robwarzycha

…such a perfect day!

…mikor a posztot írom, épp Szombathely és Győr között száguld a kisbuszunk, a csapaté pedig előttünk, szépen haladva Európa felé, a bronzok meg-megcsillannak a buszablakban, ahogy a játékosok integetnek és büszkén mutogatják a friss szerzeményeket, mi pedig az elmúlt hetek várakozása után megnyugodhatunk, megvan a bronz, te jó ég, mikor mondhattam ezt ki utoljára, 1992. júniusában, de akkor rohadtul nem örültem neki, akkor csalódás volt, ma pedig akkora öröm, mint a 2007-es kupagyőzelmünk, úgy vagyok vele mint Ivan Lovircs, nem találom a szavakat, majd hamarosan meghallgathatjátok a vele készült interjúban, hát ez óriási, közben megállunk a kocsival mert a szurkolói buszok megállítják a csapatbuszt, össznépi ünneplés, de a rendőrök elhajtanak minket, megyünk tovább, sebaj, majd a következő faluban folytatjuk…EMBEREK…BRONZÉRMES A HONVÉD!

…a hármas sípszó utáni percekből csak képfoszlányok maradtak meg, de azok sokáig élnek majd a fejemben… friss, kissé eső-áztatta fűillat, egy kupacban őrjöngő akadémiai szakasz, a délszláv szekció fotózkodik, Vécsei, Hidi és Vernes Ricsi, de Nagy Gergő is a vendégszektor kerítésén, valamelyikük épp megcsúszna, de kézerdő kap utána és úgy tartják a nap hőseit… Rossi meghatva tapsol, az érmes párna előkerül, aztán nyakakban lógó bronzok, örökké nyilatkozó Kemenes Szabi, mezek most már tényleg kidobálva, én csak állok a gyepen és fényképezgetek én is és vigyorgok, mint kisgyerekkoromban amikor ’91 kora nyarán az MTK 2:1-es legyőzése után bajnokavatás volt a Bozsikban, akkor Csepreginek, Sikesdinek és Gergornak tapsolva, ma már Szabi, Ignja, Lovrics, Vécsei és Boti a névsor, de az érzés ugyanaz, igaz, közben felnőttünk, már idősebb vagyok az egész keretnél, közben Lovrics hívja a többieket újabb fotóra… sajtótáj kipihent Rossival, széteső öltöző, boldog játékosok, boldog edző, boldog szurkolótábor, Kispesten vagyok?

…közben megint megállunk a 86-os úton, a társaságunk egyik tagja a Republic slágerét költi át 76-osról és énekli, borzalmas, de kit érdekel, bronzunk van, hohó…. szóval megáll a csapatbusz, mert a csapat megállt könnyíteni egyet, így satufékkel megáll a 2 szurkolói busz meg anblokk a kocsikonvoj, de a rendőrök ismét továbbhajtanak minket, folyt köv… tapadunk a csapatbuszra, kövér gázzal indulás, de közben Hantát és Ábelt majdnem elhagyjuk, futnak a kisbusz után, de beugranak a nyitott ajtón, gurunk mi is tovább…tiszta káosz…!

…amikor az utolsó negyed órában sorra jöttek a hírek a Hungária körútról, hogy 2:0, aztán 3:0, az MTK csak jön, csak jön a nyakunkra, és egy Hali gól kell csupán és nekünk végünk, persze relatív ez a „végünk” ez is negyedik hely lenne, az is szép, de nem, nekünk már több kell, Rossi is megmondta, de Rossitól függetlenül is, hát egész héten a bronzzal keltem és feküdtem, ez járt a fejemben a heti tárgyalásokon, munkába menet és jövet, tényleg minden percben… és most ez elúszhat, egy Haladás gólon…? Csatár már alig van a pályán tőlünk, itt gólt mi már nem lövünk… még 10 perc…még 5…még 2…hosszabbítás… Babar már falfehér mellettem, milyen dolog ez, én egy nyugodt fiesztát akartam itt, ehelyett megint kezdhetek gondolkozni valami Kispest Faktoros cikken…? És akkor hármas sípszó, és filmszakadás, innen már csak a fenti foszlányok ugranak be az őrjöngő táborral, az összekapaszkodó játékosokkal, és akkor a tábor kifeszít egy „Gracie Marco” molinót, és Rossi kisétál hozzájuk és megtapsolja őket, és látom ahogy küszködik a könnyeivel, ez a csóka sírdogál a pályán, az év elején még kekk Rossi… – igen, az ilyen jelenetek miatt éri meg a sok borzalmas meccs, a szopórolleres vidéki túrák sokasága, az ilyen jelenetek miatt, amik újabb 2-3 évre felvérteznek a Honvéd-sztaminával.

