Mastodon

Kategória: Archiv.népsport

A kiürült villamos

Nem tudom mi van velem, megszállta a lelkem egy-egy Sinkovics- illetve Malonyai orcát formázó cherub, vagy nem is értem, de merengő hangulat telepedett rám, és a merengő hangulat sokszor posztot szül. Nézzétek el.

 

Paksra autóztunk vagy Paksról jöttünk hazafele, már nem is tudom, de akkor vetődött fel köztünk az Ady Endre úti játszóterek, dühöngők problematikája. Hogy míg 10-20 éve (inkább 20) ha jött (a jellemzően) szombati meccsnap, hát nekünk családilag a legközelebbi, Corvin körúti megálló helyett sokszor a Határ útig kellet zarándokolni, hogy egyáltalán felférjünk, és bizony az Adyn végigzötykölődve a kopott UV-ken, hát csak a kiürült betonplaccokat láttuk, a kézilabdakapuk szomorúan sóhajtoztak, mert nem volt közönségük ezekben az órákban… minden kispesti panelsrác, wekerlei arc vagy kertvárosi labdaművész igyekezett a Bozsik felé, a Legnagyobb Királyt, a Cs-betűs védelmet, Bélát, a Pilukat (Vincze, Hamar) meg Durcit nézni. Később Pirit, Barit meg a lengyelt. A villamoson levegőt alig lehetett kapni, pedig jó időben a korhadt keretű ablakok üvegei is letekerésre kerültek. Én meg szorongattam Fater kezét, nehogy elsodródjak a tömeggel leszálláskor.

Olcsó zsurnaliszta fogás lenne most mindezzel szembeállítani a mai helyzetet, amikor már ez exHattyú-strandnál, a mostani lakópark mellett is felszállhatnék nyugodtan, nem fenyegetne a lemaradás. De a hangsúly most nem is ezen van, inkább azon, hogy manapság, ha végigvillamosozunk meccselőtti időben a Kispest tengelyét képező Ady Endre úton, hát a dühöngők is tele vannak (már ha tele vannak és nem a számítógép és a lakás hűse vonzza a megváltozott ifjúságot), mert ma már kit érdekel egy darabos Bozsó, egy primadonna Ceolin vagy éppen egy pitbullkodó Hore. Sőt, méginkább tegyük ide a hangsúlyt. Mert még a mai nihilisztikusabb években, amikor már csak egy kupadöntő mozgat meg nálunk 6-7000 embert, akkor is kijöhetnek olyan őszök/tavaszok, amikor 2-3000-res alapszámmal bőven vállalható hangulatban mennek le a meccseink – valljuk meg őszintén, ez az alapszám azért régen is jellemző volt, még a ’90-es évekbeli nagycsapati létünk során is, az átlagos meccseken…

Szóval ha ez össze tud jönni, ha a Győr elleni 2009-es sikerkor megállapítottuk büszkén hogy na azért csak megvannak az alvó drukkerek, ha a legutóbbi őszünkön -bármennyire is rangadók sorát hozta heteken belül a sorsolás szeszélye, de akkor is- megvolt a stabil is közepes nézettség, akkor is lengedezett valami focihangulat az Adyt szegélyező fák, a Templom téri krimók és a wekerlei platánok  felett… akkor miért kell ezt el**szni?

Mert itt valami nagyon el lett tolva. A téli záráskor a szurkolók részéről rég látott gesztusként egy handmade óriásplakáttal megajándékozott, régi idolját visszanyert csapat, egy CSAPAT járt le edzésekre a Bozsikba, már meg van egy láthatóan morálisan is szédelgő társaság a „játékoskeret” címszó alatt. Határozott koncepciójú edző ősszel, aki tavasszal vergődik a körülmények szorításában – és aki csak reménykedhetünk hogy nem hagyja el nyáron a süllyedő hajót. Focihangulat helyett pedig gyanúsítgatás a drukkerek részéről, szerencsétlen nyilatkozatok sorát kiadni képes tulajunktól egy mélyütés a mindig kitartó arcok felé, kongó és hangulattalan stadion. Megint eljutottunk ide.

