Gács Pál és a Honvéd megírta levelét a Szerb Köztársaság Budapestre delegált nagykövetének, amelyben nem kevés, sokunkat érintő kérdés is feszegetésre kerül. Való igaz, az újvédik túra egyes elemei igen visszásak voltak, és ezen visszás elemek mellett nem szabad elmenni szó nélkül. A kispesti szurkolók valóban méltatlan, sőt, le merem írni, embertelen körülményekkel kellett szembesüljenek egy nagy presztízsű európai labdarúgókupa selejtezőjében.
Igen, Montenegróban is voltak visszásságok, valóban ugyanúgy nem várt minket felszerelt büfé a niksici stadionban, de ott a helyi szervek és a rendező klub mindenben megértőnek bizonyult, és amennyire módjukban állt, segítettek. Ha máshogy nem, Hemibá mögé felsorakozva, serpaként hordák szektorunkba a palackozott (fontos kiemelni, ismerve a Balkán egyes részeinek folyóvíz-ellátásának általános, vagy legalábbis magyar gyomorhoz szokott színvonalát) folyadékot.
Szerbia, a Vojvodina, a szerb rendőrség ezzel szemben egy hagyományos, sőt, európai értelemben véve is nagynak, tapasztaltnak mondható futballnemzet, amely – hihetetlen bár, de mégis úgy tűnik – jelenleg nincs felkészülve 4-500 szurkoló fogadására.
A hajtás után beidézzük a Honvéd levelét (szó szerint, elhagyva nem kevés sic!-et), és ahol a személyes tapasztalatom attól eltérő, azt jelzem.
Szerbia Köztársaság Nagykövetsége
Rade Drobac Nagykövet Úr részére!
Budapest
Tisztelt Nagykövet úr !
Alulírott Gács Pál, mint a Honvéd FC Kft ügyvezetője az alábbiakról kívánom Önt tájékoztatni:
Ahogy Ön előtt is ismert az FK Vojvodina és a Budapest Honvéd 2013. július 18. napján 20-30 órakor Újvidéken Európa Liga Kupamérkőzést játszott egymással. Csapatunkat kb. 500 fő vendégszurkoló kísérte el, az általuk szervezett buszos utazással. A magyar-szerb határt Röszkénél lépték át a drukkereink. A szurkolói csoportok elmondása szerint, amikor a szerb határhoz értek (13,30 és 14 óra között) méltánytalan bánásmódban részesültek. A határ szerb oldalán félreállították őket kb. 2 órás várakozással, ahol mindenkit egy nagy váróterembe tereltek. A buszokat átvizsgálták a szerb határőrök és szurkolóink legnagyobb megdöbbenésére az átvizsgálás után a buszon fent maradt valamennyi ételt, italt, aprópénzt, öngyújtót, fényképezőgépet és egyéb személyes tárgyakat egész egyszerűen elvették tőlük és ezek a mai napig nem kerültek vissza hozzájuk. A szerb határőrök csak hosszas alkudozás után és több órás várakozást követően engedtek csak ki bárkit is 5 fős csoportokban a mosdóba, hogy szükségleteiket elvégezzék. Tekintettel arra a tényre, hogy a buszokon nők és gyerekek is voltak, úgy gondoljuk, hogy ha igaz ez a történet, ez nem elfogadható. A szerb határőrök továbbá indokolatlanul mindenkit megmotoztak, majd hosszas alkudozás után megígérték nekik, hogy a határtól 10 km-re lévő MOL kútnál megállhatnak, mindenki felfrissülhet, az eltulajdonított ételt, italt tudják pótolni, de ebből az ígéretből sem lett semmi. Az autópályán kb. 50 km/órás sebességgel, szándékosan lassan vitték felvezetve a buszokat és a szerb részen sehol sem engedték a buszokat megállni. A stadionhoz érkezést követően egy nagy üres területre terelték össze a vendégszurkolókat, akiket elképesztő rendőri készültséggel körülvettek. A klubunk tulajdonosának George F. Hemingway tárgyalásának volt köszönhető egyáltalán, hogy az 500 főből kb. 100 fő szurkolót kb. 1 óra alatt 5 fős csoportokba, rendőri kísérettel kiengedtek a közeli büfébe.
Mi ezek szerint a második turnussal értünk a határra, amely addigra állt egy nagy- (50 fős), két közepes- (19-20 fős), egy kisbuszból, valamint néhány személyautóból. Négy óra körül, vagyis érkeztünkkor a helyzet több részletben is eltér az levélben említettől.
