Mastodon

Náluk a múltunk, nálunk a jövőnk ül a padon – Fradi-Honvéd beharangozó

Mi sem egyszerűbb, mint a mostani Fradi-Honvédot kihegyezni Détári „Döme” Lajos személyére. Ha létezik egyáltalán a klublegenda homályos fogalma a futballban, akkor Döme valami ilyesmi nálunk, miközben épp az ellenfél kispadján ücsörög.

Ne áltassuk magunkat, volt már bőven hasonló a történelemben. A fradista Varga Zoli a posztkrémeri korszakban volt néhány meccsen a mesterünk, vagy Mészáros Dodó, akinek szinte az egész pályafutása ehhez a két csapathoz kötődik, csak éppen velünk nem jött össze semmilyen trófea neki, a Fradival viszont – többek közt – egy VVK (az UEFA-kupa, vagyis a mai EL elődje). Sőt, még maga Puskás Ferenc is játszott egy alkalmi jellegű túrán a Ferencvárosban. Döme sem először próbálkozik legyőzni korábbi önmagának futlballcsapatban manifesztálódott kivetülését, amit jelenleg Budapest Honvédnak nevezünk.

Valahol persze engem megdöbbentett az egész jelenség. Rendben, Prukner mester nyeretlenül indítja a szezont, de ellenünk és a nemzetközi kupák némelyik meccsén például egész pofás kis focit játszott a Fradi. Az eredménytelenség (nyeretlenség!) arrafelé hagyományosan komoly edzőbuktató, várható volt, hogy mennie kell. De Döme kinevezése még váratlanabbra sikerült. Ugyebár mindenki szerette hangoztatni, hogy Málta, meg tízensok csapat mindenféle eredmény nélkül, Vietnám, Unione, hasonlók. A piás sztorikat most hagyjuk, nem tartoznak a tárgyhoz, mert egyfelől magánügy, másrészt semmi közünk hozzá, harmadrészt Redknapp jelenleg harmadik a Totthenhammal Angliában.

Szóval kinevezték, és máris remekül indított. Összehozta nagy nehezen a Fradi első győzelmét a bajnokságban, amire egészen a nyolcadik fordulóig kellett várnunk várniuk. Annyira szép, nem? Az egyetlen, amiért nem tudnánk szeretni a Rossz Fradit, hogy hamar múlna a varázs, nem lenne rangadó a rangadó. Legyen egy jó közepes csapatuk, ami ott van mindig az első 5-6 helyek egyikén, néha harcol a bajnokságért, kiélezettek a meccseink – és általában nyerünk. Valami ilyesmi lenne az ideális. (Döme franzstadti antréjának másik fele egy beszólás volt Sousának, amelyben megkérdőjelezi annak futballtudását. Döme, szeretünk!)

Hogy lássátok nem a levegőbe beszélünk, leválogattuk úgy a tabellát, hogy abban csak a Döme kinevezése óta lejátszott meccsek szerepeljenek. (Azt most hagyjuk nagyívűen figyelmen kívül, hogy nem ugyanazokkal a csapatokkal és nem ugyanott játszottunk, tehát a pontszámokban benne lehet, vagy éppen nem egy Zete, Vasas, Kaposvár és hasonlók.) Döme a neki szánt időben – időarányosan – harmadik helyre hozta fel a korábban majdhogynem kiesőgyanúsnak minősített Fradit. Szép, szép, de nyugalom, mindezt velünk azonos pontszám teljesítése mellett, csak gólkülönbséggel előzve – ippeg, ahogy Faterom szerette volt mondogatni.

Érdemes megfigyelni, 12 meccsen mindössze 9 gólt kaptak, vagyis a védelem összerázódni látszik. A 15 lőtt gól azonban sivár egy Fraditól, ilyen mutatót egy átlagos bajnokságban a Siófok is összehoz. Vélhetően ennek köszönhető az, hogy a meccsek harmadán bizony kikapnak. Kevés gólos meccseket játszanak, és az ilyenekben minden benne lehet.

Hiába az adatok, arra továbbra sincs válaszunk: Döme vajon ennyire megszervezte a Fradi játékát, vagy csak ennyire szerencséje van? Esetleg nem több, mint egy jó szugeráló-képességgel megáldott valaki, akiben tudnak hinni a játékosai? Mert ha az utóbbi lenne igaz, akkor van mitől félnünk, a bajnokság elején tartunk, még kitarthatnak a szép szólamok, az edzéseken bemutatott forintos zsugák képei. Sőt, ha valaki, akkor Döme tudja mit jelent egy Fradi-Honvéd, és ha szavakba tudja önteni az öltözőben, akkor hazai pályán olyan harci szellemmel jönnek majd ki ellenünk, hogy a Botis-Debreceni páros lehet már az első félidőben megizzad kicsikét.

Félnünk azonban nem kell. Igaz ugyan, hogy jó 30 éve meg kellett hozni egy döntést a Honvédnál: Supka, avagy Döme? – most mégis Supi ül a mi és Döme az ellenfél padján. A szimpátiát és a gyermeki rajongást félretéve: ez így van jól. Supimesterrel szárnyalunk, jó ránézni a tabellára (ahogy jó volt ősszel ránézni a csapat játékára, és reméljük újra az lesz, mert különben nézegethetjük tovább a nyers tabellát).

Az egyetlen ami nagyon hiányzik az a középpálya, vagyis pont az, ahol a Fradi tűnik a legerősebbnek. Az nem játék, hogy a védőnégyesünk hibátlan, megszerzi a labdát, majd azonnal keresi Gegét, hogy ő egy nagyot belerúgjon, és ahogy sikerül, úgy fusson érte Tchami vagy Ceolin, vagy ha igazán nagyra, akkor Délczeg. Hidi például minek van ehhez a pályán? Sokszor még asszisztálni sincs lehetősége. És mi van ha nem lesz Gege? És mi van, ha az ellenfél lefogja Gegét? És mi van akkor, ha egy ellenfél középen nem játszani akar, hanem csak átrohanni rajtunk? És mi van akkor, ha egy ellenfél a pálya közepét harminc méteren belülre szűkíti? Veszélyes, nagyon veszélyes amit csinálunk.

Mindegy.

Tilos nyafogni, tilos kibúvókat keresni, mert a Fradihoz megyünk, a Fradival fogunk játszani, a Fradi játékosaival fogunk cicázni, és a Fradi tábora előtt fogunk ünnepelni valamikor vasárnap este nyolc környékén. Ez nem egy sima meccs lesz, itt két múlt, két évszázad, két történelem, két komoly valami fog összecsapni, és bár lehet a jelen sivár, a jövő kilátástalan, egy Fradi-Honvéd akkor is Fradi-Honvéd. Basszamármeg.

Nálunk

Hadzicsot a múlt héten még az első félidőben le kellett cserélni mert érezte a lábát, és a fene se kívánta, hogy Bozsó hirtelen kezdővé lépjen elő épp egy Fradi elleni meccs előtt. Németh Norbi továbbra is, Novák tartósan és mellékesen Tóth Iván is sérült, igaz, közülük csak Norbi kínos, mert vele számolnánk tavasszal is.

Ha Hadzic mégsem épülne fel, akkor Supimester előkaphatja a múlt héten kipróbált „Ceolint előretolom” megoldást, aminek a következménye három egy-az-egyben ziccer, és egy abassi hagyományokat követő kihagyási ráta volt. Ceolin ettől még megoldás lehet elől, viszont kérdéses, hogy ki pótolja majd őt a középpálya jobb szélén. A télen igazolt Faggyast, esetleg Porcarit bedobni pont most felelőtlenség lenne (egyikük sem játszott komoly meccset még az idén), ahogy Vernes is legalább necces az elmúlt fordulókban mutatott produktumával. (Nem volt rossz, csak még kevés az NB I-hez, egy 90 percet nehezen bírna ki Jovanovic szorításában, szemből érkező Kleinnel a nyakában.) Marad tehát Ceo a szélen, és előre kell találni valakit – mondjuk (és félünk tőle) Bozovicot.

Sánta
Lovric, Botis, Debreceni, Vidovic
Ceolin/Vernes, Hidi, Ivancsics, Tchami
Délczeg, Hadzic/Ceolin/Bozovic

Nagyjából valami hasonlót tudunk elképzelni kezdőként abban az esetben, ha Emir sérülése nem jön rendbe teljesen. A kellemetlen inkább az, hogy a sok-sok téli igazolás ellenére is rövidnek érezzük a padunkat! Vidovic, Ceolin és Hadzic egyértelműen kezdőjátékos, míg a többiekből talán azt sem nézzük ki, odaférnének a padra. Oda, ahol ennek következtében akadémisták ücsörögnek bevetésre készen. Czár, Vernes és Erdélyi úgy tűnik egyre több és több időt fog kapni a tavasszal, és valljuk be, nem feltétlen érdemtelenül. Czár komoly és egyben játékos/játszó alternatívája Tchaminak; Vernes jó cselezőkéjű, bevállalós középpályás; Erdélyi pedig hűen követi a legendás kispesti csatáriskola évszázados hagyományait.

És hogy ők hogyhogy épp egy Fradi elleni derbi előtt jöttek elő, és kaptak önálló bekezdést? A kérdésben benne a válasz: a rövid kispad miatt. Emlékezhetünk, egy mainál valamivel jobb Fradit miként mosott le a Dózsa másfél éve 6-0-ra? Egy olyan Újpest, ahol saját nevelésű fiatalok sokasága játszott mindenféle megilletődöttség nélkül. (Simon Krisztián még Hollandiába is eladatta magát azon a napon.) Ne féljünk tehát bevetni őket, ha csak félidőkre is (és legfeljebb csak egy félidőkre!), mutassák meg, csinálják a dolgukat. A szurkoló ezt szereti, a drukker tud azonosulni a saját neveléssel, és ha valami netalán összejön, a jövő is könnyebnek tűnik. A poszt zárását is ehhez, hozzájuk, a betörni készülő akadémistákhoz kötném:

Az Üllőire megyünk, a Fradival játszunk, az ellenfél padján egykori legendánk, így nem érzem kellemetlennek, ha mi pedig átvesszük a zöldek egyik legendájának gondolatait, mert ne feledjük, a hűséget minden nézőpontból illik díjazni, és egy gondolat attól még nem lesz kevesebb, hogy esetleg nem rajongunk a közlő személyéért:

„Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha! Van úgy, hogy az embernek rossz napja van és a pályán semmi nem sikerül. Nem számít, a lényeg az, hogy lássák rajtad az emberek, hogy megszakadsz a klubért, a szurkolókért és akkor a vereség is meg van bocsátva. Ilyen egyszerű!” – Simon Tibor

Az Üllőin csak így lehet!

