Be kell valljam, én tényleg szeretem az emtákát! Nagyfaterom, aki egy életet töltött a Bozsik-stadionhoz közeli Benedek Elek utcában (Liptáktelep!), és aki a nyilvánvaló kispesti kötődése mellett olyan barátokkal is rendelkezett, mint például Ódry Lajos bácsi, szóval nagyfater sok mindenre megtanított. Többek között a foci feltétlen szeretetére (valamint belsővel pontosan és oda rúgni, ahogy azt szeretném).
Lajos bácsi valamivel idősebb volt nála, és a futballban is valamivel többre vitte (nagyfater a KAC amatőrig jutott, miközben Ódry az MTK profija volt a két háború között, majd megfordult Kispesten is), de ez mit sem számított a nyolcvanas évekre, amikor elkezdődött a szocializációm szurkolói része. A Honvédon mindig ott voltunk, és ha a lehetőség úgy hozta, a Hungáriára is kijártunk, ha másért nem, legalább az öregek sztorizgatásai miatt. Nagyfater ilyenkor legalább annyira otthonosan érezte magát, mint a kiskertjében, amikor a krizantémokat gyomlálta. A futballpálya, és az egykori futballisták voltak az ő igazi közege. Én pedig közben szépen, lassan megtanultam kedvelni az MTK-t.
De nyugalom, ezen a pénteken tudom hol a helyem. Tudom, mert a tisztességes embernek egy csapata van, az, amelyikbe beleszületett, és amelyiket majd továbbad a gyermekeinek, hiszen ez a kötelessége, ezt várja el tőle a klubja. Az enyém a Honvéd, ahogy én a Honvédé vagyok. Örökre.
Szóval semmi meghasonulás nincs bennem, hiába a sok kékekért rajongó ismerős, hovatovább kedves barát, ezen a napon semmi sem számít jobban, mint a hazai győzelem, ahogy ez a minumumprogram bármilyen napon, amikor a Honvéd játszik. A hétköznapokon majd bratyizunk, megisszuk a soros söröket, zrikáljk egymást mindenféle fórumokon, de ez most másról szól.
Gondoltuk volna néhány hete, amikor nálunk éppen a szokásos nyáreleji selejtezés közepén álltunk, az MTK pedig éppen feljutott a másodosztály purgatóriumából, hogy öt forduló után mindketten veretlenül állunk majd a tabella elején? Remélni persze remélhettük, de Adewunmi rongyos játékjogát sem tettem volna fel rá egy szabadon választott fogadóirodában. Persze, majd Botis, Sánta, Hajdú, esetleg Németh Norbi nélkül, az ellenfélnél meg egy Lázokkal? Vicc.
És most úgy állunk, ha a többi csapat eredményére vagyunk kíváncsiak, akkor felülről kell kezdenünk a tabella olvasását. Nem fogok hamis ábrándokat kergetni – vertük ugyan az otthon mindig jó Siófokot, a tavaly még negyedik helyért hajtó Diósgyőrt, az EL-ért kaparó Videotont, a Fradit idegenben, és pontot csak a Paks vitt el tőlünk, de azon a meccsen megtapasztalhattuk, mentálisan iszonyat rendben van a társaság, mínusz kettő egyáltalán nem lehet hátrány egy nálunknál talán gyengébbnek tűnő csapat ellen.
Az idényrajton még azt mondtuk, teljen el öt forduló, hogy mondhassunk egyáltalán bármit. Most ezt talán mellőznénk, vagy legalább toljuk el kettővel, és az MTK után következő debreceni túra után kezdjünk el tippelgetni az őszvégi helyezésekre. (Előbbre semmiképp se tekintsünk, elnézve az utóbbi évek téli játékosmozgását.) Hagyjuk tehát lebegve a „hol is állunk” kérdéskörét. Egyelőre.
Foglalkozzunk inkább a meccsel, ami a szó legnemesebb értelmében véve is rangadó. Szarjuk le nyugodtan a tamáskodókat, itt bizony két nagy múltú fővárosi egyesület találkozik egymással, akik nem mellékesen épp az aktuális tabellán is dobogósok. Mi más lehet rangadó, ha nem ez? Tényleg szarjuk le a tamáskodókat, hogy még idény elején vagyunk, hogy még nem lehet látni, ki mennyire lesz elég, mondjuk inkább nekik, öt fordulója mindenkinek volt, másoknál se tudjuk, ne legyen az érv, hogy mi nem leszünk majd jók, de azok igen, akik eddig nem mutattak semmit. Érthető? Köszönjük a figyelmet.
