezni.
Valamint ott van az újstadion-hatás is, bár erről különösebb fogalmaink egyelőre nincsenek, legfeljebb munkahipotéziseink. Egyes feltételezések szerint, egy adott és középosztályinak nevezhető réteget a régi stadion állapota tartott távol a meccsektől, azonban az újba már hajlandó kijárni. Itt valószínűleg alkalmi érdeklődőkről van szó, akik inkább egy rendezvényt jönnek megnézni, mintsem valódi szurkolói kötődéssel rendelkeznének.
És ha már munkahipotézisek, ne feledkezzünk meg az általam jobb híján újhonvédosoknak nevezett jelenségről sem. Az ő számaikat sem ismerjük, viszont könnyen lehet, hogy a létezésük a klubmarketing működésének valamiféle bizonyítéka. (Azon túl, hogy közben megfigyelhető rajtuk egyfajta Szijjártó és bandája felé irányuló feltétlen rajongás, valamint ennek lecsapódása és megélése honvédosként.)
Mérés, mérés, mérés
A hivatkozott poszt szerzője jó szándéka felől nincs kétségem, azonban nagyvonalúan átugrott éveket, szereplőket, és egy fontos problémát: a mérést.
Nyilván lehetetlen tételesen, százalékra megmondani, hogy kinek mennyi érdeme van a közösségépítésben, mennyi érdeme van a nézőszám növekedésében, ez nem is szándékunk, mindössze annyit emelnénk ki, hogy mérés hiányában az egyes szereplők érdemeit kiemelni könnyen torz képet sugározhat az egyszeri olvasó felé.
És akkor arra nem is tértünk ki részletesen, hogy a közösség és közönség fogalmai nem feltétlenül fedik át egymást. A közönség kint van a meccseken, praktikusan őket nevezzük nézőnek, szurkolónak. A közösség ennél egyrészt egy tágabb, másik oldalról nézve viszont egy szűkebb fogalom.
A közösség egy valódi érték. Ha létezik. A közösség magát szervezi, az emberek magabiztosan mozoghatnak benne, mert pontosan tudják, kitől mi várható, kihez kell fordulni adott esetben. A közösséghez tartozni éppen ezért felelősség is, mert veled szemben is lehetnek elvárások. A közösséget ugyanis fent kell tartani, és ez a fenntartás csak és kizárólag folyamatos munkával valósulhat meg.
Jelenleg a Kispest mögött legalább egy nagyon erős közösség van: a szélesen vett tábor.
És mindennek ez az alapja. Hiába a remek szervezőmunka a harmadik felek részéről, ha se eredményesség, se hangulat, események nincsenek.
A hivatkozott cikk legnagyobb slendriánságának pont az önszervező közösség szerepének hibás alulértékelését érzem, valamint a helyét kitöltő klubmarketing túlhangsúlyozását. Miközben magamnak mondok ellent, ugyanis nekem sincs általános mérésem, és mindössze néhány erős visszajelzés birtokában teszek állításokat.
Valamint, és tényleg csak pár szó erről is: egy klubnak nem feladata a közösség építése. Vagyis lehet feladata, de akkor annak a klubnak kellene magáról is állítania valamit, meg kéne határoznia magát valahogy. A jelenlegi Honvédról azonban ez egyáltalán nem mondható el.
🗣️ a hozzászólás // előmoderált.
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.
