Csak a Kispest!

Tökutolsó, nyeretlen csapat harcol a kiesés ellen, egyre reménytelenebb helyzetben. Aktuális ellenfelük egy fővárosi (aktuálisan) élklub, amely igen decens őszt követően győzelemmel rajtolt tavasszal egy ősi vetélytárs otthonában. Mi várható ilyenkor?

Alapjáraton egy Hornyák Vendel fejbőr-simaságú hazai siker. Ehhez képest van egy rossz hírem: Kispesten mindig ezek a meccsek a legnehezebbek.

 

„Normál esetben ez országos egyes, a gyengült keretünk ellenére. De mi vagyunk a Kispest és az sosem normál eset.”

Egyszeri Honvéd-drukker siráma a Labdabiztos blog heti tippeldéjéből.

Szóval nehéz szülés lesz ez, legalább olyan izzadtságszagú, mint Klement Tibor polárfelsője a keddi, csertőimenesztő sajtótáj döntésindokló fázisa során. A kiesés ellen küzdő csapatok kétfélék.

• Van a feladós típus, aki már kal bele az egészbe, és a Nyilasi által a sport1-en megénekelt „Anyám üss!” tetkóval a homlokukon masíroznak fel az aktuális ellenfél ellen. Persze itt is vannak meglepő esetek: jó 4 éve, Tatabányán a nyeretlen hazaiak elleni szezonzárónkon például 4:3-mas szofoklész lett a sztori vége a tuti győzelmünk helyett, bár ott azért a verebek csiripeltek egyről s másról. Ne szólj szám, nem fáj fejem, mondja a sarokban a You rang, Mylord? sorozat kövér szakácsnéja, és mi hallgatunk rá.
• Aztán van a szent bolond kieső csapat ami kapaszkodik az uccsó szalmaszálba,  nem fogadja el végzetét, valami múlt ködébe vesző becsületből összeszorított foggal még küzd az elérhetetlenért. Kellemetlenkedik, csíp, rúg, harapdál. Amolyan Siófokosan, fene a HorváthCharlie fehér bézbólsapkáját.

 

Kérdés, a Zete vajon melyik lesz?

Átmenet, mondom is a választ. Úriember feelin’ lengi körbe Prukner tanárt, ő nem az a habzószájú mindenáron-akárhogyis típus, nem egy fanatik Szivics…  de azért van benne kraft. Anno a Kaposvárt benn tartotta már egyszer egy pedáns tavaszi meneteléssel, most mégis fogyatkozni érzem az erőt. A kapkodó poszt-Fradi munkavállalás, a győzelmek elmaradása hónapokon át, a leendő tavaszközepi lelépésnek is a sorok között megágyazó nyilatkozatok… mintha már ő is kezdené feladni. De annyira azért még nem, hogy ellenünk feltett kézzel jöjjenek ki a Bozsik gyepére, mert ellenünk senki sem jön ki feltartott kézzel. A Kispestünk sajnos ilyen: nekünk mindenért meg kell dolgozni. Sajnos és és nem sajnos, mert pont ezt szeretjük: nálunk nincsenek ölünkbe hullott sikerek, mindenért tennünk kell. (A múlt heti Vasas ellenit most felejtsük el).

Most amit eddig leírtam, abból az jön le, hogy ez a Zete azért verhető, ha nehezen is. Verhető, mert lassan fogynia kell a hitüknek is, ha már az idő fogy.  Kényszerben vannak, a stressz, a görcs ott lehet a kék-fehér zoknis lábakban! Ezt kell kihasználni, ezzel kell élni…!

Igen.  Viszont itt jövünk mi. Szépreményű őszi csapatunk gerince megroppant, s bár győzelemmel indult a tavaszi rájd, azért a Vasas elleni kínlódás bizony minden volt csak a hosszútávon bíztató teljesítmény nem – elég megnézni kommentelőink sirámait.

Ugyanakkor abba a hibába se szeretnék beleesni, hogy posztunkat telerinyálva mindenkit arra bíztassak: kötéllel a nyakában, ciánkapszulával a zsebében induljon el a szombati Bozsik-beli zarándolklatra. Ennyire rosszul még egyszer nem játszhatunk, mint a Fáy utcában. A csapat győzött, és kevés jobb összerázó erő van egy megújulófélben lévő keretnél, mint egy győzelem, legyen bármilyen izzadságos is az. A lelki plusz a mi oldalunkon kell legyen, nem Zalában: nekik csak a győzelem fér bele, nálunk viszont lehet nyugodtan építkezni – bármilyen utopisztikusan hangzik is ez a múlt pénteki támadás-imitációinkat látva.