Jó meccset várok. Mert:
1. Mindkét csapat erőlteti a támadófocit, ami vagy sikerül, vagy nem.
Mister Rossi karakánul ragaszkodik a háromcsatáros felálláshoz, a középpályán két támadóbb felfogású játékossal megtámogatva. Garami sem marad el tőle, évek óta variálja a 4-2-3-1-et és a 4-3-3-at, de a három csatár nála is ugyanúgy lemma, ahogy nálunk mostanság, a különbésg talán csak annyi, hogy Kanta egyedül mozgat küzépről és ketten szűrnek mögötte, vagy kap egy társat (esetleg Nikházit).
2. Mindkét edző bátran nyúl a saját nevelésű játékosokhoz.
Fene tudja, hogy a szükség hozta így, vagy tényleg ez a megoldás, de Rossi bátran pakolja tele a csapatot fiatalokkal, akik lassan mind közönségkedvencekké válnak. Vécsei hamarosan egyértelműen a középpályánk ura lesz, hogy ennek következtében egyre többen kérdőjelezzék meg Gege szerepét a játékunkban. Vernes egy zseni, felismeri a helyzeteket, jó helyekre mozog, parádésan indul be szélről, nála a helyzetkihasználáson kellene egy komolyabban javítani. Baráth Boti a számára idegen posztot jelentő balbunkóban oktatja a teljes mezőnyt (kivéve a fehérvári Stopirát, de nyugalom, ő is meglesz néhány héten belül). Debreceni évek óta alapembere a védelmünknek, Smiljanic, Botis és most Ignjajtovic mellett szedett már fel annyit magára, hogy Szerethető Sanyibá is számításba vegye a válogatott kereténél. Czuczi Marczi pedig Czuczi Marczi, aki a Paks ellen ugyan hibázgatott, de a Fradiverésből jócskán kivette a részét, miközben rajta keresztül mutatkozik meg igazán, a kispesti szurkolók mennyire tudják szeretni a sajátjaikat. Ahogy az Üllőin rendszeresen felzúgott a neve a vendégszektorból, azt hittem elolvadok a sajtóban. Mámoros.
Közben azt se feledjük, a kispadon olyan nevek várnak bevetésre, mint a csatár Erdélyi, az ördöngős szélső Nagy Geri, Fejes, Nagy Krisztián, Bobálék közül a csatár, a másik kapustehetség Szemerédi, és még a fene tudja ki, akit épp Rossi kibök a fakó meccsein. (Czár Ricsi közben egy évre kölcsönbe adódott az osztrák másodosztályba, aminek én személy szerint örülök, mert addig sem az NB II. gyakran műfüves, vagy egyenesen libalegelő szintű pályáin hozza fel magát.)
Az MTK-t ebből a szemszögből ugye nem kell senkinek sem bemutatni? Elég annyi, hogy a Videotonnal és a Haladással kiegészítve ez a négy csapat számít leginkább a saját nevelésű játékosokra. Tessék megnézni a tabellát, hogy hol állnak ezek után? Ugye, ugye.
Alakul valamiféle szerethető klubmodell nálunk. A keretben játszó légiósok szinte egytől egyig minőséget képviselnek. Marshal Muflon azon túl, hogy iszonyat szerethető egyéniség, lassan egyedül oldja meg azt, amire tavaly a Hidi, Akassou, Hore hármasból kettőt kellett a pályán tartanunk. Ignjatovic bődületesen jó vételnek tűnik, gyakorlatilag komolyabb hiba nélkül söpröget a kapunk előtt. Tchami továbbra is buta, de legalább ugyanannyira gyors, vagyis a posztján hasznos. Diaby folyamatosan érik be, már messze nem az az indolens faszkalap, akit a téli felkészülésiken láthattunk. Zivanovic imádnivaló, gólokat lő. Vidovicban van spiritusz, csak épp sok hibával játszik. Lovric pedig Lovric, rá nincs jobb jelzónk egyszerűen. (Apropos, az előre bemondott augusztus 20. már bőven elmúlt, Abass visszatéréséről mégsem tudunk semmit.)
