Mastodon

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz Blueskyon, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor Signalon vagy Telegramon keress. ||

Kötelező?

No, újra itthon, Honvédért végigizgult szabiról visszatérve ismét a fedélzeten, mely tényt ünnepelve e beharangozó mellett hanta kedvéért sajátos paint-terrorjaim (ő mondta így) egyikével súlyosbítom a mai posztot. A posztot, melynek témája a kötelező győzelem axiómája, esetünkben a Paks ellen.

Egyik oldalon az NB1-et 100%-osan vezető Kispest, másikon a pont 50%-os Paks, a meccs a kispesti vágányok túloldalán, hazai pálya tehát adott, jó forma itt, közepes ott, tuti nyerünk. Ilyen egyszerű lenne? Persze hogy NEM!

Hajtás után részletezünk.

 

 

Blogunk kötelező pesszi-Miskájaként nyilván túl szép lenne, ha én is 1000%-ig hinnék a sikerben. Áhítom, sőt akarom, de hogy meglesz-e az más kérdés. Érveim kimeríthetetlenek.

  • Az utóbbi években bizony pont a kötelezőkkel szenvedünk, főleg, ha a keret nem szuperesélyesnek kikiáltott, erre pedig igazából az NB1B más viszonyrendszerét leszámítva csak 2007 őszén és kicsit a tavalyi ősszel volt példa – ezekben az időkben kb. be is húzogattuk a „tuti három pontokat” – 1-2 kivétellel (2007-Kaposvár, Nyíregy, tavaly ősszel Paks, Pécs, Hali). Viszont ha inkább becsületes iparoscsapatunk van az NB1  csapatainak erősségsorrendjét nézve, akkora bravúrgyőzelmek, helytállások mellé pont a nagyon várt, „gyenge” csapatok ellen dohog a gépezet.
  • A Paks ellen általában izzadunk itthon. Izzadunk Supival (2006 ősz, 2011 ősz), izzadunk Trénerrel (2009 tavasz) és senyvedünk Moralessel (2009 ősz). Nem szép emlékek, nem jó meccs-emlékfoszlányok.
  • Ez a Paks elvileg gyengült – örülne a felületes szemlélő. Nincs az atomvárosi brand-dé érő Böde, nincs a tavasszal szárnyakra kapó Hrepka. És nincs KisKarlo, a nógrádi Guy Roux sem, aki kis kockás füzetével pedig a csapat stabilitásáért nagyban felelt az elmúlt években. Helyette a csak Koemantolmácsként ismert eddigi segítő, Máté Csaba, és egy downgrade-elt keret, ami azonban eddig ugyanúgy hozza a tavalyi közepes teljesítményt, mint a 2011/12-es squad. Szóval nem mind smukk, ami nem fénylik.
  • Mi 100%-kal száguldunk eddig, év eleji tippjeim közül eddig az optimistább, a Dolcetti szcenárió irányába látszunk elindulni (a tulajnak és most a talján koleszterinmenedzsernek is úgy befekvő edző, hogy a csapat saját arculatára azért ügyel, érzi, hogy ez neki is lehetőség, kibújni az örök ManCity intendánsi, Mancini-sameszi pozícióból és a saját név alatt is elérni valamit). Bátran nyúl az ifjoncokhoz, bár tenné még bátrabban, Diarra és kasztja felejtős, ha csak azokat a legionárokat nyomnánk (Ignja, Diaby(?), Vidó) akik tényleg, de tényleg minőséget hoznak, és még inkább a Baráth-Vécsei-Nagy-Vernes vonal futna, már piedesztálra is emelném a tar olaszt. Most még kivárok, de az irány jó. VISZONT. Ez a fiatalított keret, a szűk számú rutinrókával (Debi, Gege, Dél, Lovresz) és egy meccseldöntő klasszissal (Szabi) hamar bajba kerülhet ha sérülés – vagy jelen esetben eltiltás nehezíti a szitut. A Kemenes-Czuczi-(TóthIván?) üggyel ez most be is jön.
  • Bírja a keret az esélyesség terhét? Eddig egy mindenmindegy meccs Sión, esélyesebb Diós fogadása itthon, ultraesélyes Vidihez látogatás – ezek nem voltak kötelezők. Sokan úgy vélik a Paks elleni már az. Mert győzelemmel kell hangolni az Üllőire. Mert ki kell csábítani a szurkereinket a Fradipályára. Mert egy Paksot itthon verni kell. Most, amikor nekünk kéne bizony támadni, ami már tavasszal is gond volt, sikerül-e , merjük-e, tudjuk-e? Személy szerint borzasztóan szurkolok a srácoknak hogy így legyen-. Pesszimista vagyok de belül a pesszimisták a legnagyobb reménykedők.