…és már Győr-Moson-Sopron megyébe suhantunk át, és jön a csornai benzinkút, most úgy látom végleg megállunk, a legkisebb kutat sikerült kiválasztani de kit érdekel ez most, a csapatbusz megáll, a játékosok és Rossi előmásznak, mindenki kezel mindenkivel, dobozos sörök kavalkádja a kezekben, Kemenes Szabi 500 közös fotót készít, lassan a kutasok is beállnak 1-1 közös kép erejéig, hihetetlen percek a 300 drukkerrel és a csapattal, harmadikok lettünk, ezt ki hitte volna az év elején, én nem, megmondom őszintén, és most itt van, és valamit mi is visszakaptunk a sok utazás fáradalmaiért, és az elmúlt évek sokszor reménytelen szurkolásaiért, ahogy Szabi is mondta, valamit vissza akartak adni, hát visszaadtátok, srácok, köszönjük…

…este már a kihalt Wekerlén sétálva hazafele még mindig zúg a fejem az átélt élményektől, és attól, ami még a tavalyi 4. helynél is nagyobb tett, hiszen az (idén már négy fősre duzzadó) anyagilag/támogatottságban a mezőny fölött álló csapatkörbe kakukktojásként odaférkőztünk, és ezekből kettőt meg is előztünk, bónusznak az MTK-t is, amelyik utcahosszal ment előttünk a télen. Azért ez nem semmi. Ez egy kis csoda volt, amit láttunk. Nehéz is más szavakat találni – jutok vissza megint Ivan Lovrics barátunkhoz. Úgyhogy zárásként csak annyi:

CSAK A KISPEST, CSAK A BRONZ! :)

Fotó: hanta.

Hiába a helyzetek, a lila köd nem oszlik. Kispest-Kecskemét értékelés.

Hát ez van. A Kecskemét ellen nem megy.

Annyira unjuk.

Annyira… hogy már szinte megszokjuk. Amikor sajttájra menet Nitro, a Lila Köd blogból kinőtt KTE-sajtós már mosolyogva vár, hogy „talán majd legközelebb sikerül„, már ellenkezni sincs erőm. Ilyenek ezek a Kecskemét-meccsek…

Igazából a Fradi elleni hétközi újabb epikus sikert követően már másnap (sőt, a lefújáskor) éreztem, hogy jó Honvédfaktorosan a a szombati meccsel úgy járunk, mint Gáspár Sándor falburkolata a Csapd le csacsi c. Tímár Péter remekműben: „Vacsora nincs…?! Csempe a francba, az van!„. Hát nálunk is Kecsó-verés van a „francba'” tartományban, és hogy lesz-e valaha kézzelfogható távolságban, már kezdem erősen kétleni. Pedig ma nem kezdtünk rosszul. Az első 15 perc lila rohamai után végre szakítottunk a szokásos Kispest-KTE forgatókönyvekkel, és jöttek a mi helyzeteink: Lanza telerüsztös kapása jelentette a csúcsot e szériában. Maga a meccs ekkor bizony ki is nőtt fordulataival a nagy magyar fociugar átlagából, s ezt örömmel konstatálhattuk. A második játékrész aztán sztenderd szürkületet és kínlódást hozott, helyzetecskéink miatt azonban ekkor már közelebb voltunk összességében a várt viktóriához, amely azonban ma nem jött el, eltévedt a bíborszín ködben, hogy tovább lovagoljunk a címben kötelezően előtt patronon…

Kapu

Szabinak ma sem volt sok dolga, bravúrt se kellett hozzon, de összességében valahogy biztosabban állt a lábán, mint 3-4 hete, jók voltak a kijövetelei is, de erre kár is több szót vesztegetni, ezt várjuk tőle, és nem ez volt az a meccs ahol ő főszereplő kellett legyen szerencsére.

