Szerző: vh

Hagyjuk az álszent szerénységet, a túlcsinált sportszerűséget, a politikamentességet, meg úgy általában mindent, amit egy bármilyen meccs előtt illik felvenni magunkra, kiváltképp akkor, ha nyilvános helyre írunk. Most kicsit más a helyzet.

Van olyan jóérzésű ember a világon, aki ma nem nekünk szurkol?

Itt élünk egy rohadt nagy dupla- sőt, tripagondol közepén, a Szeretett Vezető összes Szeretett Seggnyalója a pofánkba röhög, miközben ők képviselik a szakmaiságot, a magántőkét, az esélyegyenlőséget, a fair playt.

Egykor minket is Budapesti Honvédnak hívtak, tudjuk milyen ez. Aztán volt, hogy sokan nem akarták a módit, az egyikük még beszédet is mondott annak a temetésén, aki ugyan a régit építette, de egy pillanat alatt mégis elfeledtünk neki mindent. Ez a beszélő azt hiszi, húsz év mindenre elég, hogy majd neki is elfelejtjük.

Megcsinálta szinte ugyanazt.

Mi a honvédség csapata voltunk, a sportoló katonáké, akik boldogan bevonultak a haza iránti kötelességüket teljesíteni, és mivel tehetségesek voltak, nálunk játszhattak. A Felcsút a magántőke csapata, akik társadalmi felelősségvállalásból, jótéteményből, mindenféle gazdasági kényszer nélkül támogatják. Olyan például egészen biztosan nem lesz, hogy a kis (nagy) támogatásukért cserébe majd véletlenül több állami megrendelést kapnak.

Hogy mégis miért berzenkedek? Mert jogosan berzenkedhetek. Valóban, a 13 bajnoki címünk jelentős része egy korszakhoz, egy működési mintázathoz köthető, amire együtt mondtunk nemet!

És figyeljétek meg, a névről még egy szót sem szóltam.

És nem is most fogom elkezdeni, mert van más is.

Olyan nincs, hogy egy stadion az hány lélegeztetőgép, meg olyan sincs, hogy egy műfüves pálya az mennyi tankönyvcsomag. Hagyjuk ezeket a váltószámokat. Lehetne átszámítani, de nem így működik.

Minden érának megvan a maga prioritása, a mostani például a sportot szereti. Ugyan főleg a saját sportját, de az most mindegy, mert ha már valamire elszórja a közös vagyonunkat, az nem feltétlen baj, ha a futballra, játékosnevelésre, pályákra teszi. Ezekhez képest szinte eltörpül a stadionbiztosítási program, bár még így is nehéz felmenteni a teljes értelmetlensége miatt.

Csinálják, csináljanak jó futballt, mert az sosem rossz. (Nem, nem fogok kampányolni amellett, hogy bárhogy, csak ne ennyire arcpirító módon, pont leszarom. Nekem is van egy világlátásom, nektek is, hagyjuk most, nem erről szól ez a blog.)

Ennyit a minden másról. Maradt a név.

Lassan kezdem úgy érezni, nem is az ő, hanem a mi sztorink a történelemhamisítás. Hogy mi csak kitaláljuk, vagy lehet, hogy mégsem, de akkor az egy másik Puskás kellett legyen.

Vicces és egyben világszánalmas hétvége. FTC-MTK örökrangadó a Puskásban (ezzel eddig semmi baj, ott a helye!), Honvéd-Felcsút a Bozsikban, a Puskás Ferenc utcában, szinte azon a házhelyen, ahol felnőtt. Hogy vendégségbe jöhessen.

Mert miért nem vettük meg korábban a jogokat? – mantrázza minden felvetésre az Aljas Seggnyaló. Miért tettük volna, ember, egy még élő valakiről beszéltünk, aki a klubunk egyik legnagyobb legendája. Fel sem merülhetett. Szerinted odalépni a haldoklóhoz, hogy ne haragudj, arra a karórára még szükséged van? – az valami? Legyél büszke rá.