A derékhad harmadik csoportját a tapasztaltabb magyarok teszik ki. Gege egyelőre küzd az elemekkel, nagyon nem érzi egy ideje, miközben bőven lenne benne kraft. Délczegre nemrég még azt mondtuk, hogy a szegény ember Torghelléje, de ez még azelőtt volt, hogy elkezdte volna lődözni a tavaly valamiért elmaradó góljait. Novák továbbra is sérült, szeptemberre ígérik a visszatérését. Kemenes pedig ugyanaz, mint Lovric, csak nem Lovric, hanem Szabi.
És akkor itt van Rossi, akinek jelen időben sikerült megtalálnia valamiféle egyensúlyt ezek között a csoportok között, és ha már mindez sikerült, akkor eredményeket is termel vele. Tavaly folyamatosan azt mantráztuk, hogy nem olyan vészesen rossz a keretünk, és van hozzá egy remek edzőnk is, csak épp úgy éreztük, Supka nem a legjobb pedagógus, nála mintha egy-egy játékos minimális botlás után is kiírhatta magát a pixisből. Rossi ezzel szemben tudja kezelni a korábban két edzőnél is körön kívül helyezett Vernest, a pályáról száműzte az – állítólag az – öltözőkben olykor-olykor fejét felkapó széthúzást, egyszerűen elérte, hogy a szurkolók a meccsek után kihívják ünnepelni a csapatot!
Folytatva a gondolatot egy kis jóféle magyar pesszimizmussal, azt kell mondjam, még ha vissza is esünk (esetleg) majd az idény folyamán, az elmúlt másfél hónapért köszönettel tartozunk a misternek. Eddig egy álomban élünk, jó lenne minél később felébredni.
Update: Lázok időközben az MTK-tól Paksra igazolt, vagyis kissé megnyugodhatunk, ha Jani augusztusaira, vagy a Honvéd elleni meccseire gondolunk. Elég annyi, hogy nyaranta ő mindig eladatni szeretné magát, góljainak 80%-át ekkor szokta lövöldözni, esetleg ellenünk, ahogy azon a mesterhármast hozó őszvégi meccsén, amikor a kettős érintéses, kapufás szabadrúgás-gólját csúnyán benézte a spori.
Tudjátok mi a különbség Kemenes és Armstrong között? Amíg az előbbitől egy rossz mondata miatt csak 
Marshal Mufit szintén többször kiemelték, a szerelőkészsége alapján keményen ott van a liga élmezőnyében, nála mindig csak egy nagyon pici hiányzik a csúcshoz. És akkor ott van még Vécsei, Ivancsics, Diarra és Vernes, akik sokszor elkapják a fonalat, és ha sikerülne állandósitani a formájukat valahol a remekhez közeli szinten, akkor … akkor számoljunk utána, Szabi visszatérésével szinte komolyan el lehet majd meditálni az érmes helyek valamelyikében. Minden álszerénység nélkül.
Aki rendszeresen olvas minket az tudja, hogy sör-téren majdnem olyan elvakultan fanatik arcok művelik e blogot, mint amilyen érzésekkel viseltetünk a KISPEST, a HONVÉD irányában, így többünknél a meccs-haverság-sör szentháromság tényleg szent. És háromság. Nemrég indult rovatunkban azokat a helyeket ajánljuk olvasóinknak, ahova úgy érezzük, érdemes betérni egy-egy meccs után, előtt (persze semmiképpen sem helyett). Vagy a sör (khm…leginkább a sör), vagy a hangulat, esetleg mindkettő (ritka eset) miatt. 
Posztunk tárgya, a Bohémia-söröző a közel két éve a Múzeum-kert mögött nyílt Hrabal söröző kistestvéreként értelmezhető, lévén ugyanaz a tulaj, ugyanaz az enteriőr, és sokszor a csaposok is átfednek. Mégsem áll egészen a „KIS”testvér meghatározás, ugyanis itt a kistesó -méretében és sörkínálatában- túlnőtt a bátyón. A kricsmi amúgy könnyen fellelhető, a 4/6-os villamosviszonylat Rákóczi téri állomásánál illdomos leszállnunk, hogy aztán a vásárcsarnok felé, azzal szemben állva annak jobb oldalán induljunk el a Déri Miksa utca felé, melynek sarkán ott figyel a Svejk közismert fizimiskáját ábrául választó cégér. 