Pedig nem kéne sok. Az őszi keret sem volt világverő 11, még értékében is jóval a Vid-Debrecen-Győr hármas alatt lehetett valahol.  Csupán volt egy sikerorientált edzőnk, egy erős csapatgerinc, két, a drukkeri önazonosulást segítő ex visszahozatala – és ennyi kellett, nem több. Boldog volt a kispesti közeg, lehetett hét közben tervezgetni a Bozsikbeli vagy vidéki túrákat, a kezdőtizenegyről tanakodni, hogy Dél mikor nő fel Sanyi és Dani mellé, hogy Gege vagy Zeli jobb alternatíva középen… Nem kellett sok, de ebben a magyar bajnokságban kis befektetés is sok mindenre elég – lásd a Paksot tavaly. De mi nem akartunk új Paks lenni, láttuk a téli szünetet. Miért nem?

A pénzügyi oldal érthető, ne verjük más faxgépével a csalánt, OKÉ. Hemynek ennyi van, nem mi tesszük bele ezt az összeget… de a szurkoló azért is van hogy véleményt mondjon- és a vélemény az az, hogy ennyiből is lehetett volna valami értelmesebb keretet összehozni/megtartani tavaszra talán… Oké, Danilo menjen, oké, Sanyit nem tudjuk megtartani, de pl. ész nélkül miért kell karmesterteleníteni (ez edzői felelősséget is felvet), és x db tucatlégiós (Navarrete, Porcari???) helyett talán egy használható csatár kellett volna, de ezeket már ezerszer átrágtuk. Rossz súgókra hallgat az Öreg (talján menedzser? évekkel ezelőtt a legendás rossz súgók, akikről sose derült ki, hogy léteztek-e egyáltalán?)…?  Vagy tényleg az MTK modelljét követi…? És nagy kérés lenne az árnyalattal értelmesebb kommunikáció a szurkolók felé? Sokat akar a szarka?

* * *

Szóval a villamosok kiürültek az évek alatt, gyakorlatilag és képletesen is. Egyre csökken a kedv, a még kijáró szurkolók száma, az amúgy anblokk presztízsét vesztő magyarfocidrukkerséget tekintve ami nem is csoda, de ennek ellenére nem szívderítő. A legutóbbi meccs után most kivételesen villamossal mentem hazafele -erre régen volt már példa-, és hát ültünk rajta vagy hárman. Persze mindez kissé demagóg megállapítás, hiszen én az interjúk miatt általában jó fél/háromnegyed órával a többi szurker után megyek haza, de akkor is, a stadion körüli csend, a kihalt utcák és a (most már ugyan hannoveri, de ugyanúgy) töküres villamos még a maradék optimizmusom is szublimáltatta.

És most nagyon nem tudom, hogy valaha megtelnek -e még egyszer ezek a szerelvények…

Fotóforrás: veke.hu

A szurkolók és a szurkolói oldalak jogairól

A hajtás után minden különösebb kommentár nélkül eredetiben közöljük az MLSZ és a Szurkolói Iroda között május 3-án létrejött megállapodást. A blog működésére nézve a 7-9. pontok lehetnek érdekesek, amelyek megerősítik az MLSZ márciusban bevezetett sajtórendjének azon látens/látható szándékát, hogy a labdarúgás népszerűsítésére, a labdarúgó eseményekről való tudósításra nem csak a hivatalos médiumok képviselői, hanem az általuk amatőrnek nevezett egyéb fórumok (szurkolói oldalak, blogok) is jogosultak. (Természetesen a klubok önkényes megoldásai továbbra is élhetnek, de talán pont egy ilyen megállapodás kell(ett) ahhoz, hogy felszínre kerüljenek az egyes helyeken még jelenlévő visszásságok.)

Nagyobb mérethez kattints a dokumentum alatti szürke sávban a Scribd felirat melletti első gombra.