Nem értjük. Puskás az egész nemzetet testesíti meg. – jah, valóban. Az egész nemzetben valóban benne van Felcsút is. A maga minden jelentőségével. Gyakorlatilag a mohácsi vész, és a helységnévvel ellátott történelmi sorscsapásaink kivételével minden ott történt a legújabb történelem szerint. Ott ajánlotta fel István Máriának az országot, ott foglalja el Bécset Mátyás, ott veri vissza Dobó a törököt, ott írja meg Arany a Toldit, ott veszi el Ady Csinszkát és minden, egészen addig, hogy az Új Földesúr megépíti a Futball Új Fellegvárát. Legalább nem Liptáktelepnek hívja.

Az egész nemzet, határon innen, határon túl, egyetlen új spirituális központban egyesül, valahol egy hétvégi ház budija és egy organikus stadion között. Csodálatos. Emberek ezrei rohannak hirtelen kifehéríteni a keresetüket, különvonatokkal jönnek haza a külföldön megélhetésüket keresők, a rokkantnyugdíjasok újra munkába állnak, együtt énekeljük a kunbaját, és mint Rejtő Csontbrigádjában bámultak emlékezve a tűzbe, mi is úgy merengünk el a felcsúti Aranycsapat stadion hajnali sziluettje felett. Hirtelen jelentőségét veszíti a csíksomlyói búcsú, a balatoni nyaralások, a pilisi túrák, a ‘gusztus huszadikai tűzijáték, mert ott leszünk, egy nemzetben egyesülünk.

És ehhez nem kellett más, mint ellopni, kisemmizni egy jelentéktelen dolgot, mert biztos rossz gazda lett volna. Nekik van szent céljuk, haladnak az úton, ennyi áldozatot nekünk is illik bevállalni.

Lófaszt.

Már bocsánat.

Évekkel később is itt vagyunk, ugyanolyan dühösen, ugyanolyan indulatból beszélünk, írunk az egészről, ahogy az első percekben. Emlékeztek? Akkor még kormányon sem voltak. Ez rohadtul nem a politikáról szól. A politika az egy elvi dolog, ott elvek és gyakorlatok harcolnak egymás ellen, mindent lehet védeni, és mindent lehet támadni.

Viszont az (eddig) általános(nak gondolt) emberi normák megsértését csak elítélni szabad. Ilyen például a lopás, a hazudozás (nem, nem a politika hazugságára, a féligazságra gondolok, hanem a face2face arconköpősre), a saját helyzeteddel visszaélés.

Ezek ma ott fognak ülni a stadionunkban. Büszkén, mert amit ők képviselnek (a név!?!??!?) hazatért, ők büszkék, hogy otthon lehetnek a nevükben. Mivan? Felőlem ott lehetnek otthon, ahol akarnak, csak kis barátaim, nem feltétlen probléma, ha előtte egyeztetjük a névtáblákat.

Itt mi vagyunk otthon, és mi azért lehetünk itt otthon, mert Puskás itt van itthon. Ha ő nincs, ha nincs Bozsik, ha nincs Mészáros, ha nincs Bányai, ha nincs – mindegy, még sokan, akkor talán ma Kispest, Honvéd sincs. Lett volna egy csapat, ami néhány évtizednyi állandó szegénység után, egy darab ezüstéremmel a vitrinjében csendesen elsorvad Budapest valamelyik külvárosában.

Hogy nem ez történt, ahhoz nyilvánvalóan kellett egy szerencsés együttállás, amikor a világfutball legnagyobb zsenijei közül több is pont ide született, akik ugyan maguktól is bajnokok lettek (a környékbeli telepek srácai, magyar bajnokok, miközben formailag Magyarország a világbajnoki ezüstérmes (1938), a világ egyik legjobb, legtapasztaltabb futballjának birtokosa), de jött egy gonosz rendszer, rájuk telepedett, még jobban megerősítette őket, és egy pillanatra úgy tűnt, a világon csak egyetlen ellenfelünk maradt: az átformált MTK.