A Csakblog szerzőivel készített és a Fradiblogon megjelent interjút itt olvashatjátok. Tele magvasabbnál magvasabb gondolatokkal és szekálással.

Még öt pont a hétvégi háromhoz

Szombaton, a kora tavaszi napsütésben, közelebbről pedig délután háromtól ötig és kissé happening-jelleggel, de nagyjából végleg szertefoszlattuk a Zete további NB I-es tagságáról szőtt álmait. 30, vagyis a bennmaradáshoz szükséges pontszám sokéves átlaga 23 pontra maradt tőlük, úgy, hogy mindezt alig 11 meccsen kellene valahogy ledolgozni. Átszámítva: legalább 70%-os teljesítmény szükséges a statisztikai vonal eléréséhez. Matematikailag tehát még bármi lehet, viszont azt is elmondanánk, ugyanennyi százalékkal a Győr második a tabellán. Nem kertelek, inkább leírom: viszlát Zete! Valahol tudom az egészet nem sajnálni, így legalább jövőre nem kell órákat kocsikáznunk az egyetlen olyan magyar megyeszékhelyre, amelyet csak három számjeggyel leírható utakon lehet megközelíteni. Helyette nyugatról mondjuk MTK és havibérlet, esetleg Gyirmót, vagyis az M1-es.

Ez volt a mellékes történet erről a szombatról. Mivel azonban kispesti blog vagyunk, és mivel a történelmet a győztesek írják, ezért inkább szeretünk magunkkal foglalkozni, akár az egyszeri Bud Bundy bármikor. Öt pontban tehát még egyszer visszakanyarodnánk a hétvégéhez, hogy holnaptól már a következő feladatra, az évenként soros Fradiverésünkre készülhessünk.

#1 – Gege és a mesternégyes 90 perc alatt

28. és 37. percek a Vasas, valamint 20. és 25. percek a Zete ellen. Ha jól számoljuk mindez azt jelenti, Gege alig egy meccsnyi idő alatt rúgott mesternégyest! Lehet hőbörögni, hogy a négyből hármat büntetőből szerzett, de részben éppen vele tanultuk meg tavaly, a büntetőt sokszor könnyebb kiharcolni, mint értékesíteni.

Infografikánkon jól látszik, Gege bizony nem válogat az eszközökben, ha éppen gólt akar lőni. A Vasas elleni elsőt magabiztosan vágta a jobb alsóba, sanszot sem adva a kapusnak. A másodikat ezzel szemben fel a bal felsőbe, hiába szeretett volna okos lenni Ilizi és ment le az előző helyére. A harmadik kissé pofátlanabbra sikerült, és a bal alsótól valamivel a kapu közepe felé érkezett meg rendeltetési helyére. Nem akarunk tippeket adni, mert bármi előfordulhat, de még az is lehet, a Fradi ellen (persze csak ha újfent kapunk egyet, kettőt, hármat) a jobb felsőt is kipipálja idénre, hogy utána kezdődhessen elölről a sorminta. Mellékesen – és az ábrán nem jelölve – a hármas környékére még megeresztett egy bombát is kapásból, nehogy véletlenül megszólják, csak rögzítettből megy neki, senkitől sem zavartatva.

#2 – Videós összefoglaló

#3 – Tartós veretlenségi sorozat

2011 október elsején, vagyis 164 napja, a Paks elleni hazai fiaskó óta nem szenvedtünk vereséget. Azóta ikszeltünk Kaposváron, Debrecenben és itthon a Haladás és a Pécs ellen, nyertünk Győrben, Angyalföldön, és itthon a Diósgyőr, valamint legutóbb a Zete ellen. Nyolc meccs, négy győzelem, négy döntetlen, adtunk 15 és kaptunk 9 gólt. Parádés teljesítmény.

#4 – A 2-0 kálváriája

Talán már itt, a blogon is szó volt róla, hogy testületileg utáljuk a kétgólos előnyt. Főleg akkor, ha azt még az első félidőben összeszedjük. Két góllal menni veszélyes, mert benne van, hogy megnyugszik egy csapat, átengedi a területet, vagy mint mi, akik bíznak a gyors szélsőikben és a hosszú indításaikban, magunkra húzzuk az ellenfelet, kontrára rendezkedünk be. Gondoljunk bele, kapunk véletlenül egy gólt, a másik mérkőző fél felpörög, mi pedig éppen alapjáraton vagyunk, hatalmas és sokszor behozhatatlan előnyt adva ezzel nekik. Ilyenkor szokott jönni az egyenlítés, esetleg valami még rosszabb. Nézzük az idei 2-0-ás állásaink történetét:

  • 2. forduló, Haladás – Honvéd: 0-1, 1-1, 1-2, 2-2, azaz az 51. percre másodszor is egyenlít a Haladás. A második félidő közepén aztán vágunk még kettőt, vagyis itt a 2-0 csak részeredmény. Húsz perc van hátra, de az eredmény: már nem változik, marad a 2-4.
  • 3. forduló, Honvéd – Vasas: Németh Norbi góljával az első félidő végére megyünk el 2-0-ra. A második félidőben ugyanolyan gyenge a Vasas, mint volt korábban, így az utolsó tíz percben lövünk még kettőt. Eredmény: 4-0-ás fölényes győzelem.
  • 4. forduló, ZTE – Honvéd: Lassan indul be a meccs, de a 65. percre azért összejön a 2-0. A Zete a későbbiekben is fogalmatlan, így inkább rúgunk még kettőt. Eredmény: 0-4-es fölényes győzelem.
  • 9. forduló, Honvéd – Újpest: A 61. és a 71. percekben Danilo duplázott, az Újpest pedig már nem tudott visszajönni a meccsbe. Eredmény: megtartottuk a 2-0-át.
  • 12. forduló, Kaposvár – Honvéd: Az első félidőben lefocizzuk a Rákóczít, sima 2-0. A másodikban durva visszaesés. Eredmény: döntetlenre adtuk a meccset.
  • 17. forduló, Honvéd – Haladás: Danilo góljával már az első percben vezetünk, majd Tchami növeli az előnyt, de végül Vujovic kései góljával csak 2-1-el fordulunk. A slusszpoén a 90. percben jön el, amikor Tóth Péter egyenlít. Eredmény: döntetlenre adtuk a meccset.
  • 18. forduló, Vasas – Honvéd: Az első félidőben két jogos tizenegyesből szerzett góllal kettővel vezetünk, hogy a vége még egy utolsó negyedórás hazai szépítéssel izgalmas legyen. Eredmény: megtartottuk a győzelmet.
  • 19. forduló, Honvéd – ZTE: Ismét az első félidő közepén szerezzük meg a szokásos kétgólos előnyt, amit végig megtartunk. Eredmény: ha nem is tükörsimán, de behúzzuk a meccset.

Az eltelt 19 fordulóban tehát nyolc olyan eset fordult elő, amikor a mérkőzések valamelyik szakaszában (általában már az első félidőben) összehozzuk a megnyugtatónak hihető kétgólos előnyt. Kétszer sajnálatos módon sikerült még így is pontokat veszítenünk, és volt, hogy igen izgulósra sikeredett a végjáték. Bár a nyers adatok ellentmondanak állításunknak, ettől mi még rettegjük a 2-0-át. Reméljük az Üllőin kedvesek lesznek a srácok, és a második gólunkra hamar berúgják a – valóban – megnyugtató harmadikat. (Fordítani ebben a bajnokságban csak mínusz egyről sikerült ellenünk, igaz azt háromszor is: a Győr ellen otthon, Kecskeméten és Pápán. Érdekesség, hogy a nevezett három meccsből kétszer is remek focit játszottunk a vezetés megszerzéséig és/vagy a félidő végéig.)

#5 – Legendáink

Tegnap ugyan már elpattintotta egyszer RW kollega azt a képet, de mivel nem tudunk betelni vele, ezért újra előkapjuk. Fontos megjegyeznem, hogy köztudottan rossz az arc és névmemóriám, és bár vannak ritka esetek amikor a klubszimpátia mindezt felülírja (mondjuk minap sikeresen celebspottoltam Bjelkanovicot egy Mester utcai söröző kirakatából) (még mielőtt gond lenne belőle, természetesen én voltam bent, Bjelka meg kint) most azonban nem garantálhatom, hogy mindenkit megismerek, aki a képen látható, de ettől még belevágunk egy kisebb felsorolásba:

Nagyobb méretben

Brockhauser István (felső sor, bal oldalt, barna kabátban), korábbi kiváló kapusunk azért gondolom mindenkinek megvan, ő szerencsére nekem is könnyű eset, mert Faterom iskolájába járt és így rá már újpesti korából emlékszem. Bajnok és kupagyőztesünk, valamint néhány éve kapusedzőként dolgozott nálunk. A köztes időben mellékesen összevédett egy tartós klublegenda-státuszt a belga Genk csapatánál is.

Mellette kissé őszesen, a kép jobb alsó szélén ülő alak felé fordulva láthatjuk a szotyizó Esterházy Marcit, a nyolcvanas évek igazi nagycsapatának háromszoros bajnok csatárát. Jobbra tőle szintén egy háromszoros bajnokunk, Varga „Kacsa” József figyeli kissé morózusan az eseményeket. Szerencsére a meccs végére feloldódott, és a tribün egyik feljárójának tetején ácsorogva már boldogan pacsizott le az összes szembe jövő rajongójával. Gyimesi Lacival folytatódna a sor, de ötszörös bajnokunk takarásban van egy olyan valaki által, akiről most sajnos nem tudom megmondani kicsoda. Nevezzük a kitakaró személyét egyesnek, és ha valaki tudja, kiről van szó, jelezze felénk. (Lesz még néhány szám.)

