Szerző: robwarzycha

Végre kicsit fellélegezve a munkahelyi konstans szopóálarc alól, folytatjuk visszatérő retro-sorozatunkat. 9. epizódunkhoz érkezve speciális szériánkban, melynek célja kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve egyfajta végigvándorlás az említett idények történésein ezúttal 1998-99 űberszürke hónapjaira tekintünk vissza. Mai epizódunkban Gálhidi György első kispesti regnálásáról emlékszünk meg, Tiszakécskéről taligaszám áthozott új fiúkkal, az idény nagy részében unalomfocit nyomató Kispesttel és se íze se bűze alsó középcsapati identitással való nyüglődéssel. Szerzőnk búcsúzik a gimitől, a csapat viszont az első osztálytól szerencsére még nem. A részt videók tömkelege színesíti, köszönhetően az 1909.hu stábja youtube-munkásságának.

A hideglelős pillanatokat bőkezűen adagoló ’97-’98-as szezon őrült hajszája a bennmaradásért véget ért, a nyáron fújhattunk egyet végre. A csapat NB1-es maradt, a keret tavasszal a névanyagot tekintve, ha nem is a ’90-es évek eleji hőskorszakot, de legalább a ’96-os MK-siker környéki periódust idézte, ez kellő alap a továbblépéshez – gondoltuk sokan. Nos, a dolgok, jó ezredfordulós Honvéd-logika szerint [amelynek egy, a „túlélés a lényeg, nem kell nagyot álmodni” jelszóval ékesített zászló lehetett volna az elsődleges jelképe] nem egészen így alakultak. A szezon végét nem sokkal követte a hír, miszerint a csapatot a bennmaradás biztos kikötőjébe kormányzó Komora kapitány az új idényben kettős pozíciójából visszavéve ismét csak a klubdirektori feladatokra koncentrál majd, sőt utódja is hamar meglett. Előbb azonban újabb pénzember került felhajtásra a klubhoz, ha már egy évvel korábban a „pénzes megmentő” pozícióra kiszemel Krémer Károly kokszosra égett az NB 1 gyehennáján (a máglyája alá önmaga is bőszen hordta a rőzsét, ha a remek békéscsabai igazolásokra vagy a Gázszer elleni félidei auf wiedersehen-re gondolunk). Az új megoldás Szabó Tamás, a Tiszakécskét a III. ligából egy kérészéletű NB1-es jelenlétig finanszírozó vállalkozó lett, aki azzal váltotta meg részben belépőjét a klubvezetésbe, hogy egyből 5 gladiátort repített át a kizúgó ’kécskei kerettől a Bozsikba. Itt már minden gyermeki naivitásomat a sutba dobtam és húztam a számat rendesen- kétszer ugyanabba a folyóba lépni az egyszeri görög filozófus szerint sem egy tuti ügy, mi most pont ezt csináljuk… ha a 8 csabai ász egy éve nem vált be, mi a jó fenének igazolunk csomagban az idei kiesőtől?!

Nos a tiszaparti impresszárió által prezentált csomag végül 5+1 fős lett, lévén az új edző is innen érkezett, Gálhidi György személyében. A középkorú tréner akkoriban fiatal edzőnek számított az első osztályban az olyan öreg rutinrókák mellett, mint a Mágus, Garami Józsi bá Madár Gábor, a Vasból elvétve kimozduló idősb Mihalecz vagy éppen Keszei Ferenc (a.k.a. „a Dunántúl örökös edzője”, ahogy vérfarkas kollega aposztrofálja a bajszos mestert). NB1-es múltja mindössze a Tiszakécske megmentési kísérletére korlátozódott, akiket Szuri bától vett át a vége fele (lehet h a múlt részben rosszul is írtam és a Bozsikbeli 5:0-s lealázásukkor már ő és nem is egykori játékosunk /és örök beugró edzőnk/ ült a kék-sárgák padján). A kupagyőzelmünk környékén Dunaújvárosban gardírozott helyre kis NB II-es csapatot Gálhidi mester, ami szép munka volt, viszont a ’kécskei kaland már nem sült el olyan jól, így –tapasztalatlanságától is tartva- vegyes érzelmekkel tekintettem az új trénerre.

A keretben is komoly változások történtek. Az érkezők között már említettem a ’kécskei csomagot, azaz Tóth József kapust, aki anno a feljutó Zete hálóőre volt, míg Vlaszák ki nem szorította, a veretes Sipos Norbert-Szántó Róbert kettőst, a korábban Vácott már némi nevet szerző Bánföldi Zoltánt és a Varga Zoli-féle Fradiban az „aktuális ifjú üdvöske” címke alatt futtatott, majd stadleri és ’kécskei mélységekbe bukó Holló Ricsit. Rajtuk kívül a már ’95-ben is fél évig itt levő és tehetséges Cseke (végre egy irányító-sóhajtottam) érkezett, valamint visszatért Rott Feri a kapuba (akit az akkor alkalmazott ízesen rurális akcentusú bemondónk konzekvensen Ráóót Ferenc-nek aposztrofált a meccsek előtti névsorolvasáskor). Ez a sor nem túl patinás, főleg ha a távozókkal vetjük össze. A legnagyobb veszteség a középpályán érte a csapatot: 1 évvel Tóth Misi után a kupagyőztes csapatunk másik jellegadó hőse, Bárányos is elmenekült a XIX. kerületi kilátástalanságból Nyugat-Európába (Lommel), én akkor szép külföldi karriert jósoltam neki (nem jött be). Bari kiválásával a Warzycha utáni másik nagy kedvenc is kirepült, egy vigaszunk az volt hogy nem itthon happolta el egy másik klub (ami késik, nem múlik). Rajta kívül a már befutott saját neveléseink közül Mátyus és Kovács Béla a Fradiba igazolt át, méteres késeket döfve ezzel a Bozsik törzsközönségének szívébe, én is csak néztem ki a fejemből és egy-két csoffadt „Bezzeg a Bari” szólammal próbáltam nyugtatni magam. Ha akkor látom a jövőt… A tavaszi csatárdömpingből a kevesebbet játszók (Jovanovics, Baranyi, Touati) is kirepültek, s így tett a két fél éve igazolt légiós, a Diósgyőr elleni emlékezetes emelésén kívül sajna nem sokat mutató Calin és Komlenics is. A Krémer-bébik maradéka (Medgyesi, Horváth Dezső) szintén vette kalapját. Összességében, akárhogy csűrjük-csavarjuk, ez a keret meggyengült. Nem kicsit. Nem várt tehát könnyű munka Gálhidi mesterre!

A szezont Fehérvárott kezdtük, egy jó középerős Vidi ellen úgy, hogy már több, mint egy éve nem nyertünk idegenben! Ekkoriban már nekem természetes volt, hogyha idegenbe megyünk, akkor nagynéha becsúszhat egy mázlidöntetlen de általában nagyüzemi szopola a menü. Ehhez képest nem hittem a fülemnek az esti TS-ben majd a szememnek a másnapi NS-ben: Borgulya 11-esével 8000 néző előtt győzelemmel kezdtük az idényt! Na irány a Bozsik egy hét múlva, ellenfél a friss feljutó Nyíregyháza, ahol a kispad melletti baseballsatyi-viselet és a betonmerev sild kérlelhetetlen hazai élharcosa, Őze Tibor egy fiatal kapustól, a nagy hirtelen kezdőbe tett Balázsytól várta a csodát. Nos az edzői húzás nem vált be, a Fekete Laci erősember-t idéző fordulékonyságú és reakcióidejű benga srác 4-szer nyúlhatott maga mögé (ekkor ezen még jót derültünk, de meg is kapjuk majd Őzét 2003 tavaszára a sors bosszújaként, gondolom valami tirpák gyökerekkel bíró arkangyal az égben megjegyezhette gúnyos vigyorgásunk a korzón). Mégis meleg a vége, mert védelmünk kissé indiszponált és 3-mat is beszedünk. Az idény első hazaiján így álltunk fel: Vezér-Plókai A.,Hungler, Gabala-Pintér, Tarlue, Dubecz, Bánföldi (Farkas A.), Szántó R.(Kabát) -Csertői (Cseke), Borgulya. Cseke viszont gólt fejelt, amit bíztató jelnek fogtam fel. Később kiderült kábé el is lőtte puskaporát ezzel az idényre.

A másik friss feljutó, a Dunaferr ellen úgy mehettünk ’újvárosba hogy 2 meccs 2 győzelem itt, 2 meccs 2 vereség ott. Mindez csalóka rajtkép volt hisz a Dunaferr kerete Tökölivel, Milovanoviccsal, Nicsenkóval és Zavadszkyval a miénkénél jóval erősebb volt, ennek eredménye is lett, 2:1 oda. Megtorpanásunk a következő hazain tovább manifesztálódik, a Vasas szór nekünk 4-et, ekkor én Balatonon csapattam a gimis osztálytársakkal így Öcsém és Apu képviselte a Bozsikban a családot, szegény tesómba ekkor égett bele Bánföldi neve egyszer és mindenkorra, mikor az irányítónak kinevezett, melírozott hajú gyöngyszem félpályánál egy hulló falevélként érkező labdát egy kegyetlen kiflivel a tribünre küldött fel kb. 90 fokkal térve el a szándékolt röppályától. Sírt a labda, sírt a lelátó.