A kisbuszunkból, miután az beállt a határhoz, átadtuk az útiokmányokat a szerb határőrnek, aki azokat elvitte ellenőrzésre. Ekkor egy másik, rohamfelszerelést viselő úr megkért minket, hogy egyenként szálljunk ki csomagjainkkal, majd egy kamerába belelnézést követően (tehát mindenkiről felvétel készült!) vonuljunk be egy váróterembe. A váróterembe menet mindenkit átmotoztak, a nálunk talált alkoholtartalmú termékeket pedig elkobozták. Semmi mást, csak az alkoholt, miközben annak mennyisége meg sem közelítette a határon már vámkötelesnek nevezhető mennyiség alsó határát, vagyis a két ország és az Európai Unió között érvényben lévő törvények és egyezmények értelmében gond nélkül bevihető lett volna Szerbiába.
A kiszállás pillanatában a kisbuszunk műszerfala fölött hagytam az útvonalunk rögzítésére szolgáló táblaszámítógépemet, amely a busz átvizsgálása után is ott maradt. Később a társaságunk egyik tagja behozta a váróterembe, de addigra a busz átvizsgálását már befejezték. Legjobb tudomásom szerint semmi sem tűnt el a magára hagyott belső térből, és emlékeim szerint a többi busz, vagy személyautó utasaitól is csak az alkoholtartalmú termékeket kobozták el.
Még egyszer kihangsúlyoznám, a mi konvojunk nagyjából fél négy és öt között gyülekezett a határnál.
A konvoj szerb rendőrök általi megszervezése és az Újvidékre való indulás közötti időben többen is forintot kívántak váltani a helyi fizetőeszközre, dínárra, hogy azzal majd a stadion belterületén, esetleg útközben fizetni tudjanak, amennyiben fogyasztani szeretnének. Sajnos a határon egyetlen pénzváltó volt csak, amely forintot nem fogadott el.
Több szerb rendőrtől is ígéretet kaptunk arra, hogy a határtól néhány kilométerre lévő benzinkútnál majd megállhatunk, ott lesz pénzváltó, lehet vásárolni frissítőket.
Az átvizsgálás procedúráját leszámítva a határon a hangulat oldott volt, a kivezényelt rendőrökkel kedélyesen el lehetett beszélgetni, futballról, időjárásról, bármiről, mindvégig segítőkészek voltak – vagy mint az kiderült utólag, annak tűntek.
Indulásunkat követően a határtól egészen a Vojvodina stadionjáig nem engedték megállni a konvoj egyetlen tagját sem olyan helyen, ahol mosdó, esetleg megvásárolható folyadék lett volna. Egy rendőrautó előrement, és egészen addig lezárta az út menti benzinkutak bejáratát, amíg a konvoj el nem haladt előtte. Majd az utolsó kocsi után ő is elindult, elhajtott a konvoj mellett, és lezárta a következőt, és ez ment egészen a stadionig.
Egyetlen alkalommal engedték megállni a konvojt, amikor már tarthatatlanná váltak az emberi anyagcsere-szükségletek általános viszonyai. Elképesztő módon ez is úgy történt, hogy a nyílt autópályán megállították a forgalmat (kép1, kép2), majd engedélyeztek néhány perc szünetet, amíg mindenki elvégzi dolgát a leállósávban. A hölgyek számára természetesen ez a lehetőség erősen korlátozott volt, amivel így – legjobb emlékezetem szerint – végül egyikük sem élt.
Szurkolóink egy részét beterelték a vendégszektorba, azzal a ígérettel hogy ott majd mosdó, toalett és büfé várja őket, de a vendégszektor mellett mint később kiderült semmilyen büfé nem volt.
A stadionba senki nem terelte be a szurkolókat, igaz, más lehetőséget sem biztosítottak számunkra, mint bemenni oda. Mivel kint, a stadion előtti réten, ahová leállították a járműveinket, egyáltalán nem várt minket semmilyen büfé, vagy bármi, ahol folyadékhoz juthattunk volna (ekkor a szurkolók jelentős része már órák óta nem ivott más, mint az autókban szinte felforrt ásványvizet, ha még volt készlete), többen is úgy döntöttünk, ennél csak jobb lehet bent.
Nem volt jobb.
Az most mindegy, hogy az UEFA előírásai szerint csak ülőhelyes szektorokban lehet nemzetközi kupamérkőzésen szurkolókat elhelyezni, és a Vojvodina stadionjának vendégszektora ülőhelyet csak nyomokban tartalmazott, mindegy, mert meccset úgyis állva szeretünk nézni.