Helyünk, mint említettem, külsőségeiben abszolút a Hrabalt idézi, csak az öreg Bohust mintázó bábu helyett itt egy gigant-Kisvakond délcegeskedik az ablakban. A Hrabival szemben ráadásul a hely 2 szintes, fölső emelete az igazi kincse, bár ez ritkábban telik meg; mégis téli, koratavaszi és őszi estékre kifejezetten ajánlatos egy nagyobb baráti kvaterkázásra.
Viszont ami miatt mindenképp érdemes ide betérnünk, főleg télidőben, az a pardubicei sörgyár híres portere. Ez a 19 (!) balin fokos sörkülönlegesség, fokszámához mérten súlyos szárazanyag tartalmával és valamelyest emelt alkoholszintjével a századelőn a kontinentális Európa legerősebb söre volt, melyet Monarchiaszerte és Angliába is exportáltak a derék pardubicei főzőmesterek. Igazi csemege ez a sör, melyet ésszel érdemes fogyasztani és mondom, elsődlegesen késő ősszel és télen, a hideg napokon adja ki maximumát, afféle védőitalként (neve is innen jön, a 19. századi Angliában a hordárok és portások fogyasztották a téli hideg ellen a szabadtéri munkához a portereket). A csapolt remekművek mellett kóstoljunk rá bátran a számtalan üveges cuccra is: a nymburki Postrzinské sörök mellett itt vannak a Zátec-i sörgyár gyöngyszemei, s Pardubice méltán remek 14 balinfokos Taxis-át is megküldte az 
intézménynek. Utóbbi igazi gyöngyszem, kár, hogy csapolva csak magában Pardubicében juthattam hozzá. Hát az’ meg nem itt van.
Ahhoz képest, hogy tegnap előtti beharangozónkban még a győzelem kötelezőségének problematikáját pedzegettük, és egy nehezen feltörhető paksi retesszel számoltunk kevésgólos meccsen, hát, a vasárnap este végül képében és fordulataiban egy egész más találkozót hozott. Egész más találkozót, igen, és mégis, a végeredmény pontosan az a megjósolt nyögvenyelős győzelemelmaradás lett – no de addig nem egészen szokványos út vezetett.
örvendezésem inkább perszonál jellegű). A jó alaphang tehát adott volt, Hanta szokásos reális tippjei egyikével laza 4:3-mat várt (
A csapat azonban nem pánikol. Lassan átvesszük az irányítást. Vécseit baloldalra helyezi Rossi, ezért kár, innen nem jön annyi Bálint-passz, bár becsületesen dolgozik a srác, és ha a szokottnál nagyobb hibaszázalékkal is, de megint úgy játszik, hogy lassan elfelejtem a cseh kedvencem egy évvel ezelőttről. Én megcserélném őket Gegével; Ivancsics balról is nyomhatná hosszú indításait, míg Bálint középről dobhatná akcióba Délt és Diabyt. Rossi másként látja sajna. De nem csak Bálint ügyeskedik. Az általam sokszor kritizált Ivancsics ma jobbik lábával kelt föl, ülnek az indításai, aktív, így kell ezt… Hátul Ignja felébred és elkezdi remek tisztázásait, Debrő is hozza a jobb formát, Baráth Boti…tanári amiket művel, nem előreb.szkodja a labdákat, hanem hátulról megjátsza a többieket, és a szerelései…! 4-4-2-ben nyomjuk amúgy, és jó ez a felállás. Boti aztán indítja Diabyt, a nyurga Souleymane nagy nehezen beéri a lasztit, Dubeczesen megáll, felnéz, és nem Dubeczesen ível egy Bicskei focisuli beadást Zsivanovics fejére, a nem épp égimeszelő szerb pedig bólint. 1-1! Mikor edzőmeccsen láttam a srácot, húztam a szám. Siófoki debütjén sírtam. A Diók ellen már hümmögtem, elégedetten, a Vidi ellen csettintettem, most meg…Bravó! Csak ez a „Sztojakovics ajánlott” sztori ne lenne. 