Veszni látszik az induláskor felrémlő, „vállalható idény” remény-képe, ám a diósgyőri katlanból 0:0-lal távozunk, majd Gálhidi Szombathelyen is boldogan nyilatkozhat. Itt ugyanis 2:0-ra verjük a Haladás-Milost (Milos… ó, ’90-es évekbeli csapatnevek, hová lettek…?). A másik kispad akkori ura, Dajka szegény, ellenben lekonyuló szájjal mantrázza: „igazságtalan játék a futball” – ezt akkor nem bántuk. Bánföldi mocskosul eltalált lövése óriási gól volt – kb. szerzőjének egyetlen értékelhető megmozdulása kispesti tartózkodása során.

Lendületünk nem lanyhul, a III. kerületet is kardélre hányjuk a Bozsikban, az utolsó NB1-es idényüket futó óbudaiaknál ekkor már olyan legendák is helyet kapnak a pénteki derbin, mint a dél-afrikai VB-n is részt vevő, a rendező ország keretét gazdagító, lírai nevű (és a szemfüles hanta által már többször megénekelt) Macbeth Sibaya. –ő sem mentheti meg azonban a kék-fehéreket a közelgő kieséstől.

Nálunk pedig jön az újabb hullámvölgy: 4 meccs, 1 döntetlen 3 vereség sorban, 3 rúgott és 17 kapott góllal, a Hungler vezette védelem parádézik, gól meg nem nagyon jön elől. A rossz széria kezdetét élőben nézzük végig családilag a Hungária körúton, életem első idegenbeli Honvédmeccsén. A sima 3:0 és Illés játéka, ahogy hülyét csinált az őt fogni kísérlő szegény Tarlue-ből, igencsak nyomasztóvá tette a hétfő későesti hazautat Kispestre. Az MTK –stadion csak jó 8 hónap elteltével rehabilitálja magát a kognitív térképemen, mikor is ’99 június 3.-án a Metallica ajándékoz meg egy életre szóló koncertélménnyel a kék-fehérek pályáján. Azonban akkor este még ez sem vigasztalt volna. A másnapi fizikafelelésnél, mikor is Pápainé rommá alázott, még kevésbé. A Hali is lever minket az MK-ban, korai búcsú tehát idén is, csak nem akar megismétlődni a’95-’96-os menetelés. A rémes sorozat különösen fájó epizódja a BVSC elleni hazai 1:5, ahol az ex-Kerület csatár Aubel vág 3-mat (vagy dupláz csak? Régen volt.) Egy Aubel, aki max 4-5 meccsente vállalt egy –egy gólt Óbudán, Kissék mellett ritkán kerülve be a csatársorba. Ezt követően Öcsémmel olyat tettünk, amit még soha: Aubel sokadik, a BVSC 5. góljánál felálltunk a 70. perc táján és hazamentünk.

Apropó bírók. Ezekben az időkben valahogy alapállássá vált, hogy a játékvezetők utaznak ránk. Mindez a képzet egy-két izmosabb összeesküvés-elmélettel alátámasztva a korzóról könnyen az általános bírógyűlölet irányába fordította az átlagos Kispest-drukkert, így az én, az utóbbi szezonok kálváriájától meggyötört lelkemet is. Tóth Vencel, Hanacsek, Bede, vagy épp az említett Kiss Béla mind-mind Antikrisztusok voltak, s ha nevüket megláttuk az aktuális Népsport-beharangozókban, hát családilag fittyedt le a szánk (csak Vágnerrel kapcsolatban nincsenek rossz emlékeim, ahogy a lelátón egyszer vaki megjegyezte: „ő egy úriember”. Nincs mit hozzáfűznöm). Persze ma visszanézve 1-2 összefoglalót vagy akkori meccset azért máshogy látok dolgokat: nyilván nem a bírók fogtak össze a szegény kiscsapat ellen, hanem mi lettünk penetránsan sz.rok, így a meccsenkénti kiállítások, beszedett tizik nagy része sajnos reális volt (most nem a Saskőy-féle csaló ámokfutásokról beszélek, nyilván). Az azonban tény: nehezen emésztettük meg a közép- (vagy egyre inkább kis-) csapattá süllyedés ódiumát, és ennek gyakran a játékvezetők lettek verbális áldozatai.

Az újabb hazai meccs aztán rangadót hozott, az ősi ellenlábas UTE jött hozzánk. A meccsre épphogy beestünk, én az egyetemi felvételi előkészítőről zúztam haza, fejemben még a kavargó földtani- és gazdaságföcis tételekkel. Amire még ma is emlékszem, az a találkozás a gimis számtektanárommal, aki két napja még TurboPascal programozás-órát celebrált nekünk a középsuli alagsorában, most meg az UTE kispad mögött álldogált a pálya szélén. Tudtam hogy nagy lila, nade ennyire bennfentes? (Akkoriban amúgy igazi sztártanár volt ő, fiatal srác, aki vezette az egyetemi hallgatókat a Bokros elleni tandíj-tüntetésre, no meg a fél lányszakasz bele volt zúgva a „tanár úrba”. Nagy formátum volt : ). Lementem hozzá a kerítéshez lekezelni, nagy büszkén megkötve a Kispest-sálat a nyakamon, mire ő vigyorogva annyit jósolt: „Ma kaptok egy hármast”. „Elmész te a búsba”-gondoltam magamban… Aztán kaptunk egy hármast. A másik beégő momentum Pető Tamás kegyetlen nagy gólja, a sors visszavette tehát tőlünk, amit anno az ő –még veszprémiként vert- öngólja adott a ’93 júniusi hajrá során.

Ekkor már látszott: nemhogy a ’90-es évek elejének csillogó, masszív Honvédja, de még a kupagyőztes Kispest-lét is fényévnyi távolságra van a jelentől. A Honvédosság is kezdett kőkeményen átértékelődni: míg korábban a „szurkolói arisztokrácia” rétegét képeztük a csapat szereplését tekintve a magyar drukker-társadalomban, addig a klubbal együtt mi, szurkerek is kezdtünk alászállni a nagy családi összejöveteleken megtűrt, szegény rokon szerepkörébe. Ugyanakkor mintegy kontraszelektív hatást kiváltva ezen események csak tovább erősítették addig sem gyenge klubkötődésem: minél többen gúnyolták, vagy ócsárolták a Honvédot, a HONVÉDOMAT, annál elkeseredettebben védtem a csapatot és annál elszántabban szorítottam a srácoknak. Mindezt jól mutatja az is: ez volt az első idény, ahol szemben a gyerekkor évi 1-2 meccsével vagy a ’90-es évek közepének évi 3-4 élő találkozójával szemben ezen az őszön már alig mulasztottunk tesómmal meccset a Bozsikban sőt mint írtam az MTK ellenin megvolt az idegenbeli debüt is.

Egy győri bravúrikszet követően, ahol („Cata” egyetlen értékelhető KHFC-s fellépését lehozva) Azoitei duplájával 0:2-ről álltunk fel a 87. perctől kezdve, a Zete elleni hazain megint csak a szenvedés jött. Itt némi családi perpatvar is színezte a meccs körtését, Apu ugyanis 50 éves lett, nagy vendégsereg jött hozzánk, de pont a meccs idején Öcsémmel mi meg bíz kimentünk (egyúttal megnyugtatok minden aggódó olvasót: a tortafelszeletelés végére már hazaértünk). A meccsen már Rott véd, aki a DVSC elleni vendégsikerünkkor váltotta Vezért a gólvonalon. A csapat sajna önmagát múlta alul, és Sebők József egy góljával ez a meccs is elment – igaz, a srácok védelmére meg kell említeni, hogy 2 arcot is kiszórt tőlünk a bíró. Ebből megint botrány lett, ugyanis itt már a közönség sem bírja cérnával és egy a vélelmezett bírói részrehajlástól (és csapatunk kiábrándító szezonjától) bekészült harcos a Kanyarból a második félidőben felpofozza a jellegadó mozgáskultúrája nyomán amúgy is gyakran megtalált Kiss Béla bírót. Mindezt tetézte, hogy a találkozó végén egy testi épség-veszélyeztetés szempontjából szignifikáns taglétszámú szakasz a klubház előtt tüntetőleg várta a sporit egy kis elbeszélgetésre-megbúbolásra. Az urban legend (és a hétfői NS) szerint az is megesett, hogy a bírói szobában rettegő játékvezetőhöz egyszer csak bekopogott az egyik szekus, közölve, hogy 1) csak szól: a drukkerek már az öltözőfolyosón vannak, 2) ők meg mennének haza a többi biztonsági komával mert a munkaidő bíz’ lejárt…. Azt hiszem a bíró végül megúszta tasli nélkül, de e bájos sztori újabb csodás mementója az akkori fociközállapotoknak…