Szóval nem lesz ez könnyű, annyi szent. De menjünk,  szurkoljuk ki a sikert és tapsoljuk meg még egyszer a mi Rettegett Ivánunkat a védelem jobb oldalán a bemutatáskor, a meccs elején még egyszer érezve a fehérvári csoda utóízét a szánkban.

Aztán már csak egy mocskos kis sovány, keshedt egygólos sikert kérek, hogy legyőzzük a kötelezőség átkát.

Anyagyilkos kerestetik – egy értelmezhetetlen eltiltás margójára

Szabó János (Paks) 1, Kemenes Szabolcs (Honvéd) 4 és Rodenbücher István (Lombard) 1 soron következő felnőtt bajnoki mérkőzésre szóló eltiltást kapott.

MLSZ.hu – a Fegyelmi Bizottság határozataiból

Ennyi. Négy meccs, mindenféle indoklás nélkül. Pedig azt gondolnánk, ha valaki egy két sárga utáni pirosra négy meccset kap, akkor az meg lesz indokolva. Vagy nem, mint esetünkben.

Ha megnézzük a 91. percben történteket, akkor valamivel talán közelebb kerülünk a megoldáshoz. Szabinak volt már egy sárgája korábbról időhúzásért, majd amikor Torghelle megtolta mellette a labdát, akkor – Szabó sporttárs szerint legalábbis – elhúzta a lábát, vagyis újabb sárga és büntető. Az újabb sárga viszont egyenlő a pirossal, kivéve ha Ábrahám osztogatja Pandurnak Békéscsabán.

A televíziós ismétlések szerint levonulás közben – és itt a szájról olvasók előnyben – mondta a magáét Szabi, de ne legyünk már szemérmesek, 0-1-nél, a 91. percben, csapatkapitányként, egy véleményes büntető után nyilván senki sem fog lemenni zenbe, a lét értelmét kutatni, kitárni minden szívcsakráját a világra, hanem – és engedtessék meg – kurvaanyázik egy hatalmasat. Netán még a spori felé is.

De ez sem négy meccs! A pályán nem történt semmi olyan, ami négy meccset jelentene. A négy meccs valószínűleg a jegyzőkönyv alapján lett megítélve, amit viszont halandó ember nem láthat a földön, csak az MLSZ FB és a benyújtó bíró. A jegyzőkönyv amúgy nagyjából olyan írás, mint a Biblia vagy az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat, tehát szent és sérthetetlen. Ami abban le van írva, az úgy volt. Még ha esetleg nem, akkor is.

Kemenes eltiltásának valódi okát is valahol itt kell keresnünk, vagyis egy kis széljegyezetet Szabó kettő sporttárs jegyzőkönyvében. Felmerülhet, és volt már ilyenre példa, hogy egy játékos megvárja az öltözőfolyosón a bírót, és ott tettleg akar majd elégtételt venni a korábban elszenvedett vélt, vagy netán valós sérelmeiért. Stimmt, ha ez így van, akkor a négy meccs a minimum, egy szavunk sem lehet rá. Esetünkben azonban valószínűtlen, hogy egy ilyen helyzet állna fenn. Amikor Szabó sporttárs – a helyi drukkerek füttyszavának és néhány mellényes biztonsági őrnek a kíséretében – az öltözőbe vonult, akkor a mi csapatunk még bőven ünnepelt a vendégszektor előtt, vagyis Szabónak volt legalább hatvan-hetven méter, és két-három perc előnye Szabihoz képest, ha a megfenyítés esetét akarták volna fennforgatni. Ahogy azt is valószínűtlennek tartjuk, hogy Szabi, már beérve az öltözőbe, abbahagyja hirtelen azt az örülést, amit a győzelem és Lovric hihetetlen védése felett érez, inkább fogja magát, és átmegy balhézni a bírói öltözőbe. Képtelenség ugye mindkettő?