Védelem

Egy-két pulzusszám-fokozó hátsó védelmi szerencsétlenkedést leszámítva a defenzív brigád ma is szilárdan védte a vörös-fekete várkaput a szórványos lila ostromok során. Lovricsunk magabiztos volt és nem sokat kockáztatott, ha a 89. percben nem esik össze szegény, hanem még felrúgása előtt kapura tudja suhintani a labdát, lehet, most a győzelemnek örülnénk. Ignja és Tandia a Fradi elleni míves védőmunkát hozták, Tandinál húztam csak néha a számat az előreívelések címen előadott labda-megerőszakolásai kapcsán, de hátul nem volt vele gond és ez a lényeg. Baráth Boti meg az elején haloványabb volt, aztán a második félidőben megint hozott egy olyan csatár-alázó megoldást, hogy a lila támadó azóta is csúszik a villanyújságunk felé. És ma sárga sem jött, remek.

Középpálya

Meglepő fordulatok: a mostanság tuti kezdő Nagy Geri padon, Gege keretben sem, Hidi mester visszatért a kezdőbe, Zsivány ismét jobbkötőben. No akkor menjünk sorban. Patya sajna ma is vérszegény volt, az első félidőben egy 30. perc körüli, Lanzának adott jó zsugát leszámítva alig találkozott a bőrrel, de az ellenféllel sem nagyon. Ez így nagyon kevés. Ébresztő! Muflon hosszabb távra kiesésével, Diarra cickány-szellentés erősségű karizmájával itt az út előtted, Patrik, a hosszú távú kezdőszerepre! „Tessék már beérni, a b_d_s_r_st_n_t” – üzeni neked ordítva idősb Mészöly, hát tessék figyelni. Vécsei a Fradi elleni remeklése után (utólag javítok: én Martínezt dicsértem a gólpassz kapcsán, közben Vécse tette Csamikánk fejére a zsugát kedden) ma picit haloványabb volt, de az igyekezetre nem lehetett panasz és én végig fenn is hagytam volna. Zsiványt addig szidtam, míg a Fradi ellen végre felpörgött és ma is hozta az elvárhatót, egy szép lövési kísérlettel is spékelve a teljesítményt, még a végén a megtartására fogok szavazni év végén? A csapatrészbe csereként érkező Nagy Geri ezúttal jól szállt be, sok labdát szerzett, és ha kicsit arrább kalibrálja a 88. perces lövését, most a nap hősét ünnepelnénk benne, így azonban „csak” az egyik kedvenc akadémistánk újabb meccsének örülünk. Csöppséges Uralkodónk is a középpályán került csereként bevetésre ezúttal, Rossi elmondása szerint a besárgult kecsói balszél megbontása volt az idea, amiből azonban nem sok minden valósult meg, az idén tavasszal jobbhátvédben többször is már-már brillírozó King ugyanis ma nem kapta el a fonalat. Van ilyen.

Csatársor

Kijelenthetjük, hogy ez a tavasz nálunk Lanzáról szól, a csapat kezd is kicsit egy emberre kihegyezett lenni, ami nem feltétlen jó a sebezhetőség és az ebből eredő rugalmatlanság-, egyoldalúság-növekmény miatt és arra gondolva, hogy az irokéz frizurás talján hamarost búcsúzik a kerülettől. Jó viszont az, hogy Zelenka után ismét van olyan légiós, aki kapcsán megnyalja mind a tíz ujját az egyszeri korzólakó. Bár alapvetően ma kissé fáradtabban mozgott, ezúttal is rengeteget dolgozott az egy négyzetméterre jutó műesések számának megdönthetetlen rekordere. A rá fellőtt labdákat rendre megtartotta, megjátszotta, néha elönzőzte, de nem ez volt a jellemző. Én szkeptikus voltam az érkezésekor, de ha maradna még fél évet, akár Lanzás mezt is vennék (ha nem szakítottam volna már régóta a játékosnévvel ellátott mezekkel, de ez egyéni policy). Rendesen faragták őt ma is, a lila mészárossegédek böllérkéseikkel és Vaskó hentesmester vezetésével aprították rendesen, de így is sok szép pillanata volt. Szép munka! Martínez az első félidőben hasznosan, utána egyre fáradtabban játszott, rejtély, hogy kopasz kispadvezérünk miért hagyta fönn végig… Tchami majdnem elérte a zsinórban három meccsen betalálás egyéni rekordját, de nem, és őt is lekapta Marco mester, Maros Józsi pedig a Kapos és a Fradi elleni emlékezetes góljairól zengett ódákat lesétálása alatt – hát, hogy a kaposi tizin mi emlékezeteset vél látni derék szpíkerünk, azt nem tudom, de mi is tapsoltunk. Egy Fradi verőnek ez kijár.) A csapatrészt felpörgetni igyekvő csere, Bobál, nagyon súlytalan volt ma sajnos, alig emlékszem jó megmozdulására, reméljük, legközelebb már végleg leveti a saját maga által egy friss interjúban említett feszültségét, mert a a Kaposvár ellen azért sok mozdulatán látszott, hogy itt van fantázia, csak még sok a görcs, de hát ez normális még ilyenkor. Türelem rózsát terem, mondom, és ezt nem a kecsói tulajra (bocsánat…), hanem ránk, Kispest-szurkolókra értem a fiataljaink kapcsán!