…Ahogy az is, hogy az MLSZ által határozatlan időre eltiltott bírópofozó szurkolónk a Fradi elleni évzáró rangadón a felvétel tanúsága szerint ugyanúgy veri a dobját a kerítésen, mintha mi sem történt volna (kispestdrukkeri csibészség rulez) – a beengedésének sztoriját megkapóan egyszerű logikai bravúrral ecseteli a videón nyilatkozó beengedő kollega. FTC a vendégünk tehát, ködös, hideg időben de szombat délelőtti angolfoci-időpontban a rangadó. [Felállásunk: Vezér – Plókai, Csábi, Hungler – Dubecz, Tarlue (Bánföldi), Borgulya, Gabala, Lóczi – Csertői (Touati), Holló (Azoitei)]. A videón minden ott van, ami érdekes: Borghese, akiről máig él bennem a TS beharangozó-műsorának vágóképe amint a normafai Hotel Olimpia (akkori mezreklámunk) egyik szobájának ablakában olvas épp Sportot – ekkoriban a nagyobb meccsekre ott készültünk. Egy hónapja most 2010 végén céges csapat(le)építő kiránduláson jártunk arra, mélydráma hogy milyen állapotban van a szállóépület. Minden elmúlik…

Szóval a videón minden ami számít: Borgi, aki két gólt, és Csertői Reli, aki pedig horrorisztikus képet vág miután Mátyus Jani, az exünk egyik trademarkos hátulsó becsúszásával kifordítja a csatár bokáját (Csertői 1 év múlva visszatér e már soha nem lesz olyan, mint volt), csereként beálló, frissen visszaigazolt és óriási ziccert rontó Touati, idegesítő gólörömű Vincze Ottó, Nyilasiék stábjának távozásáért üvöltő Fradi-horda (egy éve még ők sírták őt vissza, no comment), illetve a Kazinczy szépkiejtési versenyre nehézkesen benevezhető Holló Ricsi achilles-ín – kálváriája… a vége iksz, ami kb. jó eredmény az előző hetek kínszenvedései után (főleg ha elfelejtjük, hogy Mátyus kiszórása után majd egy órát emberelőnyben nyomhattunk) de a téli szünet beköszönte igazi megváltást jelentett ekkorra…

A téli pauzát egy izgalmas észak-afrikai edzőtábor színesítette: újdonsült testvércsapatunk, az ősszel nálunk vendégeskedő Bizerte invitált meg minket Tuniszba, ahova már az új fiúk is a csapattal tartanak. Visszatér Medgyesi fél év szünet után a védelembe, illetve érkezik a BVSC-nél 2 éve felfedezett tehetséges fiatal, olimpiai válogatott Zováth (ezúttal ő is Tiszakécskéről ha jól rémlik), s nem egyedül, egy másik tiszaparti csatárt, Török Lacit is hozva magával. Többen kérdeztük ekkor szurkolók: ha már ’kécske, akkor miért nem a 3 éve is megkörnyékezett, gólerős Ballát hozzuk, miért Törököt? E kérdésünkre sajnos a tavasz sem ad értékelhető választ. Nálunk kötött ki a korábban a Stadlert is megjáró takarító hátvéd/védekezőközép Schultz László is, aki utánunk eltűnik előbb a foci majd az élet süllyesztőjében, egy Ferihegy-közeli gázolást követő baracskai fegyház-szolgálattal. Említésre méltó a féléves kecskeméti kölcsönből visszatérő ifjú titán Hercegfalvi, aki első felnőtt idényére készült, valamint a 4 velünk próbálkozó afrikai harcos közül egyedüliként leigazolt Mansour Kane. A távozók között a sok vizet nem zavaró Sipos vagy a Piroskához képest igen halvány balszeles-produkciókat nyújtó Szántó (azért csak elvitte a Dunaferr) mellett Rott sztorija érdemel említést. Az egy kisebb megszakítással ’94 óta cserekapus portás amint írtam idén kiszorította vezért 4 meccs erejéig, majd Vácott visszatette Ádámot Gálhidi. Rottnak ez sok volt, a SportPluszban kiöntötte lelkét Bocsákéknak, miszerint ennél többet érdemelt volna. Nem volt maradása Kispesten, így eligazolt – személyében a „Kispesti Rampullát” sirattam, kedvenc cserkapusaim egyike volt. Persze csak Tarlósi Pista után.

A március elején újból meginduló NB1-es küzdelmeket a Vidi elleni őszi győzelmünk visszavágójával kezdtük meg. A borzalmas időjárás (kb. olyan ótvaros telünk volt, mint most) még csak hagyján, ám a Bozsikot üzemeltető grémium nagy ötlete, mely szerint a pályára hulló havat február elején traktorokkal kell letolni a felengedő altalajú gyepről, minden volt, csak nem a hosszútávra előretekintő tudatos gondolkodás jele. A rajtra a Bozsikot sikerült az NB1 leggázabb talajú stadionjává tenni, és a Fehérvár ellen ez is hozzájárult az alig nézhető kategóriába sorolhatósághoz. A vendégkispadon üldögélő Mágus és Gálhidi csatája végül döntetlent hozott, bemutatkozott viszont csapatunkban kezdőként a fél éves vidéki kölcsönadásból hazatérő ifjú Hercegfalvi, később számos hozsanna és gyalázás tulajdonosa a csatársorunkban. A másik debütáns Mansour Kane az új idők fekete gyöngyszeme. Hát a nevén meg a séróján kívül más (értsd: focijelenet) sajna nem ugrik be róla.

A következő fordulóban Nyíregyen tudjuk meg, mi a Szparisok Istene (0:3) majd újabb hazai remi a jó erőkből álló Dunaferr ellen, Varga Zolival az ellenfél padján. A 0:0-ás meccsről egy komolyabb emlékem van, az meg a korzón mögöttem ülő és ordibáló gyalázókisiparos onemanshow-ja melynek keretében az ukrán Nicsenkót osztotta emberünk veretes „pasli damoj, igooooor, pasli damooooj” egysorosával. Az első szebb sikert a Húsvét hozza el, melynek vasárnapját megelőző előestéjén Dubi vezetésével (ergo: duplájával) rúgunk egy hármast a Diósgyőrnek. A 3. gól szerzője az azóta NB II-es csapatunk kispadját is megjárt Gabala volt, ami jelzi a tavasz egyik nagy specialitását: csatár-vagy anblokk támadógólt elvétve láthattunk e hónapokban…

Bizony, az első Gálhidis tavasz úgy égett bele emlékezetembe, mint a legunalmasabb Honvéd evör addigi szurkerségem alatt. Kegyetlen performanszok jellemezték a csapatot, meccseink nagy része joggal nevezhetett a legunalmasabb találkozók Pantheónjába. Akkor edzőnket okoltam főleg, de be kell látnom: azzal a kerettel a támadófocival azonosított Guardiola sem tett volna csodát. A kezdő rendre egy rakat védekezőközéppel állt fel, nem is rémlik hogy lett volna klasszik irányítónk…amikor Dubinak kell azt játszani középről az éppúgy régen rossz, mint amikor 2-3 évvel korában Illésék lustálkodása idején Durci próbált előremenve trükközni. Érdemes megnézni pl. a záróforduló-beli, Fradi elleni sikerünkkor a középpályát: Schultz, Zováth, Gabala, Pintér Z., Cipf. Az utóbbit leszámítva a másik 4 echte szűrő, Schultz a hentesebbik fajtából ráadásul (és Gabala Krisz sem volt angolkisasszony). Piros lapokra tehát igen, fineszes megoldásokra kevéssé számíthattunk e periódusban. A ma divatos, Egervári által is bőszen mantrázott „szerethető csapat” wikipédiás szócikkében valszeg nem ez a ’99 tavaszi Kispest-Honvéd lesz a csatolt példa.

A DVTK legyőzését egy hétközi Hali elleni kötelezőbehúzás követte, végre csatár (Borgi) góllal és életem addigi egyik leghangulattalanabb meccsével. Hova tűnt már akkor az alig egy évvel azelőtti fergeteges hangulatú Diósgyőr elleni 2:1? Ultráink egy frissen beszerzett hangosbeszélővel szinte „taktikai utasításokat” mondtak be a pályára, s amikor a nagy csöndben egy Vezér-védés után jött a „szép volt, Ádám” hangosbeszélői mondat majd nagy röhögés a lelátón, hát mindenhol éreztem magam csak egy bajnoki meccsen nem.

Közben –szándékai ellenére- a keretből kiszáll Philip Tarlue. Az anno vele együtt ideérkező Moses már vagy 1 éve letiplizett Koreába, Tarlue azonban ősszel egészen stabil alapembere lett a csapatnak. Tavasszal, az idény kezdetén aztán behívta őt a libériai szövkap némi Afrikai Egységkupa-selejtezőre, ami nagy szónak számított akkoriban, régen volt már légiósunk válogatott. Nos, Philipünk ki is utazott annak és rendje módja szerint, ám a reptéren fennakadt az útlevélvizsgálaton – a ferihegyi fináncok ugyanis kiszúrták, hogy valami nem stimmel az útlevélképpel. A színes fotó-like megoldásról aztán Tarlue töredelmesen bevallotta: az bíz a kupagyőztes csapatposzterünkről származik, és leleményes barátai oktrojálták be a csapatfotóról kivágott kis képet a passzportba, mivel épp nem volt kéznél szabvány igazolványkép a védekező-középpályásról. Bohócliga, 1990-es évek vége. Szemembe könny szökik. Végül szegény Tarlue, aki akkorra már amolyan kvázi-kedvenceim egyike volt (abból a keretből bizony nem volt könnyű szemezgetni), végül vagy 2 hónapot húzott le a Vám-és Pénzügyőrség Száva utca környéki 99-es buszmegállóhoz közeli létesítményében (ami mellett akkoriban gyakran húztam el a BKV említett járatán NS-t böngészve), úgy, hogy kb. csak Gálhidi látogatta az edző beszámolója szerint – majd kiutasították az országból. Szép lezárása az itteni karrierjének.