Kemenes Szabolcs jól láthatóan a vendégszektor előtt ünnepli a győzelmet.

Mi a négy meccs?

Maradjunk annyiban, hogy amíg nem állnak elő semmilyen egyéb bizonyítékkal, addig Kemenes Szabi négy meccsét sehogy sem tudjuk négy meccses kategóriájú eltiltásnak tekinteni, legfeljebb sima egyesnek, mert a két sárgáját azért megkapta, és még csak nem is visszaeső. A múltban azért voltak négy meccses dolgok, és csak a kontraszt kedvéért megemlítünk néhányat, hogy érezhető legyen a jelen helyzet teljes abszurditása.

2005 novemberében, egy Honvéd – Vasason Molnár Monyó Zolinak gurult el a gyógyszere a 89. perc környékén, és miután belerúgott a földön fekvő játékosunkba, majd a következőt lefejelte, a bíró jó érzékkel alkalmazva a szabályokat: kiállította. Molnár az eset után példás, két hónapos eltiltást kapott. Illetve kapott volna, de nézzük csak meg a mérkőzés dátumát: november. Vagyis alig kettő, vagy három meccset hagyott ki a bajnokságból, hiszen nálunk decembertől márciusig nincs forduló.

2011 október. Akassou visszatér egy hosszabb eltiltásából, majd az első meccsén a Paks ellen egy félidő alatt gyűjt be két sárgát. Példás büntetés, hiszen azonnali visszaeső volt, a bűnbánat minden jele nélkül: két meccs. Kettő.

2011 augusztus. Akassou az imént említett éppen letelt eltiltását egy valóban sportszerűtlen jelenetért kapta. A Videotont fogadtuk otthon, Danilo büntetőjével mentünk 1-0-ra, néhány perc volt hátra, amikor Horváth Gábor nemes egyszerűséggel felrúgja kegyetlenül Akassout, aki ezt sérelmezi és cserébe leköpi. Horváth az esetet megúszta lap nélkül, Akassout viszont kiállították, majd a Fegyelmi Bizottság egy teljes hónapra eltiltotta. Mondom, teljes joggal, még úgy is, hogy a köpéshez vezető út az ellenfél durvaságával volt kikövezve. (Érdekesség, Supka Attilát és Lőrincz Emilt is kiállította Kassai, ők 1-1 meccset kaptak végül.)

Láthatjuk tehát, hogy sportszerűtlenségért, szükségtelen durvaságért teljesen jogos a négy mérkőzés, ahogy egy egyszerű kétsárgás kiállításért, amit például a visszatérő Akassou gyűjtött be tavaly (visszesőként!) csak két meccset szokás adni. Vajon mi az igazi oka Kemenes négy meccsének, mit körmölhetett rá Szabó spori a jegyzőkönyvre?

Teljes az értetlenség.


A kiállításhoz vezető szituáció, kockáról kockára.

Fontos megjegyezni, hogy Szabi és a Honvéd meghallgatást kért a Fegyelmi Bizottságtól, hátha sikerült mérsékelni a büntetést. Amennyiben nem, úgy egy akadémista Czuczi Márton, és egy nagy öreg, Tóth Iván közül valamelyik fog védeni a Paks és az MTK ellen otthon, a Fradi és a Debrecen ellen pedig idegenben. (Feltételezve, hogy Iván a harmadik számú kapus jelenleg a keretben.) Kettejük között amúgy nagyjából húsz év van, vagyis korban az akár lehetne egy harmadik kapus is.

