A sajátosan hosszú magyar téli bajnoki holtszezon első hetei a valamire való Bohócliga szurkolónak minden kétséget kizárólag az év legsivárabb szakaszai közé tartoznak. A közelgő karácsony, a penetráns mértékű süteménypusztítások, halászlé-fieszták és család- plusz baráti körtagokkal elkövetett csoportos alkoholizálások időszaka nyilván némiképp eltereli a figyelmet a szünetelő NB1 által hagyott éktelen űrről, de a hamarosan beköszöntő január már a maga teljes kegyetlenségében tárja elénk a még 2 hónapig tartó tétmeccsmegvonást. Meg kell valljam, e patetikus indítósorok komolyságtartalma és az önkardbadőlés a Karim Rouani jellegű, labdavezetés jelszó alatt bonyolított megoldásoktól és lacalle-i cselektől való megfosztottság miatt ma már nálam azért nem makulátlan, de évekkel ezelőtt ténylegesen e gondolatok szürkítették be a holtszezon kezdetét, mint ahogy gyanítom ma is sokan bevallottan vagy titokban, de így éreznek.
A bejglitájm idején a szurkerbloggernek is nehezebb a dolga, hiszen kevés a napi friss hír, a csámcsognivaló. Még nem érkezett újabb fenomeno a csapathoz, a távozókról ugyanakkor 3 részletben már elmélkedtünk (itt és itt és itt), évértékelő riportokat a hivatalos honlappal karöltve leközöltük-leközöljük, az új edzőt kiveséztük. Azonban hogy teljes legyen a kép, némi összegzést megpróbálunk kiókumulálni a 2010-11-es idény őszi feléről, nehogy azt süthesse ránk a magyar fociblog-társadalom hogy Kispesten alszanak.
A nyári felkészülés egy prágai tornagyőzelemmel indult, az 1:0-lal és 0:0-lal behúzott serfővárosi siker amolyan Morales ars poeticaként is értelmezhető. A nyár igazoláspolitikája a 2010 januárit másolta, ismét főként Morales-bébik érkeztek a Bozsikba kiegészítve egy-két itthon már jól ismert és örömmel (Sadjo) vagy hőgutával (Alfi) fogadott bohócligerrel. A felkészülés vége előtt egy héttel csomagban leszerződtetett légióshad mindenesetre a pre-Hemingway időszak Piero Pini nevével súlyosbított szakaszait idézte elsőre, ugyanakkor a szurkolók nagy része bízott Morales döntéseiben, hisz fél éve Coirát vagy Vaccarót is mindenki kétkedve fogadta mégis beváltak.
A szezon nem indult jól, 2 szoros vereség, és a menetrendszerinti drukkerpánik a lelátón és a fórumokon (régi “jó” szokásunk itt Kispesten, hogy akár 5 zsinórban nyert meccs utáni első vereségkor is képesek vagyuk temetni a team-et- de ezt tudjuk be az 1996-2006 közti szörnyű éveknek), ingerült Morales a sajtótájon („a magyar szurkolók nem tudják elfogadni a légiósokat”), mindez nem sok jóval kecsegtetett a következő 4 forduló (FTC-DVSC-Szolnok-Zete) előtt… Nos, a talján maestro azért még egyszer megrázta magát és behúztuk a 4 derbit, csont nélkül! A vállunkon ülő kisördög persze suttogja, hogy a Fradit ki lehetett volna ütni, de emberelőnyben védekeztünk ellenük, a DVSC „C” csapattal állt ki, Szolnokon és itthon a Zete ellen pedig a legenyhébb jelző a játékunkra a „nézhetetlen” volt, nem csoda hogy a nézőszámunk már BVSC vagy III. ker. TTVE magasságokat (mélységeket) kezdett döntögetni. A győzelmeket viszont nem kell magyarázni, régi igazság. Ha úgy teszünk az már régen rossz, így utólag is annyit cselekszem, mint akkor az ősz elején: emelem kalapom. A következő fordulókban már a gyengébbnek tűnő ellenfelek (Hali, Pápa) ellen becsúszik a pont- vagy pontok vesztése, hogy a zsinórban 3-szor győztes Paks ellen aztán idegenben nyerjen megtorpanni látszó csapatunk.