A tavasz botrányát az MTK elleni derbi szolgáltatta – itt a Kanyar némi nemiszerv- és rasszközpontú élőképpel-drapival is készült, majd az MTK vezető gólja után egy elposszanó kétajtós szekrény a tribünön felhúzva magát azon, hogy a kék-fehér találatot a vendégdrukkerek a páholyban ünneplik egy „miért nem húztok át a vendégszektorba?!” felkiáltással a 6 vendégszurker nyakába öntötte fél korsó Borsodiját. Mégsem szegény öregek jártak a legrosszabbul, hanem Dénes Tamás rádiós és kék-fehér szimpatizáns, akit a 2. góljuk után, egy szoftos megkergetést követően tomporon kínáltak szurkereink, ugyanis a derék DJ hiába próbált bemenekülni az egyik sajtófülkébe, nem fért be, s kilógó hátsó fele így szedhetett be néhány teli rüsztös kísérletet (mindez a videón is megtekinthető – az esetet lakonikus nyugalommal, kezében sörrel végignéző kollega legendás). Jellemző a csapatunk erejére hogy a 2. félidőben Öcsémmel inkább a tribünös meccset néztük, nem pedig a gyepen folyó (sajnos egyoldalú) harcot. Így láthattuk azt is, amint a felérkező rendőrök elkapnak egy hőzöngőt, akit aztán egy másik szurker-szabadcsapat azon minutumban ki is szabadít. Erre mondta volna a Macska-jaj film derék anyakönyvvezetője: “tiszta kááááosz”.

E meccset követően a kilátástalan játék, illetve mutatott akcióinknak a meglehetősen kevéssé vonzó esztétikai értékének együttese épp elég lett ahhoz, hogy a közelgő érettségi-felvételi kombó miatt exponenciálisan megnövekvő tanulási szükséglettel kiegészítve pár hétig távol tartson a Bozsiktól. Így csak TV-n keresztül szenvedtem végig a Siófok elleni hangulattalankodást, ahol Kabát végre tolt egy olyan fejest, ami mutatta: eddigi bizonytalankodásai után jó kis NB1-es csatárrá érhet a fiú. Azzá is ért a Warrior, csak nem nálunk…

A DVSC elleni 0:0 hasonlóan borzalmatos élménynek bizonyult, félidőben vissza is mentem a matektételek fölé, Hajdú B. a meccs végén jegyezte meg azóta legendássá vált összegzését: „ha van szívbeteg ismerősük, nyugodtan ajánlják neki ezt a meccset, nem fenyegeti semmi veszély…”

Vereségekkel tarkított vesszőfutásunkat a Győr ellen szakítjuk meg egy eső utáni 4:0-lal a Bozsik-stadionban, ahol az égi áldás annyira szétáztatta az amúgy is katasztrofális gyepet, hogy a körülményekre bátran aggathatjuk rá az irreális jelzőt. A videón is hallhatjuk, ekkor már közölte a vezetés Gálhidivel, hogy game over a szezon végén, így a fiatal edzőnek új kalandok után kellett néznie.

Előbb azonban Zegen kapjuk meg az akkoriban szokásos zalai tockost, a videót itt is linkelnem muszáj, hisz a Benkő- és Komora nyilatkozatok igazi klasszikusokká értek (kameramozgás, vágóképek, orgánumok… imádlak ’90-es évekbeli NB1), majd egy Kabát-duplás búcsú a Bozsiktól a Vác ellen.

A szezont aztán Gálhidi egy szép ostorcsördítéssel zárja: az MTK-t utolérni már nem képes, és az idény végére be is sülő Vlak-féle Fradit egy meccsvégi Borghese-góllal megütjük az Üllőin- ez akkor szép skalpnak számított – kár, hogy az idényvégi meccs már nem sokakat érdekelt. Az Üllői úti győzők: Vezér – Plókai, Csábi, Medgyesi – Schultz (Hercegfalvi), Pintér (Holló), Zováth, Gabala (Némethy), Cipf – Kabát, Borgulya. Lábtörése után itt tért vissza amúgy a jó Cipf Zoli, akit még egy évvel azelőtt a ’98 tavaszi bennmaradásért vívott harcunk során likvidált Tóth András gyakorló fejvadász a Fáy utcában. A bajnokságot végül 18-ból a 12. helyen zárjuk, alsó középcsapatként, igazi NB1-es WestHam UTD státuszba süllyedtünk tehát a magyar Liverpool-éból, nem bántam volna, ha vége lesz ezeknek az éveknek. Jöhet ismét a Hornby-párhuzam: a gimis évadok bizony nem életem legkedvencebb részei, nem volt egy nagy eresztés a VPG-s társaság, és ezek az évek a Kispest életében is egy beszürkülést hoztak, úgy kezdtem már visszatekinteni a kora ’90-es évekre, mint valami régmúlt csodára, ami talán igaz se volt…

Az idény alapcsapata kb.:
Vezér- Plókai, Hungler (Csábi), Gabala (Tarlue, Medgyesi) – Szántó, Bánföldi (Schultz), Pintér Z. (Zováth), Dubecz – Csertői (Kabát), Borgulya.
Pályára lépett még kapusként Rott, a védelemben Müller Krisztián és Farkas Andris, a középpályán Cseke, Hercegfalvi, Némethy, Cipf, Lóczi Robi, a csatársorban pedig Kane, Holló, Török, Azoitei és a Fradi ellen Touati.
Kiemelkedő teljesítményekről nehéz beszélni. Dubecz kábé alapember lett, Zováth se volt rossz tavasszal, Gabala is hozta az átlagot, de igazán emlékezeteset kevesen alkottak ebben a szezonban. Burgi rugdosott 1-2 gólt a Fradi ellen pl. csak ő volt eredményes oda-visza…de benne is több volt szerintem.

Említettem már, de muszáj még egyszer leírnom: az általam addig látott legszerényebb vonzerejű csapatunk volt ez, egy iszonyat unkreatív keret. Ősszel még Cseke érkezésekor bíztam az irányítójáték újbóli felpezsdülésében, de az idény előtt egyszerre távozó Bárányos-Kovács Béla kettőst egyszerűen nem tudtuk helyettesíteni. Gálhidi szegény abból főzött, amije volt – ősszel a ’kécskei csomagból Szántó Robistul (aki nem egy Piroska) meg Holló Ricsistől (aki nem egy Tóth Misi), és főként egy Bánföldivel, aki meg Bánföldi. Brrrr… Tavaszra meg ugye ott volt a Schultz, Zováth jellegű szűrő-szufficites középpálya, ahol Dubi vagy Gabala kenhette volna a ritmust. Igen gyér, valljuk meg. Persze arra jó volt a csapat, hogy a középmezőny aljára gond nélkül bejöjjünk, legalább a közvetlen kiesés-veszély nem nagyon legyezte arcunk. El kell viszont ismernünk kertelés nélkül: ezekben az idényekben sokszor az mentett meg minket, hogy a Kovács Attiláék által 18 csapatosra hizlalt első osztályban (alias PNB) mindig akadt 3-4 outsider aki még nálunk is szoftosabb teljesítményt volt képes összehozni (Stadler, Kerület, Tiszakécske, Nagykanizsa…mikor ki). Igazoláspolitikánk, amely ekkor már évek óta (a Komorás őrült tavaszt leszámítva) az „olcsó árut nagy tételben” jelszóban gondolkodott, ismét szép bizonyítványt állított ki magáról – ezúttal a szponzor irányultságát tekintve a Tiszapartról raklappal hozott középszerű spílerek tekintetében. Fájdalmas, hogy több játékosunkat (legyen az saját nevelés, mint Kabát, vagy fiatalon idehozott arc, mint Zováth) miután itt „kikupáltuk” az igazi kifutásukat más másutt nézhettük végig csorgó nyállal…

Érdekes évad volt ez abból a szempontól is, hogy az első olyan őszt hozta el, ahol rendszeres kijáróvá avanzsáltunk tesómmal az addigi alkalomszerűség helyett. A meccsek nagy része azonban sajnos igazi kínszenvedés volt. Míg ősszel még bírtam ezt a fajta gyűrődést, addig tavasz végére az iskolai kötelezettségek kicsit hátrább tették vörös-fekete kedvenceim a preferencialistán. A család meg a barátok ekkoriban kezdték hinni, hogy kinövök ebből a fura hobbiból, de ebben tévedtek.  Gálhidi  tehát búcsúzott, ő majd 4 év múlva tér vissza egy igen nemes feladat során bizonyítva hogy helyén van a Kispest-szíve. Következett egy újabb nyár, ahol nagy ígéretekben nem volt hiány, a kispadot ismét becélzó Komora újfent igazi erősítésekről kezdett beszélni, én meg úgy éreztem: annyi szarság zúdult már ránk az elmúlt szezonokban hogy most tényleg egy jó idénynek kell jönnie. A privát életben pedig az egyetemmel indult egy új szakasz számomra, egy új szakasz, ami kedvenc magyar csapatomnak is eseménydús, hullámzó és enyhén szólva vegyes előjelű –túlnyomórészt azonban negatív- periódusok váltakozását hozza – ezekről az évekről szólnak majd következő epizódjaink.