Update: Az összeesküvés-elméletek kedvelőinek csemege lesz, hogy a hétvégi fordulóra elkészült a bíróküldés, és az egyik legjobb magyar sporinak tartott Szabó II. nem kapott meccset.

Győztél értünk, csodálatos Kispest

– Hanta, a három ponttal együtt a múzeumot is hazahoztátok? – tette fel kedves barátom a kérdést rögtön a meccs utáni pillanatokban a Facebook-falamon keresztül. A kedves barátom amúgy műkedvelő honvédos, vagyis kedvel engem, ezért kedveli a hóbortomat is, hogy én honvédos vagyok. (Amúgy Arsenal-rajongó, ami azért külön vicces, mert az ő Diabyjuk pont ugyanazon a napon sérült le hosszú időre, amikor a miénk is, tavaly a Paks ellen, Torhelle visszatérése napján. Máskülönben az Arsenal egyenlő ágyú, vagyis szinte Honvéd, és még a bajnoki címeink száma is ugyanannyi, bár lehet, mi idén előzni fogunk.)

Egy Videoton elleni derbi mostanában valahogy mindig más, valahogy több, mint egy vidéki középcsapat ellen szokott volt, mondjuk ha a Tatabányáról, vagy a Békéscsabáról beszélünk. A Vidi most jó, nemrég bajnok volt, talán övé a legjobb keret a bajnokságban, mindenféle csatolmányai szabadon garázdálkodnak Puskás nevével, ráadásul a táborok sem igazán kedvelik egymást. Szóval rangadó, méghozzá fontos rangadó nekünk ez évről-évre. Amit most megnyertünk.

A beharangozót még úgy kezdtem, nincs olyan, hogy könnyű és nehéz Videoton, hanem csak Videoton van. Paulo Sousa tényleg csapatban gondolkodik, sőt, két csapatban, hiszen határozott célja, hogy az ‘A’ és ‘B’ címkével illethető sorok közel azonos játékerőt képviseljenek. Ne feledjük, az utóbbi időben begyűjtöttek az NB I-ből mindenkit, akit érdemes volt (Torghelle, Peric, Lencse, Haraszti, Kovács István, Szekeres), miközben külföldről is igazoltak, a magyar átlagnál jobbnak tűnő spílereket (Oliveira, Stopira, Neto, Vinicius). Jó keretük van, na.

Négy nappal a Gent elleni győzelem után, egy teljesen felforgatott kezdővel álltak ki ellenünk, de nyugodtak nem lehettünk így sem. A Vidinek van stílusa, van valami, amit játszani akar, és ehhez vannak játékosai is. Aztán teltek a percek, és kiderült: nekünk is. Rossi mester megszervezte amit meg kellett, összerakott egy védelmet, elétolt egy középpályát, és felküldött csatárokat is. Per definitionem ugyebár így néz ki egy csapat posztok szerint, és nálunk ez most működött. (Igen, tudom, van olyan is, hogy kapus, de Szabinak nem volt dolga egész meccsen, az egyetlen védenivalót majd a végén, Lovric tolja ki szögletre.)

Lehet, most szentségtörő leszek, de ezen a meccsen Ignjatovic volt a legjobbunk, Baráth a legkellemesebb meglepetésünk, és Lovric csak a hősünk. Elképesztő melót végzett Ignja, de tényleg. Torghelle, ahogy tavasszal is, ráhelyezkedett Debire, úgy gondolván, majd őt meg tudja verni. Néha sikerült is neki, de azzal nem számolt, hogy Ignja még mindig ott van, és nem csak ott van, kegyetlenül takarítani is fog a kapunk előtt. Félelmetes munkát végzett a szerb középhátvéd, félelmeteset. Talán ehhez fogható teljesítményt nem is láttunk még a legújabbkori Hemingway-érában Kispesten. Szinte hiba nélkül oldotta meg a feladatát.