A felső sort egy szerencsére sűrűbben látott kedvenc, Kovács Kálmi zárja, szintén ötszörös bajnokként. 138 válogatottság, 32 góllal; 989 meccs a Honvédban, 185 góllal, összesen 17 bajnoki cím. Kijelenthetjük, hogy aki ebbe a sorba jegyet akart szerezni szombatra, annak nem keveset kellett dolgoznia érte korábban.

Az eggyel előrébb ülőket nézzük jobbról balra haladva. A kép szélén, a kamerának háttal rögtön egy Garaba Imre, a maga négy bajnoki címével és 82 válogatottságával, amivel egészen a közelmúltig Bozsik, Fazekas, Grosics és Puskás mögött ötödik volt az örökrangsorban, mígnem beelőzte az elmúlt évtized nagyszerű kapusa, Király Gábor. Neki elnézzük.

(Sajnos innen leszek nagy gondban.) A Garaba mellett ülő öregurat (kettes) sajnos nem ismertem meg, de az gyanús, hogy – nagypapám egyik kedvenc játékosa – Faragó Lajos bácsi, korábbi háromszoros bajnok, olimpiai bronzérmes és Közép-Európa Kupa-győztes kapusunk társaságában láthatjuk. Lajos bácsi idén lesz 80 éves, kívánunk is neki minden jót.

Ismét egy kihagyás (hármas), majd jön Kozma Mihály, a többiekhez képest szinte szerénynek mondható két bajnoki és három gólkirályi címével, valamint azzal a történelmi tettel, hogy a kilencvenes évek elején az ő irányítása mellett alakult meg Kelet-Európa első független futball-vállalkozása, a Budapesti Honvédból kivált Kispest-Honvéd. Klubvezetőként kétszeres bajnok. Tőle jobbra újra csak számok, négyes és ötös. (Szívesen vesszük, ha kommentekben kiegészítitek az általunk nem felismert nagyságokkal az itteni névsort. Talán ez a kép többet segíthet. – a szerk.)

A sörizű szkepticizmustól Doktor Botisig. Kispest-ZTE visszatekintő.

Gyors mea culpával kezdenénk: megszokott cikk-kettősünkből egészen mostanáig csak az osztályozókönyvet olvashattátok a Zete meccs kapcsán, történt ugyanis, hogy a vasárnap fogta magát és elment, és míg kicsiny szerkesztőségünk tagjai egymásra vártak, a hétvége nyomott egy over-t. Nem is beszámolónak szánjuk hát mostani kis posztunkat, inkább gondolatok laza szövedékének a tegnapról, a máról és a holnapról – holnapon egyre inkább a jövő vasárnapot értve. Beszámoló helyett most tehát visszatekintő – a műfaj új, a lényeg a régi.

Visszatekintés: a meccs.

Érdekes meccs volt a szombati, az biztos. Érdekes, mert nem is csupán kettős, hanem sokkal több érzést csal elő belőlünk. Noha most sem játszottunk jól, ugyanúgy, mint egy hete, most is 3 pont lett a jutalmunk. Szenvedős meccs volt, mert  bosszantóan hiányzik az őszi kvázi tudatos játékunk. Kellemes meccs volt, mert hangulatban elhozta azt, amit a Vasas elleni nyitány még csak nyomokban: a napsütéses, igazi tavaszi délutánt, amikor jól esik kortyolni a csapoltat a korzókorlátnál.  Valahogy, most visszanézve, igazából a kellemes emlékek maradtak meg: Gege remekbe szabott dugója, Ceolin jó kiugrásai ( a befejezéseket most borítsa jótékony homály), Tchami meglepő álompassza a brazil felé. Mennyit tesz néhány helyzet! Míg a Vasas ellen úgy jöttem haza, hogy király a 3 pont, na de ez nagyon sovány, most a Zete meccsről az előbb leírt momentumok ugranak be és máris más a szájíz. És akkor arról ne is beszéljünk külön, hogy milyen jó volt látni egy Pisont Pistát, egy Kovács Kálmit, Apunak meg Faragó Lajost, szóval jó ez, hogy itt vannak a régi legendák, legyen ez így továbbra is…!


Söríz, RW, Hanta, szkepticizmus.

Hanta kollega tréfásan megfeddett a minap egy kommentben, hogy állandó szkepticizmusommal rombolom itt a hangulatot, de hát ez van, kell egy ilyen arc is a blogszerkesztőségbe, aki visszafogja a túlzott optimizmusba néha belehajló társakat.  VH ugyanis laza 3:0-t várt, én meg fáztam a meccstől rendesen, ahogy beharangozónkban is ecseteltem. A vidám márciusi napfényben fürdőzve, kezünkben az obligát műanyagkorsókkal, az első félidő közepéig nagyjából ebben a szellemben, világnézeti különbségeinket ütköztetve próbáltuk visszaállítani a gyógysör intézményét segítségül hívva a pénteken túllőtt véralkoholszintünket. Mindezt azért érdemes felemlegetni, ugyanis bár szkeptikusan indítottam a meccsen, s a végén, ahogy írtam fentebb, mégis a kellemes feelin’ maradt meg, azért a józan ész tudja ott legbelül bennem, hogy csalóka a kép. Két, pszichikailag nem a topon lévő csapat volt a nyitó ellenfélduó, a Vasasnál a szokásos tulaj-káosz, a Zeténél a lét-a-tét fikcsi volt műsoron a felkészülés alatt. Tudjuk, nálunk sem fenékig tejfel az élet, azonban mégiscsak negyedikek vagyunk, a budapesti éllovas, a legerősebb(nek tűnő) középcsapat – vagy legalábbis az voltunk. A csapolt sör keserű íze is pont ezt hozta elő bennem: az egy nappal azelőtti, péntek esti szűretlen cseh csodákhoz képest a műanyagpohárban lakozó próbálkozás kicsit a mi őszünkre következő tavasz analógiáját sugallta…

 

Most akkor milyenek leszünk?

A keret gyengült, mondjon bárki bármit, és aki a játékunkon nem látja a kapkodó fogáskeresést, az ősszel nyomokban legalább látszó játékkezdemény eltünedezését, az vak. Viszont rögtön jöhet a riposzt: hova sírsz, barátom, amikor 2 meccs, 6 pont a tavaszi rajt? Az igazság nyilván középúton van, amiben pedig bízhatunk, az a tehetetlenségi nyomaték! A fizika törvényszerűségeihez menekülve támpontért, ugye, a lendület az egy darabig bármit elvisz – lendület az meg náluk volt, kétszeresen is. Egyrészt a remek őszi kezdés, majd a kis hullámvölgy után másodszor a Torghelle márkanevű farmotor által beröffentett novemberi flúgos futam. És ha erre a pozitív töltetre elkezd rárétegződni egy Fáy utcai győzelem, aztán egy Zete elleni siker, legyenek ezek bármennyire kötelező viktóriák, akkor is azt eredményez(het)ik, hogy az említett lendület nüanszokkal is, de hosszabbodik. Attól azért félek: dobogóig, negyedik hely megtartásig karcosan lehet ez elég, ahhoz már javuló játék is kéne, ahhoz viszont a jelenlegi keretet nem feltétlenül érzem abszolút megfelelőnek – és akkor itt jön mindjárt Hanta a rá jellemző mothy python-i logikával, és közli: „ez a csapat bűn rossz – simán negyedikek leszünk, ne viccelj„.

 

És akkor a végére…

…egy újabb pozitív hangulatfröccs, mert abból sosem elég. Hármas sípszó, tapsvihar a korzón, a játékosok előbb a Kanyar elé járulnak, majd az öltözőbe menet elvonulnak a korzó/tribün kettős előtt is. Faterom ekkor az általa egész meccsen dicsért Sorin felé rikkant: „Doktor Botis”!

(Hogy miért doktor? Annak idején a ’90-esek elején-közepén Lőrincz Emilt, mostani pályaedzőnket Lőrincz tanár urazta Fater, elismerve a higgadt játékáról ismert rutinos védőt. Később a nálunk megforduló Lőrinc Antal is megkapta tőle a tanár úr jelzőt – kb rutinosnak tűnt, kb higgadtnak tűnt Lőrinc abban a keretben. És valljuk meg, a Lőrinc név is sokat vetett a latba, he-he. Utána évekig szünet, aztán Szmicsó lett volna a következő tanár úr, de mire Fater felruházta volna őt e névvel, a szerb hátvéd dehonesztálta magát sajnos. S jött Botis, de a tanár úr már olyan elcsépelt lett, gondolta Fater, hogy kinevezte Doktornak- mert Prof azért mégse legyen, elég a doktori cím. Doktor Botis, mint egy rossz ortopédiai márka– csóválta fejét a névadási pillanatkor mellettünk Hanta a korzókorlátnál. Asszem ez ősszel, a Vidi ellen volt…)

Szóval Doktor Botis! Mire az aradi szamuráj mosolyogva felnéz, és csókot dob a lelátóra. Szürreális jelenet, de kedves jelenet: valahogy jó kedvet csinál hazafele.

 

 

Holnap…

…azaz jövő vasárnap, ahogy írtuk. A Fradi győzött Pécsett, így az eleve nehéznek ígérkező meccs még nehezebb lesz, lévén egy feldobott, önbizalomban dúskáló zöld sereg vár majd ránk. Most azonban én se félek! (Annyira.) Ez a Fradi nem jó csapat. Döme csinált egy rakkolós, a mi 2002 tavaszi (pont Dömés, míly véletlen) Honvédunkra emlékeztető szürke hadtestet, aki ugyan bárkire veszélyes lehet, de csak mértékkel. Mi most negyedikek vagyunk, messze a pesti rangsor élén, mikor verjünk hát oda-vissza Fradit ha nem most? Ráadásul az Üllői úti sasfészek se a régi, félelmetes hangulatú stadion. Itt már nem kell betojni. És ha a Zete meccsről megmaradó kellemetes emlékfoszlányok és az integető Botis doki képe rémlik fel, csak annyit mondok: most jöjjön egy kis optimizmus, bánom is én.

Fotók: Babar (1909foto.hu).

