Be kell valljam, az egyik kedvenc szórakozásom a kilencvenes években keletkezett honi popszámok szövegkönyveinek olvasgatása. A magyar oktatási rendszer, miközben emlékeink szerint nyolc éven át orrba-szájba verseket elemeztetett velünk, egyszerűen nem készít fel az élet valódi kihívásaira, a magyar popslágerek világának értelmezésére. A befogadásuk megy, mert dallamosak, kőegyszerű refrén is van, lehet énekelni („Vár még ránk száz és száz …”), ha meghalljuk a rádióban, azonban az élmény addig marad élmény, amíg bele nem gondolunk, mégis miről szólnak úgy általában?
Álmodtál nekem
Unique – Mozaik (részlet)
Sok kis mozdulatlan felhőt
A bársonyos kék égre
Egy soha-többé pillanat
Mi velünk marad végre
Esküszöm, nem értem. A felhők a mozdulatlanság jelképei lennének? Nem vagyok valami művelt ember, ezért el tudom képzelni, hogy ilyesmire is használják. Nekem speciel egy felhő az mozog, és a mozgása közben folyamatosan változó formákat vesz fel. Osztályozásom szerint a felhő lehet kósza az égen, mint amikor nyáron csak egy aprócska darabot látunk, és az sem ad árnyékot, lehet eső, lehet gyorsan vonuló, néha beleképzelek állatokat, néha egyenesen Micimackót, szóval összességében elfogadható és korrektnek mondható a viszonyom van a felhőkkel. Állónak azonban sosem képzeltem őket.
Mert mitől állnának egy helyben? Talán mert oda vannak szögelve? Előttem van, ahogy a szöveg álmodója kimegy a mezőre egy bazi nagy létrával, a szájából szegek lógnak ki, nekitámasztja az égboltnak a létrát, a hóna alá csap egy felhőt, majd unottan elindul felfelé. A kellő magasságba érve a felhőt elhelyezi a kívánt helyre, elővesz egy kalapácsot, és szöggel rögzíti. Lekászálódik a létráról, felnéz, ellenőrzi, hogy pontosan a kívánt helyre sikerült, vagy mehetne kissé balra? Jó az ott – állapítja meg, majd megfogja a következő felhőt, és újra elindul felfelé a létrán.
És közben álmodik, hiszen ilyen kilátástalan és egyben lépcsőzős munkát senki sem kívánhat éberen magának. Gondoljuk el, mennyire szar meló lehet felhőrögzítőnek lenni. Kora hajnalban már fent kell lenni a létrán, hogy amikor a csipás szemű lakosság kinyitja az ablakát, és kinéz rajta, akkor a felhők ott várjanak mindenkit az égen.
Vagy persze az is lehet, hogy hősünk szerelmes, és azért mászik fel a létrára felhőket szögelni az égre, nem pedig foglalkozási ártalomból. Meg aztán az is lehet, hogy valamilyen ragasztót használ és nem szöget, mert az ég a leírás szerint bársonyos kék, vagyis huzat van rajta. Eleve ott kezdődik a történet, hogy kell lennie valahol egy elkötelezett kárpitosnak, aki az egész eget behúzta bársonnyal. Nem lehet egyszerű, hiszen az ég egy gömbfelület belső oldala, egy centi párhuzamos nincs rajta. És napi kétszer kell, plusz a csicsázások. Nappalra kék, estére fekete pici fehér pöttyökkel, és az átmenetek idején lehet benne egy kis sárga. Meglátásom szerint nem egy ember csinálja, hanem többen, váltott műszakban.
És ha bársony, akkor ott van a rögzítés problémája, amit mi gyanútlan módon szögnek gondoltunk, pedig fogalmunk sincs, hogy mi lehet a bársony mögött. Mert ha mondjuk szivacsos anyag, akkor a szög nem lesz jó. Maradjunk a kétoldalú ragasztónál, a reklámja szerint nem hagy foltot maga után, ha a későbbiekben el kellene távolítani.