Baráth Boti dettó. Az első félidőben még kicsit megszeppentnek tűnt, és volt, hogy tisztán állva, a túloldali lelátóra bikázott egy labdát, de ahogy lehiggadt, úgy lett egyértelmű, ezen az estén keresztbe szopatja majd a kis futógép Walter Leet. Megtette. Nálam mindketten legalább nyolcast, de inkább kilencest kapnának. (Érdemes kicsit visszatérni a korábban leírtakra, és elgondolkodni azon, hogy nálunk két (három) védő volt a meccs hőse, miközben a Videoton kvázi ‘B’ sora ellen játszottunk.)

És akkor Lovric. Bevallom töredelmesen, ilyet még nem láttam életemben. Iván úgy tűnt, megsérült a vége előtt néhány perccel, a partvonalnál egészen sokáig ápolták. Akik látták már Ivánt futballozni, tudhatják, soha, de tényleg soha nem szimulál, ha őt ápolni kell, akkor az minimum kulcscsonttörés, de lehet akár áttételes vakbél is. Stramm srác és szeret focizni, akar és tud a végletekig hajtani.

És ennek a stramm srácnak kellett a végén beállnia a kapuba, a 92. percben egy addigra agyonnyertnek tűnő meccsen, hogy megfogja a Gentnek három gólt lövő, a helyzeteit kegyetlenül kihasználó Nikolics büntetőjét. Megcsinálta, mit megcsinálta, parádés robinzonáddal tolta ki a jobb-középre helyezett szögletet az alapvonalon túlra. Talán Kemenesnek sem sikerült volna, hiszen ő mégis egy kapus, akinek van tudása és rutinja, aki ilyenkor tudja mit kell tenni, és akit át akarnak verni az ítéletvégrehajtók. Lovricot nem sikerült. Saját bevallása szerint csak erre tud vetődni, mást nem is tud a kapusok művészetéről, de most ennyi is elég volt.

Gondoljunk bele. A 91. percben fújta be Szabó „Kettő” spori a tizenegyest, volt még hátra négy perc az öt perces hosszabbításból, vagyis ha bevarrják, még mindig lett volna három percük fordítani, és – gondolom – meg is oldották volna. De nem, mert csodát láttunk. Olyan dolgot, ami egy szurkoló életében egyszer van, megismételhetetlen, örökké emlékezetes, amit majd az unokáinknak is el fogunk mesélni, ami néhány hónap múlva hasonló szintre nemesedik, mint – a szintén vészkapuskodó – Ádi Negrau fejese, amit ha Pagliuca nem tol ki hihetetlen mozdulattal, akkor … (nem Ronald Koeman, hanem Plókás lövi a BEK-döntő mindent eldöntő gólját Rómában.) Egy újabb mondattal, egy újabb történettel lettünk gazdagabbak, mi a Honvéd, ahol mondatból, történetből azért nem kevés összejött a 103 éves történelmünk során.

Persze ne feledjük, ezt a meccset nem csak kivédekeztük, hanem – és sőt! – végig is támadtuk egyszerre. Helyzetünk, kapura lövésünk szinte csak nekünk volt. Délczeg elképesztő labdát tálalt Zivanovic elé, aki megverte a valamiért odakeveredett Walter Leet, majd okosan a jobb alsóba helyezett. Nyolcvan perccel a vége előtt.

Lehetett volna megremegnünk, hogy majd úgyis fordít a Videoton, de nem, inkább rámentek a mű- és valódi esésre a tizenhatosunkon belül, miközben mi gyorsan kontráztunk, akár Délczeg, akár Diaby, akár Faggyas, netán Vernes is szerezhetett volna újabb gólt. (Külön szépség, hogy a támadásokat nemhogy feladtuk volna a végéhez közeledve, hanem ezzel ellentétben, inkább ráerősítettünk, és a védekező felfogású Diarra helyett behoztuk Vécseit, majd Faggyast és Vernest is.) Lovric védése után pedig majdnem megismétlődött a Fazekas-Lékai-affér, amit Izland ellen láthattunk kéziseinktől az olimpián, vagyis a büntető védéséből indított ellentámadás – góllal. Sajnos Fagyi kihagyta, de akkor már ünnepeltünk, szinte mindegy volt minden.