Most ennyi is elég volt. Kispest-ZTE osztályozókönyv

„- Nézd meg, hát le kell cserélni! Megsérült, bazzeg! Ezt bírom ezekben a szerb igazolásokban, idejönnek, játszanak két meccset, aztán lesérülnek 3 hétre, mi meg fizethetjük őket!
– Ki ez? Ez az a Hadzics?
-Igen, a Hadzics. Az új szerb. Mind ezt csinálják.
(egy elkeseredett, csöndes hang valahonnan hátulról:)
– …bosnyák.
– Bosnyák, bazmeg, mondom. Mind ezt csinálják.„
Bozsik-stadion, korzó, valamikor a Honvéd-Zete mérkőzés első félidejének közepén.

SÁNTA: Igazából komolyabb védés nélkül hozhatta le a meccset, lévén meglehetősen akció- és fantázia-deficites volt a Zete ezen a délutánon. A kósza, tétova távoli átlövés-kísérleteket hárította, de ezek során bravúrra most nem volt szükség. Átlagteljesítményén jelentősen ront az első félidő közepi bizonytalan kijövetel – e téren ha nem lép előre, bajok lesznek. 5.

LOVRICS: Most nem kellett a kapu torkából mentenie, mint a Fáy utcában, viszont a többi téren kopírozta az egy héttel ezelőtti teljesítményét: határozott védekezés egy nem túl meggyőző csapat ellen, minimális hibákkal. Arról nem ő tehet, hogyha az ellenfél ilyen halovány. 6.
DEBRECENI: Mindkét félidőben volt 1 ijesztő töketlenkedése, máskülönben az utóbbi hetek nyugodt játékát hozta jó megelőző belépőkkel keserítve a zalai támadósor kedvét. A Fradi-pályán azért erősebb rohamokra kell majd készülnie – reméljük, nem alszik bele az utóbbi hetek gyengusz támadósorai ellen elegendő félgőzölésbe…6.
BOTIS: Az öreg nagyot játszott ma is, és bár már többször írtam, hogy ez a Zete nagyon haloványka, azért ettől még nem akarok fukarkodni a Sorint dicsérő jelzőkkel. Higgadtan irányította a hátsó traktust, remekül ért oda kritikus pillanatokban, 2-3 szerelése egyenesen tanári volt. Ha nyáron tényleg hazamegy Aradra, nehezen tudjuk majd pótolni, attól félek. 7.
VIDOVICS: Azt a néhány szitut leszámítva, amikor cifrázni akarta volna azt, amit nem kéne, s így szoftos labdavesztés lett a sztori vége, magabiztosan hozta le hátul ezt a meccset is, amolyan Novák Alexisz reloaded verzióban. Erőszakos, jó kötésű és nem is dadog nála a labda. Lehet, hogy még egy jó igazolást köszönthetünk? 6.

TCHAMI: Eddigi legjobb kispesti teljesítményét tette le az asztalra a kameruni Forrest Gump. Ráadásul ma nem csak futott a parancsra, hanem meglepő módon passzolni is próbált – és ami még szürreálisabb, ez néha sikerült is neki, pl. ceolin indításakor. Cseréjekor végre elismerő bólogatások közepette tapsolhattam meg, s a korzón elkezdték „Csamikámnak” aposztrofálni. Mi kell még? 6. Az őt váltó Marshal Supka utóbbi időszakban trademarkossá váló védekezőközép – cseréjeként futhatott néhány hosszt (-).
HIDI: Légüres térben tolta végig a meccs nagy részét, mivel a védelemről lepattanó Zete-labdák legtöbbször Gegéhez kerültek, aki már indított is előre, hosszan. Patrik ütközései ma nem sikerültek, s a meccs második negyedétől kezdve passza is elkezdték a legrosszabb hidi-i hagyományokat idézni. Jajj. 4.5.
IVANCSICS: A Vasas elleni műsorhoz képest nem csak annyiban lépett előre, hogy a tizi mellett akciógólt is vállalt (és milyen szépet!), hanem a csapat mozgatásában is igyekezett jobban aktivizálni magát. Bár posztelődjének zseniális labdáit ma is hiába vártam, a proaktívabb középpályás-játék ez ellen a Zete ellen már magában elég volt. Az ösztönös zsugák, a gyors gondolkodás azonban sajnos még mindig nem a sajátja, és ez hosszabb távon aggodalommal tölt el. Ez ma 6, de ennél tovább kéne fejlődni istenigazából…
CEOLIN: Múltkor azt írtuk: nem olyan gyors, mint Abass, ám jóval technikásabb. Nos, egy irtó gyenge kezdő 20 perc után ezúttal begyorsult a brazil, néha a szenegáli pályatársat idéző robbanékony elfutásokkal – ám a technika ezzel párhuzamosan ködbe veszett, a befejezéseknél pedig a derék Dieng hatékonysága rémlett fel erőteljesen: 3 ziccerből 0 gól lett a mérleg a végén. Pedig ha 1-2-t bever ezekből, most a meccs legjobbját ünnpelhetnénk benne. 6. Ha így folytatja, van benne fantázia – akár ékként, akár jobbszélen!

DÉLCZEG: Nem akar ez összejönni Gergőnek. Fejes, lövés, semmi. Sokszor tűnt úgy, mintha már az önbizalma is elment volna: a kapott labdákkal nem indul be a 16-oson belülre, inkább megfordul, hátra passzol. Mint már sokszor írtuk: kellene a gól neki, mint egy falat kenyér. Nem is egy, jó lenne egyből 2 egy meccsen – de hát még az az egy sem jön. Sajnálom őt. 5. Cseréje, Erdélyi amolyan XXI. századi Tóth Misiként ment be brusztolni előre, de sok vizet nem tudott zavarni, a felkészülési időszak agresszív megoldásai sajna nem köszöntek vissza mostani játékában. Reméljük, azért Supka ad még neki lehetőséget. (-).
HADZICS: Jól kezdett, mint a Vasas ellen: kellemetlenkedett elöl a Zete-védők gyűrűjében – rúgták is rendesen, sokszor feküdt a földön, letolt lábszárvédős sajgó lábát fogva. Több támadás-kezdeményünket csak az ő felrúgásával tudták megállítani a vendégek. Aztán meghúzódott – már csak ez hiányzott (-). Továbbra is a legértelmesebb igazolásaink egyikének tűnik télen, reméljük, nem súlyos a krach. Cseréje, Vernes egy fokkal már jobb volt, mint a Vasas ellen, sőt, egy, a zalai tizenhatosnál kivitelezett cselsorozatánál az is kiderült: miért tartják az első akadémista alom egyik technikai kincsének. Viszont az erő, az elszántság még nagyon karcos: úgy pattan le a kákabelűbb ellenfelekről is, mint a szövetségi kapitányi jattkísérlet Paulo Sousáról. Ha e téren kicsit keményedne, fontos láncszemmé válhatna. 5.

* * *

Két meccsen vagyunk túl, két győzelmen, viszont finoman szólva – és Supka által is alátámasztva – sem csúcsformás játékkal. A Vasas és a Zete után egy pszichikailag jobb állapotban lévő, sikeréhes, veszélyes Fradi lesz a következő ellenfél – itt már nekünk is szintet kell majd ugranunk. Bízzunk benne, hogy sikerül.

Fotók: Babar (1909foto.hu).

Nehéz szülés előtt. Kispest-ZTE beharangozó.

Tökutolsó, nyeretlen csapat harcol a kiesés ellen, egyre reménytelenebb helyzetben. Aktuális ellenfelük egy fővárosi (aktuálisan) élklub, amely igen decens őszt követően győzelemmel rajtolt tavasszal egy ősi vetélytárs otthonában. Mi várható ilyenkor?

Alapjáraton egy Hornyák Vendel fejbőr-simaságú hazai siker. Ehhez képest van egy rossz hírem: Kispesten mindig ezek a meccsek a legnehezebbek.

 


„Normál esetben ez országos egyes, a gyengült keretünk ellenére. De mi vagyunk a Kispest és az sosem normál eset.”

Egyszeri Honvéd-drukker siráma a Labdabiztos blog heti tippeldéjéből.

Szóval nehéz szülés lesz ez, legalább olyan izzadtságszagú, mint Klement Tibor polárfelsője a keddi, csertőimenesztő sajtótáj döntésindokló fázisa során. A kiesés ellen küzdő csapatok kétfélék.

  • Van a feladós típus, aki már kal bele az egészbe, és a Nyilasi által a sport1-en megénekelt „Anyám üss!” tetkóval a homlokukon masíroznak fel az aktuális ellenfél ellen. Persze itt is vannak meglepő esetek: jó 4 éve, Tatabányán a nyeretlen hazaiak elleni szezonzárónkon például 4:3-mas szofoklész lett a sztori vége a tuti győzelmünk helyett, bár ott azért a verebek csiripeltek egyről s másról. Ne szólj szám, nem fáj fejem, mondja a sarokban a You rang, Mylord? sorozat kövér szakácsnéja, és mi hallgatunk rá.
  • Aztán van a szent bolond kieső csapat ami kapaszkodik az uccsó szalmaszálba,  nem fogadja el végzetét, valami múlt ködébe vesző becsületből összeszorított foggal még küzd az elérhetetlenért. Kellemetlenkedik, csíp, rúg, harapdál. Amolyan Siófokosan, fene a HorváthCharlie fehér bézbólsapkáját.

 

Kérdés, a Zete vajon melyik lesz?

Átmenet, mondom is a választ. Úriember feelin’ lengi körbe Prukner tanárt, ő nem az a habzószájú mindenáron-akárhogyis típus, nem egy fanatik Szivics…  de azért van benne kraft. Anno a Kaposvárt benn tartotta már egyszer egy pedáns tavaszi meneteléssel, most mégis fogyatkozni érzem az erőt. A kapkodó poszt-Fradi munkavállalás, a győzelmek elmaradása hónapokon át, a leendő tavaszközepi lelépésnek is a sorok között megágyazó nyilatkozatok… mintha már ő is kezdené feladni. De annyira azért még nem, hogy ellenünk feltett kézzel jöjjenek ki a Bozsik gyepére, mert ellenünk senki sem jön ki feltartott kézzel. A Kispestünk sajnos ilyen: nekünk mindenért meg kell dolgozni. Sajnos és és nem sajnos, mert pont ezt szeretjük: nálunk nincsenek ölünkbe hullott sikerek, mindenért tennünk kell. (A múlt heti Vasas ellenit most felejtsük el).