Ezekért vagyunk, és egyáltalán lehetünk mi. Ha nincs Puskás, ha nincsenek a környékbeli srácok, akik világ életükben itt éltek, ide tartoztak, akkor ma mi sem vagyunk.

Ismerek néhány embert a lelátóról, vagy nem a lelátóról, de Honvéd-drukkert, tudom, mennyivel kevesebb, szegényesebb lenne az életük nélküle. Ez a klub nekünk sokkal, de sokkal többet jelent, mint gondoljuk, rohadtul eköré szervezzük a mindennapjainkat. A meccsnap ünnepnap, a meccsnapnak rituáléi vannak, de a hétköznapok sem egyszerűek, ne feledjük, akkor ismerőseink előtt mi képviseljük a Kispestet, velünk azonosítják.

Az élő Puskás tehát mi vagyunk!

A nemzeté Puskás, igen, ebből én sem engedek. Az emlékezet közös, ahogy közös József Attila, ahogy közös a Micimackó remek fordítása, ahogy közös a halászlé, a gulyásleves, minden, ami minket magyarrá tesz.

Az élő Puskást viszont nem szívesen adnánk. Ha őt is elengedjük, akkor nekünk semmi sem marad, akkor beteljesedtünk, mehetünk a darálóba, ennyi voltunk. Mi nem a múltat akarjuk csak tisztelni, mert ennél többet jelent nekünk Öcsibácsi:

A lehetőséget, hogy újra eljöhet egy aranykor.

Még mielőtt egy Jézus-analógia kibontakozásától tartanátok, hogy csak várunk, majd újra eljön, megvált minket, bajnokság, nemzetközi hírnév, nem, nem erre gondoltam, inkább egy amolyan szociálpszichológia tüneteggyüttesre, ahogy kezeljük a nevét, az emlékét. Ahogy benne látjuk a valószínűtlent, ami bármikor megtörténhet.

Mondom, Puskás él, és szerencsére Kispesten.

Minden más lényegtelen, kivéve, hogy ezt a mai gnómot verjük meg a pályán.

nem tudok mit mondani. ma csütörtök van, holnap péntek, utána szombat, majd vasárnap, azon belül is vasárnap délután, és eljön a gnóm.

ott fog állni, terpeszkedni a stadionunkban, szívja a levegőnket, büszkén, mosolyogva felül, fogadja a parolákat, kihasználja, hogy vendég, és a vendéggel illik szívélyesen bánni.

vendég, miközben otthon van, csak épp ellopta saját magát.

melldöngetve még büszke is rá. „ide nézzetek, én loptam el magamat!” – üvölt mindent tele újra és újra, mert nem látja, nem érti a gyűlöletet, ami felé irányul, képtelen felfogni önnön csúfságát.

először jön haza amióta kitörölte a saját múltját. tolvajai kezét fogva betipeg oda, ahol született, ahol lett, ahol volt, de pszt! – erről most tilos beszélni.

csak szakaszokban lehetett fiatal. hétköznapjai például nem voltak az új történelme szerint, csak olimpiai döntője, londoni győzelme, fájó veresége bernben. az mindegy mit csinált, hol volt, kikkel és miért ezek között.

férfiként aztán újra lettek hétköznapjai, de akkor már távol volt, kényszerből, mégis hirtelen oda került a fókusz.

ki látott már olyan tolvajt, aki ellop egy világhírű festményt, és még büszke is rá, hogy bajszot rajzolt a mona lisára, majd visszaviszi eredeti helyére, de már a saját tulajdonaként, saját termékeként?

vasárnapig még van néhány nap.

bevallom, hatalmas gyűlölet van most bennem, mert ilyen arcpirító, elképesztő dolgot csak keveset láthattunk. nehezen emésztem meg, nyilván nem is fogom soha. egyszerűen ilyen nem történhet meg a világon.

és mégis, létezik ilyen mértékben is emberi aljasság.

pafc, a büdös ármány