Ekkorra már kirajzolódni látszott a Morales-i csapat alapvető jellegzetessége: erősebb ellenfelek ellen vagy idegenben atomvédekezésből indított szórványos ellencsapásaink sikerétől függően nagy eséllyel 1 vagy 3 pont kasszírozása, viszont itthon -főként nálunk gyengébbnek taksált alakulatok ellen- szenvedés, fantáziátlanság a támadáskényszer miatt végül gyufa. Kivétel a Pápa meccs ahol az idény talán legjobb támadóteljesítményével jöttünk elő- hogy az ellenünk hagyományosan góllövő cipőjét fényesre suvickoló Bárányos vezetésével 4:2-re lealáztassunk…
A folytatás hasonló sormintát követett: itthon a harmatos, ám edzőváltás utáni Kecsó lever minket, hogy aztán reménytelen helyzetben győzzünk a bajnokságból kimagasló Fehérvár otthonában, Danilo nagy napján. Na itt kellett volna befejezni az idényt. Otthon még döntetlen a Győr ellen, Morales rejtélyes és borús a sajtótájon, majd sima vereség Újpesten ahol a talján bedobja a törülközőt. Teljesítményét, távozását már elemeztük és körbejártuk, most itt legyen elég annyi: tavasszal megmentette a morálisan szétesett gárdát a kieséstől és idén ősszel is masszív alakulatot hozott össze egy középerős (vagy az alatti kalkulusú) keretből (amit ne feledjük ő állított össze), és a Fradi elleni 2 győzelmet az újpesti sikert, az MTK-nak rúgott 4-est nem feledjük el neki. Ugyanakkor a bántóan egydimenziós és antirizikóvállaló (rizikón értsd a minimálisan is támadó attitűdöt) taktika hosszú távon nem megoldás: tűzoltásnak jó de a szurkoló nézni is szeretne valamit a pénzéért. Persze érvelhetünk azzal is, hogy mit ér a támadófelfogás ha hiányzik az eredményesség, a legalább biztos bennmaradó és meglepetésgyőzelmeket arató csapat…amit kétségtelenül tálcán nyújtott az olasz edző. Nehéz kérdés, ember legyen a talpán aki biztos verdiktet mond.
Az idény végére Szalai mb. edző vezetésével 1-1 bajnoki vereség és döntetlen vésettetett fel a tabellára a nevünk mellé, illetve az Eger itthoni szétzilálása az MK-ban. A fiatalítási szándékot markánsan felvállaló akadémiai igazgató ténykedése ténylegesen csupán beugrás volt, ugyanakkor az ifjú MFA kadétok szerepeltetése az akadémiai képzésünk első fecskéi megjelenése felett érzett örömünket indukálja.
Hogyan szummázhatunk tehát? Felemás őszünk volt, meglepetéssikerekkel, és meglepetés-megtorpanásokkal. A kupában még állunk, a bajnokságban középmezőny közepe a jelen helyzet de elérhető közelségben van a dobogó környéke éppúgy, mint a kiesőzóna, szóval tartsuk melegen a puskaport. Rabiátus csapatunk egy taktikai alapsémára kőkeményen rá lett állítva és hazai mércével jól is hoztuk a magyar catenacciót, ugyanakkor a játékrendszeri egyoldalúság fájdalmasan mutatkozott meg a biztosan behúzandó kategóriát jelentő hazai meccseken. Tavaszra Supka diszciplinaváltást ígér, ehhez viszont keretet is alakítani kell legalább minimálisan, mert a jelen anyag a moralesi megoldásra alkalmas, arra lett kiválogatva. No de erről is sok mindent mondtunk már a supkai esélyelemzésünkben.
Izgalmas és sokesélyes tavasz jön tehát, mi pedig bizakodunk a jó végkifejletben. Most pedig mindenki térjen vissza az ajándékbeszerzésekhez és készítse fel magát az ünnepi dőzsölésre, hogy –visszatérve nyitó gondolatainkhoz- legyen mivel felvértezve a tavaszi rajtig következő szürke hetek kihúzásáig.
Szolg. infó: A szaloncukor-mérgezés tüneteit enyhítendő, a két ünnep között érkezik várhatóan a ’95-96-os, kupagyőztes idényünket könnyes szemmel felidéző poszt.