Most amit eddig leírtam, abból az jön le, hogy ez a Zete azért verhető, ha nehezen is. Verhető, mert lassan fogynia kell a hitüknek is, ha már az idő fogy.  Kényszerben vannak, a stressz, a görcs ott lehet a kék-fehér zoknis lábakban! Ezt kell kihasználni, ezzel kell élni…!

Igen.  Viszont itt jövünk mi. Szépreményű őszi csapatunk gerince megroppant, s bár győzelemmel indult a tavaszi rájd, azért a Vasas elleni kínlódás bizony minden volt csak a hosszútávon bíztató teljesítmény nem – elég megnézni kommentelőink sirámait.

Ugyanakkor abba a hibába se szeretnék beleesni, hogy posztunkat telerinyálva mindenkit arra bíztassak: kötéllel a nyakában, ciánkapszulával a zsebében induljon el a szombati Bozsik-beli zarándolklatra. Ennyire rosszul még egyszer nem játszhatunk, mint a Fáy utcában. A csapat győzött, és kevés jobb összerázó erő van egy megújulófélben lévő keretnél, mint egy győzelem, legyen bármilyen izzadságos is az. A lelki plusz a mi oldalunkon kell legyen, nem Zalában: nekik csak a győzelem fér bele, nálunk viszont lehet nyugodtan építkezni – bármilyen utopisztikusan hangzik is ez a múlt pénteki támadás-imitációinkat látva.

Kezdő téren nagy meglepetésekre nem számítok: Supka a múlt héten szoftosan lehúzta a keresztvizet Ceolinról, de nem hinném, hogy egyből elfelejti (ne is tegye), míg Sánta mellett is kitart érzésem szerint (ezzel továbbra sem értek egyet). Az ősz végére egész csecse variációs lehetőségeink sajna beszűkültek, így nagy volumenű rotációt nem is várok, és nem is szeretnék: Porcariék jobb, ha a fakóban brillíroznak ezen a hétvégén is. Viszont Diabyra számítanék a cserék közt, elmúlt hetekben mutatott érthetetlen produktumait helyretevő valagbarúgást elbeszélgetést követően. Czár pedig megérne egy próbát Csámi mester helyén a balszélen, s bár Supka nem a fiatalok bedobálásáról híres, a múlt heti két juniorcseréje azért haloványan biztató. Persze mit ér az edzői bizalom ha vernesi alibi a vége- reméljük a szépreményű fiatalunktól csak jobbat látunk legközelebb – mi ezért szorítunk, a feddés is csupán ezért szól.

Katyvaszos soraim le is zárom: nyögvenyelős, kegyetlenül küzdelmes és kínlódós meccset várok, ahol győznünk kéne, de igazából a másik két eredmény sem lepne meg a már sokat kárhoztatott Kispest-faktor miatt. Tippelni nem is tippelek, az sose hoz szerencsét: maradjunk annyiban, tartok a meccstől, de mivel ez a meccseink 80%-ában így van, ez akár jót is jelenthet. Olvasóink is bízzanak ebben.

Fotók: gyermekevek.hu; magyarfutball.hu

Két mondat: tisztázni a dolgokat

2012. március 8-tól a következők szerint értelmezzük a blog, és a blogon megjelent tartalmak felelősségi rendszerét:

A csakblog a blogon és annak kommentjeiben (amennyiben azok megfeleltek a blog moderálási elveinek), valamint a csatolt facebook, google+ és twitter-oldalán megjelent tartalmakért vállal kizárólag felelősséget. A másodközlésekért, ajánlókért, egyéb figyelemfelkeltő és az oldalra mutató linkek tartalmáért, szövegezéséért a kérdéses tartalmat kihelyező szerző, vagy szolgáltatója a felelős, nekünk ezeken a helyeken semmilyen szerkesztési jogunk, így felelősségünk sincs. [Gazsó István – veghhanta]

Mail: csak.nepsport@gmail.com

A felelősségi nyilatkozat mától minden itt, valamint a kapcsolt oldalakon megjelent tartalomra vonatkozik, a nyilatkozat pedig folyamatosan látható lesz a blog oldalsávjának alján. A felelősségi nyilatkozat nem módosítja az oldal láblécében található felhasználási feltételeket.

Döntsd le az utolsó bástyák egyikét is, kérlek, ne gondolkozz, csak légy hű magadhoz

A most következő poszt kivételesen nem a Kispesttel foglalkozik, hanem az egész magyar sportblogger-társadalom újabb és újbóli elutasításával, kiűzetésével a hivatalos médiumok paradicsomából. Mindezt tesszük úgy, hogy elismerjük, valóban voltak/vannak visszaélések a sajtóakkreditációkkal, valóban tenni kell valamit a jelenlegi állapotok megváltoztatásáért.

Meg kell tagadni az akkreditációt a nem professzionális médiumtól, valamint a szurkolói csoportok honlapját működtető személyektől. Az egyes szurkolói csoportok, magán honlapok, médiumhoz nem kötődő blogok munkatársai, tulajdonosai nem minősülnek a sajtó munkatársainak, részükre akkreditációt nem lehet adni, munkavégzésük a sajtó részére elkülönített helységben nem biztosítható.

(MLSZ – Az új sajtórend)

Kiragadott részlet egy hosszabb dokumentumból, de annyi biztos, minket nem kicsit fog károsan kényelmetlenül érinteni. Blogunk, ahogy az összes magyarfocis blog, klubszeretetből, a klubok és a magyar labdarúgás iránti elkötelezettségből csinálta, csinálja az egészet. Fontosnak tartjuk, hogy azt a kultúrát, az a fociszeretetet amit mi is örököltünk, amit hétről-hétre büszkén vallunk, ápolunk a stadionokban, sörözőkben, baráti társaságokban, azt a kultúrát megismertetni, és talán megkedveltetni mind több és több emberrel, esetleg visszacsábítani olyanokat, akik valamikor itthagytak minket, de valahol belül mégis a lelátókon érzik igazán otthon magukat.

Éveken, évtizedeken át fizettünk a belépőkért, álltunk ugyanott, ahol apáink is, nem volt, nincs ezzel semmi gond. Szó sincs arról, hogy ne akarnánk fizetni, hogy kicsinyesen, ingyen szeretnénk meccsekre járni. Eddig is ott voltunk, ezután is ott leszünk. Ami viszont bánt minket, az az egész változtatás személyre szabottsága: mintha maguk a blogok ellen íródott volna az új sajtórend. Nem, nem az ingyenzsugánkért picsogunk, hanem azért a kis kényelemért, amire talán úgy is tekinthetnénk: jár, vagy járhatna. Ilyen-olyan minőséggel, lendülettel, de csináljuk ezt a szép műfajt, blogolunk, mert szeretjük a klubunkat, és szeretnénk, ha jó lenne neki. Mi így tudunk segíteni, és ezért soha nem kértünk semmit. (Félreértés ne essék, valóban nem kértünk érte soha semmit, de ha mégis le-leesett valami, mondjuk egy sajtóbelépő, vagy hasonló, akkor azért nem ugrottunk el előle.)

Új éra következik. Ezentúl ha akarna adni, szinte akkor sem adhatna nekünk semmi kedvezményt, talmi kiváltságot egyetlen klub sem. Nem mehetünk majd be a sajtótájékoztatókra, ahová jóesetben a Nemzeti Sporton kívül szinte csak a megyei lapok és a blogok szerzői jártak el, hallgatni hétről-hétre ugyanazokat az alapmodorosságokat, évente cserélődve, de ugyanazoktól a fejektől. Újra sorba kell majd állnunk jegyekért, újra szét kell majd tárnunk kezünk-lábunk egy kellemes motozásért, hogy a táskában lévő laptopot is kinyittassák, bekapcsoltassák, nem-e rejtettem el benne egy-két petárdát. Eddig elég volt egy órával korábban kiérni, most lesz majd belőle kettő. Eddig maradtunk még egy órát, hogy kérdezősködjünk, interjúzzunk, tudakozódjunk, most majd mehetünk korábban haza.

Eddig próbáltunk mindenről tájékoztatni (szigorúan a blogger, a mezei szurkoló szemszögéből), olyan információkhoz jutni, amik nem lépik át a hivatalos sajtó ingerküszöbét, de a szurkolót igenis érdekli, mert a szurkolónak fontos a csapata. Ezentúl majd máshogy lesz. Mi is újra szurkolók leszünk, ugyanúgy és ugyanott támasztjuk majd a korlátot, ugyanazt a sört fogjuk inni (eddig ez még nem változás), de ha leülünk esténként a gépünk elé, mi sem tudunk majd másról írni, mint amit mindenki látott.

Remek lesz, köszönjük. Ez valóban szurkolóbarát, ez valóban értünk van. Megérdemeltük.

Utólag: Nem tudjuk mire vélni a kiragadott bekezdés következő mondatait, valamint azok ellentmondásait:

  • „Meg kell tagadni az akkreditációt a nem professzionális médiumtól […]” – ez egy egyszerű, jól értelmezhető állítás, vagyis a blog nem fér bele.
  • „médiumhoz nem kötődő blogok munkatársai” – médiumhoz nem kötődő, ez vajon mit jelenthet? Egy blog munkatársa – szintén és vajon mit jelenthet? Szükséges és elégséges feltétel, hogy a bloggert ismerje a szolgáltatója, akitől ő csak a felületet (szolgáltatást) kapja? Szükséges, hogy nevesítsük a blogot (ami egyébként lehet akár anonim is), lepapírozzuk a szolgáltatónkkal, jelesül a Ringier-vel?
  • Ha el is fogadják, hogy médiumhoz köthető blog, akkor is ott a probléma, mivel nem professzionális médium (mi hobbiból szerkesztjük), úgy idézem: „Meg kell tagadni az akkreditációt […]”
  • Hogy is van ez? Vagy váltsunk ki mi is sajtóigazolványt, amivel meccsről-meccsre akkreditáltatjuk magunkat? És hogy váltsunk ki sajtóigazolványt, ha sokszor maga a sajtósok szövetsége se tekint médiumként a blogokra, és eleve elzárkózik az egész műfajtól?
  • És akkor ott vannak a szegény klubok, akik ha szóról-szóra, betűről-betűre próbálják értelmezni a szöveget, tényleg nem tehetnek jót még azokkal sem, akiknek esetleg örülnek, hogy foglalkozik velük, hogy közösséget próbál teremteni helyettük/mellettük, hiszen „Meg kell tagadni az akkreditációt a nem professzionális médiumtól […]”. Azért reméljük, egy klub a saját stadionjában még otthon lehet, dönthet bizonyos kérdésekről. Mondjuk ennek a mondatnak az ab ovo hülyeségéről.