Laphelyzet az utolsó fordulókra

Fagyi egy felesleges és egy szükséges taktikai faulttal begyűjtött kétsárgás pirosa miatt kihagyja a vasárnapi diósgyőri derbit. Dél állítólag sérült, Tchami büntetést kap a mestertől (meccskihagyás?), Hadzic úgy tűnik körön kívül, Bobál pedig szintén és állítólag begyűjtött egy sérülést a Rákóczi ellen. Vidovic már most sem játszott (sérülés), Czár meccshiányos, Vernes visszatért a második kerethez, szóval brutálisan beszűkült az amúgy sem bő keret. Ezért tartjuk fontosnak kicsit ránézni a laphelyzetre, hiszen hamár szegényember, akkor az ág is húzzon.

A sematikus ábrán azt láthatjuk, hogy ki mennyinél tart éppen. Az NBI-ben öt sárga után jön az automatikus eltiltás, vagyis Botis, Dél, Lovric és Tchami a határon mozog, ráadásul Lovricnak ez már a második lenne a bajnokságban. Vidovic, Debi, Marshal és Hajdú talán kihúzza év végéig. Ahhoz, hogy a Pécs elleni utolsó fordulót adminisztratíve kötelező büntiből mellőzzék, a Diósgyőr és a Loki ellen is be kellene gyűjteni egy-egy sárgát. Náluk nincs tehát jelentősebb para.

Azonban ha a másik négyesből egy is kiesik, igen. Lovric helyére ott van Moga vagy Baráth – ahogy a szurkolók szeretnék, illetve Hore, ahogy Supka szereti. Botis alternatívája Lovric, esetleg középről Marshal Muflon és akkor Hore kezd szűrőben. Végszükségben ott van a tarcsiból Bjelkanovic, aki az elmúlt évben még a kispadra is csak alig-alig fért oda. Tchami helyére jöhet Czár, esetleg a Pakson tesztelt Hore (úgy látszik a jó Adrián szinte bármelyik posztra elképzelhető, mondhatni univerzális játékos), netán Faggyas, akit addigra már nem érint a most még aktuális eltiltása. Délczeg viszont probléma. Nem mintha Dél annyira hozta volna az atombiztos csatárjátékot, de nagyon cseréje sincs (legfeljebb Hore ugyebár). Hadzic helyzete kérdéses, Bobál még fiatal és egyelőre kevés teljes meccsekre, Porcari nem megoldás, vagyis maradt Faggyas és Bozovic, vagyis a rémálom. (Hirtelen most nem tudjuk, Erdélyi a nagycsapattal készül, vagy a fakóval?)

Jelenleg így állunk, vagyis nem elég a szűk keret, a sérülések, az eltiltás, mindezek mellett még ott lebeg egy sneciző damilon lógó páncéltőkés zongora is a fejünk felett, bármikor leesésre készen. Fasza kis kilátások.

A miértek és a hanemlátomelsemhiszem meccse

Ilyen meccset ha egyszer látni egy életben, vagy legalábbis nagyon-nagyon kevésszer. Csaknem nyolcvan perc emberelőny (mínusz Faggyas), két kihagyott büntető, a második félidőben ötven-hatban métereket előretörő Debreceni, és csőd, totális csőd, úgy a pályán, ahogy a pálya mellett is. Mert …

… kedveljem bármennyire is Supimestert, ezt a tegnapot nem fogja tudni kimagyarázni nekem sehogy. Az alapprobléma egyértelműen Tchami lehozatala volt. Ügyes próbálkozás, és valahol el is fogadom a mindenféle megposszanás-elméleteket a jó Tchamiról, de ettől még fenntartom, maradnia kellett volna. (Bakker srácok és lányok, most tényleg egy Tchamiért sírok?) Tchami gyors, a Kaposvár emberhátrányban, szétfutni, szétfutni és szétfutni őket a délutáni hőségben. De megposszant, vagyis a sárgája utána attól féltek, benne lehet a piros. Legyen. De akkor …