Kispad

Annyit dicsértem Rossit a Fradi ellen, hogy ma kissé megint meglepett. Magas fordulatszámú rotálásának ma Ivancsics lett az áldozata, Diaby végre padon volt, Nagy Geri kikerült, Hidi vissza… elsőre tök jónak tűnt mindez, viszont ma a cserék nálam nem ültek… persze ő ért hozzá, nem mondom, de nálam Martínez bőven csere-érett volt, és Lanza mellé üvöltött a csatársor egy labdaügyes, passzképes arcért, erre Diaby (vagy Dél) ülve marad a padon, a mozgékonyabb Holender helyett pedig a statikusabb Bobállal kísérletezett… nem ez volt a talján legnagyobb meccse, de a legrosszabb sem, érdeklődve várom a Pécs elleni váratlan húzásokat, mert szinte biztos, hogy itt lesz valami… csak ne Pascariu vagy Odia.

* * *

Sokszor került elő az „ez van„, „van ilyen” és társ-szófordulataik ebben az értékelésben, és ez sok mindent elmond a mai meccsről és anblokk a Kecskeméttel való párharcainkról. Az egy szem MNK oda-vissza sikert és a másodosztály győzelmeit leszámítva nem akar jönni az első NB1-es siker, és egyre inkább úgy fest, ez egy ilyen sztori. Ennek ellenére pozitív a szájízem e hét után: a kedd esti szép győzelem és nagy ünneplés utórezgései még ma is a Bozsik felett vibráltak, így hiába bosszankodom picit az ismét elvesztegetett 2 pont miatt, meg a „hol állnánk, ha nem lenne pechünk” szurkolói önvigasz ismételgetése kapcsán, inkább azt mondom: soha rosszabb hetet nekünk, és várjuk a folytatást a lassan nyárba forduló tavaszban…

Fotó: Babar/Lovi (1909foto.hu).

Jó start után agyonverve. Vagy mégsem? Kispest-Vidi értékelés

Ezennel teszek egy ünnepélyes fogadalmat – többet nem optimistáskodok. Ha nagy ritkán elkap a pozitív hév, rendre ez történik. Persze ha félretesszük a magyaros, mindig átesünk a ló túlsó oldalára-értékítéletet, józan fejjel inkább azt írhatjuk a tegnapról: csak érvényesült a papírforma, bármennyire is utáljuk ezt leírni. Ráadásul Rossi értékelése („az első fél órában partnerek voltunk„) nem is a szokásos magyaredzős maszatolás, tényleg igaza van. Csak míg nálunk a laza Lanza elszórakozta, Diaby pedig szintúgy rontotta a helyzeteit, addig odaát az igényesebb futballkultúrákból ideszakadt minőségibb arcok lába nem remegett meg, ha sarkot kilőni/pókhálózni/kapust átemelni kellett nekik. Ez van, ennyivel jobbak – ettől még ha teljes a keretünk, és jön a kért 120%, akármi is lehetett volna. Csak most nem lett.

„Jó start után agyonverve. Vagy mégsem? Kispest-Vidi értékelés” bővebben

Flúgos futam? Kispest-Vidi beharang.