A csakblog a blogon és annak kommentjeiben (amennyiben azok megfelelnek a blog moderálási elveinek), valamint a csatolt facebook, google+ és twitter-oldalán megjelent tartalmakért vállal kizárólag felelősséget. A másodközlésekért, ajánlókért, egyéb figyelemfelkeltő és az oldalra mutató linkek tartalmáért, szövegezéséért a kérdéses tartalmat kihelyező szerző, vagy szolgáltatója a felelős, nekünk ezeken a helyeken semmilyen szerkesztési jogunk, így felelősségünk sincs. [Gazsó István – veghhanta]

Péntek – ahogy szeretjük. Vasas-Kispest beszámoló

…és eljött végre a nap, amiért annyit siránkoztunk. És meg kell hagyni, a Természet most visszaadott valamit abból, amit 3 hónapig kőkeményen megvont tőlünk, hisz pénteken verőfényes napsütés, március elejéhez képest abszolút vállalható hőmérséklet, budapesti kisrangadó, amiért még utazni sem kell fél napokat át az országon, és hát a Vasas az ellenfél, ahol szokásos bohócliger káosz volt az úr az uborkaszezonban, lecserélt kerettel/edzővel, új befektetővel aki jön, na de mégsem, na de mégis – minden adott volt tehát egy remek tavaszi focirajthoz, mind feelingben, mind eredményben.

Szubjektív visszatekintőnkben most kevesebb lesz a szakmázás (sajna a meccsteljesítményünk nézve nagyon nem is lehet szakmázni), és annál több a zsigeri benyomás, érzés és hangulat – ez most egy ilyen hétvége volt, és mi ezzel a poszttal ünnepeljük a tavaszt.

Péntek, tavaszi szezon, nyitónap. A meló ilyenkor nehezen megy, nehezebben mint egy átlagos forduló előtt. Kiéheztünk, na. És hiába vesztette el csapatunk a gerincének a játszósabb futballért felelős felét, az igazi arcainak egy részét, akkor is ott a kellemes várakozási kín a fejekben, amint telik az idő, és már csak 8, már csak 6, már csak 4 óra van a rajtig. A szokott brancsom nincs az irodában, így egy fiatalabb kollegával megyek ki kajálni ebédidőben, aki udvariasan megkérdezi, hogy mikor indul a szezon és ki ellen kezdünk, mert a melóhelyen persze mindenki tudja, hogy Honvédos vagyok, igazából én vagyok „A_KISPESTES” (csak 1 kolleganőm élt abban a tudatban, hogy ugye én a „Kőbányának” szurkolok),  de nem az átlagos arc, hanem a makkantabb verzió. Hát, szegény srác, kár volt kérdeznie, kap  is egy fél órás gyorstalpaló előadást, az ebéd végére már azt is vágja, hogy mi az a Híd Akvizíciós Zrt. és miért megy Abass Vietnamba (nem mondom hogy e tudásra szomjazott reggel óta, de hát ő kereste a bajt a kérdezősködésével…). A szobatársam az más tészta, ő már egész héten látta rajtam hogy jön a rajt, mire visszaérek az ebédből, vigyorogva el is nyomja nekem a youtube-ról a Hemy-féle indulónkat, „remek” alapozás a délutánra, mit ne mondjak.

3 óra, indulás, most nem viccelünk, nincs beragadás a melóba, a megmaradó munkát inkább hazaviszem, de nem késhetünk. Át a városon, a tavasz kezdőhullámai mindenhol ott zsonganak, még az Alagút is valahogy vidámabban tátja a száját a Krisztina tér felé, a Lánchídon áthaladva a Duna kétszeres erővel veri vissza a koramárciusi napfényt, a Deák tér már szinte a kezdőtizenegyünket suttogja. Budapest fölött ott lebeg a tavasz, a bajnoki rajt, a Kispest-érzés. Imádom ezt az időszakot, minden percét ki kell élvezni…

Az újlipótvárosi kocsma már most tele van, pedig Öcsémék még meg sem érkeztek. Kirendelem az első sört, remek dolog a vendégcsap intézménye, a 3 sztenderd csapolt cucc mellett minden héten más a 4. csapra vert hordó, most például egy igazi tavaszköszöntő mézes sör, de nem a belga túlédesített iskola, hanem a komlóba decensen belesimuló mézízzel dolgozó cseh. Csodálatos. Mire végzek, befut Öccs és a Doktor úr is, meg egy negyedik arc, s bár a meccsre majd csak a testvérrel megyünk tovább, azért a hátralevő 1 órában csak a foci a téma. Jöhet a második kör, hisz a többiek hamar behoznak, úgy isszák a sört, olyan lendülettel, mint ahogy egy jó Diego húzott kapura nálunk annak idején. Másodikra jöhet egy jó pincesör, igazi érett illatú műremek, a legjobb ivósör Pesten. Méltó lezárása a kocsmai intermezzónak, búcsú a többiektől, Lehel térre csapatunk ki, villamos, Fáy utca. A viszonylatról leszállva fotós kollegánk már csorog is ki az Éva presszó hatalmas AranyÁszok logója alól, jattolás, aztán gyerünk befelé. A gyülekező Kispest- majd Vasas szurkerek tömegén, illetve a biztonsági őrök szigorú arckifejezéseket próbálgató gyűrűjén át benn is vagyunk, ni, pont azon a kapun, ahol hétfőnként kocsival suhanunk át a heti focinkra igyekezve, most azonban nem kihalt a sporttelep, most tömeg van, most tavaszi focirajt van, vibrál a levegő, még ez a kicsit kisebb kicsit sárgább kicsit savanyúbb focink is ezt tudja adni, imádom a tavaszt.

A pálya füve igazi, télutói sárgászöld, a naplementével az éterben az uralmat átvevő alkony fényeinél az ilyen fűszínnek mindig olyan sejtelmes a hangulata, remek díszlet a meccshez. Az első félidő csupa élvezet – focihangulat van, fociérzés van, fociszag van. Igen, a tavasznak ez a friss illata, amikor keveredik a mezek, az izomlazító krém, a szotyola, a tökmag, a lassan kieresztő talaj illatával – a lelátón ha nem is direktben, de valahogy mégis érzi az ember. És hozzá a tétmeccs varázsa, igen, ezek már nem a hagymaszagú edzőmeccsek, itt élesebben csattannak a stoplik a sípcsontokon, délcegen dalol a vendégtáborunk, és a Vasas-függők is próbálják tartani a Kanyarunkkal a lépést, több-kevesebb sikerrel. Gege közben 2 tizit értékesít, váratlanul nyugodt hát ez első félidő vége.

A második aztán felejtős. Nekünk nem szabad elmenni 2:0-ra, ez már lassan evidencia. A csapat ilyenkor leül, besül, megáll, Supka sem találja az ellenszerét ennek, nem értem. A második 45 percben igazából csak a Vasas van a pályán, még jó, hogy Sánta extázisban véd, még jó, hogy velünk van a kapufa, és jó, hogy Szabó csak a 85. percben szépít. Meleggé tesszük a végét, az utolsó percek görcsösek, megint jön a Kispest-para, ezt bírom, kijövök pihenni, kikapcsolni a meló stresszéből, de ez sokszor rosszabb mint az, itt a tavasz, itt a stressz, remek, no de végre sípszó, lefújják, vége.

…vége. Behúztuk amit be kellett húzni, igazából Honvéd-helyzet nélkül. Kettősek az érzések belül. Riasztó a tudat, hogy a csapat egy épkézláb támadást nem hozott le, riasztó a kapkodó középpálya. De a tény, hogy így is sikerült nyerni, hogy a győzelmet nem kell magyarázni – azt tényleg sose… hogy a kötelező győzelmek a legnehezebbek de mi behúztuk, hogy jó csapatnak van szerencséje stb., és még sorolhatnánk a lózungokat. Most mégis ebbe kell kapaszkodni, vagy a pesszimista verzió mellett törve lándzsát marad a keserű szájízű várakozás, hogy még egyszer nem lesz ekkora szerencsénk. Jómagam alapjáraton az utóbbi lelkiállapot felé szoktam hajlani, most viszont szeretnék a másik felé fordulni. Mikor máskor bízzak abban, hogy a győzelem okozta pozitív töltet segít a csapatnak átlendülni a kezdeti nehézségeken és (bármilyen utópisztikusan hangzik is ez, de) tovább pörgetjük a jó idényünket? Magam se hiszem annyira, de ettől még próbálom – mikor ha nem most, amikor itt a tavasz?

Hazafele keretes szerkezettel zárnánk, vissza a Lehelre, beugrunk hát a sörözőbe, beugornánk, de már minden talpalatnyi hely foglalt, nem csoda, szomjazik az értő pesti nép a jó sörre, úgyhogy Combino, Rákóczi tér, igaz ez kerülő hazafelé, de hát ott a másik törzshelyecske, két pardubicky Porter kirendel, nagy mocskos guiness-es súlyosság, már maga a potrohos korsó is ezt sugallja, a fekete sör benne pedig csak mosolyog decensen. Mosolygunk mi is, ahogy leöblítjük, hisz itt a tavasz, itt a Bohócliga, itt a Kispest. Megjöttek.

Már nagyon vártuk.