Mondjuk azért, mert elmúlik a «soha-többé pillanat», jelentsen az bármit. A rögzített felhőket és a bársonyos eget még felfogtam, és azt is el tudom fogadni, hogy léteznek emberek, akik helyett mások álmodnak, mert nekik nem megy, azonban ez a «soha-többé pillanat» mi akar lenni? Első blikkre azt gondolnám, hogy az örökkévalóság, de aztán maga a szövegíró zavar meg a következő sorban, amikor az értelmezéshez segédeszközt próbál adni a kezünkbe: «velünk marad».
Kis gondolkodás után arra jutottam, hogy ha egyszerre fontos a velünk maradás, akkor a soha-többé pillanat arra utalhat, hogy az álmodónak és az álomban kisegítettnek a halakéhoz hasonlóan olyan rövid a memóriája, hogy minden pillanatot elfelejtenek a következő pillanatok egyikében. Ezért örül meg mindkét fél annak a hirtelen jött lehetőségnek, hogy végre van egy pillanat, ami velük marad.
Már csak azért is, mert ha mindig újra és újra kell élni a pillanatot, esetünkben a létrázást, hogy felvigye a felhőket a bársonyra, először szöggel, majd amikor nem sikerül, akkor ragasztóval próbálkozva, és mire elkészülne, rég elfelejtette miért csinálta az egészet. És ha a feledékenység nem lenne elég, akkor ott a folyamatos álmodás, az éberség egyik közismert ellentétpárja, ráadásul ki a franc akar kemény és kilátástalan fizikai munkáról álmodozni? A késztetés azonban benne van, újra fog egy felhőt, és újra mászik. Azonban ha egy pillanat vele maradna, akkor rögtön megértené, miért fáj annyira lába, és mennyire felesleges az egész élete, hogy fel a létrára, le a létráról, fel a létrára, le a létráról.
Az egyik mehetne kicsit balra, nem?
Oké, de ennek az egésznek mi köze a Siófokhoz?
Nagyon jó kérdés. Valószínűleg semmi.
Kivéve az értelmetlenség. Ahogy a magyar popszámok többségének szövegére, úgy adott nézőpontból a futballért és az elképzelt klubethoszokért való feltétlen és irracionális rajongásnak sincs értelme. Mert mégis mit csinálunk pontosan? Rutinszerűen találkozunk valahol, ott rutinszerűen megbeszéljük ugyanazt, megisszuk ugyanazt, majd bemegyünk a mérkőzésre, ahol elénekeljük ugyanazt, megisszuk ugyanazt, közben beszélgetünk ugyanarról hétről-hétre, a változatosság legfeljebb annyi, ha valahol születik egy gyerek, mert akkor gratulálunk. És közben nézünk, mert a pályán valami meccset játszanak egymással a felek.
Ami mégis kiemel minket a popslágerek tengeréből, az öntudat, ahogy mindezen cselekedethalmunkat az ember számára elérhető legmagasabb létformának tekintjük. A rítusok gyakorlásának napja tesz azzá minket, akiknek tartjuk magunkat. Márpedig a rítusainkat meccsnapokon gyakoroljuk a legtisztábban.
Az életünk nagyobb részt a meccsnapok várásával, és kisebb részt egyéb pótcselekvésekkel telik. A várás idején általában az sem érdekel minket, hogy ki lesz az ellenfél. Most éppen a Siófok.
Aztán az is fontos, hogy a popszámokkal ellentétben, a mi szövegeink nincsenek örökre kőbe vésve, és bár hajlamosak vagyunk még manapság is Dubecz Jani hajpántjáról beszélgetni ugyanolyan lelkesedéssel, mint aktív korában, valójában mégsem ugyanazzal a két számmal lépünk fel évtizedek óta a falunapokon. Most például a szoros határidők tematizálják az embereket, és csak másodrangú, hogy mi lesz a ki ellen is? Siófok. Igen. Nyolcadik vagy tizedik hely az NB II-ben szinte mindegy, de mi van a licencel? Valószínűleg a meccs előtt, alatt és után a legtöbbet erről fogunk beszélgetni. „És te mit tudsz?” „Annyit, amennyit te, azt is tőlem tudod.”
Vagyis „Vár még ránk száz és száz külön gondolat”, azonban az idézet és a tartalom látszólagos összefüggése csupán a véletlen műve.