Speciális retrospektív sorozatunk hatodik darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. 1995-96-hoz érkezvén megindulunk egy új úton, elhagyva az élklub- identitást és lassan megszokva a középcsapatok íztelen-szagtalan kenyerének csócsálását. Ám az időszak kezdete még egy utolsó nagy performanszot hoz: meglepetésgyőzelmek (MTK oda-vissza, FTC itthon és a kupavisszavágón, Parmalat kiütése a Bozsikban stb) és váratlan betlik mellett egy hallatlanul izgalmas tavasz végén Kispestre hozzák játékosaink a Magyar Kupát heroikus küzdelemben- ezt a szezont elevenítjük hát fel a hajtás után.

Ahogy azt már előző epizódunk befejezésekor jeleztem, új korszak köszöntött rám minden téren. A gimi kezdését megelőző, poszt-általános iskolás nyári szünet Honvéd-szempontból is bizony új szelek lengedezéséről szólt, lényegesen különbözve az általam eddig megélt uborkaszezonoktól. A sportsajtó enyhén szólva nem a mi igazolásainktól volt hangos, ellenben a távozóink annál inkább címlapot értek. Illés, Hamar, Orosz, Csehi, Szabados, Stefanov, Kovács Kálmán és társaik bizony bárhol-bármikor bajnokcsapat-esélyes gárdai alapjai lehettek, és Bánfi, Brockhauser, Duró és Pisont is külföldi szerződéstervezetek nyálazgatásával töltötték a nyári szünetet. Mi lesz itt? -keseregtem. Sokáig az edzőmeccseinken is a tavasszal megismert fiatalok (Kovács Béla, Bari, Gabala, Kabát, Hungler) és újabb saját nevelések  (Urbán, Szente, Bujáki) tették ki a kezdő gerincét, mutatva, hogy bizony az új Kispest rájuk épül majd. Tényleges igazolásokra majdnem a közvetlen szezonkezdetig kellett várni, akkor esett be Pécsről Eszenyi, aki viszont akár a bajnokcsapatunkba is befért volna anno, szóval kezdődhetett a reménykedés hogy mégis hozunk értelmes arcokat. A folytatás (Pena Csepelről valamint Urbányi a BVSC-től vissza) ebben megerősített: ha nem is hazai top-sztárokat de legalább  NB1-es rutinrókákat csábítottunk ide. Olyan rejtélyekről most nem is beszélek, hogy az NS által  az adatbankban kész tényként kezelt és a csapatképen feszítő érkezők, a kécskei gólvágó Balla Mihály és a Halis Kenesei Zoltán (később albán bajnoksági legenda) csak 1-2 kupameccsen léptek pályára e nyáron vagy még azon sem (Balla), szerepük a keretben számomra máig rejtély.

Kezdődhetett hát a szezon, lényegesen csökkentett elvárásokkal az elmúlt évekhez képest amihez -valljuk meg- nem volt könnyű hozzászokni. A nyitómeccs itthon a középcsapat Győr ellen pl. eleve háromesélyes volt végül egy közepes élvezeti értékű 0:0-t láthattak a kilátogató nézők. Nekem pozitívum volt egy másik új fiú, Cseke István irányítójátéka, akit Török Peti is az idény meglepetésének jósolt. Hát nem lett az szegény, de ezt végül nem bántam, a 2. fordulótól ugyanis komoly vetélytársat kapott a karmesteri poszton: az Eszenyihez hasonlóan Pécsről átszervált Robert Warzychát, az Everton korábbi irányítóját. A lengyel srác Csepelen egy vesztes meccsen de rögvest góllal debütált, nekem személy szerint még sok szép percet szerezve pályán nyújtott remek játékával. E felemás indítás után a csapat egy rövid spanyol túrára indult, elhalasztva a Stadler elleni hazait, majd ha jól emlékszem, a 4. fordulós Fradi elleni vendégjátékot is de azt már a zöldek kérésére a BL selejtezőjük miatt. Hazatérésünket követően végre behúztuk az első győzelmünket a bajnokságban és végre a gólfát is sikerült megrázni, már a kezdőben számolva a spanyol túrán beszoktatott két erdélyi új szerzeménnyel, a balszélső Piroska Attilával és druszájával a csatár Ghindával. Utóbbi  gólt is vállalt, a lengyel kedvencem és Cseke mellett (hm…Bárányos-Cseke-Rob Warzycha….nem gyengén kreatív belső középpálya). Komora nyilatkozta valamikor hogy Piroska és Ghinda érkezésükkor ázott kis verébként ültek a Bozsik öltözőjében (Ghinda robusztus testalkatára gondolva ez enyhe képzavar a derék Imre bától), kellett 2-3 hét mire utolérik magukat. Úgy fest ez sikerült. A következő hét sajnos megint szopóágat hozott, a Szőnyi úton a KHFC ’90-’95 RELOADED néven turnézó BVSC oktat minket Orosz és Vincze Pilu góljaival, véreznek a kispesti drukkerszívek.

Közben tovább alakul a keretünk. Eszenyi másfél hónap után köszöni a lehetőséget és 2 MK- valamint 1 bajnoki gól után él a szerződése adta opcióval: Izraelbe távozik. Bizony ezektől az évektől kezdve Izrael lesz a magyar focisták új Belgiuma, Sallói népszerűsége nyomán sok szentföldi klub fordult az NB1 vitézei felé – Dénesünk a Bnei Jehudát választja. Helye a keretben nem marad betöltetlen, a szerb Mirko Jovanovics érkezik Délvidékről (A Pécs ellen még mindketten játszanak).

Csapatunk a szezonban meglehetősen rabiátus! Sima vereségek váltakoznak meggyőzőbb hazai performanszokkal majd újabb váratlan botlásokkal. Jön az MTK a Hungária körúton. A kék-fehéreket Várszegi brutkó módon megerősítette a nyáron, Csertői, Füle, Oprisan, Babócsy, Babos Gábor mellett sajnos az Illés-Hamar KHFC trademarkos támadószekció is oda került (szezon előtt én már ki is utaltam nekik a bajnoki címet). Azonban a Hungária körútiak is elég érdekesen nyomták az idényt fényesen bizonyítva hogy a sok nagy név nem egyenlő egy jó csapattal, kicsit a mi 1992-es őszünk kísértett. Ezek után az előzmények után ellenünk is gyengébb teljesítményüket hozták ami a csereként beálló Bari távoli ágyúzásával megkoronázva bravúrgyőzelmet ért az egyik legerősebb keret otthonában.  A Vezér-Hahn, Bánfi, Mátyus-Forrai (Kovács B.), Pisont (Bárányos), Warzycha, Duró, Piroska-Ghinda, Pena (Tóth M) összeállítás jelzi az új csapatunk alapkezdőjét, valamint azt: a szezon elején még vacilláló Durci és Pisont Pista is bevállalta az őszt Kispesten, ami azért dobott a csapat erején. A kapuban érdekesség hogy a szezonkezdettől védő Rottot Vezérre cseréli Török Péter (hogy 3 forduló után pedig a szintén még maradó Brocki foglalja vissza helyét a vonalon). Ebben az időszakban a Veres Pálné gimiben már javában tombolt a Fradi-láz, a zöldek BL menetelése még a focilaikus osztálytársakkal is a TV elé szögezték és tobzódtak a szünetek a borzalmas sületlenségeket tartalmazó nagy megmondásoktól. Jómagam is szorítottam a gyűlölt ellenfél zöldeknek a BL-ben, be kell valljam töredelmesen, hiszen hősies menetelést nyomott a Novák Dezső értő kezei alatt az NB1 legerősebbjévé formálódó gárda (ezúttal már igazoltak is, elég Kunticsra, Hajdura vagy épp Nyilasra gondolni). Lehetett azonban bármily legendás is a Fradi BL-ősze, nekem a Real elleni hazai 1:1-nél százmilliószor többet jelentett a Hungária körúti siker az erősebb (és a minket- akkor keserűen így éreztem- megcsaló arcokkal is felvértezett) MTK ellen… Hiába, más a szimpatizáló drukkolgatás és fociláz kór Honvéd-altípusú fertőzése. Előbbi könnyed szórakozás, utóbbi egy életre szól, hogy elővegyem a patetikus énem…