Flúgos futam? Igen! Jobb ötletem nincs, mivel adjam el az olvasóknak, de méginkább magamnak azt, hogy érdemes izgulni egyáltalán a holnapi meccs miatt. Minden előjel (na jó, majdnem minden) ellenünk szól, és még Hanta Győr elleni kedvcsinálójánál is nehezebbnek érzem a mostani hangulatkeltést. De akárhogy is, ma még én sem tudok rosszkedvűen vereség-előrejelző invokációt fellőni ide: itt a tavasz, a nap ontja ébresztő sugarait, Wekerle boldogan fürdik a fényben, a főtéri kisközértben a Soproni 1895 hívogatóan nyújtózik ki feléd a polcokról, ilyenkor imádom a telepet, minden ébredezik, jön a nagy természet-röneszansz, és mivel wekerlei tavasz nálam mindig = Kispest-Honvéd tavasz, így a pozitív ingerenciák elborítják most is az agyam, és nem tudom hogy, nem tudom miként, de holnap győzünk. Vagy legalábbis nem kapunk ki. Vagy ha mégis, most az sem érdekel. Itt a tavasz!

„Flúgos futam? Kispest-Vidi beharang.” bővebben

Honvédzászló és interregnum

Miután az elmúlt hetekben hanta jóvoltából blogunkon lassan nagyobb mértékben tobzódnak a színes-szagos statisztikai jellegű egypercesek, mint az cordellabébi talent légiósok a Magyar Futball Akadémia társalgóiban, némi erősítés az egyéb stílusú posztjaink forgalmára is ráfér. Ez pedig most jön is, egy szezonvégi révedezés keretében, különösebb műfaji határok nélkül, csak úgy bele a virtuál-éterbe.

Amikor ezek a mostanság kísértő gondolatok először megtámadtak, az szó szerint az idény lezárultakor történt. Tamás barátoméktól a diósgyőri hópehely-áradatból sétáltunk az engem kikísérő házigazdával és piciny lányával a Felső-Majláth villamosmegállója felé, az előző napi még szimplán hideg, echte november-vége időjárás varázsütésre télre váltott, hatalmas pelyhekben hulló fehér áldással, barátságosan füstpászmákat eregető ó-diósgyőri kisházakkal, és lassan hószín paplanba bújó vasgyárral és panelrengeteggel a két jellegzetes diósi „S” házsornál. (Költői képem modoros és lehetetlenség is, nyilván egy 10+ emeletes sorházat nem lep be a hó, de ezen lépjünk túl).

Szóval fel a villamosra és csorogtunk le a nagyállomás felé, a Tiszai felé, sok emlék rohant meg, nem is annyira Honvéd, persze az is, de még több egyetemi emlék, a Gyula barátunknál töltött téli és őszi Miskolc-bázisú túraszeánszok, igen, valahogy Miskolc= ősz és tél és szürkeség, ez nálam már csak így van, de ez nem pejoratíve értendő, én pl. imádom az ilyen időt – jó társaságban, jó sörökkel. Szóval emlékek… a Tiszai melletti hentes, ahol csécsiszalonnát vettünk a teresztenyei utunk előtt, aztán elsuhan a villamosablakon túl az a kocsma ahol a MUTD-Zete visszavágót néztük Borsodik mellett, és… és ekkor érkezik a stadion, ezekkel a jellegzetes szaggatott karéjaival, amiből mára csak a kapuk mögött maradt mutatóba 6-7 darab, ahol már sokszor voltam Honvédos vendég, szóval itt a stadion, a tegnapi harcteret belepte a hótakaró, sehol egy lélek ott, ahol tegnap este még több ezres tömeg hullámzott a környező krimók körül majd a lelátókon, előbb piros-fehér gólt, majd Tandia fejét és szívét követelve, utóbbit frissen resztelve, hagymás tört burgonyával, savanyú uborkával. Már semmi sem emlékeztet a lezajlott ütközetre, sőt, menjünk tovább, semmi sem emlékeztet az őszi idényre, minden téli álomba borult, minden alszik, a Bohócliga és miskolci manifesztuma is hibernálta magát tavaszig…