Kezdő téren nagy meglepetésekre nem számítok: Supka a múlt héten szoftosan lehúzta a keresztvizet Ceolinról, de nem hinném, hogy egyből elfelejti (ne is tegye), míg Sánta mellett is kitart érzésem szerint (ezzel továbbra sem értek egyet). Az ősz végére egész csecse variációs lehetőségeink sajna beszűkültek, így nagy volumenű rotációt nem is várok, és nem is szeretnék: Porcariék jobb, ha a fakóban brillíroznak ezen a hétvégén is. Viszont Diabyra számítanék a cserék közt, elmúlt hetekben mutatott érthetetlen produktumait helyretevő valagbarúgást elbeszélgetést követően. Czár pedig megérne egy próbát Csámi mester helyén a balszélen, s bár Supka nem a fiatalok bedobálásáról híres, a múlt heti két juniorcseréje azért haloványan biztató. Persze mit ér az edzői bizalom ha vernesi alibi a vége- reméljük a szépreményű fiatalunktól csak jobbat látunk legközelebb – mi ezért szorítunk, a feddés is csupán ezért szól.

Katyvaszos soraim le is zárom: nyögvenyelős, kegyetlenül küzdelmes és kínlódós meccset várok, ahol győznünk kéne, de igazából a másik két eredmény sem lepne meg a már sokat kárhoztatott Kispest-faktor miatt. Tippelni nem is tippelek, az sose hoz szerencsét: maradjunk annyiban, tartok a meccstől, de mivel ez a meccseink 80%-ában így van, ez akár jót is jelenthet. Olvasóink is bízzanak ebben.

Fotók: gyermekevek.hu; magyarfutball.hu

Három hónap. Három teljes hónapnyi gyötrelem ér ma véget, amit mifelénk úgy neveznek: a téli szünet. Amennyire vártuk az iménti bűvös szópárt kisiskolásként, annyira rühelljük teljes szívünkből szurkolóként. Talán még a Vasasnál is jobban, pedig Angyalföldön öt keservesen hosszú éve nyeretlenek vagyunk. Itt az idő, ma este mindent szépen rendbeteszünk, helyreállítjuk a világ rendjét, kiegyenesítjük a boronát, becsíkozzuk a kockás füzetet.

Egy Hercegfalvi-féle sarkalás

Szintén tavaszi idényrajt volt, kikaptunk 3-1-re, és hiába Zoli remek kis gólja, a szél úgy belekapott Pölő füleibe, hogy csak jóval arrébb, a Hungária körúton engedte landolni. A mérkőzés amúgy annyira egyhangúra sikeredett, hogy még a szerencsétlen B. Tóth is betalált nekünk egy bombaszerű valamivel, ám tőle felettébb váratlanul. Herceg maradt, Sisa érkezett, mire valahogy kiesett a pixisből és elment kölcsönbe Amerikába. Amerikából egy év múlva sérülten vissza, hogy felépüljön nálunk a fakóban, játsszon egyszer a Ligakupában és néhányszor a másodosztályban, majd végül télen átköltözzön csendesen a Fáyba.

Mellékesen nem ő az egyetlen egykori játékosunk a Vasas jelenlegi keretében. Venczel Balázst és a 14 kispesti meccsét nevezzük mondjuk intermezzónak, egy kósza és egyben hibás gondolatnak, viszont Barika és Takács Zoli mellett nem rohanhat el szó nélkül még Csámi Krisztián sem. Ugyebár Herceggel együtt mindhárman kispesti nevelésűek, nyelték a Téglaégető ásványi anyagokban gazdag porát, és hisszük, abban a felettébb nemes vörös salakban lehetett valami ezidáig azonosítatlan vegyület, mert nem kevés innen indult és mindmáig meghatározó élvonalbeli játékos tüdejében hagyott csak műtéti úton eltávolítható nyomokat.

Barika igazolási lapján három sorban is szerepel valamelyik éppen aktuális neve a Honvédnak. Volt idő, amikor benne láttuk az új Bélát, és főleg azért, mert volt idő, amikor egymás mellett játszottak, ráadásul jól, és gyűjtőnéven úgy hívtuk őket, hogy egy bajnokesélyes keret tagjai. Később nagyon menni akart külhonba, ezért hirtelenjében több párhuzamos szerződést is kötöttek az eladására, kellemes mennyiségű szekrényből kidőlő csontvázat hagyva hátra a következő klubvezetéseknek. Később visszatért egyszer, majd visszatért másodszor is. Első próbálkozása nem jött be, máig példátlan módon kipottyantunk a minket megillető élvonalbeli tagság néven futó halmazból, hogy nyáron zsenánt legyen neki az enbékettő, és csak fél évvel később, télen fogadja el a közvetlen ellenfél Vasas ajánlatát. Másodszor Hemibá alatt próbálkozott meg a modernkori kispesti legenda státuszának begyűjtésével, ment is neki, gólokat lőtt, de valami elpattanhatott, így a kísérlet ugyanúgy torzó maradt, ahogy az egész bozsikbéli pályafutása. Előbb az akkor még NB3-as második csapathoz került, majd Pápára. Finito, negyedik esély nem lesz.