Török Peti közben folyamatosan variál a csapaton. A tékozló fiúk (Pisont, Duró, Brockhauser) időleges visszatérésével erősödik a középpálya és a kapusposzt, Cseke kikopóban középről, elől Tóth Misi egyre inkább végső megoldás lesz a bajnokság eleji Eszenyi-Pena duóhoz képest. A bajszos román csatár  is egyre kevesebb szerepet kap, Misi mellett Ghinda és Jovanovics váltogatják egymást. Az új fiúk, Piroska vagy Warzycha közben igazi erősítésekké váltak, előbbi a baloldalon mutatott meggyőző játékot egy olyan poszton (igazi ballábas középpályás) ami évek óta pótmegoldásokkal volt betöltve nálunk (Vincze, Hamar), Warzycha személyében pedig egy kb. Illést is feledtető “szeme van a labdáinak” jellegű karmester mozgatta a csapatot (amikor pedig Pisont is beszállt mellé….hm….kár hogy csak 1 hónapig nyomhatták együtt). Mellettük Bárányos lubickolt az árnyékirányító szerepkörében gyakran a jobbszélről beindulva középre. Ez volt az ő igazi posztja, egy stabil irányító mögötti kreatívkodás…

A kisebb torpanásokat (újpesti vereség, hazai remi a DVSC ellen) egy fényes siker követte a Parmalat ellen a Bozsikban: 5:0! Ghinda Attila 3-mat vág, majd a körkapcsolás végén bájosan habogva az interjúban közli, hogy még sose történt vele ilyen. Szintén szép emlék a Vasas elleni hazai, havas pályás rangadó ahol egy remek, fordulatos mérkőzésen nyerünk 3:2-re az akkoriban nagy formáját futni megkezdő kék-pirosak ellen (ez már a Gellei -féle Maczó-Geress-Galaschek-Juhár-Szilveszter-Jován-Fischer-Pál nevekkel fémjelzett Vasas akiket ebben az idényben még oda-vissza verünk….) A döntő tizit Warzycha heggeszti be Sáfár kapujába, fontos 3 pont a zsákban. Az őszi zárás is fordulatos, a Schwarz és Austin jellegű névlegendákkal telezsúfolt Vác ellen 3:3 a Duna-parton, Bari, Tóth Misi, Warzycha a gólszerzők. Sajnáltam a győzelem elmaradását, főleg úgy hogy még várt ránk egy rázós meccs. A Fradi ellen az Üllőin került megrendezésre az elmaradt pótlásunk, a BL szériáját letudó zöldek sajnos simán lerendeznek minket. 1 csatárral állunk fel, inkább a védekezésre koncentrálva- nem jön be. A Fradi akkor ősszel sokkal jobb volt sajna nálunk, mi nem bírtuk ki hogy kevés kulcsemberünk épp gyenge formát fut.

Véget ért hát az ősz, emlékeim szerint 15 meccs után 5-5-5 volt a GY-D-V arányunk, igazi középcsapattá avanzsált a Kispest…. Mégis szerethető középcsapat, szóval bár hiányzott a korábbi évek „nagy Kispestje”, az új spílerekkel kiegészült és sok saját neveléssel felvértezett gárdának igenis lehetett szurkolni. Főleg hogy hátra volt még egy több, mint remek tavasz!

A remek tavasz. Amelyre már a ráhangolás is biztató volt. Szépen sorban húzogattuk be az előkészületi meccseket, hogy kellő önbizalommal forduljunk rá a Békéscsaba elleni, az idényt felvezető MK nyolcaddöntőre. A Csaba abban az évben nem muzsikált már oly zseniálisan mint 1-2 éve de azért a keret magja még egyben volt a Vasasba távozó Váczit leszámítva. No meg Árgyelánt. A csapat másik irányítója is lelécelt ugyanis a Viharsarokból- Kispestre! Mellette még az ősvidis Dubecz János került az  “érkezett” rovatunkba, valamint két ifjú libériai huszár, John Moses és Philip Tarlue (állítólag hazájuk olimpiai válogatottjának tagjai voltak- efelől némileg szkeptikus vagyok, ma már olyan tapasztalatokkal felvértezve, mint Miro esete 2005-ből aki a Sporting Lisboát vizionálta excsapatai közé). Az érkezők mellett veszteségeink sem voltak kismiskák- Brockhauser (képünkön) és Bánfi Belgiumba (Genk és Aalst), Pisont (Beitar) és Duró (Bnei Jehuda) Izraelbe költözött. Látszott, hogy némi szerkezetmódosítás (Bánfi helyett Hahn ment be középre söprögetni, utóbbi helyére pedig Ploki reaktiválódik a kispadról) mellett a saját keret oldja meg a pótlást, és fiataljaink, Kovács Béla vagy épp Gabala még több szerepet kapnak majd. Egyúttal újabb ifjú titánok jelentek meg a csapat edzésein a fakóból…

A Bcsaba elleni kupaderbi nyögvenyelős lett de 1:0, 1:1-gyel megvolt a továbbjutás. Árgyelán oda-vissza büntette volt csapatát a két találkozón. A lendület nem hagyott alább, a bajnoki nyitányon Győrből hozzuk el a három pontot, ismét Penával kísérletezik Török Péter Tóth Misi mellett, hogy aztán hamar letegyen Georghe-ról mint megoldásról. Közben kis megtorpanás, a Csepel és a Stadler ellen is csak iksz a vége, így fordulunk rá a nagy tavaszi hadjárat kezdetére, melynek az eleje egy 3 Fradi-meccsel terhelt flúgos futam. Ha valaki akkor közli hogy egyszer se ütnek minket a zöldek akik amúgy is erős keretüket még tovább izmosították Nicsenkóval és Nagy Norberttel (Stadler), Jagodiccsal (Haladás) és Arannyal (DVSC)….hát megmosolygom az illetőt. Pedig így történik!

A szerdai kupameccsel indult a derbisorozat, ezen 2:2 otthon a Fradi ellen. Ez az eredmény annak fényében különösen megsüvegelendő, hogy sérült csatárszekciónk miatt gyakorlatilag ék nélkül játszunk, Bárányos és Moses a két kezdő elöl. A gólokat Piri és Árgyelán szállítják. E kettős az MK sorozatban még egy meccset hoz majd-  a legjobbkor….. de vissza a negyeddöntőre.  A döntetlen számomra a főhajtás mellett azt is jelentette, valószínűleg vége a kupakalandnak, ez a Fradi kivégez minket az Üllőin. Előbb azonban ismét Fradi, ismét Bozsik, bajnoki a 3 nappal későbbi hétvégén. 12 000 néző a napsütéses húsvéti szombaton, remek hangulat, csatár nálunk továbbra is alig, ezúttal Kabát az egyetlen ék. Harmatos. Nem úgy mint a 30. perc táján Robi Warzycha némi 16-os környéki lopakodást követő ívheggesztése a pipába! Hajdú ‘Fodball’ Attila fél álszakálla kihullott vetődés közben de mindez mit sem ért! Óriási gól! Ezt követően pedig egy órányi masszív bekkelés, végül 3 pont itt. Herczku személyében újabb saját nevelés debütál, én meg nem látok a boldogságtól. Hétfőn a fradista gimnáziumi osztálytársak fröcsögnek ahogy azt kell- zene füleimnek….

Egy egerszegi 0:0 után Üllői út, MK-visszavágó. Nem vártam semmit a meccstől, max tisztes vereséget. Épp a fizikaleckével szánalmaskodtam a szobámban mikor meghallottam hogy sporthíreket olvasnak meg a Gyárfás-féle Sportriporter kerestetik” műsor résztvevői, versenyfeladatként. Az egyik srác uszodai rekordokról regélt, a másik pedig közölte hogy friss hír az Üllői útról: 20 perccel a találkozó vége előtt a KHFC 4:1-re vezet az MK-negyeddöntő visszavágóján a hazaiak ellen!!! Na, mondom magamban, megint kamuhíreket olvasnak be, hiszen ilyen jellegű „viccfeladat” is állandó műsorszám volt a vetélkedőben. Bekapcsoltam hát a rádiót, de onnan is a csodahír szólt….elképesztő eredmény volt ez akkor, balfaszkodó Kispestem nem kalja össze magát és 4-et ver be a Fradinak az  Üllőin? A meccs végén a hírek szerint aztán futnia is kellett szurkereinknek a nem várt eredménytől  megposszant zöld kollégák elől… 1:4….ezt ki hitte volna? Én férfiasan megvallom: nem bíztam a csapatban. Jár is nekem ezért utólag egy habzó szájú „Takarodj”. Másnap fellegekben jártam, az osztálytársak Fradi-érzelmű magjának minden tagja az idegroham és a lipótmezői beutaló állapota között lebegett.

