Az utóbbi napok szinte novemberi hidege meglepően alábbhagyott vasárnapra, Hantával szombati összefutásunkkor bloggerkollegám is rég látott optimista fényében tündökölt („szoros győzelmet érzek„), mindig pesszimista Faterom pedig szintén ráült a derűlátó székére, mert vasárnap úgy bocsájtott utamra, hogy „ezeket ma leverjük kettő egyre!„. Micsoda jó előjelek. Babar fölkapva a Határ úton, és már autózunk is a Puskás felé, ezúttal csak kettesben, hisz Lovi kézilabdán funkcionál, Hanta sztrájkol az MLSZ döntése ellen, az idősebb generáció pedig inkább a TV-n nézi most a meccsünket. A kocsiablak is leengedésre kerül, hadd dőljön be az idén elmaradt vénasszonyok nyarát valamelyest pótolni próbáló langyos középőszi szellő, és máris itt a Hungária körút, a villamosmegállókban egyre több szórványos zöld-fehér sál tűnik fel, közeledünk… A Puskás felé sétálva aztán az Ősz apoteózisa egy csodás fényhatás-posszanat képében vág minket mellbe, homlokon és arcon, még nekem is megjön az utóbbi hetekben veszni látszó meccskedvem (azért a Hali elleni két tizis siker még nem volt teljes gyógyír), szóval kezd jönni az ismerős bizsergés, és hát mégiscsak a Népstadiban játszunk, ami már legendánk (a MI LEGENDÁNK) nevét viseli, még így romos állapotában is büszkén, szóval érezzük át a jelentőségét. Érezzük.

Mert ez azért más mint egy szokvány meccs. Persze a Fradi ellen mindig és mindenkor más, de most ezek a kulisszák még inkább kitépik meccsünket a Bohóc szokott medréből. A hely szelleme? Igen! És nekem ez külön speciális nap, hiszen én még nem voltam Kispest bajnokin a Stadionban. A Stadionban, amit imádok. A maga idejétmúltságával, rossz lelátói szerkezetével, és pont ezekért, mert egy időkapszula ez a stadion, a 20. század második felének az időkapszulája, egy ma már mesevilágnak tűnő kornak (politikai áthallásoktól most tekintsünk el). A magyarfoci egy más korának. Amből én kimaradtam. Amikor a ’80-as évek kettős rangadói mentek, amire Hantát már cipelték családilag, én még focisemleges kissrác voltam. Aztán, mire jött a Honvéd-kattanás, addigra a kettős rangadóknak is vége lett, amikor meg néha a Népstadionban vizitáltunk, a Fradi ellen jellemzően (bajnokik, SZK-döntő), akkor Fater még nem akart minket vinni Öcsémmel a „veszélyes meccsekre”. Tőle viszont számtalan sztorit hallottam a régi „kettősökről”, és nem ám a ’80-as évekbeliekről, hanem a ’60-as, ’70-es évek időszakából, mikor a barátaival ő Wekerléről járt ki, csapatostul mentek, mint egy békebeli kis Nuova Guardia, hehe, olyanok lehettek az ő korukban, szóval sok a sztori, például a Szepesis meccsről, amikor a riporterlegenda félidőben taxibaülésre és kijövetelre buzdított mindenkit egy Fradiverésünk (7-2 ide) alkalmával, vagy amikor egy öreg Kispest vezérszurker a Fradi egy erőteljesebb legyalázása (4-1 ide) után az Üllői út 129. előtt gyászmisét celebrált a zöld-fehér klubról, Ferencváros, élt 2*45 percet, ilyesmi, és ezt Faterék akkor látták, mikor meccs után pár órával a Stadionból odaértek gyalog, de hát sok volt a krimó a Hungárián, ez van…

…szóval megannyi emlék, történet, és irigykedve hallgattam ezeket, nekem még hiányzott a nagy Népstadionos, ma már Puskásos fellépés, válogatott meccs persze volt számtalan, de a válogatott az nem Honvéd, az más. Hát ilyen előzmények után bizseregtem rommá magam amint a főépület alatt felnéztem a világítótestekre, már a pass-szel a nyakban. Induljunk.

Benn még üres a stadion, szinte, csak néhány zöld ül a lelátókon. Hírlik, hogy az eltiltások, bezárások és bojkottok miatt az UTE elleni 22.000 fő töredéke jön csak, és ugye olvashattátok -tapasztalhattátok, hogy minket is szétszívatott az MLSZ bürokrácia, így részünkről is max 200 kitartó arc volt várható, ha egyáltalán megáll a busz a Határ úton…szerencsére megállt. Így is foghíjas volt a nézőtér mind a vendégben, mind a főlelátókon, szóval kár ezért,  remek fociidőben kihagyott ziccerért.

Mi érkezünk elsőnek melegíteni, Szabi, Patrik intenek is nekünk, hát igen, a sok interjú eredménye. Erős koncentráció ül az arcokon, csak Baráth Boti dúdolgat valami slágerrefrént, de hozzá ez illik pont, valljuk meg, ő nem az a megszeppent archetípus. Rossi elgondolkozva sétál, közben puszikat dobál egy nőnek a lelátó felé (itt az asszony, úgy fest), majd interjúk, és kivonulás. Himnuszok, kezdés.

Remek kezdés… nyom a Fradi, mi engedelmesen beállunk bokafogásba, Szabiról megint kipattan egy ártalmatlan löket, Ignja is szarul ér bele, visszajátsszák Gyömbérnek, ő felbőrözi Kemenest, 1-0 oda. Ebből mészárlás lesz. Kellett nekem bízni.