A fociban az a szép, hogy nem tudjuk mi lesz a következő pillanatban. Optimálisnak tűnő esetben a csapatod eredményes, a te feladatod pedig az izgulás, hogy meglegyen a következő, a következő, és az azután következő is, hogy nyáron jól igazoljatok. Magunkban kicsit (őszintén: nagyon) lenézzük az ilyen szurkolókat. Nekik az is jó, ha a tévé előtt ülnek, és az sem baj, ha tévében sem látják a meccseket. A lényeg a nyerés, mert a klubból nem látnak többet a tabellánál. Néha megjelennek a stadionokban, akkor gyarapítják a nézőszámot, és megteremtik saját maguk felé a hivatkozási alapjukat: ők mindenkinél nagyobb szurkolói az adott klubnak. Tehát joguk van.
Kispesten azonban mindig történik valami, és a történés Kispesten (vagy idegenben) van. A mi világunk nem kizárólag a következő meccsekről („vajon ki lesz a középcsatár?”), nem az átigazolási szezonokról szól, hanem a napi küzdésről. A meccsek fontosak, mert a meccsek köré lehet szervezni a rítusok gyakorlását, és ott lehet feltöltődni egész hétre. Külön kiemelendő, hogy a kispesti rítusok lényegi eleme egyfajta klubethosz fenntartása, és az ebben való aktív részvétel megszervezése. A kispesti szurkolói közösség folyamatosan reagál az őt körülvevő világra, és bár azon lehet vitatkozni, hogy melyik témákat hangsúlyozza túl, és milyen témákat hallgat el, az folyamatosan igaz rá, hogy van valami mondanivalója. Más fáj vagy tetszik az ultráknak, a táborhoz csapódóknak, a korzónak, a családinak, a mindenkitől függetleneknek, bőven akadnak érdekellentétek, ahogy az sem garantálható, hogy a stadionban hangos, illetve hangadásra képes mag minden lehetséges szurkolói véleményt artikuláljon és artikuláltasson. Meg kell teremteni az egyéb csatornákat, a csatornákhoz legitimációt kell szerezni, és bárki beszállhat a megmondásba. Legfeljebb lesznek vitái, de jajj, mi más mozdítana előre egy közösséget, ha nem a viták?
A vége mégis annyi, hogy ott áll az ember, és megkérdezi magától: van bármi értelme az egésznek? Elképzeli magát fiatalon, abban a korban, amikor beszippantotta a meccsre járás, és elképzel egy időgépet, ami odarepíthetné a fiatal önmagához. Vajon adna egy nevelő célzatú sallert saját magának? „Hülyegyerek, legózzál inkább!” Mondaná?
Sokunknak a szurkolóság, a szurkolónak levés egy életforma. A meccsnapokhoz igazítjuk az életünket, és a legfőbb célunk is az, hogy ott legyünk minden lehetséges meccsen. Ha lenne egy időgépem, akkor nem lenne időgépem, mert összetörném, megsemmisíteném. Előre biztos nem mennék, nem szeretem a szpojlereket, nem akarom tudni, mi vár rám, mi vár ránk. És visszafelé se mennék, mert bár nyilván megbántam kismillió dolgot, rendbe kéne tenni másik kismilliót, azonban amit például 2017-ben a bajnoki cím megnyerésekor éreztünk, egyszerűen nem működne a kismillió megbánt és elcseszett dolog nélkül. Nem lett volna akkora az öröm, ha nincs a kilencvenes évek végének kiesésbe vezető nihilje, ha nem szoptunk volna családi és egyéb programok helyett bármikor inkább egy isten háta mögötti városban, tűző napon vagy szakadó esőben, ha nem tartottunk volna ki nap mint nap évtizedeken át.
Most pedig itt a következő kihívás: a Siófok. Ki kell menni, miközben a csapat középcsapat a másodosztályban, miközben fogalmunk sincs, hogy lesz-e holnap, miközben a klub a története talán legmélyebb pontján, azonban pontosan tudjuk:
ott a helyünk.
Valószínűleg nincs értelme az egésznek, és mégis ennek van a legtöbb értelme.
Erősen csapongó és érzelmes poszt lett, bocsi.
Ja, és Krajcsovics két meccset kapott a tiszakécskei kiállításáért. Ez lesz az első.
🗣️ a hozzászólás // előmoderált.
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.