Hozzánk meg jött a bajnokság listavezetője, a Fradit ősszel faképnél hagyó, ám tavasszal már harmatosabb, Csábival, Molnár Zoltánnal, Orosszal, Vinczével, Kosztával büszkélkedő BVSC, a padon olyan reményteljes (…) fiatalokkal mint a későbbi bohócliger császárokká nemesülő Pomper vagy Potemkin (hmm….ínyencfalat nevek). Remek meccs kerekedett az április közepi szombat estén! Egyenrangú ellenfelei voltunk a jóval erősebb keretű vasutasoknak, Bari góljával vezettünk is (szép lapos lövés volt 16ról, köröttem morajlott is nagy vidáman a korzó), de a heves vérmérsékletű Zsolt kiállíttatja magát Orosz Fecsó pedig 11-esből egalizált…. A csapat azért szépen küzdött, a Vezér-Plókai, Hahn, Gabala-Árgyelán, Faragó (Lóczi), Urbányi, Bárányos, Piroska, Warzycha-Tóth M. összeállítás remek lenyomata a tavaszi alapsémának, ekkorra már kezdett olajozottan működni a félszezont meghatározó Árgyelán, Piri, Bari, Warzycha középső sor, a lengyelünk e meccsen pl. olyan labdát tett ki a balszélen robogó Piroskának hogy félrenyeltem a kólámat a lelátón…. Hasonló reakciót váltott ki belőlem a korábbi kedvenc, Vincze Pilu folyamatos  gyalázása is, ezek közül a „ez a Pilu meg hogy néz ki… felvarratta már teljesen a homlokát a tarkójára” klasszik ragadt meg a fejemben. Így múlik el a világ dicsősége. Pécsett aztán újabb fiatal debütánst ismerünk meg, a jellegzetes szakállszerkezete miatt a ’90-es évek végén a korzón csak tésztaszájúként aposztrofált Pintér Zoltánt, aki végig is brusztolja a meccset a szűrőposzton. 4:2 amúgy ide, remek játékkal! Jöhet hát az MK elődöntő.

Vác az ellenfél, a sorsolást nem okolhatjuk…. ez már nem a korábbi évek félelmetes mumus Váca, inkább egy kulcsembereit vesztett fogatlanabb oroszlán, Répássy és Füle helyett már Vojtekovszki és Szoboszlai a főbb márkanevek, Hahn helyett pedig Kasza a védelem cégére…. egy jó Kasza! A derék védő nyitja a gólparádét a szakadó esőben, tizenvalahány méterre saját kapujától lekezelve a bogyót majd hatalmas rakétát zúdítva Hámori hálójába… ezen felbátorodva Jovanovics és Tóth Misi is beköszönnek,  sőt szerb csatárunk Bari mellett itthon is eredményes (itthon is esőben ha jól rémlik), Kasza mester pedig ezúttal önmaga kiállíttatásával hozza a kötelezőt, így ott vagyunk a Magyar Kupa döntőjében, 1994 után másodszor a saját Honvéd-történelmemben. Kupát szurkolói létem alatt még sosem nyertünk, vajon idén sikerül e a nagy fegyvertény, megkoronázzuk e tavaszt?

A tavaszt, bizony, mely szépre kezd sikeredni, a két Vác meccs között ugyanis az MTK-t is elkapjuk, ezúttal Kispesten. A meccsen 3 tizenegyest ítél a bíró ebből Zsivótzky és Warzycha bevarrja a sajátját, Mátyus hibáz, mégis miénk a 3 pont, ugyanis az Üllői úti MK-csoda alkalmával is duplázó Plókai megint beköszön, még jó hogy Bánfi távozásával és Hahn középre vezérlésével ismét megnyílt előtte a jobbhátvéd poszt! Kisteleki MTK edző kegyetlenül el van durranva a meccs utáni sajtótájékoztatón, én pedig a Mátrában abszolvált, sástói osztálykiránduláson, ami pont e hétvégén volt, így csak a reggel 7-kor, a táborból kiszökve megvásárolt NS-ből értesülök az újabb sikerről. A következő hetek aztán jó Honvéd-forgatókönyv szerint torpanást hoztak, közte az Újpest elleni hazai 1:1-gyel ahol Jovanovics ugyan kiegyenlíti Wukovics (megfáradó villanyújságunkon egy darabig „Wuk__ics” felirat díszelgett), mely  remi után épp beesve a Bozskból a TV elé egy másik döntetlen-szagú meccset izgultam végig, a Juve és Ajax közti 1:1-et melynek végén 11-esekkel kedvenc külföldi csapatom örülhetett. Remek este-éjszaka volt, főként hogy a gimis főfradista osztálytársnak meg az Ajax volt a külföldi líblingje, így a tavaszi fradialázások után a BL-t tekintve is arcába vigyoroghattam.

Június 8-án aztán elérkezett az MK döntő első felvonásának napja. A BVSC lett az ellenfél, szerencsére idegenben kezdtünk, az oroszlánbarlangnak azért nehezen nevezhető Szőnyi úti „katlanban”. Az 1-1 kiállítással (Bükszegi, ill. az akkor már a Fociles c. péklapátra érett című  műsort Hajdú Bé és Faragó Ricsi titánokkal együtt vezető Urbányi) tarkított amúgy elég gyengusz meccset végül ismét exeink hozzák a kékeknek: Vincze Pilu fellökését követően Csábi varrja be a véleményes büntetőt Vezér kapujába. 0:1 a vége a mi szempontunkból, maradt esély a visszavágóra– csakhogy közben elveszítjük az Észak-Amerikába igazoló Robert Warzychát- a lengyel már a kupadöntő odavágón sem tartott a csapattal.Az ő Colombusba való elengedése a Hornby párhuzamot tekintve az én Liam Brady fejezetemet hozta el…. aki olvasta a Focilázt tudja miről beszélek.

Érdekes, hogy nem Illés vagy épp Pisont lett ez a bizonyos Brady, bár Pisontot is imádtam és mai napig szeretem… de van abban valami hogy az ember fociláz-ügyileg 14-18 éves kora között a legfogékonyabb…hiába voltam már nagy Kispest drukker 1990-től, a komolyabb kijárások a meccsekre 1995-től élesedtek be, így Warzychát (és rémes utódait) jóval többször láthattam személyesen mint a korábbi NAGY csapatunkat… ebben áll a dolog nyitja. Távozása igazi űrt hagyott maga után az én kognitív Kispestemben, igazi idol távozott a személyében. Légiósként ilyen pozícióba jutni a drukkerszívben bizony kiemelkedő teljesítményt igényel- amit Rob hozott is…Szóval Warzycha el, én meg megijedtem bizony: ki fogja kenni a forintos lasztikat a csatároknak és a szélsőknek? Bárányos önmagában nem elég, Kovács Béla még harmatos, Cseke tavaszra eltűnt, más nem nagyon veszünk itthonról….félelmeim sajnos beigazolódnak, de inkább a következő idényben, ekkor még a lendület visz minket… ….olyannyira hogy a bajnoki szezon vége igencsak szépre sikerül….4-et kap a Hali a Bozsikban és a Vasas a Fáy utcában, a Vác ellen pedig egy 2:0-lal zárjuk az évet. Előtte azonban MK döntő-visszavágó a Bozsikban.

Tényleges Kupadöntőn még sosem voltam azelőtt, így a BVSC elleni visszavágó debütnek is beillett. Jól bevált osztagunk (Apu-Öccs-én) indult hát a jeles eseményre késő délután – még szép napsütésben. A jegyek megvétele után pont egy 100 kg feletti súlycsoportú koleszterinharcos mellett csapattunk be a Szentélybe aki a Honvéd Hotel magasságában érces hangon zengte el az „elverjük a BVSC-t mint buzi a f***át” emelkedett egysorost, megkapó alaphangot adva az estének. A pálya szélén, egy lábával egy kisebb gödörben a salakos futósávban egy decens kis faasztal, mint nagyanyámék nagyszobájában a dohányzószett….azon egy, az asztalt át sem érő keszkenő, rajta a Kupa. Atya-gatya, micsoda körítés…. A csapat felállásában (Vezér-Plókai, Hahn, Mátyus- Forrai (Árgyelán), Urbányi, Bárányos, Piroska, (Kovács B.), Gabala- Jovanovics (Ghinda), Tóth M.) némi meglepetés a sérülésből visszatérő Forrai kezdőbe jelölése, mellette Gabala és Urbányi is kezd, így a középpályán csak Bárányos és Piroska a klasszik támadó. Nemhiába, Warzychát nem nagyon sikerül pótolni taktikailag. Ezt a meccs is igazolja, kegyetlenül szenvedünk a közben szakadni kezdő esőtől (megint eső….az égi áldás végigkísérte bíz a tavaszi kupaszereplést) , illetve a ténytől: a BVSC biztosan tart minket távol a  saját 16-osától. 0:0-lal zárul az első félidő, a hűvös esős este ellenére csorog az izzadtság a szurkolók gerincén.