Fotók: Lovi – 1909.hu

A győzelemnek örüljünk… – Vasas-Kispest osztályozókönyv

A győzelemnek örüljünk, a többit felejtsük el – szólhat a sommásnak tűnő, ám inkább realista ítélet. Ha a tabellára néztünk a meccs előtt, azt kell mondani 2:1-es sikerünkre: hoztuk a kötelezőt. Azonban tudjuk, a téli történések következtében játékerőben és esélyekben jóval közelebb került egymáshoz a két együttes az őszvégi szituációhoz képest, így szoros győzelmünket a találkozó előtt többen simán aláírtuk volna. Nos, a szoros győzelem meglett, a 3 pontot behúztuk, Gege pedig biztosan értékesített két büntetőt is. A pozitívumok sora ezzel véget is ért, az őszi, legalább bizonyos meccsperiódusokban nézhető játékunkat ugyanis hiába kerestük – kvázi helyzet nélkül hozta le a csapat a fővárosi rangadót, rengeteg volt a pontatlan passz, és a siker ellenére kiemelkedő teljesítményt csupán Sántánál regisztrálhattunk. Osztályzunk.

SÁNTA: A Kemenest végül csak kiszorító kapust kedvelem, de aki olvassa írásainkat azt is tudja: egyértelműen Szabi szerepeltetése mellett törtem lándzsát a szezonkezdés előtt. Ehhez képest meg kell süvegelni az erdélyi hálóőrt: 3 hatalmas védést is bemutatott, melyek bizony bravúrkategóriások. Hogy mégsem 8-as vagy 7-es a kalkulus, azért kriminális kijövetelei okolhatók: több szögletnél, illetve a Barikapufás szabadrúgásnál is borzalmas ütemben futott ki/torpant meg, és a szépítő gól előtt is hiába védett óriásit, ha a helyzet maga abból lett, hogy megint megállt félúton a kifutáskor. Supka feladta magának a leckét: Sánta bravúrokat hozott, de majdnem elment rajta a meccs, mint a Hali ellen – mégis nehezen lenne indokolható a váltás mindössze 1 meccs után, bravúrok után…(ráadásul valszeg Szabinak is kéne belelendülési idő, mint tavaly…) Nem irigylem az edzőt. 6.

LOVRICS: Szerencsére a Vasas nem az a csapat amelyik szénné forgatja horvát IFÁ-nkat, így tegnap inkább erényeit csillogtathatta: a nem fáradó jobb bekket, aki küzd, brusztol, jól szerel és a gólvonalról ment hosszú lábaival lehetetlen helyzetben. Így még epic kapura lövését is megbocsátjuk, ami a Vasas hálója helyett 100 fokkal arrébb, egy bedobásban végződött volna, ha nem ér bele valaki. 6.
BOTIS: Az öreg szamuráj irányította a védelmet, ahogy kell, melynek 1-2 kisebb megingását tegnap szerencsére nem használta ki a pubertás Vasas. Csékái mivolta Ceolin lefegyelmezésénél is kijött, amikor az önjáróvá váló brazilt terelte el Gege 2. tizenegyese előtt a labdától, hogy az előre kijelölt arc végezhesse el a tizit. Ma is megadom neki a 6-ost.
DEBRECENI: Több jó keresztezése, fejese és mentése is volt a tegnapi találkozón, amivel hozzájárult kapunk gólmentesítéséhez. Kevesebb volt a szokásos megfáradt megoldás is, méltó teljesítmény volt ez a privát centenáriumhoz. 6.
VIDOVICS: Nem kókler a gyerek, de annyira azt sem értettem, hogy mitől jobb mint Hajdú. Egy becsületes, ám fékezett habzású balhátvédjátékot hozott le, néhány bizonytalansággal. Mondjuk soha rosszabbat, ez is igaz. 5.

TCHAMI: Jobbik arcát mutatta ma a kis oktalan futógép (értsd: nem volt hajmeresztő ön- vagy labdaseggberúgás), de elöl a passzjátékba való bevonása vagy értelmes beadás még mindig utópia. 5. Cseréje, Czár beállása örvendetes tény volt, ami akár előbb is jöhetett volna, igaz, a srác elég megszeppent volt harmadik NB1-es meccsén. Viszont azt mondom: nyomni kell őt úgy, mint tavaly Nagy Gerit, mert a mozgásán látszik, hogy értékünk lehet (-).
HIDI: Patya szépen, lassan, fokozatosan fejlődik. Sose lesz egy Vadi, de Pintér Zoli még bőven benne van. Egyre erőszakosabb, egyre nehezebb elnyomni, védekezésében már tűnőben van a lámerkedés – Bárányost követő pitbullkodására néha elismerően bólintottam. Már csak előrejátékban kéne sutba dobnia konstans paráját és kihasználni nem gyenge lövőtechnikáját és passzkésségét. 5.5.
IVANCSICS: Két gól, meccseldöntő találatok, normál esetben ez egy 7-es. Csak ahhoz az osztályzathoz mezőnyben is szeretnék látni egy irányítótól (a poszt mai létezését tagadó Hanta és néhány kommentelőnk kedvéért középső középpályástól) értelmes megoldásokat, 4-5 zseniális passzt, védelem mögé löbbölt indítást, középpályás labdaszerzés utáni fineszes labdaelosztást. Ezekből alig ha valamicske rémlett fel tegnap, s Gege a második félidőben némely megoldásakor fáradtabbnak tetszett egy a 60. percben járó, a kánikulában megfáradó Zelenkánál is. Elszórt labdák, buta megoldások… Ezt nem értem. Remélem idényeleji a forma, és később beleszokik az irányítással járó felelősségbe, mint Piroska 2001 őszén, de picit szkeptikus vagyok. Kövezzetek meg, de ez ma csak 5.
CEOLIN: Jól mozog az ifjú brazil, ez már a felkészülésiken is lejött. A szertelenségi faktort tekintve viszont a tegnapi nyitányon meglepő módon felzárkózott Abass nyomdokaiba. Több meglódulási lehetőség bánta hosszú önszöktetéseit, vagy a lábáról elpattanó zsugákat. Több van benne, látszik, játékba kell lendülnie a győri padozást követően. 5. Cseréje, Vernes beállását üdvözöltem, mint minden saját nevelését. Sajnos a pedánsan belőtt sérót leszámítva Ricsinél nem sok minden más emlékeztetett a manapság biztatóan debütáló bohócliger fiatalokra: hihetetlenül félénk produkcióval rukkolt elő, a párharcokat rendre elvesztve, helyezkedésileg is keveset vállalva. Ez így csalódás volt, ennél több kell. 4.

DÉLCZEG: Mit is mondhatnék: copy paste bármelyik őszi osztályzókönyvünk vonatkozó része. Hajtásban, küzdelemben remek, fáradhatatlan, igazi lelkes arc, emberileg az egyik kedvencem a keretből. Csak az a kurva gól nem akar összejönni… a meccs eleji ziccerluftja sajna tegnap is megadta neki az önbizalmi alaphangot, amely selfmade gödörből ki sem kecmergett a meccs végéig. Tavasszal jó ideig kezdő lehet ennek ellenére, ami kell is neki, de még inkább egy gól kellene (vagy kettő), ami átszakítja a gátat. Szurkolok neki. 5.
HADZICS: Ha Dani és Sanyi marad, Szekulicsot pedig becseréljük Hadzicra, az NB1 egyik legütősebb támadószekciója lett volna a miénk tavasszal. Így maradt a már Hanta által is megénekelt két igazi 3. számú csatár a kezdőben – közülük ma Hadzics, a Szuribá által csak kellemetlen kis fickónak aposztrofált harcos kaphatja a nagyobb kalapemelést. Úgy fest, a cseh karmester távoztával a fazonrangsorban helyét átveheti majd a bosnyák spíler. Letűrt zoknijával, jellegzetes mozgásával, mindenhol feltűnő kullancskodásával és bírófelkérdező méltatlankodásaival igazi arcnak tűnik! Persze mindez mit sem érne, ha a játéka tré, de szerencsére ez nem ilyen volt: két butább lövést leszámítva jó pozícionálás, összjátékba való remek bevonhatóság és helyzetfelismerés jellemezte, az első tizi az ő érdeme. Jó igazolásnak érezzük. 6.  Cseréje, Horváth Adri trademarkos meccsvégi supkacsereként kapott 6 percet, hogy szokja a tavaszi ligalégkört. (-).

* * *

A Zete ellen a jövő héten összességében egy nagyságrenddel jobb támadójátékra lesz szükség, annyi bizonyos. Reméljük a győzelem, amely tudjuk, a legjobb csapatépítő, összerázza a társaságot, és ha lassan is, de rátalálnak a srácok a tudatos támadásépítés szépségeire, hogy igen jól sikerült őszünk után legalább egy vállalható tavaszt azért odakanyarítsunk! Hajrá!

Fotó: Lovi – 1909foto.hu

Legyőzni saját magunkat: Vasas – Bp. Honvéd

Három hónap. Három teljes hónapnyi gyötrelem ér ma véget, amit mifelénk úgy neveznek: a téli szünet. Amennyire vártuk az iménti bűvös szópárt kisiskolásként, annyira rühelljük teljes szívünkből szurkolóként. Talán még a Vasasnál is jobban, pedig Angyalföldön öt keservesen hosszú éve nyeretlenek vagyunk. Itt az idő, ma este mindent szépen rendbeteszünk, helyreállítjuk a világ rendjét, kiegyenesítjük a boronát, becsíkozzuk a kockás füzetet.

Egy Hercegfalvi-féle sarkalás

Szintén tavaszi idényrajt volt, kikaptunk 3-1-re, és hiába Zoli remek kis gólja, a szél úgy belekapott Pölő füleibe, hogy csak jóval arrébb, a Hungária körúton engedte landolni. A mérkőzés amúgy annyira egyhangúra sikeredett, hogy még a szerencsétlen B. Tóth is betalált nekünk egy bombaszerű valamivel, ám tőle felettébb váratlanul. Herceg maradt, Sisa érkezett, mire valahogy kiesett a pixisből és elment kölcsönbe Amerikába. Amerikából egy év múlva sérülten vissza, hogy felépüljön nálunk a fakóban, játsszon egyszer a Ligakupában és néhányszor a másodosztályban, majd végül télen átköltözzön csendesen a Fáyba.