Taki más tészta. Amikor menni akart, megértettük, hogy menni akar, mi gyengék voltunk, őt meg hívta a Debrecen, a bajnoki cím lehetősége. Nehéz ellenállni egy ilyen kísértésnek, és amúgy is, még a klubhűség bajszos márványszobra, akiről Kovács Kálmánt szoktak formázni, szóval még a Kálmi is játszott néha máshol. Egy évre rá azonban már Olaszországban, valahol a sokadligában találjuk, ami láthatóan még úgy sem jött be neki, hogy Olaszország alapvetően a védők országa. Inkább hazakéredzkedett – Újpestre, mivel Kispesten valamiért nem kellett. Így fordulhatott elő egy időben az a szentségtörés, hogy Kabát Peti társaságában gyakorlatilag két exkispesti csékája volt a Dózsának.

Négyen együtt 385 meccset játszottak és 77 gól lőttek piros-fekete mezben. Vagyis alig 24-el kevesebb meccsük van, mint a jelenleg leginkább várható kezdőnknek összesen. Gyakorlatilag életszerűvé vált minden stadionok alapmodorossága: csak úgy győzhetünk, ha előbb saját magunkat sikerül legyőznünk! Esetleg: csak úgy léphetünk egyet előre, ha a múltunkkal elszámoltunk. Kinek amelyik tetszik.

Még mindig érdekel a magyar futball

Legalább a játékunk maradjon meg

Ennyit kérünk, nem többet. Évek óta először, tavaly ősszel mertünk olyan állítást megfogalmazni a Honvéddal kapcsolatban, hogy kidolgozott, látható játéka van. Nem volt valami baromira bonyolult, mindenki megértette aki elég sokáig nézte. Vettünk két jó kapust, eléjük raktunk egy négyelemű remek védősort, kitettünk a szélre két futógépet, előre egy harmadikat és egy erőcsatárt. Ennyi. A szélsők futottak, Danilo is futott és ha valamelyiket felvágták, akkor az vagy már bőven a büntetőterületen belül történt, hogy később Danipaci gólra váltsa, vagy egyáltalán nem vágták fel őket, és akkor valahogy megoldották – mondjuk nyolcból egyszer. Mivel azonban gyorsak voltunk, így elég sokszor tudtunk próbálkozni ahhoz, hogy végül mindössze csak egy olyan meccs legyen, amin nem lövünk gólt, vezetve ezzel az NB1 vonatkozó statisztikáját.

Nem csak mi mondjuk ezt, mindenki Szuribája ugyanígy gondolja.

Télen a két futógépből elment egy, valamint elölről Danilo. Sanyika most mindegy, vele nem számoltunk amúgy sem, örültünk, hogy jött az ősz második felére. Az érkezők nem rosszak, csak mások. Ceolin jóval ügyesebb és okosabb, mint Abass volt, viszont nem annyira gyors. Előnye továbbá egy másik hátránya is, hogy szívesebben indul be középre, üresen hagyva ezzel a szélünket, fenntartva annak a veszélyét, hogy egy kontrát sebességből vezethetnek rá Lovricra, viszont ha már bement, akkor kapura lő, vagyis gólt próbál elérni. Más lesz vele, mint Abassal.

Elől a Danilo helyére érkezett Hadzic egy teljesen más stílusú játékos. Danilo lendületes volt, szertelen, és így teljesen kiismerhetetlen, ebből fakadóan pedig roppant veszélyes. Hadzic erőszakos, klasszikus célember, jól tartja meg a labdákat, háttal a kapunak is képes megoldani a helyzeteket. Délczeggel nem lesznek rossz páros, de ahhoz, hogy igazán jók legyenek, mindkettőnek valóban jónak kell lennie és legfőképp egyszerre. Egy esetleges külön-külön jósággal sajnos és nagyjából nem megyünk semmire, mivel jelenleg egyikükből sem nézzük ki az Elsőszámú Kezdőcsatár megkérdőjelezhetetlen glóriáját.