Az viszont elfogadhatatlan, hogy a mi – ekkor már erősen szomjazó – konvojunkat (az elsőről nem nyilatkoznék, az ottani részleteket nem ismerem) semmi folyadék nem várta a stadionban. Nem lehet elégszer megemlíteni, hogy még mindig délután van, tűző napon álltunk a határon, tűző napon haladtunk lépésben az odaúton, majd tűző napon tikkadtunk a stadion betonlépcsőjén. Az illemhelyeken összesen hat csaptelep volt, amelyekből mindössze három működött a megérkezésünkkor (ebben biztos vagyok, ráadásul a hibásakat sem mi rontottuk el, mivel én is már úgy találtam őket, és én az elsők között léptem be a stadionba). Inni ezekből sem volt ajánlatos, esetleg tarkót, arcot mosni, azonban a szükség nagy úr.
Külön említést érdemel a beléptetés, amely során – minket még figyelmeztettek, mert kicsi volt akkor a tömeg -, hogy a helyi szokások szerint aprópénzt és öngyújtót nem lehet bevinni, ezért ezeket még vissza tudtuk vinni a kocsiba (kilencünkből ekkor már csak egy főt engedtek vissza a közben lezárt parkolóba), de tőlem még így is sikerült elkobozni a gyönyörű piros-fekete öngyújtómat. Ez legyen a legnagyobb veszteségem.
A negatívumok mellé itt is meg kell említeni azonban a pozitív dolgokat. Ahogy a konvojt felügyelő rendőrök, úgy több biztonsági őr is beszélt magyarul, vagyis mind a rendező sportszervezet, mind a rendező hatóság figyelt az érkező szurkolókkal való kommunikációra. Ha van kivel és hogy szót váltani, abból megértés is lehet. Nem szeretném, ha rajtuk csattanna ez az egész nonszensz hacacáré, mert – és még egyszer elmondom – a többség igen kedves, segítőkész és megértő volt velünk mindvégig. Ha valakihez normálisan közelítettünk, az normális volt velünk szemen is.
Hemingway úrnak és az UEFA delegáltjának a közös fellépésére, kb. 1 órás alkudozás után nagy nehezen különböző flakonokban vittek vizet az addig már teljesen kiszáradt vendégszurkolóknak. Az UEFA előírásával ellentétben a vendégszurkolóknak fenntartott szektor csak egy töredékén volt ülőhely, továbbá a mérkőzés ideje alatt semmilyen ellátásban nem részesültek. A mérkőzés befejezését követően a szerb oldalon sehol nem lehetett megállni és természetesen a szerb határon újabb másfél-két órás megállásban és tüzetes átvizsgálásban volt részük.
A visszaút során ismét egy másik konvojt alkottunk, mert a sajtóértekezlet zárására a szurkolók dandárja már elindult a stadiontól. Mindezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a parkolóban ekkor fura dolgok játszódtak le.
Volt egy kis kergetőzés a táborok között, való igaz. Az ilyen előfordul. Erre fel lehet készülni, például úgy, hogy a rendőrség elválasztja a szurkolókat, és nem csak úgy van valahol. Itt most ez történt.
Amikor kialakulni látszott a perpatvar, a rendőrök egy jelentős része még a stadion vendégszektora előtt, az eseményektől jó 150-200 méterre ácsorgott, hogy értesítésük után, lóhalálában rohanjon oda. Ennek lett az a következménye, hogy olyan embereket is meg-megütöttek (volt akit nem is egyszer!) gumibotjukkal, akik az útjukba eső parkolóban épp a kocsijukba szálltak be.
A rend helyreállta pillanatát is sikerült elnézniük. Már minden kispesti szurkoló a buszok környékén volt, mindenki visszatért a mókából, egyenként szálltak is fel a járművekre, de mivel azok ajtajának keresztmetszete szűkebb, mint a sorban állók összes szélessége, csak egyenként voltak erre képesek, miközben a hátrébb állókat továbbra is gumibotozták. (Utóbbit saját szememmel nem láttam, itt egy számomra hiteles személy szavára támaszkodom csupán.)
És micsoda furcsa a helyzet: eközben mi, az egésztől alig 15-20 méterre, a kisbuszunk mellett itthonról vitt szendvicseket majszoltunk, néztük, ahogy feláll közénk és a többi szurkolótársunk közé egy rendőrsorfal, akik egyszerűen – már bocsánat a kifejezésért – szartak ránk. Csak percekkel a tábor elindulása után jött oda valaki, hogy mégis mi a fenét csinálunk itt? Elmagyaráztuk, press, várunk, stb. Megértette, majd odébbállt. (További eközben: a helyi ultrákat is ekkor engedték ki a szektorukból, akiknek jelentős százaléka épp a vendégszektor és egyben a vendégcsapat számára fenntartott bejárat mellett indult hazafelé a legnagyobb nyugalomban.)