Mellékesen nem ő az egyetlen egykori játékosunk a Vasas jelenlegi keretében. Venczel Balázst és a 14 kispesti meccsét nevezzük mondjuk intermezzónak, egy kósza és egyben hibás gondolatnak, viszont Barika és Takács Zoli mellett nem rohanhat el szó nélkül még Csámi Krisztián sem. Ugyebár Herceggel együtt mindhárman kispesti nevelésűek, nyelték a Téglaégető ásványi anyagokban gazdag porát, és hisszük, abban a felettébb nemes vörös salakban lehetett valami ezidáig azonosítatlan vegyület, mert nem kevés innen indult és mindmáig meghatározó élvonalbeli játékos tüdejében hagyott csak műtéti úton eltávolítható nyomokat.

Barika igazolási lapján három sorban is szerepel valamelyik éppen aktuális neve a Honvédnak. Volt idő, amikor benne láttuk az új Bélát, és főleg azért, mert volt idő, amikor egymás mellett játszottak, ráadásul jól, és gyűjtőnéven úgy hívtuk őket, hogy egy bajnokesélyes keret tagjai. Később nagyon menni akart külhonba, ezért hirtelenjében több párhuzamos szerződést is kötöttek az eladására, kellemes mennyiségű szekrényből kidőlő csontvázat hagyva hátra a következő klubvezetéseknek. Később visszatért egyszer, majd visszatért másodszor is. Első próbálkozása nem jött be, máig példátlan módon kipottyantunk a minket megillető élvonalbeli tagság néven futó halmazból, hogy nyáron zsenánt legyen neki az enbékettő, és csak fél évvel később, télen fogadja el a közvetlen ellenfél Vasas ajánlatát. Másodszor Hemibá alatt próbálkozott meg a modernkori kispesti legenda státuszának begyűjtésével, ment is neki, gólokat lőtt, de valami elpattanhatott, így a kísérlet ugyanúgy torzó maradt, ahogy az egész bozsikbéli pályafutása. Előbb az akkor még NB3-as második csapathoz került, majd Pápára. Finito, negyedik esély nem lesz.

Taki más tészta. Amikor menni akart, megértettük, hogy menni akar, mi gyengék voltunk, őt meg hívta a Debrecen, a bajnoki cím lehetősége. Nehéz ellenállni egy ilyen kísértésnek, és amúgy is, még a klubhűség bajszos márványszobra, akiről Kovács Kálmánt szoktak formázni, szóval még a Kálmi is játszott néha máshol. Egy évre rá azonban már Olaszországban, valahol a sokadligában találjuk, ami láthatóan még úgy sem jött be neki, hogy Olaszország alapvetően a védők országa. Inkább hazakéredzkedett – Újpestre, mivel Kispesten valamiért nem kellett. Így fordulhatott elő egy időben az a szentségtörés, hogy Kabát Peti társaságában gyakorlatilag két exkispesti csékája volt a Dózsának.

Négyen együtt 385 meccset játszottak és 77 gól lőttek piros-fekete mezben. Vagyis alig 24-el kevesebb meccsük van, mint a jelenleg leginkább várható kezdőnknek összesen. Gyakorlatilag életszerűvé vált minden stadionok alapmodorossága: csak úgy győzhetünk, ha előbb saját magunkat sikerül legyőznünk! Esetleg: csak úgy léphetünk egyet előre, ha a múltunkkal elszámoltunk. Kinek amelyik tetszik.

Még mindig érdekel a magyar futball

Legalább a játékunk maradjon meg

Ennyit kérünk, nem többet. Évek óta először, tavaly ősszel mertünk olyan állítást megfogalmazni a Honvéddal kapcsolatban, hogy kidolgozott, látható játéka van. Nem volt valami baromira bonyolult, mindenki megértette aki elég sokáig nézte. Vettünk két jó kapust, eléjük raktunk egy négyelemű remek védősort, kitettünk a szélre két futógépet, előre egy harmadikat és egy erőcsatárt. Ennyi. A szélsők futottak, Danilo is futott és ha valamelyiket felvágták, akkor az vagy már bőven a büntetőterületen belül történt, hogy később Danipaci gólra váltsa, vagy egyáltalán nem vágták fel őket, és akkor valahogy megoldották – mondjuk nyolcból egyszer. Mivel azonban gyorsak voltunk, így elég sokszor tudtunk próbálkozni ahhoz, hogy végül mindössze csak egy olyan meccs legyen, amin nem lövünk gólt, vezetve ezzel az NB1 vonatkozó statisztikáját.

Nem csak mi mondjuk ezt, mindenki Szuribája ugyanígy gondolja.

Télen a két futógépből elment egy, valamint elölről Danilo. Sanyika most mindegy, vele nem számoltunk amúgy sem, örültünk, hogy jött az ősz második felére. Az érkezők nem rosszak, csak mások. Ceolin jóval ügyesebb és okosabb, mint Abass volt, viszont nem annyira gyors. Előnye továbbá egy másik hátránya is, hogy szívesebben indul be középre, üresen hagyva ezzel a szélünket, fenntartva annak a veszélyét, hogy egy kontrát sebességből vezethetnek rá Lovricra, viszont ha már bement, akkor kapura lő, vagyis gólt próbál elérni. Más lesz vele, mint Abassal.

Elől a Danilo helyére érkezett Hadzic egy teljesen más stílusú játékos. Danilo lendületes volt, szertelen, és így teljesen kiismerhetetlen, ebből fakadóan pedig roppant veszélyes. Hadzic erőszakos, klasszikus célember, jól tartja meg a labdákat, háttal a kapunak is képes megoldani a helyzeteket. Délczeggel nem lesznek rossz páros, de ahhoz, hogy igazán jók legyenek, mindkettőnek valóban jónak kell lennie és legfőképp egyszerre. Egy esetleges külön-külön jósággal sajnos és nagyjából nem megyünk semmire, mivel jelenleg egyikükből sem nézzük ki az Elsőszámú Kezdőcsatár megkérdőjelezhetetlen glóriáját.

A harmadik jelentős tavaszi változás a balszélen lehetséges, és lényegét tekintve talán ez a legfontosabb. Czár Ricsi személyében Tchami egy épkézláb vetélytársat kapott a posztjára. Czár szerepe azért is kritikus, mert vele nyilvánvalóan nem fogjuk erőltetni a széleken rohanós játékunkat, mivel arra jelenleg nem alkalmas. Játéka sokkal inkább hasonlít Ceolinra, mintsem a jó Hervére. Vagyis úgy állunk, hogy mindkét vonal mentén egy-egy középre is szívesen behúzódó, távolról is lődözgető figura jelent meg, nem a korábban és arrafelé megszokott agyatlan futógép. Lényegében az őszi taktikánk bedőlése a szerepeltetésük, és így egyben a legnagyobb félelmünk is.

Nem véletlenül. Egy Ceolin – Hidi – Gege – Czár középpályát egyszerűen nem érzünk annyira átütőnek, mint amilyennek lennie kéne, ha középpályaként akarjuk kezelni. Abass, Hidi, Gege és Tchami teljesen más koncepciót követett, őket eleve nem is gondoltuk középpályának, csak egy jó labdákat adó valakinek és két szélsőnek. Lényegi különbség. Ha tavasszal játszani akarunk, akkor félő kevesek leszünk. Ha viszont tavasszal a tavalyi hagyományokat akarjuk folytatni, akkor egyértelműen gyengültünk. Ez van, nincs mit szépíteni rajta.

Szuribá szerint marad a korábbi játékunk, csak a nevek változtak.

Bemutatjuk: Fáiutcay Győző

Ha lehet, és miért ne lehetne hinni Supka mesternek, úgy a kapuban Sántával nyitunk. Ugye az volt a Szabi vs. Sánta dilemma eldöntése, hogy Supi előre bemondta, aki Aradon kezd, az kezd a Fáyban is. A meccset végül Makón rendezték, de a lényegen gondoljuk nem változtatott, és az első félidő Sántával indult. Legyen. Amíg ilyen jól állunk kapusokból, addig nagyjából mindegy, játsszon az, aki inkább formában van.

A védelem vélhetően a szokásos lesz, annyi kitétellel, hogy Novák kidőlt fél évre, így Hajdú került a helyére, vagyis a saját helyére, ahonnan épp Novák játszotta ki tavaly nyáron. Debreceni és Botis kérdés nélkül középen, ők ketten úgy képviselik az állandóságot a csapatban, mint Taxis barátunk komenistázása a lelátón. Lovric szintén fixes a jobbon, reméljük a két hete beszedett apróbb sérülése teljesen rendbejött.

Középről kidőlt Németh Norbi, viszont ez csak annyiban érinti a kezdőt, hogy Gegének nincs igazán cseréje, hacsak nem nevezzük Porcarit, de akkor már inkább Hore, a mislenyi Pelé legyen a supkai értelemben szitokszó pótkarmester. Hidi bejátszotta magát, szűrőben nyilván vele rajtolunk. Ceolin friss igazolás, jó játékos, meglepetés lenne, ha kimaradna. A másik oldalra Tchamit jósoljuk, mert Supka mester lehet bármekkora stratéga, az elmúlt években bebizonyította, járt utat járatlanért csak a legvégsőbb esetben hagy el, plusz ott van neki az első fordulós Kostolani-féle affér. Ettől függetlenül ha lesz biztos csere a meccsen, akkor egy Tchami-Czár váltást előre bemondunk.

Elől a Torghelle érkeztével, és az ezzel egyidőben zajló formahanyatlásával rövid időre harmadik számú csatárrá visszaminősített Délczeg, valamint friss szerzemény Hadzic fog szerintünk kezdeni, mert egyszerűen nincs más. Erdélyi a jövő, Bozsó a múlt zenéje, Diabyt pedig nem tudjuk hova tenni jelenleg.

Ez volna nagyjából a névsor, és ami még fontos, az a mez, amire majd felvésik őket. Nyílt titok, hogy tavasztól az olasz Givova szereléseiben toljuk majd, és az sem meglepetés, hogy nem készültek el az új szerelések időre. Emlékezhetünk, tavaly bejött, hogy egy fura, feliratozott edzőmezben mentünk neki a bajnokságnak, sőt, egy elég hosszú győzelmi szériába is belebonyolódtunk. Hátha idén újra összejön, és csak május végén, a pécsi idényzárón rohad le rólunk a Nike fehér színű, hosszú ujjú szerelése.

100.

Ha jól számoltuk, akkor Debinek ez lesz a 100. NB1-es meccse. Mindenképp hatalmas tiszteletünk!