… miért a Bobál-gyereket kellett behozni a helyére? Vécsei ki szélre, támadóban Bobál és Délczeg, Gege pedig előrébb jöhetett egy sorral. Az addig még a fülével is jó passzokat adó Vécsei hirtelen kikerült a játékból, légüres térbe navigálta az edzői ukáz. Egész meccsen megfigyelhető volt, hogy a széleket alig-alig használtuk, de erről majd később, mert itt is bőven van téma. Szóval Bobál be, Tchami le, váltás a korábbi 4-2-3-1-ről 4-1-3-2-re. Stimmt, fogadjuk el, hazai pályán, emberelőnyben, a Kaposvár ellen, miért ne? Hogy miért ne? Mert az alapjátékunk jó volt ehhez a meccshez, felesleges volt beletúrni. Sőt …

… úgy tűnt, erre Supimester is rájött, mert a Délczeg-Faggyas cserét nem tudjuk másra vélni (hacsak le nem sérült Dél, ami mellett szól, hogy valóban volt egy pillanat, amikor erősen húzta a lábát, de ellene, hogy a cseréje előtt még ő végezte volna el a második büntetőt). Szóval Délczeg le, Faggyas be a szélre, Vécsei középre, vissza az egész, amit alig 20 perce próbáltunk – teljesen haszontalanul. Amúgy ebben a pillanatban lehetett volna megfogni a meccset …

… de ahogy jó szokásunk, kihagytunk még egy büntetőt. Kész. Az elsőn még túltettük magunkat, játék nélkül is uraltuk a meccset, mert az ellenfél halovány volt, mindössze egy kószanégert hagytak csak elől a felvágott labdákkal kezdeni valamit, amiből pedig nem volt túl sok. Nem is maga a kihagyás ténye fáj igazán, az benne van a játékban, akár kétszer is egy meccsen, sokkal inkább az, hogy az ilyen – és hasonló – apróbb hibák tömkelegének köszönhetően állunk ott, ahol. Mert …

… lehet, hogy objektíve szarok vagyunk, de a mezőnyhöz képest semmiképp. Az elmúlt négy fordulóban úgy szereztünk négy pontot, hogy abban simán benne volt a 12 is. De a 10 mindenképp. Érdemes ránézni a tabellára, hol lennénk, ha nem magunkat akarnánk megverni? (Esküszöm, kitalálok rá valami módszertant, és bebizonyítom, hogy a Honvédot elverő Kispest önmagában is dobogós lenne, képzeljük el, mire mennének, ha egyszer nem egymás ellen játszanának?)

(Most tartunk félidőnél.)

A másodikban az volt a szép, hogy az érthetetlenséget, a magunk elverését szándékoló momentumokat a végletekig fokoztuk. Szinte az utolsó pillanatig bennünk volt a klasszikus tavaszi Kispest-faktor, hogy egyszer hagyjuk az ellenfelet 2-a-2-ben támadni, majd gólt kapunk belőle. Most megúsztuk valahogy, miközben …

… elől konzekvensen nem voltunk hajlandók használni a széleket. A jobbon Iván néha-néha kapott labdát, de a beadásai szánalmasra sikeredtek, és vagya az első emberhez érkeztek térdmagasságban, vagy jöttek a szokott hosszú és magasak az átellenes oldal – mögé. Fagyi inkább összekötőben kereste a helyét, hátha lőni tud, a szélen alig-alig tűnt fel. A másikon egy hirtelen ötlettől vezérelve Hajdú és Czár helyet cserélt, hogy majd (a küzdés és az alibizés között ingázó) Norbi megoldja a gólpassz témakörét.  Egetverő …

… butaság volt ez. Amint visszacsinálták, Czár máris kapott három labdát (vajon miért csak ennyit, és miért csak ekkor?), majd csinált belőle két helyzetet, hogy …

… két perccel később Bozsóra cserélje Supimester. Miért, Attila, miért? Igaz, hogy Czár picsafos volt az első félidőben, és igaz, hogy Norbi mögött sem lett jobb, de pont ebben a tíz percben kvázi a hátán vitte a csapatot. Bozsóval amúgy …

… visszaváltottunk a kétcsatáros játékra, bízva abban, hogy majd erőből megoldja. Távolról persze ez nem buta gondolat, hiszen addig mindent középen erőltettünk, Bozsó meg nagydarab, de ha jobban ránézünk máris két apró ellenérvet találunk: adegy, épp a behozatala előtti percekben kezdtünk éledezni a széleken; adkettő, Bozsó nagydarab, de/és nem virtuóz, aki 5-6 kaposvári védő között majd megoldja a lehetetlent. Szóval maradt a …

… nyomás, az erőlködés, és a végén a teljes kilátástalanság.