Az egy, a két tábor közti kis kergetőzést leszámítva (valamint egy tahó fotóst, aki visszaélve akkreditációjával folyamatosan bemutogatott a vendégtábornak) utólag elmondható, hogy teljesen indokolatlan és egyben teljesen szakszerűtlen volt a rendőri készültség mértéke, valamint a biztosítás módja.
Klubunk álláspontja az, hogy a szerb hatóságok, illetve a Vojvodina biztonsági vezetőjének a fellépése és hozzáállása minden, csak nem európai és nem civilizált. Nőket és gyerekeket hoztak méltánytalan, megalázó és félelmetes szituációkba. Az pedig egész egyszerűen elfogadhatatlan, amit a szerb határőrök műveltek a buszok kifosztásával.
Részemről ezek erős állítások, bár a szigorú tényeket vizsgálva, azt kell mondjam, egyet tudok érteni velük, ha az egyszerűsítés síkján szeretnénk maradni. Lehet szépíteni a dolgokat, de nincs mit tenni, el kell ismerni, valóban voltak olyan pillanatok, szervezési hiányosságok, amelyek igen, méltatlan, megalázó és egyben teljesen indokolatlan szituációknak, váratlan élethelyzeteknek tettek ki szurkolókat. (A buszos dologról újfent nem nyilatkozom, ha történt ilyen, akkor az csak az első konvojjal történhetett.)
Szeretnénk, ha Tisztelt Nagykövet úr levelünk után vizsgálatot kezdeményezne Szerbiában, hogy kik a felelősek ezekért az elfogadhatatlan és a két ország barátságát megrontó eseményekért.
Bízunk benne, hogy a vizsgálat megállapítja a felelősöket és talál sérelmeinkre valamilyen gyógymódot.
Előre is köszönjük szíves közreműködését.
Budapest, 2013. július 22.
Tisztelettel:
Gács Pál
ügyvezető igazgató
Kellemetlen ezt mondanom, mert nem ez a dolgok elintézésének a rendje, de ezt a levelet meg kellett írnia a klubnak. Ha csak részben is igazak a benne foglaltak, az teljességgel elfogadhatatlan 2013-ban, Európában. Mi, mint magyar állampolgárok elvárjuk, hogy Magyarország, valamint Szerbia tiszteletben tartsa a jogainkat, tulajdonunkat, emberi méltóságunkat.
Ezekből több is sérült múlt csütörtökön.
Régi adósságunk pótoljuk e kis poszttal most, hisz többen is reklamáltátok már itt a Vojvodina meccsbeszámolót. Hanta már jelezte másutt, hogy havazódás van, erőst, és ezt csak alá tudom támasztani. Persze majd’ egy héttel a meccs után sok értelme nincs beszámolgatni, mindenki olvasta már a különböző fórumokon, ultra blogokon vagy Gács úr levelében a történéseket, vagy épp a helyszínen élte meg azokat. A most következő írás így inkább a blogarchívumnak szól, ha már kinn voltunk, ha már rommá aszalódtunk a konvojban a kisbusz hátsó ülésén, ha már szomjaztunk 6 órán keresztül, ha már élőben végigszenvedtük a kreativitásmentes játékunkat, akkor basszus, legyen fönn a blogon ennek a rövid emlékezete.
Elindult a szezonunk, emberek, de még hogy…! Túl vagyunk 3 felkészülési meccsen, egy emlékezetes balkáni körutazáson és egy 45 éves rekordot megdöntő visszavágón (sőt, nálam ez nemhogy 45 éves, de egyenesen abszolút rekord: tétmeccsen még sosem lőtt a csapatom 9 gólt a Bozsikban senkinek a szemem előtt). Új üstökös van felszállóban az akadémiai karámból Filip Holender személyében, és minden szurkoló optimista. Hogy ez a kegyelmi állapot meddig tart, jó kérdés, hisz jövő héten rögvest a Vojvodina készül utunkat állni, amely gárda már nem a gyanúsan lepkézgető Banoviccsal vagy Hanta kedvenc “nemfutballista” 4-es számú Celik-hétvédjével áll ellenünk csatasorba… viszont a sok történés arra is apropó, hogy kicsit hangosan gondolkodjunk jelenről és közeljövőről, a szokásos RW-i kérdést elemezgetve: “hogy is állunk”?