Aztán mégis kiderül, hogy kellett. A Fradi beáll, visszaáll, visszavesz, befékez és még fokozhatom… de álmosító játékkal rukkolnak elő, mi pedig úgy 30 perc után rájövünk, hogy valamit kereshetünk is akár, pontot, pontokat, hogy Supka mester örökbecsűjét idézzem, és előbb Lovrics és Vécsei véti el egymást is zavarva minimálisan a kaput, majd Daud szögletét a sokat szidott Alcibiade fejeli a kapuba, de szinte Botis-i erővel, mint egy makkant faltörő kos, aztán makkan maga Alci is, rohan ki a táborhoz, nagy a mellveregetés, gondolom ő se örült a sok cikizésnek a lelátóról az elmúlt hetekben, csókolgatja is a Honvédmezt mint egyszeri belarusz pópa az ikonosztázt. Alci, ki hitte volna? Szép fejes volt, szép helyzetfelismerés.

A gól meg is zavarja a Fradit, szünetig csak hal-a-szatyorból effektus, aztán a folytatásban Holman majd Böde veszélyeztetne, előbbit Kemenes, utóbbit kollektív blokk hatástalanítja, Keminek örülök, kellett már egy nagy védés, és most jött. Aztán a légiónk varázsol: Godoy szerez olyan godoyosan labdát középen, teszi Jobnak, a gyűrött arcű kameruni beadását kifejeli Mateos (asszem), de vissza a gyorsan eszmélő Job felé, aki rástartol, remekül ad most már be, Daud fejel, gól, nem, gólvonal, de bepörög, GÓÓÓL! Akkorát csapok a sajtóasztalra hogy jön a szokásos rosszalló nézések sora, még jó hogy nem Szendrei Sex Action Zsolt szpíker mögött ülök, tán még le is fejel a derék Szasza.

És innentől ismét kiderül hogy a legjobb hobbit választottam magamnak a Kispest személyében: egész héten szétstresszelt gyomromnak mi másra van szüksége, mint egy Fradi által végigtámadott fél órára? Az élet császára vagyok. De ez a délután most happy end-es. A nap utolsó sugarai még megcsillannak csalafintán a Földtani Intézet szecessziós cserépzetén, azt kacsintva felém: Atesz, nyugi van, ma nincs para. Mert jöhet előre a végén Jova, tankozhat Böde, próbálkozhat az ezúttal halovány Jenner, jöhet csereként Waalport, úgy leszedi őt a csöppnyi Király, hogy momentuma sincs, bent pedig Kemi, Ignja, Lovresz észnél vannak, jó ezt látni. Ami viszont nem jó látni, az a finoman szólva is nagyvonalú támadásvezetésünk, sok helyzetet szórunk el pontatlan utolsó passzok, vagy rossz döntések miatt (de szép lett volna például, ha az amúgy ezúttal megsüvegelendően önzetlen Vernes Ricsi Jova szeme közé hegeszti Vécsei passzát), Job, Daud fárad, Diarra jól száll be, a végén viszont már támadni se akarunk, úgy fest, az ilyet mindig utálom, kapunk egy gólt és annyi nekünk, de nem, ma nem, most nem.

A vége mint mindig, most is katartikus egy Fradi ellen, jó nézni a káromkodó Jennert, ahogy jön le, a szomorkodó hazaiakat, de nem ez a lényeg, bocsánat, a lényeg a tábor előtt ugráló csapatunk, hogy most végre lehet egy ízeset gratulálni a szemmel láthatóan boldog Szabinak, Ricsinek, és a többieknek. Jól van srácok, ez szép munka volt.

Rossi mister háromból harmadszor állította megoldhatatlan feladat elé Monizt, akit én is az egyik legjobb edzőnek tartok itthon -riszpekt! Azért méginkább, hogy a sajtón arra is kitért a talján: ez a Fradi az Akeem ügy miatt nem a 3 héttel ezelőtti. Szép gesztus. Ilyenkor amúgy imádnivaló a talján, szeret mindenkit, előzékeny, igazi czukor. Kár, hogy vereségeinkkor úgy viselkedik sokszor, mint egy óvodás. De valahol ezzel az attitűdjével együtt kedveljük.

Mire Viktorral kiérek a sajtóról a küzdőtérre, minden kihalt, mindent szerelnek szét, a 7-8000 néző eltűnt az alkonyatban, mint a kámfor, meg is értem őket…az Omega Éjféli koncertje jár a fejemben, miközben a Kerepesin haladunk a kocsi felé, az ég sötétlilán terpeszkedik fölöttünk, a messzeségben pedig a BS, a Stadion, a Földtani Intézet csúcsai előzékeny mosollyal kísérik utunkat. Valami visszacsempésződött ma nekem abból az eddig kimaradt érzésvilágból, amiről eddig csak hallottam, valahol összehasonlíthatatlanul persze, hisz hol van a mai nézőszám és hangulat a klasszikusokhoz, de valahol meg mégis, hisz csak egy pesti derbi volt ez, a nagy ellenfél ellen, aki idén azért nem lesz bajnok, mert oda vissza megint zakózik a Kispesttől.

No ezt persze vissza is szívom, ilyenkor szokott baj lenni, ha optimistulok – de az az egy biztos, ez a szép őszi délután és este bemasírozott a nagy meccsemlékeim közé.

Fotók: Babar – 1909.hu.