Ilyen meccs márpedig nincs, vagy ha van, akkor tuti, hogy azon nekünk kell lennünk a szenvedő félnek.

Egy biztos, Lantos Peti ezt a szülinapját sosem feledi. Gratulálnánk innen is, és még sok kispesti meccset, túrát, címeket kívánunk neki! (Ajjaj, mi lesz velünk, hiszen Peti – alig láthatóan – máris hetven, Jani ötven, és mi is elmúltunk már harminc.)

Mementó:

Interjú Supka Attilával a meccs után:

Tréner reloaded #2.

Szinte napra pontosan egy éve készült legutóbbi interjúnk Sisa Tiborral, exedzőnkkel – ami akkor is furcsa érzés volt és most is érdekes hangulatok kerülgettek minket a beszélgetés közben. Ami 2009 tavaszán és az azt követő nyáron-koraőszön heti rutin volt, az ma már csak évente 1-2 alkalommal ismétlődő ritka eseménnyé vált – és az idő múlására különösen érzékeny bloggerünk bizony hajlamos ilyenkor elgondolkodni. Az pedig nyilván speciálissá teszi a személyét számomra, hogy ő volt az első edzőnk akivel rendszeresen interjúztunk a meccsek után – hát bizony ezek se ma történtek…

Ami viszont nem változott, az a Tréner csibészes mosolya, korrekt hozzáállása, gondolatai, no és az a hihetetlenül szimpatikus és emberi hozzáállás amiért országszerte bármely stadionban igen szívesen fogadják a derék palóc mestert. Amíg nem ismertem, jóval több manírt, mintsem természetességet sejtettem ebben, hiszen annyi fura muksó sertepertél a focink környékén – de a Tanár Úr tényleg olyan amilyennek tűnik. Ne ragozzuk tovább, ő egy jó ember. Akármilyen giccsesen hangzik is ez. Amikor meglátott minket Babar kollegával, és egyből jött kezet fogni a sajttáj elején, a végén pedig első szóra ott maradt egy kis beszélgetésre, majd  mosolyogva közölte: „Gyerekek, ti semmit nem változtatok!„, hát mást nem tudok hozzáfűzni, csak azt: ő egy true arc. Az ember ilyenkor sajnálja igazán hogy úgy alakult a kispesti pályafutásának második köre, ahogy – viszont az MK sikerrel így is beírta magát a történelemkönyvünkbe, bármennyire mondogatja is, hogy ő csak kis pont volt itt csupán. Lehet hogy kis pont, de fontos pont. Kupagyőztes pont.

Úgyhogy lehet, hogy interjúnk sok újat nem mond a tavalyihoz képest, és biztos,  hogy nem ez a beszélgetés viszi el a Vitár Róbert-nagykereszttel ékesített sportPulitzer-díjat, de mégis itt kell hogy legyen a blogunkon, mert… igenis szükség van ilyen arcokra a döglődő magyar fociban mint amilyen a Tréner. Hogy a tegnapi meccs nihilje után legalább egy picit kevésbé kesernyés szájízzel indulhassunk haza.

És ha bármikor eszembe jut a Kispest név, az én Honvédom, akkor a Bozsik-stadion, a centerpálya mögötti jegenyék, a kopottas, 3 kocsis UV villamosok (még a hannoveriek előttről) ötlenek az eszembe és még inkább Csábi-Cseh-Csepregi-Csehi, Mezey doki és Kuusela, Pisont, Warzycha és Kovács Kálmi – és 2009-ből Sisa Tibi, nem pedig Hercegfalvi Zoltán vagy Rabóczki Balázs. Azt hiszem értitek. Ennyi.

Fotó: Babar – 1909foto.hu.