Speciális retrospektív sorozatunk ötödik darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. 5. epizódunkhoz érkezvén Kispest-történelmem első Janus-arcú évéhez lesz szerencsénk – bajnoki álmokat ígérő erősítésekkel a nyár folyamán, szép és kevésbé szép élményeket hozó UEFA meneteléssel, de alapvetően egy kiemelkedő keretű, erős csapatot mutató ősszel, majd vezetőségbeli váltást hozó téli szünettel és lassú amortizációval (2 edzőváltás, elköszönő sztárok) tavasszal. Hajtás után belekezdünk.
További szerzeményeink közt találjunk a bajnok Vác megbízható jobbhátvédjét, Hahn Árpádot, aki akkor igen kurrens árunak számított a hazai átigazolási piacon (mára pedig befutott golftréner lett…lifelong learning rulez), illetve az utolsó bajnoki címünkben elévülhetetlen érdemeket szerző ’93 tavaszi vészkapust, Vezér Ádámot. Végül, de nem utolsó sorban Davidovics mester még egy jugó kollégát hozott a középpályára: Zoran Milinkovics személyében. Az itt töltött fél éve alatt Milinkovics nálam az addigi kedvenc légiósommá lépett elő, zseniális szűrő volt. Játékintelligens, ám kőkemény harcos. Igazi plávi. Azóta is csak egyvalakit helyezek elé a kispesti légiósrangsorban, nicknevemre pillantva azt hiszem ez nem nagy meglepetés. Az egy éve felhozott 3 fiatalból csupán Mátyus maradt a keretben , Tóth Miska mellett Dragóner is távozott, a Sopron vitte el tőlünk, ha jól rémlik. Feltűnt a keretben azonban még egy süvölvény, aki a fent említett triónál eggyel későbbi korosztály első hírnöke, ő már bemutatkozott az előző idény végén is 1-2 meccsen, s most állandó meghívót kapott a felnőtt kerethez. A hihetetlenül tehetséges irányító neve hamarosan összeforr a klubbal, hogy évek múlva mindent leromboljon meggondolatlan viselkedésével. Ő volt Bárányos Zsolt, a „Bari”.
Hát a tél minden volt csak nyugodt nem. A hirtelen honvágy gyötörte DeVries kioldalazott a klubból, nem függetlenül a lassan feltáruló botránytól a Taurus pálya elsíbolása kapcsán. Bálint László (klubmenedzser? Általános management vátesz? Mi a franc volt ő itt tulajdonképp?) talpa alatt is kezdett forró lenni a talaj, ő is zászlót bontott Kozma Mihály klubigazgatót hagyva egyedül a süllyedő hajón, ahova közben új kapitány érkezett. Az egykori játékos legenda, olimpiai bajnok Komora Imre, akit a ’80-as évek aranyszériájának egyik kovácsaként tiszteltek Kispesten. Imre bá nem szarral gurigázott, rögvest be is abászkodott a klubigazgatói székbe, az onnan kipenderített Kozma meg a kispadot kapta meg. 
Az új klubvezér dörgő hangon azt is bejelentette: itten vége ám a pazarlásnak, komoly fizetéscsökkentések lesznek a tavaszi szezon után. Persze mindez borítékolta a keret rövidesen bekövetkező átalakulását… A nagy elvándorlásig még ugyan fél év lauf hátra volt, már ekkor távozott Zoran Milinkovics, aki a felrémlő pénztelenség réme elől postafordultával a Felkelő Nap Országába igazolt. NAGYON NAGY KÁR VOLT ÉRTE, az NB1 legjobb védekező-középpályása volt ekkor. Az elzárt pénzcsap miatt igazolásaink is szolidabbak lettek: Csikós Lajos játékjogáért a Betka MÁV DAC csapatának valószínűsíthetően nem fizettünk milliókat, mellette pedig Kozma 4 tehetséget hozott fel a felnőtt kerethez: Gabala Krisztián, Kovács Béla, Hungler Gábor és Kabát Péter (bizony, ő, a későbbi bódébontó Warrior) is csatlakozott a már fél éve itt edződő Barihoz. Szurkolónk közül többen örültek is a fiataloknak, én is úgy gondolkodtam: legalább oldódik valamelyest a ránk aggatott zsoldoscsapat jelző. Ha akkor tudom, hogy sztárjainkat fél éven belül elveszítjük és maradnak csak a fiatalok, talán nem örvendezek ennyire a fejleményeknek.