A második játékrész ahogy elindul az nem sok jót ígér az álmoskönyvek szerint. Gabalát kiszórják a második sárgája után (ha nem csal a memóriám), majd Vincze ülteti le egy csellel a már erősen maturus mozgású Hahn Árpit (az ember szinte hallotta  a reccsenő derekat a jelenetnél) és tör egyedül kapura, Vezér jön ki, ám Pilu könnyedén elviszi mellette a labdát….atya ég…. kissé kisodródva gurít az üres kapura….kész….- üvöltöm rekedten, ám a kapufáról kicsorog a labda a játéktéren kívülre…. ekkor mondtam magamnak: ha ez nem fordulópont akkor semmi….az idő megy….az eső szakad….. Apu mellettünk átkozódik: ilyen hülyeséget, kijönni egy ilyen tré meccsre…a végén pedig ki is kapunk… eltelik a 70. perc majd a 80. is…nem lesz idő már semmire…keserű a szám íze, Öcsém fejét lehorgasztva ül mellettem, a tribün tele és hőzöng de inkább elkeseredetten…ekkor, 4 perccel a vége előtt Piroska valahonnan jobbról (mit keres ott?!) kapura tör és 20-ról lő…Koszta vetődik…eléri…? NEM! GÓÓÓÓÓL!!!!!! A tribünön hangrobbanás, majd leszakad az öreg szerkezet. Mindenki egymás nyakában…honnan jött ez vissza…de hogy bírjuk majd a hosszabbítást emberhátrányban? Szemben az ultratábor majd’  kigyullad a pirótól… de nehéz lesz ez még, nem fogjuk bírni…Középkezdés, de az egész tribün állva marad… leírhatatlan a hangulat. Aztán mikor kicsit csöndesednénk (bár nincs miből csöndesedni- a hangom elment ugyanis), épp ülnék le, szabadrúgást ívelünk be a 16-os vonalára, a Forrait nemrég váltó Árgyelán fejel… de milyen messziről -villanna át az agyamon de gondolkozni sincs időőőőőőő!!!! GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!!!!!!!!!!!!! Most már tényleg beleng a fedett lelátó… A torkomból valami furcsa, bugyborékoló, halk hörgés jön már csak ki, a hangom valszeg napokra elvesztettem. Kit érdekel… A szurkolók beugrálnak a pályára… 1 perc van hátra, de a bíró jelzi hogy 3 perc ráadás… Komora már a pálya szélén, ingujjban, vörös fejjel, gutaütés-gyanús állapotban lökdösi vissza a drukkereket az oldalvonalon kívülre… a BVSC szép csöndben szublimál a pályán….hihetetlen pillanatok…cserélünk, Ghinda váltja Jovanovicsot, majd egy forintos labdával kapuig gyalogol…extázis a lelátón ám hibáz… vigyázzatok gyerekek, egy gólt kapunk akkor annyi….de ez a BVSC már nem rúg gólt aznap este. Egervári Sanyi bá, a félfamentes rajzlapok későbbi nagy piktora összetörten áll a vendégkispad mellett… előbb a bajnokság ment el a Fradi ellen a Stadionban majd az MK is néhány héten belül… marad az UEFA kupa, de már nem vele…szegény. Közben a bíró végre a sípjába fúj, VÉGE!!!!! KUPAGYŐZTES 1995-96-ban a KISPEST-HONVÉD FC! A siker kiérdemléséhez kétség nem férhet. Búcsúztattuk a Fradit, levertük a bajnoki ezüstérmest… Csodás tavaszt koronáztunk meg ezzel a sikerrel, a pályán ünneplő 8000 szurkoló, majd a tribünre feljövő, a még mindig pezsgőáztatta kockás zakóját viselő Török Pétert levegőbe dobáló játékosok (Plókai epic piros bicajnaciban) örökre megmaradó emlékképek…. Európa, megint jövünk, ezúttal a KEK-ben! Árgyelán rövidesen már az NS-ben ígéri, a Fradi elleni SZK döntőt is behúzzuk… hát ez nem egészen így lesz és nem Árgyelánnal de ne rontsuk el az emlékezés emelkedett perceit….

Hazafele a szakadó esőben gyalogoltunk családilag az Ady Endrén a Templom térig, Aput rég láttam ilyen feldobottnak focimeccs után, noha nem győzte hangsúlyozni hogy mennyire szürke ez az idei csapat, azért a bajsza alatt nagyokat mosolygott. Öcsémnek is ez volt az első igazi Honvéd-sikere, a ’90-’95 közti időszakban inkább lelkes, de még gyermeki szemlélője volt csapatunknak, itt azonban már abszolút szakértő szurkerré vedlett ő is. Én pedig…. a nyaramat aranyozta be ez a tavasz és az MK-siker, a tudat hogy meggyengült csapatunk sem hagyja magát, a Kispest az KISPEST marad, csupa nagy betűvel, történjen bármi…

Az idény alapcsapata, kb:
Vezér-Plókai,Hahn, Mátyus- Urbányi- Árgyelán, Piroska, Warzycha, Bárányos, Kovács B.- Tóth M.
Pályára lépett még kapusposzton az idény elején bizalmat kapó Rott majd az őszi szezon végén Brockhauser, de lényegében tavaszra (és hosszú évekre) Vezér lett a biztos pont. Ősszel Bánfi volt a söprögető, az ő távozásával jövő szerkezetváltásról már beszéltünk –  e szekcióban még Gabala (ha épp nem védekezőközépet játszott) és Hungler kapott epizódszerepeket. A középpályán a tavaszi klasszikus sor mellett ősszel Pisont, Duró és a kiaknázatlan potenciálként maradó Cseke, tavasszal a pedig újabb ifjú arcok (Herczku, Pintér, Lóczi) is szóhoz jutottak, a szintén tavaszi szerzemény Dubecz és a libériai Tarlue mellett. A csatársor az idény nagy részében egyszemélyes hadseregként funkcionált, az idényt kezdő Eszenyi és Pena duója hamar szétesett Dini eligazolásával és Georghe besülésével – ő sajna nem tudta megismételni a korábbi győri és csepeli idényeit. Ghinda és Jovanovics jellemzően egymást váltogatták az idény során egyik se mutatott azonban ultimately meggyőző meccseket, míg John Moses epizódszereplő volt és egy idény múlva Bicskei már hátra is viszi a középpályára. Az idény kiemelkedő teljesítményei között említhetjük a balszélre berobbanó, fontos gólokat  és remek beadásokat jegyző erdélyi törpöt, Piroska Attilát (nagy kedvencem máig) valamint korszakos irányítónkat a sajnos egy szűk idény után távozó Rob Warzychát. Ha van prototípusa a leigazolásra érdemes az NB1-ből ténylegesen kimagasló légiósnak, az ő, a lengyel karmester. Nagy üdv neki ezúton is. Bárányos jó idényt futott, alapemberré érett a lengyel farvizén, szabadabb posztja ínyére volt. A tavaszi vásárlások közül Árgyelán jött nagyon jókor, itt eltöltött fél éve során remekül járult hozzá a csapat teljesítményéhez. A védelemből Mátyus az NB1 talán legjobb balhátvédjévé érett, Tóth Misi pedig végleg berobbant az élvonalba elöl, gyakorlatilag egyedül végigbrusztolva a szezont a védőfalak szorításában. Örömteli erről írni, hogy ennyi saját nevelésünk lett kulcsemberré és ekkor úgy festett hosszú időre biztosítva van az utánpótlás.

Felemás szezonra sikerült tehát ez is, mégis mennyire más az emléke mint az egy évvel korábbinak! Egy alakuló csapatot mutató ősz, amely mintegy átmeneti időszakként funkcionált a régi, állandó bajnokesélyes sztárcsapat és fiataljaink beépítésével valamint új, jobbára külhonból érkezett kedvencekkel turbósított új Kispest között már egy más tavasz követett, amely már a megújult teamről szólt. Utóbbi pedig nem is vallott szégyent: biztos középcsapatként zártunk a 6. helyen (azóta sem voltunk ilyen „olümposzi” magasságokban a végelszámolásoknál), bárkire veszélyes alakulatként, és a Magyar Kupát is elhódítottuk egy heroikus tavaszi hadjárat végén, a Fradi elleni üllőis 4:1 illetve a BVSC elleni visszavágó utolsó 5 perce kitörölhetetlen elemei az emlék-pantheonomnak. Ugyanakkor egy nem túl biztató jövő képe már tavasszal is ott lebegett a sorok között – csak olvasni kellett tudni ezen ómeneket. Az igazán piacképes arcok idény közben folyamatosan áramlottak ki a keretből (Eszenyi, Brocki, Durci, Pisont, Bánfi, majd a szezon vége előtt Warzycha), és bár megindult a tehetségek ifik beépítése, más, tehetősebb klubok már az utánpótlás-keretünkből is elkezdték elszipkázni a nagyobb talentumokat (Balaskó ekkor váltott pl. az MTK-ra). Komora komoly erősítéseket ígért a KEK-re (a csabai Csató-testvérekről is suttogtak pl), amiből majd meglátjuk a következő epizódban hogy mi lesz. Nem árulok el nagy titkot azzal hogy nem sok. Komora és a szurkolók közt ekkor még nyugvóponton van a viszony, az általa hozott Török Péter népszerű is volt drukkerkörökben, a jövő azonban e téren is tartogat majd kellemetlen perceket. Örömteli nyár elé néztünk tehát, ülve babérjainkon, azonban sötét fellegek gyűltek a távolban, egy sok-sok szenvedéssel ám annál ritkább sikerélményekkel zsúfolt 10 éves periódus előszeleként. Következő epizódjainkat sok-sok seduxennel és antidepresszánssal ajánlom fogyasztani…

Egyúttal Boldog és Kispest-sikerekben gazdag Új Évet kívánunk a blog minden olvasójának.

2011-ben is -Maros Józsi szpíkerlegendát idézve- CSAK a KISPEST!