Rég volt olyan érzésem, hogy egy/ezt a meccset vétek lett volna kihagyni. (Jó, jó, minden meccset vétek kihagyni, ahol a Honvéd játszik, de ezt különösen az lett volna.) Azért az utolsó öt percért minden szenvedést el lehet viselni, mert ez az öt perc jelent nekünk mindent. Összesűrítve az egész lényünk, ahogy izgulunk, ahogy szurkolunk, ahogy akarjuk a sikereinket, ahogy szeretjük a klubunkat, csapatunkat, ahogy az viszonozza, hogy robbanhassunk, hogy az öklök az égbe csapjanak, hogy zúgjon a „Csak a Kispest!”, hogy érezzük, összetartozunk.

Köszönöm, srácok, ez most nagyon kellett.

Videoton – Bp. Honvéd 0-1 (0-1)
Bp. Honvéd: Kemenes – Lovric, Ignjatovic, Debreceni, Baráth – Marshal, Diarra (Vécsei) – Délczeg, Ivancsics (Faggyas), Zivanovic – Diaby (Vernes)
gól: Zivanovic

fotó: babar & Lovir @ 1909foto.hu

– Hanta, a három ponttal együtt a múzeumot is hazahoztátok? – tette fel kedves barátom a kérdést rögtön a meccs utáni pillanatokban a Facebookon keresztül. A kedves barátom műkedvelő honvédos, vagyis kedvel engem, ezért kedveli a hóbortomat is, hogy én honvédos vagyok. (Amúgy Arsenal-rajongó, ami azért külön vicces, mert az ő Diabyjuk pont ugyanazon a napon sérült le hosszú időre, amikor a miénk is, tavaly a Paks ellen, Torhelle visszatérése napján. Máskülönben az Arsenal egyenlő ágyú, vagyis szinte Honvéd, és még a bajnoki címeink száma is ugyanannyi, bár lehet, mi idén előzni fogunk.)

Egy Videoton elleni derbi mostanában valahogy mindig más, valahogy több, mint egy vidéki középcsapat ellen szokott volt, mondjuk ha a Tatabányáról, vagy a Békéscsabáról beszélünk. A Vidi most jó, nemrég bajnok volt, talán övé a legjobb keret a bajnokságban, mindenféle csatolmányai szabadon garázdálkodnak Puskás nevével, ráadásul a táborok sem igazán kedvelik egymást. Szóval rangadó, méghozzá fontos rangadó nekünk ez évről-évre. Amit most megnyertünk.

A beharangozót még úgy kezdtem, nincs olyan, hogy könnyű és nehéz Videoton, hanem csak Videoton van. Paulo Sousa tényleg csapatban gondolkodik, sőt, két csapatban, hiszen határozott célja, hogy az ‘A’ és ‘B’ címkével illethető sorok közel azonos játékerőt képviseljenek. Ne feledjük, az utóbbi időben begyűjtöttek az NB I-ből mindenkit, akit érdemes volt (Torghelle, Peric, Lencse, Haraszti, Kovács István, Szekeres, etc), miközben külföldről is igazoltak, a magyar átlagnál jobbnak tűnő spílereket (Oliveira, Stopira, Neto, Vinicius). Jó keretük van, na.

Négy nappal a Gent elleni győzelem után, egy teljesen felforgatott kezdővel álltak ki ellenünk, de nyugodtak nem lehettünk így sem. A Vidinek van stílusa, van valami, amit játszani akar, és ehhez vannak játékosai is. Aztán teltek a percek, és kiderült: nekünk is. Rossi mester megszervezte amit meg kellett, összerakott egy védelmet, elétolt egy középpályát, és felküldött csatárokat is. Per definitionem ugyebár így néz ki egy csapat posztok szerint, és nálunk ez most működött. (Igen, tudom, van olyan is, hogy kapus, de Szabinak nem volt dolga egész meccsen, az egyetlen védenivalót majd a végén, Lovric tolja ki szögletre.)