Visszavonhatatlanul lezárult hát egy korszak a csapat, de az én életemben is. Véget ért az igazi gyerekkor, az áltisis évek, és véget ért a Kispest-Honvéd kvázi regnálása (a ’80-as években még hegemón, a ’90-esekben inkább oligopol uralkodása) a magyar focin. Az idény végén Illést és Hamart elvitte az MTK, Orosz a BVSC-hez igazolt, akik mellé megszerezték Vincze Pilut is. Duró, Brockhauser, Stefanov, Szabados és Bánfi is bejelentették távozási szándékukat és Pisont + Kálmi felől sem érkeztek bíztató hírek. A fenti képsorra pillantva bizony látható, hogy válogatottjaink sora vette kalapját. Komora kőkemény kijelentései a fizucsökkentésről elsőre nem is votak unszimpik, én is úgy voltam vele: ha ezek az arcok csak a pénz miatt voltak itt, jöjjenek helyettük igazi szív-emberek akik megdöglenek a mezünkért… később rájöttem hogy ez nem egészen így működik és az NB1-ben a szegény, de szimpi rokon szerepköre csak ideig-óráig felemelő. Jönnek hát a szűk esztendők a következő epizódokban, igaz 1995-96-ban még egy utolsót rúg a klub a trófeagyűjtés terén, sokunk életének egyik legizgalmasabb idényét hozva el egy tényleg szerethető csapattal – de erről majd legközelebb.
A hétvégén a Ligakupa-derbit követően a klubház melegében Hidi Patrikot kaptuk mikrofonvégre, értékelje az őszt.
Megígértük, hát tartjuk a szavunk. A pénteki eseményeken való kezdeti meglepődést követő gyors posztváltásban már jeleztük, hogy itten nagy elemzésekkel jövünk elő edzőügyben, s lesz majd interjú is. Hát elemzések helyett kummantás (meg jóféle belga söröktől való megfáradás) jött a hétvégén, interjút meg Supka mester adott a Népszavától kezdve a Duna TV-n át a 
Csak egyvalamiről nehéz megfeledkezni: Supka első és mostani érkezése között ég és föld a különbség az alapszitut tekintve. 2006 őszén egy lelkes tulajdonos mindent megadott a téli átigazolási időszakhoz, kicsinosodott a stadion, szurkolók és csapat egymásra találtak, egyfajta friss szellő fújta be a megújhodott szentélyünket. Most a hangulat egyre inkább szellemkastélyt idéz, eltűnőben a drukkerek, a konkrét felnőttkeret valamivel gyengébb alapképességű, a fiatalokra kellene hangsúlyozottan építkezni jelen játékosanyag megmaradó tagjai mellett. Nem lesz könnyű.
Enyhe idő, már majdhogynem tavaszias délután bíztatta a mindig, mindenhol kitartó Kispest drukkereket a mai nap az újpesti kaland bevállalására. Csapatunk idén meglehetősen szeszélyes, ez azonban a hazai kínszenvedések mellett azt is jelenti, hogy -főként idegenben- bármely hazai “nagycsapat” ellen van esélyünk. A lilák ráadásul masszív szopóágon tolták az elmúlt 3 hétben, így bíztató előjelekkel utazott a csapat a Megyerire. Pontosabban csak így utazott volna, azaz. Ugyanis Morales mester a Győr elleni hazai meccsen és az egri kupatalálkozón is elhintette a sajtónak, hogy nem mind Hemy ami fénylik. A talján maestro nyilatkozatai legalábbis a színfalak mögötti kemény csörték vélelmezésének irányába mutattak, így mi szurkolók érdeklődve vártuk hogy a financiális para vagy az újpesti hullámvölgy lesz erősebb szombat este…. Beszámoló és osztályozókönyv a hajtás után.
Emlékszem, nyáron tudtam meg hogy új vezetőedző jön a gyerekszemmel is antikarizmatikus Haász Sándor helyére, valami Mezey György (szakmai stábjában Egervári Rajzművész és Szurgent pályaedzők, Tóth Kálmán gyúró, Pálinkás kapusedző). Faterom elég szkeptikus volt, valami Mexikói égésről beszélt meg „csak a katedrán van otthon” jelzővel ihlette az új trénert, így én sem vártam sokat tőle. Aztán kezdődött a bajnokság.