…és mégis van egy kis pont, ami visszaköt az elmúlt hónapokra. Ott lobog, lengedezik még a piros-fehér hazai lobogó mellett a stadion dupla zászlórúdján a vörös-fekete, Honvédcímeres zászló, tépázza, szaggatja a szél, de azért ő egykedvűen libeg a csípős, Lillafüred felől a városra leszakadó széllökések martalékaként. Még elfelejtették lehúzni őt, illetve őket, hisz a hazaiaké is ott leng, elfelejtették, vagy így szokták, ki tudja, hát érdekes, de örülök neki, mert valahogy ez a látvány jelenti nekem a pontot az őszi sztorink végén, hogy nem csak úgy el lett vágva a tegnapi estével az idény, a bebacsapatrikozott haramadik dió góllal, hanem azért egy markáns pont, egy utó-iniciálé (sic!) azért felkerült a vörös-fekete kódex „2012 ősz” címkéjű lapjára.

És miközben révetegen nézem ezt az egész jelenést, borsodi ízzel a számban, csécsiszalonna illattal az orromban, a jó baráti emlékek összefolynak a legfőbb hobbimmal, a Kispesttel, feljönnek az utóbbi évek túrái, aztán régebbi évek, régebbi meccsek, Borgulya-dupla a másodosztályban, 5:1-es megaláztatás krémer-tálentumokkal, aztán egy másik 5:1, 1993-ból, ez valahogy szebb emlék.

És most? -kérdezem magamtól, miközben Luca lány valami óvodai éneket ad elő Tamás ölében, elképesztő kis figura, szóval: és most? Milyen volt ez az ősz? Nem tudom. Volt egy csomó jó dolog, ami abszolút pozitívan meglepett, hősies Anzsi-meccsek, Vernes-Vécsei-Boti, a meglepően nagy arányban beváló nyári légiós-alom, a markáns bajnoki rajt… aztán egy csomó dolog, ami abszolút negatívan meglepett, így a váratlan morales-like vereségek a verhető ellenfelek némelyikétől, a kéthetente ész nélkül beépített új fenomenók sora, az eltiltások által keretbe foglalt év… egyszerűen nem tudom hogy ez jó év volt -e avagy sem? Rossival dettó így állok: év eleji jóslatom több darabja is bevált, bábnak tűnik a csapatösszeállításnál, sok légióst erőltet, mint Morales, de sok fiatalt is erőltet, nem úgy, mint Morales, nagyon hat pozitívan a csapatra, mint Dolcetti, kifelé viszont iszonyat bénán kommunikál, nem úgy, mint Dolcetti… mi van itt? Nem tudom.

Azazhogy dehogynem tudom. Interregnum van, kedves nézőink, kedves hallgatóink. Egy markáns keret utáni átmeneti időszak, ami kiteljesedhet a hantai optimista verzióban (én is titkon ebben reménykedek, tegyük hozzá), azaz egy 2-3 év alatt lefiatalodó, saját nevelésű keretben, a mostani 10-16 légiós helyett stabilan 4-5 külföldivel. Vagy? Vagy a rosszabb forgatókönyv, idő előtt eladott saját junior ászokkal, mielőtt ász lehetne belőlük, félévente új ikennekingekkel és henryodiákkal, látni nem is látott Thiam-Iyane-kkal, szerződtetett és mégsem szerződtetett Belottikkal. Meg viccigazolás Donátó Bottoni-Dottoni-Battoninókkal. Vagy hogy a brébe hívták a gyereket.

Persze nem kell meglepődni: ha végignézek saját szurkerségemen, állandóan stabil államberendezkedés és interregnum váltogatta egymást, csak épp napjaink fele közeledve egyre gyorsuló mértékben, valahogy így (pirossal jelölve az általam nagyon kedvelt csapatok. A lila rész pedig egy jól indult uralkodás véleményes befejeződését jelzi.):

Jó lenne, ha elmozdulnánk kissé a táblázat felsőbb régióinak irányába, és növekedne a stabil királyságok időszaka, számban és hosszukban is a félévente beköszöntő királyközi állapotok helyett. Persze ezek pusztába kiáltott szavak, de hátha meghallja valaki…

* * *

Addig pedig interregnum ide, megítélheteten félév oda, emlékezzünk a szépre, mint ahogy én is tettem a villamos ablakában, ahogy a Diósgyőri VTK Stadion megállóból kigördült a miskolci „1”-es kötöttpályás viszonylat, maga mögött hagyva a havas pályát, az évet és a régi emlékeket.