A harmadik jelentős tavaszi változás a balszélen lehetséges, és lényegét tekintve talán ez a legfontosabb. Czár Ricsi személyében Tchami egy épkézláb vetélytársat kapott a posztjára. Czár szerepe azért is kritikus, mert vele nyilvánvalóan nem fogjuk erőltetni a széleken rohanós játékunkat, mivel arra jelenleg nem alkalmas. Játéka sokkal inkább hasonlít Ceolinra, mintsem a jó Hervére. Vagyis úgy állunk, hogy mindkét vonal mentén egy-egy középre is szívesen behúzódó, távolról is lődözgető figura jelent meg, nem a korábban és arrafelé megszokott agyatlan futógép. Lényegében az őszi taktikánk bedőlése a szerepeltetésük, és így egyben a legnagyobb félelmünk is.

Nem véletlenül. Egy Ceolin – Hidi – Gege – Czár középpályát egyszerűen nem érzünk annyira átütőnek, mint amilyennek lennie kéne, ha középpályaként akarjuk kezelni. Abass, Hidi, Gege és Tchami teljesen más koncepciót követett, őket eleve nem is gondoltuk középpályának, csak egy jó labdákat adó valakinek és két szélsőnek. Lényegi különbség. Ha tavasszal játszani akarunk, akkor félő kevesek leszünk. Ha viszont tavasszal a tavalyi hagyományokat akarjuk folytatni, akkor egyértelműen gyengültünk. Ez van, nincs mit szépíteni rajta.

Szuribá szerint marad a korábbi játékunk, csak a nevek változtak.

Bemutatjuk: Fáiutcay Győző

Ha lehet, és miért ne lehetne hinni Supka mesternek, úgy a kapuban Sántával nyitunk. Ugye az volt a Szabi vs. Sánta dilemma eldöntése, hogy Supi előre bemondta, aki Aradon kezd, az kezd a Fáyban is. A meccset végül Makón rendezték, de a lényegen gondoljuk nem változtatott, és az első félidő Sántával indult. Legyen. Amíg ilyen jól állunk kapusokból, addig nagyjából mindegy, játsszon az, aki inkább formában van.

A védelem vélhetően a szokásos lesz, annyi kitétellel, hogy Novák kidőlt fél évre, így Hajdú került a helyére, vagyis a saját helyére, ahonnan épp Novák játszotta ki tavaly nyáron. Debreceni és Botis kérdés nélkül középen, ők ketten úgy képviselik az állandóságot a csapatban, mint Taxis barátunk komenistázása a lelátón. Lovric szintén fixes a jobbon, reméljük a két hete beszedett apróbb sérülése teljesen rendbejött.

Középről kidőlt Németh Norbi, viszont ez csak annyiban érinti a kezdőt, hogy Gegének nincs igazán cseréje, hacsak nem nevezzük Porcarit, de akkor már inkább Hore, a mislenyi Pelé legyen a supkai értelemben szitokszó pótkarmester. Hidi bejátszotta magát, szűrőben nyilván vele rajtolunk. Ceolin friss igazolás, jó játékos, meglepetés lenne, ha kimaradna. A másik oldalra Tchamit jósoljuk, mert Supka mester lehet bármekkora stratéga, az elmúlt években bebizonyította, járt utat járatlanért csak a legvégsőbb esetben hagy el, plusz ott van neki az első fordulós Kostolani-féle affér. Ettől függetlenül ha lesz biztos csere a meccsen, akkor egy Tchami-Czár váltást előre bemondunk.

Elől a Torghelle érkeztével, és az ezzel egyidőben zajló formahanyatlásával rövid időre harmadik számú csatárrá visszaminősített Délczeg, valamint friss szerzemény Hadzic fog szerintünk kezdeni, mert egyszerűen nincs más. Erdélyi a jövő, Bozsó a múlt zenéje, Diabyt pedig nem tudjuk hova tenni jelenleg.

Ez volna nagyjából a névsor, és ami még fontos, az a mez, amire majd felvésik őket. Nyílt titok, hogy tavasztól az olasz Givova szereléseiben toljuk majd, és az sem meglepetés, hogy nem készültek el az új szerelések időre. Emlékezhetünk, tavaly bejött, hogy egy fura, feliratozott edzőmezben mentünk neki a bajnokságnak, sőt, egy elég hosszú győzelmi szériába is belebonyolódtunk. Hátha idén újra összejön, és csak május végén, a pécsi idényzárón rohad le rólunk a Nike fehér színű, hosszú ujjú szerelése.

100.

Ha jól számoltuk, akkor Debinek ez lesz a 100. NB1-es meccse. Mindenképp hatalmas tiszteletünk!