emy úr felé, miért kellett Sántát elengedni, miért nincs normális cserekapus. Nem irigylem Czuczi Marcit. 5 perc múlva még kevésbé. A Tóth Iván fodrászának számát elkérő Sipeki, aki decens mosómedvét növesztett a fejbúbjára, osonkodik a középpályán, ő nagy lövő, de most egy lapos kis közepes-gyenge svungot ereszt meg, Marci vetődik, jól van ez megvan. Nem, nincs meg! Púposodik a háló. BASSZUS. A lelátón forradalom, kapusunk belebikáz a labdába, szegény, teljesen szétesett. Elment a meccs. Elment a meccs? Jó eséllyel igen. És ez csak az egyik baj. A szezont deklaráltan Kemire építjük, mögötte Czuczival (és Ivánnal elvileg, bár ma Szemerédi ült a padon). Czuczi felépítéséről szólna tehát az évad, erre ő szegény az első meccsén leépíti magát. Ez bizony egy egész pályafutás romba döntése lehet rögvest a start mezőn – aggódik mellettünk egy pocakos öreg korzó-czukk, és aggodalmát én is osztom. Félidő vége, füttyszó, Szemerédi melegíteni indul. Én meg azért szorítok hogy ne cseréljünk, mert ez a meccs már szinte mindegy, és azzal tényleg kinyírnánk Marci önbizalmát.
szájíz azért nem kell teljesen savanyú legyen. A meccs megmutatta, hogy az első 3 zsinórban behúzott meccs azért nem jelent bajnokesélyes csapatot, megint csak a Dolcetti érára utalnék vissza: a jó rajt ott is sokat számított, hosszabb távon azonban kijönnek a keret hiányosságai – tegnap délután pl. a kapuskérdésben. Ugyanakkor rengeteg a pozitívum is: mély vízbe dobott és csodásan helytálló (az a szóló a második félidő közepén…) Baráth Boti, magára találó Vernes, van egy Vécseink, kispadról már jól szállt be Nagy Krisztián… Van egy jó igazolás középhátvéd, mellette az idén jól kezdő Debrő. Esetleg egy Danilósodó Diaby. Dél megtalálni látszik a góllövő cipőt (vagy legalábbis a fűzőjét). Rossi pedig kialakítani látszik egy felismerhető játékot, egy nézhető játékot, és Moraleshez képest az, hogy előnyben-hátrányban a 60. perc táján szinte mindig 3 támadót cserél be, az riszpektes egy dolog. 
No, újra itthon, Honvédért végigizgult 
Dolcetti szcenárió irányába látszunk elindulni (a tulajnak és most a talján koleszterinmenedzsernek is úgy befekvő edző, hogy a csapat saját arculatára azért ügyel, érzi, hogy ez neki is lehetőség, kibújni az örök ManCity intendánsi, Mancini-sameszi pozícióból és a saját név alatt is elérni valamit). Bátran nyúl az ifjoncokhoz, bár tenné még bátrabban, Diarra és kasztja felejtős, ha csak azokat a legionárokat nyomnánk (Ignja, Diaby(?), Vidó) akik tényleg, de tényleg minőséget hoznak, és még inkább a Baráth-Vécsei-Nagy-Vernes vonal futna, már piedesztálra is emelném a tar olaszt. Most még kivárok, de az irány jó. VISZONT. Ez a fiatalított keret, a szűk számú rutinrókával (Debi, Gege, Dél, Lovresz) és egy meccseldöntő klasszissal (Szabi) hamar bajba kerülhet ha sérülés – vagy jelen esetben eltiltás nehezíti a szitut. A Kemenes-Czuczi-(TóthIván?) üggyel ez most be is jön.
– Hanta, a három ponttal együtt a múzeumot is hazahoztátok? – tette fel kedves barátom a kérdést rögtön a meccs utáni pillanatokban a Facebook-falamon keresztül. A kedves barátom amúgy műkedvelő honvédos, vagyis kedvel engem, ezért kedveli a hóbortomat is, hogy én honvédos vagyok. (Amúgy 
Lehet, most szentségtörő leszek, de ezen a meccsen Ignjatovic volt a legjobbunk, Baráth a legkellemesebb meglepetésünk, és Lovric csak a hősünk. Elképesztő melót végzett Ignja, de tényleg. Torghelle, ahogy tavasszal is, ráhelyezkedett Debire, úgy gondolván, majd őt meg tudja verni. Néha sikerült is neki, de azzal nem számolt, hogy Ignja még mindig ott van, és nem csak ott van, kegyetlenül takarítani is fog a kapunk előtt. Félelmetes munkát végzett a szerb középhátvéd, félelmeteset. Talán ehhez fogható teljesítményt nem is láttunk még a legújabbkori Hemingway-érában Kispesten. Szinte hiba nélkül oldotta meg a feladatát.